// thirteen //

Hétfő délután egy, a kiválasztott tetováló szalon közelében lévő kávézó világos teraszán vártam Villére, aki már bő tíz perces késésben volt. Nem bántam, hogy kicsit több időm maradt egyedül, mert ugyan nem ez volt az első alkalom, hogy tetováltatni mentem, mégis izgultam. Az addigi tetoválásaimat mind hosszú tervezés előzte meg, ezért egy kicsit furcsa volt, hogy egy ilyen hirtelen ötlettől vezérelve döntöttem el, mi fogja életem végégig díszíteni a bőrömet. De nem volt bennem semmi kétség, teljes szívemből akartam azt a rövidke idézetet.

-          Ne haragudj, hogy késtem Eli – lépett oda hozzám Ville.

-          Semmi gond, van még majdnem fél óránk.

-          Akkor jó – ült le velem szembe.

Miután rendelt magának egy kávét, megkérdezte, hogy választottam-e már betűtípust vagy majd a szalonban nézek valamit

-          igazából arra gondoltam, hogy a te kézírásoddal szeretném, már ha nem zavar vagy ilyesmi– haraptam bele félénken az alsó ajkamba.

Ville érdekesen nézett rám, nem tudtam eldönteni, hogy hülyének tart, vagy csak nem akarja elhinni amit mondtam neki. Már amikor felvetődött ez az ötlet, akkor tudtam, hogy úgy nem lenne igazán jó, ha valaki más által megálmodott betűkkel lennének rám írva Ville szavai, de csak addigra szedtem össze a bátorságomat, hogy felhozzam előtte. 

-          Szóval egy hamisítatlan Ville Valo tetoválást szeretnél? – mosolyodott el végre.

-          Olyan kézenfekvőnek tűnt, ha már tőled van az idézet, de van B tervem, ha...

-          Nem lesz rá szükség – szakította félbe a szégyenlős magyarázkodásomat. – Van nálad valami papír amire írhatok?

Aprót bólintottam és rövid keresgélés után előhalásztam a táskám mélyéről egy füzetet és egy tollat amiket letettem elé az asztalra. Érdeklődve figyeltem, ahogy gondosan, többször is leírja az általam választott két sort, majd mikor végzett az írással lassan elém tolta a nyitott füzetet.

-          Tetszik valamelyik?

Kíváncsian néztem rá a papírra, négy különböző, de mégis nagyon hasonló stílust használt. Meglepően szép volt a kézírása, és rövid töprengés után kiválasztottam azt, ami leginkább passzolt hozzám.

-          A második – mutattam rá.

-          Biztos vagy benne?

-          Igen – mondtam határozottan.

A szalonban minden rendben ment, szerencsére Vinc egyik jó barátja, egy olyan, aki rendszeresen szokott fürdeni és még kedves is, igazán tehetséges művész, így legalább azt tudtam, hogy hozzáértő kezekben vagyok. Amíg Alan a bal karomon dolgozott, Villének be nem állt a szája, hol hozzám, hol Alanhez beszélt, kicsit olyan volt, mintha izgulna, pedig nem is őt szurkálták. Az első percekben szokatlan volt az ismerős fájdalom, de hamar elzsibbadt a karom és már csak kellemetlen bizsergést éreztem a bőrömön. Mindennel együtt, alig egy óra alatt végeztünk és az eredménnyel nem is lehettem volna elégedettebb.

Hazafelé menet felhívtam Vincentet, hogy lassan otthon vagyunk, de mint kiderül ő a műtermében volt és valószínűleg épp valaminek a közepén tarthatott, mert nagyon gyorsan lerázott. A rövidke út alatt a tetoválásainkról beszélgettünk Villével, amikből neki jóval több volt, mint nekem. Amikor Ville megkérdezte, hogy melyik minta áll hozzám a legközelebb, gondolkozóba estem, nehezen tudtam dönteni, de végül az oldalamon lévő egyszarvúra esett a választásom, amit nem sokkal az után csináltattam, hogy szétmentünk Lukas-szal. Ez a csodálatos, mitikus lény elérhetetlen, szinte megfoghatatlan és akkoriban én is pont ilyennek éreztem magam, egy szabad, mégis magányra ítélt lánynak, akit csak a kivételes emberek képesek megközelíteni. Ville azonnal látni akarta milyen mintákat rejtegetek a ruháim alatt, de hiába is sikerült a közelembe férkőznie, eszem ágában sem volt levetkőzni előtte, ezért kedvesen felajánlottam, hogy fényképen megnézheti a tetoválásaimat, amit túljátszott sértődöttséggel utasított el, mondván, majd inkább elrángat egy strandra és ott úgyis minden látszódni fog.

Visszaérve a lakásba, a nappaliba mentünk.

-          Most már egy szavad sem lehet, ha megint dalszöveget akarok magamra varratni – huppantam le Ville mellé a kanapéra.

-          Eszembe sincs panaszkodni – védekezett vidáman. – Még mindig nem értem, miért ezt választottad egy nagyjából fél órás beszélgetés helyett.

-          Hidd el kellően megfontoltam a döntés, de ugye nem zavar vagy ilyesmi?

Nem mintha már tudnék rajta változtatni, gondoltam.

-          Dehogy – mosolygott rám.

Igazából még számomra is kicsit sokkoló volt, hogy annyira megtetszett Ville egyik dala, hogy magamra tetováltattam belőle egy idézetet. Eleinte aggódtam, hogy talán csak azért mondtam rá igen, mert így is dacolhatok vele, de ezt hamar elvetettem, hiszen ő így is megkapta, amit akart. Nagyjából megszerettem a dalait, persze továbbra is azon a véleményen voltam, hogy jó lenne, ha a szerelem, halál kettősén kívül más témákkal is foglalkozna, de megértettem, hogy ő ezekben a bizarr párkapcsolatokat firtató, gótikus szövegekben tudja igazán kifejezni önmagát.  

Ville, ügyelve rá, hogy ne okozzon fájdalmat, finoman végighúzta ujjait a még gyulladt, pirosas szavakon.

-          Mindig is hízelgőnek találtam, ha valaki olyannyira sajátjának érez valamit, amit én írtam, hogy örökre magán akarja viselni, és az, hogy te is így döntöttél, nagyon sokat jelent a számomra – emelte újra rám tekintetét.

-          Örülök.

-          Miért pont ezt választottad? – kérdezte csöndesen.

Szavaimat gondosan megválogatva válaszoltam.

-          Mert képtelen vagyok fejlődni, ha az árnyékban élem le az életem, és ahhoz hogy erre rájöjjek a te… nem is tudom, jelenlétedre volt szükségem. Van benned valami, amitől megnyugszom és tisztábban látok mindent magam körül.

Zavaromban lesütöttem a szemeim, mert ugyan már elmondtam neki, milyen sokat segített nekem azon a hihetetlen héten, amit Londonban töltött, de most lényegében azt vallottam be, hogy ő az oka annak, hogy változni akarok.

-          Oh, Szívem – húzott magához.

Karjaival lágyan ölelve szorított a mellkasához, arcát fejemre hajtotta. Sokadszor voltunk már ilyen közel egymáshoz, de még egyszer sem éreztem, ilyen természetesnek, ahogy egymáshoz simultunk.

-          Nem csak neked volt szükséged segítségre – suttogta halkan a hajamba.

-          Ezt hogy érted? – próbáltam elhúzódni tőle, de ölelése szorosabbá vált, nem engedett el magától.

Hangosan, sóhajtozva vette a levegőt, kezével lágy, de közben érezhetően ideges mozdulatokkal simogatta a hátamat.

-          Mint már mondtam, nekem is vannak titkaim – szólalt meg végül.

Egyre nagyobb kényszert éreztem rá, hogy kitörjek karjából és az arcába nézhessek, de az újabb próbálkozásom után, szorítása csak erősödött. Az addig a hátamon piszmogó kezét a fejemre tette és a hajammal kezdett játszani. A mindig magabiztos, folyamatosan flörtölő Ville Valo ideges volt, nekem pedig halvány fogalmam sem volt róla, hogy miért. Milyen titkai lehetnek, amiktől olyan állapotba kerül, hogy nem bírná elviselni ha a szemébe néznék, morfondíroztam magamban, amikor újra meghallottam a bársonyos hangját.

-          Sokat csalódtam a szerelemben, és legalább annyi hibát is vétettem ellene. Már egy ideje feladtam a reményt, hogy megtalálom azt a személyt, aki mellett egy jobb önmagam lehetek. Inkább más dolgokba fektettem az energiáimat, beletemetkeztem a munkába, és közben azt mondogattam magamnak, hogy most nincs szükségem párkapcsolatra. Hogy jobb nekem egyedül, mert így egyszerűbb a zenére fókuszálnom. Hasonló logikát alkalmaztam, mint te, viszont én veled ellentétben, nem zárkóztam el teljesen a világtól, nem láttam mindenkiben veszélyt, de ha szembejött velem egy nő, aki megmozdított bennem valamit, azonnal hátrálni kezdtem. Te azért nem engedsz közel magadhoz senkit, mert félsz, hogy túlságosan idomulni fogsz a másikhoz, hogy megszűnsz önálló személyiségként létezni, míg én a teljes kitárulkozástól tartok. Félek, hogy miután megosztom valakivel a lelkemet, az addig különlegesnek hitt személy, egy szó nélkül kisétál az életemből, újra apró darabokra törve, a már amúgy is rozoga szívemet.

Hangja fokozatosan halkult el, az utolsó szavakat már szinte suttogta, bizonytalan volt, mint aki attól fél, hogy ha kimondja legmélyebb rémálmait, azok rögtön valósággá válnak.  

Elképedten próbáltam felfogni a hallottakat, egyáltalán nem számítottam ilyesmire tőle és ettől csak még rosszabbul éreztem magam. Annyira el voltam foglalva a saját lelki nyomorommal, hogy amióta ismertem, még csak eszembe sem jutott, hogy neki is lehetnek olyan régi sebei, amiket az idő sem tudott begyógyítani. Mondani akartam neki valamit, akármit, amivel egy kicsit is enyhíthetem fájdalmát, de nem találtam a megfelelő szavakat. És amíg én magamban őrlődtem, Ville egy újabb nagy sóhajt követően ismét beszélni kezdett.

-          Nagyon régen nem találkoztam már olyan lánnyal, mint amilyen te vagy. Valamiért a belső démonjaim, jóval kevésbé veszélyesek, ha a közelemben vagy.

Tágra nyílt szemekkel meredtem magam elé. Képtelen voltam felfogni, amit mondott, nem érettem hogyan érezhet így, hiszen pár perce még semmit sem tudtam a régi szerelmei után maradt kísérteteiről. Muszáj volt látnom őt, az arcát és nem a mellkasát, de még mielőtt erővel kiszakíthattam volna magam szoros öleléséből, Ville benyúlt a térdem alá, és egy könnyed mozdulattal az ölébe húzott. És végre valahára belenézhettem azokba a csodálatos zöld szemekbe, amik a szokásosnál jóval sötétebbek voltak, tele mélyre eltemetett fájdalommal.

Karomat automatikusan Ville vállára tettem, ezzel még közelebb kerülve hozzá. Ajkaink szinte súrolták egymást, elég lett volna egy aprócska mozdulat és összeérnek, de egyikünk sem mozdult. Egy varázslatos pillanatig így maradtunk, elmerülve a másik tekintetében, majd Ville kicsit hátrébb hajolt, és az addig derekamat ölelő kezét arcomhoz emelte és a hajammal kezdett játszani.

-          Nem tudom, mi történik pontosan kettőnk között, de úgy érzem minden lépés, legyen az akármilyen kicsi is, sorsfordító lehet mindkettőnk számára.

Arcáról végre eltűnt a félelem utolsó árnyéka is, de továbbra is komoly maradt.

-          Nem mondasz semmit? – mosolyodott el alig észrevehetően.

Legszívesebben megcsókoltam volna, azt akartam, hogy tudja milyen sokat jelent nekem, nem csak az, hogy a felnyitotta szememet, de az is, hogy megosztotta velem az érzéseit. De féltem, hogy ha engednék a vágyaimnak, mindent elrontanék, hiszen még annyi megválaszolatlan kérdés lebegett a fejünk fölött.

-          Iszonyatosan érzem magam – kezdtem bele ingatag hanggal. – Egészen idáig, eszembe sem jutott, hogy milyen fájdalmas emlékek lehetnek elrejtve a mosolyod mögött. Te viszont végig noszogattál, folyamatosan aggódtál, én... Sajnálom – sütöttem le a szemem.

-          Pont ezt a lényeg Drágám, úgy segítettél észrevetetni velem a problémáimat, hogy közben nem erőlködtél érte, egyszerűen csak velem voltál.

Szavai hiába igyekeztek megnyugtatni, továbbra is bűntudatot éreztem, amiért ennyire önző vakságban járkáltam mellette.

-          Akkor sem értem…

-          Ahogy én sem értem, miért nyíltál meg nekem – mosolyodott el végre Ville. – Szeretném kideríteni, hogy mi ez a furcsa kapocs kettőnk között, hogy miként kötődhetek hozzád ilyen rövid idő után. Viszont ha te nem így érzel, akkor most szólj, mielőtt még jobban belegabalyodnánk ebbe a dologba.

-          Én, én… – dadogtam szégyenlősen.

-        Eli, magyarázd már el nekem, hogy miért csak most pirulsz el, amikor az előbb csak egy hajszál választott el attól, hogy megcsókoljalak? – simogatta meg gyöngéden a lángoló arcomat.

-        Mert irracionálisan viselkedek a közeledben – nevettem fel kínosan. – Amíg Finnországban voltál, hosszú órákig rágódtam rajtad és vagy ezerszer lejátszottam minden egyes pillanatot, amit együtt töltöttünk, hogy rájöjjek, miért érzem magam biztonságban, ha megölelsz.

Még mindig zavarban voltam, de igyekeztem értelmesen beszélni.

-          És mire jutottál? – Hangja már-már szórakozott volt.

-          Először arra, hogy talán csak azért érzek így, mert nyolc éve mindent megadtam volna azért, hogy találkozhassak veled

-          Néha elfelejtem mekkora rajongó voltál – rázta meg a fejét. – És utána, mit dobott ki a gép? – kérdezte könnyedén, ujjaival végig simítva az ajkamon.

Érintésétől jól eső borzongás futott végig a testemen, ami túl ismerős volt. Gyanakodva néztem meg jobban az arcát és szemében ugyanazt a játékos tüzet fedeztem fel, mint azon a lehetetlen napon, amikor az üzenetemről faggatott.

-          Már megint azt csinálod – csattantam föl, ahogy felismertem a helyzetet.

-          Mire gondolsz?

-          Arra, hogy pontosan tudod mire jutottam és csak húzod az agyam.

Ville ajkán egy sejtelmes vigyor jelent meg.

-        Ugyan már Szívem, azért mert sejtek dolgokat, még szeretném hallani a te csinos kis szádból is, csak hogy biztos legyek.

-          Te nem vagy normális, öt perce még halál komoly voltál, most meg itt flörtölsz velem – mondtam neki hitetlenkedve.

Nem mondott semmit, csak szenvtelenül bámult rám, mintha én lennék a bipoláris. Láthatta, hogy esélye sincs rá, hogy nyíltan kimondjam mit is érezek pontosan vele kapcsolatban, mert mocorogni kezdett alattam.

-          Szükségem van egy cigire – tett vissza óvatosan a kanapéra.

-          Azt hiszem nekem is – álltam fel mellőle.

Azt hittem megint kérdezősködni fog a furcsa dohányzási szokásaimról, de Ville csak egy féloldalas mosollyal az arcán nézte végig, ahogy meggyújtom a számban lévő cigarettát. A több mint két héttel ezelőtti koncert óta még csak eszembe jutott a cigaretta kesernyés íze, de akkor úgy éreztem kell valami, ami lenyugtatja a hevesen áramló véremet. Az erkély korlátján könyökölve meredtem az alattunk elterülő városra, elveszve a gondolataimban, amik leginkább a mellettem álló férfi körül forogtak. Még mindig nehezemre esett felfogni, hogy nem csak hogy ő is érez irántam valamit, de kinyitott előttem egy ajtót és bepillantást engedett a lelkének egy sötét, sebzett részébe.

-          Ez egy nagyon elbaszott beszélgetés volt – jegyeztem meg félhangosan.

-          Ebben tévedsz Szívem – fordult felém Ville.

Kérdőn néztem fel rá.

-          Ez egy olyan beszélgetés, aminek a végén megkérlek, hogy holnap gyere velem Helsinkibe.

-          Hogy mi?

Annyi minden történt aznap, hogy teljesen elfeledkeztem róla, hogy másnap ismét elutazik.

-          Mit gondoltál, hogy majd telefonon keresztül, fogjuk kitalálni, hogy mit is érzünk pontosan?  – mosolygott rám szórakozva döbbent arckifejezésemen.

-          Nem tudom, idáig még nem jutottam el.

Túlságosan el voltam foglalva a szomorú szavaival és azzal a röpke pillanattal, amikor arcunk centikre volt egymástól, ahhoz, hogy a jövőn gondolkozzak.

Ville megcsóválta a fejét, de nem mondott semmit, csak közelebb lépett hozzám és átölelt. Arcomat mellkasába temettem és hagytam, hogy sokadjára is elvesszek a sötét felhőibe, amik már nem is tűntek olyan veszélyesnek.

-          Arra gondoltam, hogy ott maradhatnál velem, amíg Vincent hétvégén utánunk nem jön.

-          Jól hangzik – motyogtam mosolyogva.

Akkor először örültem teljes szívvel a gondolatnak, hogy több időt fogok kettesben tölteni vele.

Vinc több mint boldog volt, amikor elmondtuk neki, hogy holnap Villével én is Finnországba megyek.

-          Tudtam én, hogy nem fogjátok kibírni egymás nélkül – kacsintott ránk mindent tudóan.

-          Csak azért viszem magammal, hogy legyen, aki főzzön rám.

-          De Ville, hát nem elmondtam neked, hogy mi…

-          Könyörgöm, ne kezdjétek el megint! – szakítottam félbe Vincentet.

Erre mindketten felnevettek és valami csoda folytán egyikünk sem tett több vicces megjegyzést a béna szokásaimról és a koromról. Persze tudtam, hogy nem gondolják komolyan amiket mondtak, de már elsőre se volt túl vicces, nem hogy ötödszörre.

Az este további részét pakolással töltöttem. Mindig is utáltam kiválogatni a ruháimat, soha nem tudtam eldönteni, hogy miket vigyek magammal, hogy vajon lesz-e kedvem azt a szürke felsőt felvenni, vagy inkább a biztonság kedvéért, tegyem el a huszadik együtteset pólót is. Mikor röpke két óra színtiszta szenvedés után, elraktam mindent, amire úgy gondoltam szükségem lehet abban a pár napban amit Villénél fogok tölteni, kimerültem rogytam le az ágyamra.

A fejem zsongott a hátam mögött lévő nap korántsem átlagos eseményeitől. Három hete mikor először találkoztam a finn énekessel, azt hittem az volt életem legmegterhelőbb napja, de visszatekintve, közel sem volt érzelmileg annyira kimerítő, mint ez a lehetetlen hétfő.

Vajon nem fogom megbánni? – tettem föl magamnak a kérdést ezredszerre is, miközben végig simítottam az új tetoválásomon. Délelőtt még teljesen biztos voltam a dolgomban, úgy gondoltam, hogy a Villével kialakulófélben lévő kapcsolatom soha nem fog magasabb szintre emelkedni. Jobb esetben is csak barátok maradunk, akik évente egyszer kétszer találkoznak, felköszöntik egymást a szülinapokon és semmi több. De ez egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Kénytelen voltam elfogadni a tényt, hogy kedvelem őt. Hogy ő is kedvel engem. Ezt egyszerűen értelmetlen lett volna tagadni azok után, ami a nappaliban történt. Amikor lecsuktam a szemem, még mindig éreztem a testéből áradó meleget, láttam a varázslatos szemét és egy részem azt kívánta, bárcsak megcsókolt volna, amikor behúzott az ölébe, de közben hálás is voltam, amiért nem tette meg. Mert az nem csak egy hétköznapi csók lett volna, ha abban a pillanatban összeérnek az ajkaink, az azt jelentette volna, hogy döntöttünk, és én még nem álltam készen erre a lépésre, ahogy sejtésem szerint Ville sem. Megnyíltunk egymásnak, lerántottuk a leplet néhány titkunkról, de ettől még nem gyógyultak be sebeink, nem sodródtak el fejünk fölül a sötét fellegek, csupán egy halovány reménysugarat adtunk magunknak, hogy egyszer eljöhet az a nap, amikor nem fogunk félni az érzéseinktől.

Hiába járta át melegséggel a szívemet az, hogy Ville többet szeretne tőlem egy kósza barátságnál, tele voltam kétellyel. Pedig igyekeztem háttérbe szorítani a negatív gondolataimat, próbáltam nem rágódni a köztünk lévő korkülönbségen, a kilométereken, amik otthonainkat elválasztották és azon, hogy ő mégis csak egy híres rocksztár, akiért több százezer fiatal lány és nő rajong. Nem akartam még nehezebbé tenni az előttem álló hetet. Így is féltem mi fog kisülni ebből az utazásból, hiszen annyi akadály volt még előttünk, és most nem tudtam elfutni előlük. Igaz, még ha akartam se tudtam volna nemet mondani Villének. Elég volt csak a biztonságot nyújtó karjaira és az étcsokoládés illatára gondolnom ahhoz, hogy vele akarjak menni, hogy végre legyőzzem a saját félelmeimet és a menekülés helyett előre lépjek, pedig rettegtem, hogy csalódottan, kisírt szemekkel fogok hazatérni Helsinkiből. De az összetört szívemet is szívesebben ápoltam volna, minthogy azon agyaljak a hátralévő életemben, mi történt volna, ha ott vagyok mellette, ha elmondom neki mit érzek iránta. Minden erőmmel bízni akartam benne, hogy Ville nem csak egy érdekes játékként tekint rám, hogy édes szavai és meleg mosolya nem vetnek vissza abba a reménytelen sötétségbe, ahonnan hetekkel ezelőtt kirángattak. 

// Sziasztok Kedveseim!

Tudom, hogy korábban kellett volna hoznom a részt, de az elmúlt egy hétben a szó szoros értelmében felbolydult az életem, és semmi erőm nem volt átnézni a fejezetet. Lehet lesznek még ilyesmi csúszások, de igyekszem összeszedni magam és normálisan, szerdán hozni a részeket. 

Egyébként köszönöm a tíz darab feliratkozót, és ugyan 'néma olvasók' vagytok, de látom, hogy jártok az oldalon és figyelemmel követitek a történetet és már ez is több, mint amit reméltem. 

Rion // 

// twelve //

Part II

Annak ellenére, hogy Ville hallhatóan fáradt volt, több mint egy órán keresztül beszéltünk egymással. Miután elmondtam neki mi tépte fel a régi sebeimet, és miért zuhantam össze, igyekeztem minél hamarabb más témára terelni a szót. Mert hiába is esett jól, hogy kiadhattam magamból a lelkemben felgyülemlett mocskot, és voltam hálás, amiért ismételten meghallgatta a siralmaimat, de egyszerűen képtelen voltam tovább foglalkozni magammal és az instabil mentális állapotommal.

Két nappal azelőtt, hogy Ville visszajött volna Londonba volt egy számomra felettébb kínos, a kapcsolatunkban viszont nagyon meghatározó Skype beszélgetésünk. Az egész ott kezdődött, hogy teljesen rákkattantam a Bring Me The Horizon egyik albumára, különösképpen a Can You Feel My Heart című dalra, amit képes voltam hatszor is meghallgatni egymásután. Persze azonnal beszámoltam Villének az új szerelmemről, többször is hangsúlyozva, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a szövegétől és már lassan azon gondolkozom, hogy magamra tetováltatom annak egy részletét. Ez után nem sokkal vetette fel, hogy ha ráérek, beszélhetnénk Skype-on, és én teljesen gyanútlanul mondtam rá igent. Nem is értettem ez addig miért nem jutott eszünkbe, hiszen a telefonnal ellentétben, teljesen ingyenes és ha olyan kedvünk van, még a másikat is nézhetjük közben.

A gépemmel kezemben az asztalhoz mentem, és a széken elhelyezkedve vártam, hogy Ville felhívjon.

-          Szia – köszöntem neki boldogan, ahogy megláttam kicsit pixeles fejét a képernyőn.

-          Szia Szívem – mondta egy lusta fél mosollyal az ajkán.

Igazából már itt sejthettem volna, hogy valami rosszban sántikál, de akkor már napok óta nem mondott semmi zavarba ejtőt, nem törte magát azon, hogy elpiruljak a szavaitól, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy bármi bajom származhatna egy ártatlan beszélgetésből.

-          Tudod az elmúlt percekben azon töprengtem, hogy elfelejtettük megbeszélni a szerinted béna és hátborzongató dalszövegeimet.

Hangja olyan ártatlanul csengett, mintha csak azt mesélné el, hogy reggelire, a szokásos tükörtojás helyett palacsintát evett. Vidám mosolyom azonnal az arcomra fagyott és nagyokat pislogva néztem az önelégült képet vágó férfira.

-          És ezt most akarod megbeszélni? – kérdeztem elgyötörten.

-          Igen – felelte egyszerűen.

-          Nem lenne jobb személyesen, úgyis találkozunk két nap múlva?

Próbáltam halogatni a beszélgetést, nem mintha az lett volna minden vágyam, hogy szemtől szemben vitassuk meg a dolgot, de abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ne akkor kelljen ezzel foglalkoznom.

-          Minek, ha egy másik országból is elérem, hogy elpirulj? – nézett bele szenvtelenül a kamerába.

-          Most tényleg Ville, ennyire még te se lehetsz szemét – igyekeztem nevetve leplezni a nyilvánvaló zavaromat.  

-          Nem vagyok szemét – mondta elkomolyodva –, csak tudod igazán rosszul esett, hogy magadra tetováltatnád egy olyan dalnak szövegét, amit pár napja hallottál először, míg amiket én írtam nevetségesnek találod.

Lemerevedve ültem az ágyamon és azon agyaltam mennyire vegyem készpénznek a szavait, mert hiába is próbáltam, arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

-          Nem tudom eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolod vagy sem – méregettem őt tűnődve.

-          Teljesen komolyan – monda. – Valamiért abban reménykedtem, hogy mivel már ismersz valamennyire, a dalaimmal is megbékélsz majd, esetleg adsz nekik még egy esélyt, de úgy látszik tévedtem.

Ajkán egy csalódott, már-már szomorú mosoly jelent meg, én pedig érezni kezdtem a belsőmet maró bűntudat első hullámait. Addig nem igazán gondoltam rá, hogy valóban zavarhatja, hogy én nem szívlelem túlzottan sem a dalszövegeit sem a zenéjét. Amikor még az első nap elmondtam neki, hogy szerintem túl morbid dolgokat ír, nem úgy tűnt, mint akit zavar a véleményem, és kiállítás megnyitóján is direkt kereste a tekintetemet, amikor a Buried Alive By Love-ot énekelte és magabiztosan mosolygott rám a színpadról. Holott természetes, ha valakinek rosszul esik, amikor leszólják az alkotásait, amiken hosszú órákon át, szívét-lelkét bele adva dolgozott. Már épp azon törtem a fejem, miként tehetném jóvá, hogy nem vettem észre mennyire megbántottam, amikor meghallottam Ville senkivel össze nem téveszthető hangos nevetését.

-          Látnod kellene az arcodat Szívem, borzalmasan cuki vagy amikor aggódsz – mondta szaggatottan.

Ellenállhatatlan kényszert éreztem rá, hogy leüvöltsem a fejét vagy dühösen lecsapjam a gépem tetejét, de csak csöndben, sértődötten vártam, hogy Ville észrevegye magát.

-          És most haragszol rám – jelentette ki sóhajtva.

Nem tudom mi mást várt tőlem, talán, hogy vele együtt nevetek majd azon, hogy rászedett, és elhitette velem, hogy mélyen az érzéseibe gázoltam.

-          Drágám, azt hiszem félreértettél – mondta miután még mindig némán meredtem magam elé – valóban zavar, hogy számodra szinte értéktelen minden, amit az elmúlt húsz évben írtam. Ezért is szeretném veled erről beszélni, hátha miután megismered a történetüket, vagy csak más nézőpontból hallgatod meg őket, már nem lesz benned akkora az ellenszenv a zenénk iránt.

Utoljára akkor volt ilyen a hangszíne, amikor a koncert után az eldugott hátsó szobában beszélgettünk. Hinni akartam neki, de az előzőekből tanulva inkább az óvatosságot választottam.

-          De kinevettél – néztem rá összevont szemöldökkel.

-          Igen, mert nem számítottam rá, hogy ennyire magadra veszed majd és eddig még nem láttam ezt az oldaladat – mosolyodott el lágyan.

-          Nehéz rajtad kiigazodni – sóhajtottam.

-          Te sem vagy egyszerű eset.

Mégis könnyedén átlátsz rajtam, válaszoltam volna neki szívem szerint, de ez túl sok olyan kérdést vetett volna föl, amiket még nem akartam hallani.

-          Szóval mit szólnál egy különleges dalelemzéshez? – kérdezte gyerekes lelkesedéssel.

-          Muszáj? – nyögtem fel.

-          Nekem sokat jelentene.

Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elhagyott barátnőkről, összetört szívekkel beszélgessek Villével. Azon túl, hogy eleve kényelmetlenül éreztem magam az egész ügy miatt, az érzéseim is egyre erősödtek iránta azóta, hogy elment, és nem szívesen hallgattam volna fájdalmas meséket, a régi szerelmeiről. De közben tudtam, hogy mennyire fájó pont neki, hogy már nem szeretem sötét, romantikus költeményeit, és ha nem akarom még jobban megbántani, kénytelen leszek végighallgatni, amit mondani szeretne, ha csak nem találok valami másik opciót. Gyorsan végigvettem a lehetőségeimet, amiknek a végére érve egy hajmeresztő ötlet lopódzott be a gondolataimba. Egy halk hang azt mondta a fejemben, hogy azonnal felejtsem el a dolgot, de nem hallgattam rá, inkább alkut ajánlottam Villének.

-          Nem köthetnék egy egyezséget? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.

-          Mire gondolsz?

Vettem egy nagy levegőt és mielőtt folytattam volna, még egyszer végiggondoltam, mit is fog jelenteni a jövőmre nézve, ha Ville elfogadja az ajánlatomat.

-          Mivel azon akadtál ki, hogy magamra tetováltatnám a Can You Feel My Heart két sorát, így arra gondoltam, hogy, meghallgatom az összes dalotokat, és ha találok egy olyan részletet, ami igazán tetszik és tudok vele azonosulni, akkor az lesz az új tetoválásom.

Ville csöppet sem meglepő döbbenettel nézett rám, biztos voltam benne, hogy messze nem ilyen merész válaszra számított.   

-          És ha nem találsz?

-          Akkor annyit beszélhetsz a dalaidról, amennyit csak szeretnél – mondtam nem túl lelkesen.

Néhány röpke pillanatig elgondolkozva meredt a kamerába, majd egy hatalmas vigyorral arcán, beleegyezett az őrült ötletembe

-          Rendben, de lenne két feltételem – mondta

-          Igen?

Továbbra is bizonytalan voltam, de úgy gondoltam, hogy a legrosszabb, ami történhet az, hogy szó nélkül kell tűrnöm, hogy Ville hosszú órákon keresztül fogja ízekre szedni a saját dalait, amit amúgy is csak úgy kerülhettem volna el, hogy vérig sértem őt. 

-          Először is ott leszek veled amikor tetováltatsz, másodszor, ha nem találsz kedvedre való részt, tartozni fogsz nekem egy szívességgel, amit bármikor beválthatok.

-          Milyen szívességgel?

-          Nyugi, nem foglak olyanra kérni, ami túl kínos lenne – mosolygott hamiskásan.

Bizalmatlanul méregettem az arcát. Az egyértelmű volt, hogy én vagyok hátrányosabb helyzetben, Ville mindenképp megkapja, amit akar, akármi is legyen a válaszom. Mégsem éreztem úgy, hogy teljesen rossz lett volna a felvetésem, csak a szívesség miatt gondoltam át még párszor az egyezségünket, mielőtt igent mondtam volna.

-          Oké, benne vagyok.

-          Remek, van két napod végigrágni magad az egész HIM diszkográfián.

-          Hogy mi? – kerekedtek ki a szemeim.

Kisebb vita alakult ki köztünk arról, hogy pontosan mikorra is kéne megtalálnom a megfelelő szöveg részletet. Sajnálatos módon Ville érvei sokkal logikusabbak voltak az én gyenge próbálkozásaimnál, így ugyan kicsit fanyalogva, de beleegyeztem, hogy vasárnapra végighallgatom az összes albumukat, és ha minden a terv szerint alakul, hétfőn együtt ellátogatunk egy tetováló szalonba.

A következő két nap nagy részét zenehallgatással töltöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeknek a hosszú óráknak, minden percét élveztem, de meglepően sok dalt kedveltem meg, főleg az újabb albumokról, amik az után jelentek meg, hogy megváltozott az ízlésem. És persze ott voltak a régebbi kedvenceim is, amiktől újra tizenhatnak éreztem magam, szinte láttam a szemeim előtt, ahogy feketére festett hajjal és csillogó tekintettel bámulom a legújabb videójukat. Miközben én hol szenvedtem, hol nosztalgiáztam, Ville folyamatosan üzenetekkel bombázott, arról érdeklődve, hogy épp melyik lemeznél járok és találtam-e már valamit, ami tetszik. Teljesen bezsongott, szinte már aranyos volt, mennyire várta, hogy kiválasszam azt a pár sort, amit örökké magamon fogok viselni. Az igazat megvallva, már másnap több lehetséges befutót is találtam, de ezt természetesen nem említettem meg neki.

Vasárnap délután kellemes izgatottsággal vártam, hogy Ville megérkezzen. Azért kicsit ideges is voltam, mert hiába próbáltam ignorálni a vele kapcsolatos érzéseimnek egy jórészét, azt még magam előtt sem tudtam tagadni, hogy megkedveltem őt. De hogy ez mit is jelent pontosan, azt nem tudtam volna megmondani, ahogy azt sem, hogy ő miként érez irányomba. Abban viszont biztos voltam, hogy amint újra találkozunk személyesen, a bennem felmerülő kérdések zöme válaszra fog találni.

Már sötétedett, amikor Ville és Vincent visszaértek a lakásba, eredetileg úgy terveztük, hogy kimozdulunk valamerre, de mivel Villének korán reggel jelenése volt, így abban maradtunk, hogy otthon töltjük az estét.

-          Szívem, hogy nem nőttél semmit – fonta körém Ville karjait egy gyors ölelésre

-          Én is örülök, hogy látlak.

Az elmúlt években igazán hozzá szokhattam volna, hogy az emberek gúnyolódnak a magasságomon, de néha még mindig rosszul éreztem magam amiatt, hogy alacsony vagyok, főleg egy olyan magas ember mellett, mint Ville.

-          Na, lesz holnap új tetoválásod? – nézett a szemembe, mikor elhúzódott tőlem.

-          Igen – bólintottam.

-          Remek – mosolyodott el boldogan. – És elmondanád végre, hogy mit találtál? – kérdezte nem túl jól leplezett izgatottsággal.

-          Majd igen – vigyorogtam rá.

Vinc unszolására belementem, hogy ahelyett, hogy rendelnénk, megcsinálom a speciális zöldséges tésztámat, ami történetesen barátom egyik kedvence volt. Viszonylag hamar készen is lettem vele és a konyhapultot körbe ülve halkan vacsoráztunk, miközben a háttérben egy régi Black Sabbath album szólt. Nem ez lett a legjobb, amit valaha főztem, de azért elégedett voltam a végeredménnyel, és mivel a két férfi sem dobta ki a kukába a tésztát, feltételeztem, hogy nekik is elnyerte a tetszésüket az étel. Elméletem hamar be is igazolódott.

-          Vinc, azt hiszem, néha kölcsön fogom venni Elit, ha ilyeneket tud főzni – szólalt meg Ville két falat között.

-          Ne hogy azt hidd, hogy jól járnál vele. Igaz, jól főz, de sokat is eszik – válaszolt barátom.

Nem mondtam semmit, csak szórakozottam néztem rájuk.

-          Az nem gond, majd többet csinál és akkor marad másnak is – oldotta meg a problémát Ville.

-          Ja és a konyha átmegy háborús övezetbe, mint láthatod – mutatott a pulton heverő edényekre és zöldség maradékokra.

Tényleg szokásom volt káoszt hagyni magam után, de amióta Vincnél laktam sokat fejlődtem, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy barátom utálta a pulton hagyott bögréket és rendszeresen kioktatott a mosogatógép szerepéről a háztartásban.

-          Ugye tisztában vagytok vele, hogy itt ülök én is? – kérdeztem őket.

-          Te csak egyél tovább, a többit meg bízd a felnőttekre – legyintett barátom rám sem nézve.

-          De nagyra vagy a négy év előnyöddel – nevettem ki a béna beszólását.

Amit később kicsit meg is bántam, mert mint kiderült a fiúk nagyon elemükben voltak. Amíg ki nem ürült mindenki tányérja, végig rólam és a különböző rossz szokásaimról beszélgettek, teljesen ignorálva a tényt, hogy ott vagyok mellettük. Nem vettem magamra az ugratásaikat, semmi értelme nem lett volna megsértődnöm, így csöndben, apró mosollyal az arcomon tűrtem, hogy azon nevetgélnek, milyen könnyen zavarba jövök és mennyire vicces fintort vágok, ha rossz zenét kell hallgatnom. Vinc felhozta a kávé iránti függőségemet is, még egy borzasztóan túlzó bemutatót is tartott arról, milyen hisztis vagyok reggelente, amíg meg nem kaparintom az első bögre kávémat.

A vacsora után, jóllakottan ültünk le a televízió elé idióta show műsorokat nézni, és végre én is velük nevettem.  Leszámítva a vacsora alatti piszkálódást, az este kifejezetten kellemesen telt el, minden tökéletesen passzolt egymáshoz és volt valami meghittség abban, ahogy hármasban a nappaliban fetrengtünk és értelmetlen média maszlaggal pusztítjuk az agysejtjeinket. Néha magamon éreztem Ville tekintetét, de igyekeztem nem foglalkozni vele, addig akartam halasztani a beszélgetést, amíg csak tudtam. Ritka pillanat volt, hogy előnyben vagyok vele szemben, és ki akartam élvezni minden egyes percét.

Valamivel tizenegy után takarodót fújtunk, a gond csak az volt, hogy én egyáltalán nem voltam álmos. Az ágyamon ülve kerestem valami filmet a gépemen, amivel elüthetem az időt, amikor Ville két halk kopogás után benyitott a szobámba.

-          Szívem, nem felejtettél el valamit? – vonta fel szemöldökét.

-          Nem hiszem.

Próbáltam a lehető legártatlanabbnak tűnni, mintha tényleg nem tudnám, mire gondol.  

-          Élvezed a helyzetet, mi? – ült le mellém.

-          Csak egy picit – mosolyodtam el.

Majd az éjjeliszekrényemen lévő papírért nyúltam, amire felírtam azokat a dalszöveg részleteket, amik a leginkább tetszettek és Ville kezébe nyomtam.

-          Látom többet is találtál – mondta kicsit illetődötten.

-          Igen – bólintottam.

Szórakozottan néztem, ahogy szemeivel gyorsan végig fut a sorokon.

-          És melyik lesz a befutó?

Az lap felé nyúlva, ráböktem a legfelsőre, ami az Drawn & Quartered című számból volt a There's a darkness we need to feel, for the brightest light to be seen and felt inside  

Ville nem mondott semmit, csak kérdőn kutatta az arcomat. Érezhető volt a zavara és szinte biztosra vettem, hogy szíve szerint megkérdezné milyen volt alig negyvennyolc óra alatt végig hallgatni az összes dalukat, de ahelyett, hogy nyíltan rákérdezett volna, ahogy szokása volt, inkább némán ült mellettem. Furcsálltam a viselkedését, azt hittem jobban fog örülni, hogy több általa írt sor is megragadott, de nem tűnt igazán boldognak.

-          Nézd Ville – törtem meg a kicsit kínos csöndet. – Soha nem utáltalak titeket és nem is tartottam a dalaitokat értéktelennek, nem is tudom honnan szedted ezeket. Egyszerűen csak más fajta zenéket kezdtem hallgatni és más témák fogtak meg. De miután átrágtam magam minden lemezeteken, azt hiszem lett egy új-régi rajongótok – mosolyogtam rá.

Ville arcáról végre eltűnt az a különös zavartság.

-          De Buried Alive By Love refrénjétől még mindig kiráz a hideg – tettem még hozzá.

Amire ő halkan felnevetett és az addig gyermeteg vigyor eltűnt az arcáról és pillanatok alatt alakult át egy pimasz vigyorrá.

-          Látod, mondtam én, hogy nem nőttél ki belőlem teljesen.

-          Tudtam, hogy rossz ötlet hizlalni az egódat – ráztam meg a fejemet továbbra is mosolyogva.

Ismételtem csönd telepedett ránk, de ezúttal nyoma sem volt semmiféle feszültségnek. Jó érzés volt elmerülni a csillogó szemében, még akkor is, ha megint zavarba akart hozni, mert tudtam, hogy miattam most egy kicsit boldogabb lett.

-          Mennem kéne aludni – állt fel lassan mellőlem.

Tekintetünk továbbra sem vált el a másikétól. Ville elém lépett, lehajolt hozzám és egy apró csókot nyomott a homlokomra.

-          Jó éjt Szívem – simított végig lágyan a vállamra omló hajamon, miközben felegyenesedett.

-          Neked is – suttogtam szégyenlősen.

//Sziasztok Kedveseim!

Itt a tizenkettedik fejezet második része is, yee. Annyira nem vagyok vele megelégedve, de nem akartam tovább ülni rajta, azért remélem így is tetszik nektek! A következő rész szerdán lesz, addig is hallgassatok sok jó zenét és olvassatok!! 

Orion //