// thirteen //

Hétfő délután egy, a kiválasztott tetováló szalon közelében lévő kávézó világos teraszán vártam Villére, aki már bő tíz perces késésben volt. Nem bántam, hogy kicsit több időm maradt egyedül, mert ugyan nem ez volt az első alkalom, hogy tetováltatni mentem, mégis izgultam. Az addigi tetoválásaimat mind hosszú tervezés előzte meg, ezért egy kicsit furcsa volt, hogy egy ilyen hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem el, mi fogja életem végégig díszíteni a bőrömet. De nem volt bennem semmi kétség, teljes szívemből akartam azt a rövidke idézetet.

-          Ne haragudj, hogy késtem Eli – lépett oda hozzám Ville.

-          Semmi gond, van még majdnem fél óránk.

-          Akkor jó – ült le velem szembe.

Miután rendelt magának egy kávét, megkérdezte, hogy választottam-e már betűtípust vagy majd a szalonban nézek valamit

-          igazából arra gondoltam, hogy a te kézírásoddal szeretném, már ha nem zavar vagy ilyesmi– haraptam bele félénken az alsó ajkamba.

Ville érdekesen nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy hülyének tart, vagy csak nem akarja elhinni amit mondtam neki. Már amikor felvetődött ez az ötlet, akkor tudtam, hogy úgy nem lenne igazán jó, ha valaki más által megálmodott betűkkel lennének rám írva Ville szavai, de csak addigra szedtem össze a bátorságomat, hogy felhozzam előtte. 

-          Szóval egy hamisítatlan Ville Valo tetoválást szeretnél? – mosolyodott el végre.

-          Olyan kézenfekvőnek tűnt, ha már tőled van az idézet, de van B tervem, ha...

-          Nem lesz rá szükség – szakította félbe a szégyenlős magyarázkodásomat. – Van nálad valami papír amire írhatok?

Aprót bólintottam és rövid keresgélés után előhalásztam a táskám mélyéről egy füzetet és egy tollat amiket letettem elé az asztalra. Érdeklődve figyeltem, ahogy gondosan, többször is leírja az általam választott két sort, majd mikor végzett az írással lassan elém tolta a nyitott füzetet.

-          Tetszik valamelyik?

Kíváncsian néztem rá a papírra, négy különböző, de mégis nagyon hasonló stílust használt. Meglepően szép volt a kézírása, és rövid töprengés után kiválasztottam azt, ami leginkább passzolt hozzám.

-          A második – mutattam rá.

-          Biztos vagy benne?

-          Igen – mondtam határozottan.

A szalonban minden rendben ment, szerencsére Vinc egyik jó barátja, egy olyan, aki rendszeresen szokott fürdeni és még kedves is, igazán tehetséges művész, így legalább azt tudtam, hogy hozzáértő kezekben vagyok. Amíg Alan a bal karomon dolgozott, Villének be nem állt a szája, hol hozzám, hol Alanhez beszélt, kicsit olyan volt, mintha izgulna, pedig nem is őt szurkálták. Az első percekben szokatlan volt az ismerős fájdalom, de hamar elzsibbadt a karom és már csak kellemetlen bizsergést éreztem a bőrömön. Mindennel együtt, alig egy óra alatt végeztünk és az eredménnyel nem is lehettem volna elégedettebb.

Hazafelé menet felhívtam Vincentet, hogy lassan otthon vagyunk, de mint kiderül ő a műtermében volt és valószínűleg épp valaminek a közepén tarthatott, mert nagyon gyorsan lerázott. A rövidke út alatt a tetoválásainkról beszélgettünk Villével, amikből neki jóval több volt, mint nekem. Amikor Ville megkérdezte, hogy melyik minta áll hozzám a legközelebb, gondolkozóba estem, nehezen tudtam dönteni, de végül az oldalamon lévő egyszarvúra esett a választásom, amit nem sokkal az után csináltattam, hogy szétmentünk Lukas-szal. Ez a csodálatos, mitikus lény elérhetetlen, szinte megfoghatatlan és akkoriban én is pont ilyennek éreztem magam, egy szabad, mégis magányra ítélt lánynak, akit csak a kivételes emberek képesek megközelíteni. Ville azonnal látni akarta milyen mintákat rejtegetek a ruháim alatt, de hiába is sikerült a közelembe férkőznie, eszem ágában sem volt levetkőzni előtte, ezért kedvesen felajánlottam, hogy fényképen megnézheti a tetoválásaimat, amit túljátszott sértődöttséggel utasított el, mondván, majd inkább elrángat egy strandra és ott úgyis minden látszódni fog.

Visszaérve a lakásba, a nappaliba mentünk.

-          Most már egy szavad sem lehet, ha megint dalszöveget akarok magamra varratni – huppantam le Ville mellé a kanapéra.

-          Eszembe sincs panaszkodni – védekezett vidáman. – Még mindig nem értem, miért ezt választottad egy nagyjából fél órás beszélgetés helyett.

-          Hidd el kellően megfontoltam a döntés, de ugye nem zavar vagy ilyesmi?

Nem mintha már tudnék rajta változtatni, gondoltam.

-          Dehogy – mosolygott rám.

Igazából még számomra is kicsit sokkoló volt, hogy annyira megtetszett Ville egyik dala, hogy magamra tetováltattam belőle egy idézetet. Eleinte aggódtam, hogy talán csak azért mondtam rá igen, mert így is dacolhatok vele, de ezt hamar elvetettem, hiszen ő így is megkapta, amit akart. Nagyjából megszerettem a dalait, persze továbbra is azon a véleményen voltam, hogy jó lenne, ha a szerelem, halál kettősén kívül más témákkal is foglalkozna, de megértettem, hogy ő ezekben a bizarr párkapcsolatokat firtató, gótikus szövegekben tudja igazán kifejezni önmagát.  

Ville, ügyelve rá, hogy ne okozzon fájdalmat, finoman végighúzta ujjait a még gyulladt, pirosas szavakon.

-          Mindig is hízelgőnek találtam, ha valaki olyannyira sajátjának érez valamit, amit én írtam, hogy örökre magán akarja viselni, és az, hogy te is így döntöttél, nagyon sokat jelent a számomra – emelte újra rám tekintetét.

-          Örülök.

-          Miért pont ezt választottad? – kérdezte csöndesen.

Szavaimat gondosan megválogatva válaszoltam.

-          Mert képtelen vagyok fejlődni, ha az árnyékban élem le az életem, és ahhoz hogy erre rájöjjek a te… nem is tudom, jelenlétedre volt szükségem. Van benned valami, amitől megnyugszom és tisztábban látok mindent magam körül.

Zavaromban lesütöttem a szemeim, mert ugyan már elmondtam neki, milyen sokat segített nekem azon a hihetetlen héten, amit Londonban töltött, de most lényegében azt vallottam be, hogy ő az oka annak, hogy változni akarok.

-          Oh, Szívem – húzott magához.

Karjaival lágyan ölelve szorított a mellkasához, arcát fejemre hajtotta. Sokadszor voltunk már ilyen közel egymáshoz, de még egyszer sem éreztem, ilyen természetesnek, ahogy egymáshoz simultunk.

-          Nem csak neked volt szükséged segítségre – suttogta halkan a hajamba.

-          Ezt hogy érted? – próbáltam elhúzódni tőle, de ölelése szorosabbá vált, nem engedett el magától.

Hangosan, sóhajtozva vette a levegőt, kezével lágy, de közben érezhetően ideges mozdulatokkal simogatta a hátamat.

-          Mint már mondtam, nekem is vannak titkaim – szólalt meg végül.

Egyre nagyobb kényszert éreztem rá, hogy kitörjek karjából és az arcába nézhessek, de az újabb próbálkozásom után, szorítása csak erősödött. Az addig a hátamon piszmogó kezét a fejemre tette és a hajammal kezdett játszani. A mindig magabiztos, folyamatosan flörtölő Ville Valo ideges volt, nekem pedig halvány fogalmam sem volt róla, hogy miért. Milyen titkai lehetnek, amiktől olyan állapotba kerül, hogy nem bírná elviselni ha a szemébe néznék, morfondíroztam magamban, amikor újra meghallottam a bársonyos hangját.

-          Sokat csalódtam a szerelemben, és legalább annyi hibát is vétettem ellene. Már egy ideje feladtam a reményt, hogy megtalálom azt a személyt, aki mellett egy jobb önmagam lehetek. Inkább más dolgokba fektettem az energiáimat, beletemetkeztem a munkába, és közben azt mondogattam magamnak, hogy most nincs szükségem párkapcsolatra. Hogy jobb nekem egyedül, mert így egyszerűbb a zenére fókuszálnom. Hasonló logikát alkalmaztam, mint te, viszont én veled ellentétben, nem zárkóztam el teljesen a világtól, nem láttam mindenkiben veszélyt, de ha szembejött velem egy nő, aki megmozdított bennem valamit, azonnal hátrálni kezdtem. Te azért nem engedsz közel magadhoz senkit, mert félsz, hogy túlságosan idomulni fogsz a másikhoz, hogy megszűnsz önálló személyiségként létezni, míg én a teljes kitárulkozástól tartok. Félek, hogy miután megosztom valakivel a lelkemet, az addig különlegesnek hitt személy, egy szó nélkül kisétál az életemből, újra apró darabokra törve, a már amúgy is rozoga szívemet.

Hangja fokozatosan halkult el, az utolsó szavakat már szinte suttogta, bizonytalan volt, mint aki attól fél, hogy ha kimondja legmélyebb rémálmait, azok rögtön valósággá válnak.  

Elképedten próbáltam felfogni a hallottakat, egyáltalán nem számítottam ilyesmire tőle és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Annyira el voltam foglalva a saját lelki nyomorommal, hogy amióta ismertem, még csak eszembe sem jutott, hogy neki is lehetnek olyan régi sebei, amiket az idő sem tudott begyógyítani. Mondani akartam neki valamit, akármit, amivel egy kicsit is enyhíthetem fájdalmát, de nem találtam a megfelelő szavakat. És amíg én magamban őrlődtem, Ville egy újabb nagy sóhajt követően ismét beszélni kezdett.

-          Nagyon régen nem találkoztam már olyan lánnyal, mint amilyen te vagy. Valamiért a belső démonjaim, jóval kevésbé veszélyesek, ha a közelemben vagy.

Tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé. Képtelen voltam felfogni, amit mondott, nem érettem hogyan érezhet így, hiszen pár perce még semmit sem tudtam a régi szerelmei után maradt kísérteteiről. Muszáj volt látnom őt, az arcát és nem a mellkasát, de még mielőtt erővel kiszakíthattam volna magam szoros öleléséből, Ville benyúlt a térdem alá, és egy könnyed mozdulattal az ölébe húzott. És végre valahára belenézhettem azokba a csodálatos zöld szemekbe, amik a szokásosnál jóval sötétebbek voltak, tele mélyre eltemetett fájdalommal.

Karomat automatikusan Ville vállára tettem, ezzel még közelebb kerülve hozzá. Ajkaink szinte súrolták egymást, elég lett volna egy aprócska mozdulat és összeérnek, de egyikünk sem mozdult. Egy varázslatos pillanatig így maradtunk, elmerülve a másik tekintetében, majd Ville kicsit hátrébb hajolt, és az addig derekamat ölelő kezét arcomhoz emelte és a hajammal kezdett játszani.

-          Nem tudom, mi történik pontosan kettőnk között, de úgy érzem minden lépés, legyen az akármilyen kicsi is, sorsfordító lehet mindkettőnk számára.

Arcáról végre eltűnt a félelem utolsó árnyéka is, de továbbra is komoly maradt.

-          Nem mondasz semmit? – mosolyodott el alig észrevehetően.

Legszívesebben megcsókoltam volna, azt akartam, hogy tudja milyen sokat jelent nekem, nem csak az, hogy a felnyitotta szememet, de az is, hogy megosztotta velem az érzéseit. De féltem, hogy ha engednék a vágyaimnak, mindent elrontanék, hiszen még annyi megválaszolatlan kérdés lebegett a fejünk fölött.

-          Iszonyatosan érzem magam – kezdtem bele ingatag hanggal. – Egészen idáig, eszembe sem jutott, hogy milyen fájdalmas emlékek lehetnek elrejtve a mosolyod mögött. Te viszont végig noszogattál, folyamatosan aggódtál, én... Sajnálom – sütöttem le a szemem.

-          Pont ezt a lényeg Drágám, úgy segítettél észrevetetni velem a problémáimat, hogy közben nem erőlködtél érte, egyszerűen csak velem voltál.

Szavai hiába igyekeztek megnyugtatni, továbbra is bűntudatot éreztem, amiért ennyire önző vakságban járkáltam mellette.

-          Akkor sem értem…

-          Ahogy én sem értem, miért nyíltál meg nekem – mosolyodott el végre Ville. – Szeretném kideríteni, hogy mi ez a furcsa kapocs kettőnk között, hogy miként kötődhetek hozzád ilyen rövid idő után. Viszont ha te nem így érzel, akkor most szólj, mielőtt még jobban belegabalyodnánk ebbe a dologba.

-          Én, én… – dadogtam szégyenlősen.

-        Eli, magyarázd már el nekem, hogy miért csak most pirulsz el, amikor az előbb csak egy hajszál választott el attól, hogy megcsókoljalak? – simogatta meg gyöngéden a lángoló arcomat.

-        Mert irracionálisan viselkedek a közeledben – nevettem fel kínosan. – Amíg Finnországban voltál, hosszú órákig rágódtam rajtad és vagy ezerszer lejátszottam minden egyes pillanatot, amit együtt töltöttünk, hogy rájöjjek, miért érzem magam biztonságban, ha megölelsz.

Még mindig zavarban voltam, de igyekeztem értelmesen beszélni.

-          És mire jutottál? – Hangja már-már szórakozott volt.

-          Először arra, hogy talán csak azért érzek így, mert nyolc éve mindent megadtam volna azért, hogy találkozhassak veled

-          Néha elfelejtem mekkora rajongó voltál – rázta meg a fejét. – És utána, mit dobott ki a gép? – kérdezte könnyedén, ujjaival végig simítva az ajkamon.

Érintésétől jól eső borzongás futott végig a testemen, ami túl ismerős volt. Gyanakodva néztem meg jobban az arcát és szemében ugyanazt a játékos tüzet fedeztem fel, mint azon a lehetetlen napon, amikor az üzenetemről faggatott.

-          Már megint azt csinálod – csattantam föl, ahogy felismertem a helyzetet.

-          Mire gondolsz?

-          Arra, hogy pontosan tudod mire jutottam és csak húzod az agyam.

Ville ajkán egy sejtelmes vigyor jelent meg.

-        Ugyan már Szívem, azért mert sejtek dolgokat, még szeretném hallani a te csinos kis szádból is, csak hogy biztos legyek.

-          Te nem vagy normális, öt perce még halál komoly voltál, most meg itt flörtölsz velem – mondtam neki hitetlenkedve.

Nem mondott semmit, csak szenvtelenül bámult rám, mintha én lennék a bipoláris. Láthatta, hogy esélye sincs rá, hogy nyíltan kimondjam mit is érezek pontosan vele kapcsolatban, mert mocorogni kezdett alattam.

-          Szükségem van egy cigire – tett vissza óvatosan a kanapéra.

-          Azt hiszem nekem is – álltam fel mellőle.

Azt hittem megint kérdezősködni fog a furcsa dohányzási szokásaimról, de Ville csak egy féloldalas mosollyal az arcán nézte végig, ahogy meggyújtom a számban lévő cigarettát. A több mint két héttel ezelőtti koncert óta még csak eszembe jutott a cigaretta kesernyés íze, de akkor úgy éreztem kell valami, ami lenyugtatja a hevesen áramló véremet. Az erkély korlátján könyökölve meredtem az alattunk elterülő városra, elveszve a gondolataimban, amik leginkább a mellettem álló férfi körül forogtak. Még mindig nehezemre esett felfogni, hogy nem csak hogy ő is érez irántam valamit, de kinyitott előttem egy ajtót és bepillantást engedett a lelkének egy sötét, sebzett részébe.

-          Ez egy nagyon elbaszott beszélgetés volt – jegyeztem meg félhangosan.

-          Ebben tévedsz Szívem – fordult felém Ville.

Kérdőn néztem fel rá.

-          Ez egy olyan beszélgetés, aminek a végén megkérlek, hogy holnap gyere velem Helsinkibe.

-          Hogy mi?

Annyi minden történt aznap, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy másnap ismét elutazik.

-          Mit gondoltál, hogy majd telefonon keresztül, fogjuk kitalálni, hogy mit is érzünk pontosan?  – mosolygott rám szórakozva döbbent arckifejezésemen.

-          Nem tudom, idáig még nem jutottam el.

Túlságosan el voltam foglalva a szomorú szavaival és azzal a röpke pillanattal, amikor arcunk centikre volt egymástól, ahhoz, hogy a jövőn gondolkozzak.

Ville megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit, csak közelebb lépett hozzám és átölelt. Arcomat mellkasába temettem és hagytam, hogy sokadjára is elvesszek a sötét felhőibe, amik már nem is tűntek olyan veszélyesnek.

-          Arra gondoltam, hogy ott maradhatnál velem, amíg Vincent hétvégén utánunk nem jön.

-          Jól hangzik – motyogtam mosolyogva.

Akkor először örültem teljes szívvel a gondolatnak, hogy több időt fogok kettesben tölteni vele.

Vinc több mint boldog volt, amikor elmondtuk neki, hogy holnap Villével én is Finnországba megyek.

-          Tudtam én, hogy nem fogjátok kibírni egymás nélkül – kacsintott ránk mindent tudóan.

-          Csak azért viszem magammal, hogy legyen, aki főzzön rám.

-          De Ville, hát nem elmondtam neked, hogy mi…

-          Könyörgöm, ne kezdjétek el megint! – szakítottam félbe Vincentet.

Erre mindketten felnevettek és valami csoda folytán egyikünk sem tett több vicces megjegyzést a béna szokásaimról és a koromról. Persze tudtam, hogy nem gondolják komolyan amiket mondtak, de már elsőre se volt túl vicces, nem hogy ötödszörre.

Az este további részét pakolással töltöttem. Mindig is utáltam kiválogatni a ruháimat, soha nem tudtam eldönteni, hogy miket vigyek magammal, hogy vajon lesz-e kedvem azt a szürke felsőt felvenni, vagy inkább a biztonság kedvéért, tegyem el a huszadik együtteset pólót is. Mikor röpke két óra színtiszta szenvedés után, elraktam mindent, amire úgy gondoltam szükségem lehet abban a pár napban amit Villénél fogok tölteni, kimerültem rogytam le az ágyamra.

A fejem zsongott a hátam mögött lévő nap korántsem átlagos eseményeitől. Három hete mikor először találkoztam a finn énekessel, azt hittem az volt életem legmegterhelőbb napja, de visszatekintve, közel sem volt érzelmileg annyira kimerítő, mint ez a lehetetlen hétfő.

Vajon nem fogom megbánni? – tettem föl magamnak a kérdést ezredszerre is, miközben végig simítottam az új tetoválásomon. Délelőtt még teljesen biztos voltam a dolgomban, úgy gondoltam, hogy a Villével kialakulófélben lévő kapcsolatom soha nem fog magasabb szintre emelkedni. Jobb esetben is csak barátok maradunk, akik évente egyszer kétszer találkoznak, felköszöntik egymást a szülinapokon és semmi több. De ez egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy kedvelem őt. Hogy ő is kedvel engem. Ezt egyszerűen értelmetlen lett volna tagadni azok után, ami a nappaliban történt. Amikor lecsuktam a szemem, még mindig éreztem a testéből áradó meleget, láttam a varázslatos szemét és egy részem azt kívánta, bárcsak megcsókolt volna, amikor behúzott az ölébe, de közben hálás is voltam, amiért nem tette meg. Mert az nem csak egy hétköznapi csók lett volna, ha abban a pillanatban összeérnek az ajkaink, az azt jelentette volna, hogy döntöttünk, és én még nem álltam készen erre a lépésre, ahogy sejtésem szerint Ville sem. Megnyíltunk egymásnak, lerántottuk a leplet néhány titkunkról, de ettől még nem gyógyultak be sebeink, nem sodródtak el fejünk fölül a sötét fellegek, csupán egy halovány reménysugarat adtunk magunknak, hogy egyszer eljöhet az a nap, amikor nem fogunk félni az érzéseinktől.

Hiába járta át melegséggel a szívemet az, hogy Ville többet szeretne tőlem egy kósza barátságnál, tele voltam kétellyel. Pedig igyekeztem háttérbe szorítani a negatív gondolataimat, próbáltam nem rágódni a köztünk lévő korkülönbségen, a kilométereken, amik otthonainkat elválasztották és azon, hogy ő mégis csak egy híres rocksztár, akiért több százezer fiatal lány és nő rajong. Nem akartam még nehezebbé tenni az előttem álló hetet. Így is féltem mi fog kisülni ebből az utazásból, hiszen annyi akadály volt még előttünk, és most nem tudtam elfutni előlük. Igaz, még ha akartam se tudtam volna nemet mondani Villének. Elég volt csak a biztonságot nyújtó karjaira és az étcsokoládés illatára gondolnom ahhoz, hogy vele akarjak menni, hogy végre legyőzzem a saját félelmeimet és a menekülés helyett előre lépjek, pedig rettegtem, hogy csalódottan, kisírt szemekkel fogok hazatérni Helsinkiből. De az összetört szívemet is szívesebben ápoltam volna, minthogy azon agyaljak a hátralévő életemben, mi történt volna, ha ott vagyok mellette, ha elmondom neki mit érzek iránta. Minden erőmmel bízni akartam benne, hogy Ville nem csak egy érdekes játékként tekint rám, hogy édes szavai és meleg mosolya nem vetnek vissza abba a reménytelen sötétségbe, ahonnan hetekkel ezelőtt kirángattak. 

// Sziasztok Kedveseim!

Tudom, hogy korábban kellett volna hoznom a részt, de az elmúlt egy hétben a szó szoros értelmében felbolydult az életem, és semmi erőm nem volt átnézni a fejezetet. Lehet lesznek még ilyesmi csúszások, de igyekszem összeszedni magam és normálisan, szerdán hozni a részeket. 

Egyébként köszönöm a tíz darab feliratkozót, és ugyan 'néma olvasók' vagytok, de látom, hogy jártok az oldalon és figyelemmel követitek a történetet és már ez is több, mint amit reméltem. 

Rion //