// twelve //

Part I. 

Kedd délután az ágyamon feküdtem és a szoba fehér mennyezetét bámultam. Előző éjjel szinte végig ébren voltam, próbáltam kibogozni a kusza gondolataimat, de hiába is erőlködtem, teljes némaság uralkodott a fejemben. Valamikor hajnali négy környékén tudtam csak elaludni és alig öt óra múlva már ismét ébren voltam. Igyekeztem hasznosan eltölteni a napomat, de testem túlzottan fáradt volt ahhoz, hogy rendesen működjön, ezért hamarosan ismét a takaróm alatt voltam és egy órácska alvást követően, ugyanazokkal a rendezetlen gondolatokkal küszködtem, mint az éjszaka folyamán.

Ville két napja ment vissza Finnországba, és én még mindig képtelen voltam megérteni mi is történt pontosan kettőnk között, abban a hét napban, amit Londonban töltött. Az eleje egyszerű volt; tartottam tőle, már a puszta jelenlététől is feszélyezett lettem, és minden porcikám azt kiabálta, hogy tartsam magam távol az énekestől. Majd ahogy egyre többet beszélgettem vele, lassan megváltoztak felé az érzéseim. Nem hagyta, hogy elbújjak a barlangomban, folyamatosan feszegette a határaimat és ezzel érte el csak igazán, hogy féljek tőle. Éreztem, ha tovább engedem és hagyom, hogy magával ragadjon a vonzó személyisége, a pimasz mosolya és a kissé sötét humorérzéke, akkor rövid időn belül teljesen meztelen leszek előtte és minden ellenkezés nélkül fogom elárulni neki a legrejtettebb gondolataimat is. Meg akartam állítani őt, de valamiért nem tudtam megtenni, bénultan hagytam, hogy egy utolsót lökjön rajtam és lezuhanjak a mélybe. Védtelenül ültem mellette, a félelmeimről suttogtam füleibe és ő figyelmesen hallgatott, kedves szavakkal nyugtatott, ezzel elérve, hogy biztonságban érezzem magam a karjaiban és ez legalább annyira megijesztett, mint a hirtelen változás, ami lezajlott bennem.

Amikor már vagy ezredszer pörgettem vissza a fejemben minden egyes pillanatot, amit Villével töltöttem és mégse sikerült megfejtenem mivel érte el, hogy erős falaim tégláról téglára elporladjanak, csalódottan adtam fel a válaszok utáni kutatásomat.

Nyűgösen kászálódtam ki az ágyamból, és Vinc szobája felé vettem az irányt. Korábban megígértem neki, hogy a kiállítás után elmesélem neki, hogy milyen furcsán alakul a kapcsolatom Villével, és ez remek alkalom volt erre. Nem csak azért, mert barátom minden bizonnyal kíváncsi volt, hogy mi történt közöttünk, de egyben azt is reméltem, hogy ő mint külső szemlélő, tisztábban fogja átlátni a helyzetet és olyan tanáccsal fog szolgálni, amitől lelkem újra könnyebb lesz.

-          Vinc, segítened kell – dobtam le magam az ágyára.

-          Mi történt? – fordult felém az asztalától. – Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger.

-          Most keltem fel, mert éjjel nem tudtam rendesen aludni – nyögtem fáradtan.

Barátom leheletnyi aggodalma azonnal tovatűnt arcáról, átadva helyét egy komisz mosolynak.

-          Csak nem hiányzott az imádott Villéd?

Kérdésére nem válaszoltam, csak zavarodottan kezdtem el harapdáltam az alsó ajkamat.

-          Ne mond, hogy… Most komolyan Eli? – nevetett fel hitetlenkedve.

-          Nem igazán hiányzott, inkább úgy mondanám, hogy hagyott maga után néhány megválaszolatlan kérdést.

Elmeséltem neki, hogy már az első napon milyen nagy hatást gyakorolt rám Ville. Hogy akaratlanul jutott át, véleményem szerint, túl hamar a védelmemen, hogy mennyire igyekezett folyamatosan kínos helyzetekbe hozni, hogy percről-percre egyre jobban megnyíltam előtte, annak ellenére is, hogy rettegtem a következményektől. Végül rátértem a legzavaróbb részekre, az estére, amit a szobámban töltöttünk, a megnyitó ünnepségére és utoljára az elutazása előtti mindkettőnket meglepő puszimra.

Vinc csöndesen hallgatott végig, egyszer sem szakított félbe, bár láttam, hogy néha elharapott egy-egy mosolyt, amikor Ville csillogó szeméről meséltem.

-          Szóval miben is kéne segítenem? – kérdezte miután befejeztem az utolsó mondatomat is.

-          Nem egyértelmű?

-          Nem igazán – mosolyodott el.

-          Meg akarom érteni, hogy mi történt pontosan, de egyszerűen nem tudok ésszerűen gondolkodni. Azért engedtem közel magamhoz, mert ő Ville Valo, vagy mert kedvelem őt? Tényleg flörtölt velem és meg akart csókolni vagy csak félreértettem a dolgot? Mert barátságról beszéltünk és alig ismerjük egymást és… Vinc, tényleg össze vagyok zavarodva – hadartam el egy szuszra. 

-          Oh Eli, miért nincsenek neked lány barátaid? – emelte fel tekintetét a plafonra. – Figyelj – nézett a szemembe –, nem látok bele Ville idióta fejébe, ezért nem tudhatom mit akart, de az biztos, hogy kedvel téged, különben nem törte volna magát azon, hogy megnyílj felé. Talán előbb ezt kéne elfogadnod, és kialakítani vele egy normális barátságot, közben pedig lenne időd kitalálni, te hogyan érezel iránta.

A fejemben még mindig káosz uralkodott, de Vincent szavai valamelyest megnyugtattak, mégse tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Ville esetleg nem a barátságomat keresi.

-          És mi van, ha helyesek a megérzéseim, ha tényleg többet akar tőlem?

Vincent sóhajtott egy nagyot, azt hittem kezd elege lenni ebből a témából, ezért meglepetésként ért, hogy arcán egy meleg mosoly jelent meg.

-          Őszintén, szerintem ez a helyzet. Nem ismerem őt olyan régóta, de láttam, ahogy téged néz és az, amiket mondtál, mind azt igazolják, hogy valószínűleg nem csak a barátod szeretne lenni.

-          De miért akarna tőlem bármit is Ville? – mondtam ki hangosan azt a kérdést, ami már két napja ismétlődött bennem.

-          Ezt tőle kéne megkérdezned, bár téged ismerve, úgysem fogod – mondta kedvesen.

-          Én se látok rá sok esélyt – nevettem ki a saját félénkségemet. – Főleg úgy, hogy nem is tudom, örülnék-e neki, ha esetleg igazad lenne.

A következő két hét felemásan telt el, néha úgy éreztem minden lelassult körülöttem és az idő valahol a déli féltekén tölti a szabadságát, máskor a napok összemosódtak és keddből egy szemvillanás alatt lett csütörtök. A szakdolgozatomat sikeresen befejeztem, kifejezetten sokat haladtam vele, mert miközben a különböző versek és színművek elemzésével voltam elfoglalva sem kellett a zavaros érzelmi életemen rágódnom. Másfél héttel azután, hogy Ville hazament, el is küldtem a tanáromnak az első verziót és reménykedtem benne, hogy nem kell majd az egész dolgozatot átírnom.

Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Ville keresni fog, amíg otthon van én pedig nem mertem neki írni, így kellemes meglepetésként ért, hogy szerdán kaptam tőle egy sms-t. Semmi különös nem volt benne, csak érdeklődött, a hogylétem felől és a zenékről, amik az elmúlt pár napban kiakasztottak. Kicsit idegesen válaszoltam neki, többször átfogalmaztam a szöveget, hogy minden pontosan olyan legyen, ahogy fejemben elképzeltem. Aztán ahogy állandósulni kezdtek az egymás közt váltott üzeneteink, kezdeti idegességem nyom nélkül tűnt el. Néha nem is beszélgettünk, csak dalokat küldtünk a másiknak, vagy rövid helyzetjelentéseket, mint „Megint itt van Vinc haverja, aki csak háromnaponta fürdik, és azt hiszem ez pont a harmadik nap” vagy „Felborított egy tizenéves csaj kávézóba és az egész pólóm úszik a forró csokijában”. Kifejezetten furcsa volt ilyen kis semmiségektől írni neki és utána a válaszából megtudni, milyen dolgok történnek az ő életében. Megtehettem volna, de nem igazán néztem utána Villének a neten, egyedül a születési dátumára kerestem rá, amikor még Londonban volt. Valamiért jobbnak éreztem, ha tőle tudom meg milyen ember is ő és nem mások által írt cikkekből.

Alkalomadtán telefonon is beszéltünk egymással, leginkább olyan éjszakákon, amikor egyikünk sem tudott aludni, ami figyelembe véve, hogy Finnországban két órával későbbre járt, mint az Egyesült Királyságban, azt bizonyította, hogy Ville is legalább annyira szeret sokáig ébren maradni, mint én. Telefonbeszélgetéseink alatt jóval többet piszkált, mint üzenetváltásaink közben. Mikor egyszer, két egymást követő este kértem meg, hogy hívjon fel, mert majd’ meghalok az unalomtól, legalább tíz percig hallgattam, hogy biztos azért nem tudok magammal mit kezdeni, mert már megszoktam, hogy itt van és hiányzik. Hiába magyaráztam neki, hogy már több mint egy hete nincs itt és csak arról van szó, hogy nincs kedvem sorozatot nézni, de mivel délben keltem, álmos sem vagyok, ő ragaszkodott a saját verziójához. Bár az tény, hogy hiányzott és voltak álmatlan éjszakáim miatta, de ezt semmi pénzért sem vallottam volna be neki; elég volt magammal megküzdenem, nem akartam még Ville egójával is foglalkozni. Az esti, éjszakai hívások alkalmával mindenféléről beszélgettünk, ahhoz hasonlóan, ahogy azon a kettesben töltött délutánon tettük, de valamiért az igazán személyes témákat elkerültük. De így is rengeteg dolgot tudtunk meg a másikról, és egyre inkább kezdtem elhinni, hogy ez a barátság még akár működőképes is lehet kettőnk között. Azt a lehetőséget pedig, hogy talán más is kialakulhat a friss ismeretségből, jó mélyre eltemettem az agyamban, és csak az elalvás előtti, illékony pillanatokban játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne szerelmesnek lenni Villébe.

A kedélyállapotom változó volt. Ha épp nem írtam és nem beszélgettem Villével, akarva-akaratlanul is előjöttek a régi érzéseim, emlékeim. Néha gondoltam rá, hogy beszélnem kéne az otthoni barátaimmal, akiket az elmúlt hónapokban teljesen kizártam az életemből, de akárhányszor elkezdtem gépelni a szavakat, az első sor után mindig megakadtam. Nem voltam benne biztos, hogy ennyi idő után is kíváncsiak lesznek rám és azt sem tudtam, mit írhatnék nekik. Ugyan nem szóltam nekik, hogy Londonba megyek, elég sok képet osztottam meg a város különböző nevezetességeiről ahhoz, hogy egyértelmű legyen, már nem Münchenben vagyok. Írhattam volna nekik erről, vagy akár a megnyitóról, talán még Villéről is kikérhettem volna a tanácsukat, de túlságosan gyáva voltam megtenni a kezdőlépést. Azt pedig nem várhattam el tőlük, hogy ezernyi kilométerről kiolvassák a fejemben cikázó gondolatokat és megkeressenek. Az egyébként érthető haragjuktól való félelmem túl erős volt, és valahol úgy éreztem, hogy még ha megemberelném magam és rájuk írnék, sem tudnám összeszedetten elmondani, hogy miért kerültem el őket az elmúlt időszakban. Hiába ismertem őket jól és álltam egykor közel hozzájuk, már nem az a lány voltam, aki évekkel korábban először lépett be az egyetemi előadóterembe.

Az egyik este, miután végeztem Kerouac Útonjával és rám telepedett a szokásos rosszkedv, amiért többet nem tudhatok meg a főszereplő kalandozásairól, úgy gondoltam, szólok Villének, hogy hívjon fel, hátha kedves akcentusa mosolyt csal majd az arcomra.  De az üzenetemre semmiféle válasz nem érkezett, elég késő volt már, így ezen nem lepődtem meg különösebben, mégis rosszul esett a dolog. Valamiért iszonyatosan vágytam rá, hogy beszélhessek valakivel; Vincent már legalább két órája a másik szobában aludt és Mason, akivel néha napján váltottunk pár mondatot, szóba sem jöhetett, így tényleg Ville volt az utolsó lehetőségem. És miután biztossá vált, hogy nem fog felhívni, az addig a fejem fölött, dögkeselyűként köröző magány, szélsebesen itta be magát a bőröm alá és csupán perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérezzem az arcomon végiggördülő első könnycseppet. Borzasztóan egyedül éreztem magam, és a tudat, hogy ezért leginkább én vagyok a felelős, csak rontott a helyzetemen. Kapkodva vettem a levegőt, a torkom összeszűkült, a homlokom lüktetett és mire menedékként a takaró alá bújtam, már keservesen zokogtam. Felszínre tört az összes érzés, amit addig igyekeztem figyelmen kívül hagyni; a gyengeségem, a vakságom és minden apró-cseprő félelmem egyszerre támadta meg a védtelen lelkemet. Szinte láttam magam, ahogy napról-napra változom, ahogy alábbhagy a szenvedélyem és mielőtt elértem volna a mélypontot, felderengett előttem egy szőke, borostás férfi képe. Nem akartam Lukasra gondolni, nem akartam azon rágódni, hogy ki is lehetnék, ha nem találkozom vele, de a gondolataim a múltban rekedtek, és minél inkább szabadulni akartam tőlük, annál hangosabbak lettek. Fájt az emlékezés, a mellkasomra tonnányi nyomás nehezedett és fogalmam sem volt hogyan taszíthatnám le magamról azt. Agyam egyre sötétebb hellyé változott és mikor azt hittem teljesen bekebelez a feketeség, egy halovány, de jól látható fény villant fel előttem. Nem hozott magával boldogságot, de már a mássága is elég volt ahhoz, hogy kimásszak abból a végtelen spirálból, ami olyan ismerős volt számomra.  Rádöbbentem, hogy az óta nem volt ilyen összeomlásom, hogy Vincent kérésére újragondoltam, hogyan is vagyok valójában, amióta rájöttem, hogy a halálvágy elhagyása nem hordozza magával az életkedvet. És ez valamiféle reményt adott, hiszen addig, ha nem is mindennap, de rendszeresen sírtam álomba magam.

-          Talán kezdek jobban lenni? – motyogtam. 

Légzésem lassulni kezdett és már csak halkan szipogtam, amikor megéreztem a telefonom rezgését. A maradék könnyemet letörölve, kibújtam a takaróm alól és fakó mosollyal ajkamon olvastam el Ville üzenetét.

Ne haragudj Eli, csak gitároztam a telefonom meg a ház másik végében volt, de már ráérek, ébren vagy még?

Akkor ötlött fel benne a gondolat, hogy talán Ville barátsága is közrejátszhatott abban, hogy amikor egyedül voltam, nem éreztem magam olyan magányosnak és az üresség, ami olyan sokszor uralta lelkemet nem tűnt már olyan kopárnak.

Szokás szerint nem volt válaszom a saját kérdéseimre. Viszont Villének mindenképp válaszolni akartam, ezért gyorsan visszaírtam neki, hogy semmi gond, ébren vagyok ugyan, de már nem fontos a dolog, szóval nem kell felhívnia, inkább menjen aludni. Valahol szerettem volna vele beszélni, de tudtam, hogy a hangomról azonnal rájönne, hogy sírtam és semmi kedvem nem volt a magyarázkodásommal újra felszakítani a sebeket, amik még mindig gyulladtan lüktettek bennem. A tervem nem jött be. Az sms elküldése után nem sokkal, telefonom újra rezegni kezdett. Először nem akartam felvenni, de nem jutott eszembe egyetlen kifogás sem amivel lerázhatnám Villét, ezért megköszörültem a torkomat, halkan mondtam pár mondatot, remélve, hogy valamennyire eltűnik hangomból a rekedtség és a fülemhez emeltem a készüléket. Igyekeztem vidámnak hangzani, de soha nem voltam túl jó színész.

-          Szívem, te sírtál? – szakított félbe Ville ahogy meghallotta a hangomat.

-          Öhm, nem – válaszoltam kissé bizonytalanul.

-          Aha, nekem nem úgy tűnik.

Kényszeredetten felnevettem. Tudtam, hogy lebuktam, de azért még tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy megelőzze

-          Csak most fejeztem be egy könyvet és nagyon szomorú volt a vége. Nem is értem miért olvasok ilyeneket, mert csak rossz kedvem lesz tőlük, de szóval, semmi komoly, csak tudod meghalt a kedvenc szereplőm, akinek végig szurkoltam. Azt hiszem túlságosan beleéltem magam a sztoriba.

Ville nem válaszolt semmit, és ez a néma hallgatása többet mondott, minden szónál.

-     Eli, komolyan gondoltam ám, hogy szólj, ha van valami, nem csak díszként ajánlottam fel a vállamat – szólalt meg végül.

-          Tudom, de…

Azt akartam mondani, hogy de tényleg nem történt semmi és csak a könyv miatt itattam az egereket, de képtelen voltam újra előhozakodni ezzel a kegyes hazugsággal, így inkább félbehagytam a mondatomat.

-          Szívem… Nem muszáj róla beszélned, ha nem akarsz, de ne titkold el, ha rosszul érzed magad, mert úgy nem tudok segíteni neked.

Szavaira halványan elmosolyodtam és halkan, a részletekkel nem fáradva meséltem el Villének hányszor zuhantam össze a magányos éjszakáimon és miként köszönt rám aznap, régi ismerősként a múltam. 

// Sziasztok Kedveseim!

Nem kell meglepődni azon, hogy nem volt túl hosszú ez a fejezet, mert holnap vagy legrosszabb esetben holnapután jön a második rész, mert miközben átnéztem, valahogy hozzákerült plusz 2000 szó és úgy gondoltam, hogy egy 5000 szavas fejezet azért túlzás lenne, ezért kapjátok meg így, két részletben, remélem nem baj.

Tehát, a 12. fejezet második része péntek/szombat környékén jön és a 13. pedig a szokásos szerdai napon. 

Legyetek jók, meg minden ilyesmi! 

Orion //