// ten //

// Sziasztok Kedveseim!

Igen, tudom, hogy általában a fejezet végén szoktam írni, de szerettem volna veletek minél előbb megosztani, hogy elérkeztünk a történet 1/3-ához! Bizony, már csak húsz rész van hátra, csak. Plusz, bővült a menü is, már van egy 'music' oldal, ahol meghallgathatjátok a történetben szereplő zenéket, bár egyelőre csak ehhez a fejezethez raktam fel jó pár dalt, de majd úgyis meglátjátok miről beszélek. 

Egyébként szerintem ez az egyik leggyengébb fejezet, amit írtam, de remélem így is tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Orion // 

Miután Ville elment aludni, percekig némán bámultam magam elé, néha-néha megérintve a bőrömet, ahol ajkai hozzám értek. Nem az aprócska csók miatt voltam annyira ledöbbenve, jobban összezavart az arcán ülő kifejezés és azok a távoli világot idéző szemei, amik kiismerhetetlen érzéseket tükröztek. Zuhanyzás után a takaró biztonságos védelme alatt órákig gondolkodtam rajta, hogy miért hajolt oda hozzám és vajon miért éreztem görcsöt a gyomromban, amikor rájöttem mennyire esélytelen, hogy Ville megcsókoljon. Legbelül szerettem volna azt hinni, hogy tévedek és igenis azért közelített felém, mert már nem csak egy furcsa ex-rajongónak vagy egy kósza ismerősnek lát, akin segíteni szeretne, de nem találtam egyetlen okot sem, ami ezt alátámaszthatta volna. A sötétben tapogatóztam, mint általában amikor róla volt szó. Azt viszont nem tagadhattam le, hogy vágytam ajkai érintésére, ami csak tovább bonyolította a helyzetemet. Nem értettem miért éreztem így, pedig teljesen logikus volt, hogy tetszik nekem, mégis csak évekig ő volt az, aki megtestesítette a számomra ideális férfit. Hosszú órákig próbáltam meggyőzni magam, hogy csak azért kívántam a csókját, mert a híres frontembert akartam, aki félmeztelenül, csábítóan mély hangon énekel a színpadon és nem a férfit, aki vágtázva rontott be az életembe. A gondolatot, hogy a kettő egyszerre is megmozdíthat bennem valamit, elzártam az agyam egy eldugott szegletébe, mert túlságosan is nehéz lett volna belátnom, hogy Ville Valo hat nap alatt levett a lábamról. Már azt is épp elég volt megemésztenem, hogy engedtem az unszolásának és az ösztöneim ellenére, hagytam, hogy kialakuljon köztünk egy kezdetleges barátság.

Sem Vincent, sem Ville nem volt már otthon, amikor tizenegy felé kótyagosan kimentem a szobámból a reggeli kávémért. A fejem hasogatott a kialvatlanságtól. Reméltem, hogy az éjszaka alatt kivilágosodik előttem a kép, és találok valami értelmes magyarázatot Ville viselkedésére és a saját érzéseimre, de továbbra sem tudtam válaszolni egyetlen kérdésemre sem. Abban viszont biztos voltam, hogy nem akarok ezen agyalni a nap hátralévő részében, ezért, hogy eltereljem az egyre kuszább gondolataimat, lejátszási listát kezdtem gyártani.

A nappali padlóján törökülésben ültem, zajos zenéket üvöltettem, keresve a megfelelő dalokat. Általában hangulat alapján rendezem őket össze, de akkor valahogy nem találtam semmi érdekes kiinduló pontot, amiből építkezve egy dallamokból álló pillanatképet készíthetnék, pedig érzések egész kavalkádja kiáltozott a szívemben. Így elveimet kicsit feladva, címük szerint kezdtem el kiválogatni a dalokat. Pár napja fejeztem be a Supernatural legújabb évadját; valószínűleg innen jött az ötlet, hogy olyan számokat keressek, amiknek a címében szerepel valamilyen természetfeletti lény neve, mint a Demons az Imagine Dragonstól vagy a The Phoenix a Fall Out Boy-tól. Élvezettel vetetettem bele magam a keresésbe, ami annyira lefoglalt, hogy egy jó ideig eszembe sem jutott Ville különös viselkedése. Ez a pihentető állapot egészen addig tartott, amíg el nem kezdtem vámpíros dalok után kutatni. Az első találatok között volt a HIM-től a Vampire Heart. Kis habozás után rákattintottam a lejátszás gombra és hagytam, hogy Ville hangja betöltse a nappali légterét. Nem érdekelt a furcsa, gótikus romantikával átitatott szöveg, nem zavart a minimalista hangszerelés, csak az énekes mély, selymes hangjára figyeltem, és hagytam hogy pont úgy elvarázsoljon, ahogy azt évekkel azelőtt tette. A dal rövidesen véget ért és a röpke nosztalgikus élményem megszakadt. A sors egy furcsa fintora volt, hogy pont akkor jött velem szembe egy HIM dal, amikor épp a szerzője által elindított lavina elől próbáltam menekülni. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy annak ellenére, hogy közel sem élveztem már annyira a zenéjüket, mint régebben, Ville hangja így is pillanatok alatt képes volt maga alá gyűrni. Miközben felírtam a finn együttes nevét a már majdnem befejezett listám aljára, felvetődött bennem, hogyan fog majd rám hatni, ha élőben hallom őt énekelni, amikor látom majd finom mozdulatait és érzelmekkel telített tekintetét. Ugyan nem tudtam pontosan hogyan fog zajlani a kiállítás, de elég nagy esélyt láttam rá, hogy Villét nem azért rángatta ide barátom, hogy a színpad szélénél álldogáljon és kedvesen mosolyogva integessen a tömegnek.

Még egy ideig folytattam a keresést, de lelkesedésem megcsappant, húsz perc múlva félretettem a listámat és belevetettem magam az internet csodálatos világába. A nagy semmittevésben a telefonom rezgése zavart meg, a kijelzőn egy ismeretlen szám villogott.

-          Igen? – szóltam bele gyanakodva.

Mindig is utáltam az olyan hívásokat, amikről nem tudtam pontosan, kitől jönnek. És csak reménykedtem, hogy nem valami másodrangú telefonos ügynökkel fogok beszélni.

-          Szia, Ville vagyok. Eli szívem, ráérsz most?

Döbbentem pislogtam párat és csak kicsit késve szólaltam meg.

-          Ööö szia, igen? – válaszom inkább kérdésnek hangzott.

-          Remek! A szobámban hagytam egy mappát, amire nagyon nagy szükségem lenne, de most nem tudok elmenni érte. Megtennéd, hogy behozod a stúdióba? Ha taxival jössz, öt perc alatt itt vagy – hadarta.

-          Uhm, Persze.

Ville gyorsan eldarálta, hogy mit és hol kell keresnem, lediktálta a címet és köszönés nélkül lerakta a telefont.

-          Ez fura volt – mondtam ki félhangosan.

A készüléket továbbra is a kezemben tartva, zavarodottan néztem a sötét képernyőre. Egyrészt mert meglepett, hogy Ville felhívott, másrészt pedig mert igazán nem volt kedvem találkozni vele, még arra a pár másodpercre sem, amíg odaadom neki azt a nagyon fontos mappát. Hogy magamhoz térjek, megráztam a fejem, hívtam egy taxit, majd elindultam a szobájába, ahol azóta nem jártam, hogy ő idejött. Alapesetben ez Vinc raktáraként/dolgozójaként szolgált, amit szinte soha nem használt és mindig tele volt kacatokkal, üres vásznakkal és dobozokkal. Felvettem az ágyon heverő mappát és átmentem a saját szobámba, magamra kaptam egy fekete farmert és egy sötét, bőbb pólót, felhúztam a cipőmet, és pillanatokon belül a ház előtt voltam.

Tényleg alig öt perc alatt odaértem a stúdióhoz. A magas, modern épületbe belépve, a kedves recepciós hölgy, miután elmagyaráztam neki, hogy kihez és miért jöttem, a harmadik emeletre irányított. A liftből kiszállva, rideg, metálszürke falak fogadtak, amire különböző együttesek lemezei és képei voltak felaggatva. Már vettem volna elő a telefonomat, hogy szólhassak Villének, de nem volt rá szükség, mert tőlem tíz méterre megláttam az énekes magas alakját, ahogy egy szőke férfival beszélgetett.  Amikor meglátott, sietve mondott még pár szót a másiknak, majd elindult felém.

-          Eli, örök hálám üldözni fog – szólított meg egy fáradt mosollyal az arcán.

-          Szívesen – adtam neki oda mappát

-          Ha nincs dolgod és tudsz várni, olyan tíz percet, meghívlak egy köszönöm kávéra.

Hangja óvatosabbnak tűnt, mint általában.

-          Jól hangzik – mosolyodtam rá.

Igyekeztem lelkesen tűnni, hogy ne vegye észre rajtam a bizonytalanságomat.

-          Akkor tíz perc és itt vagyok, és tényleg nagyon köszönöm Szívem – nézett rám hálásan.

Némán bólintottam és ő már el is tűnt az egyik fekete ajtó mögött. Hogy elüssem az időt, amíg várok rá, leültem a lifttől nem messze lévő bőrfotelek egyikére, előhalásztam a telefonomat és a fülhallgatómat, ráböktem a lejátszás keverve gombra és hagytam hogy a Spotify válassza ki mit fogok hallgatni. Placebo – Special Needs, remek választás, gondoltam magamban. A lágy dallamok segítettek gondolkozni. Nem voltam annyira szétesve, mint ahogy azt otthon éreztem, persze kicsit szorongtam, hogy megint kettesben leszek majd Villével, de a katasztrofális érzelmi kavalkád amire számítottam elmaradt. És ahhoz, hogy ne omoljak össze csak annyit kellett tennem, hogy még véletlen sem hozom fel az előző estét, és nem kérdezem meg tőle, miért hajolt oda hozzám és miért méregette olyan különösen az arcomat.

A percek gyorsan peregtek, alig ért véget a harmadik szám, Ville már ott állt előttem és kedvesen mosolyogott le rám.

-          Mehetünk Szívem?

-          Persze – álltam fel.

A stúdióból kilépve, a belváros tömött utcái felé vettük az irányt. Az út viszonylag csöndesen telt, én nem kérdeztem tőle semmit, és ő se tűnt túl beszédesnek, habár a pár utcányi távolság alatt többször kifejezte mennyire hálás azért, hogy bevittem neki a mappát, amit balga módon otthon felejtett, de a harmadik ilyen után közöltem vele, hogy tényleg nem okozott gondot, csak ne köszönje meg még egyszer, mert kezd túlzásba esni. Végül egy kedves kis teraszos kávézónál álltunk meg, és leültünk az egyik, kényelmesnek látszó fotelekkel körbe vett asztalhoz. Amíg kihozták a kávéinkat, túlestünk a kötelező milyen volt a napod és a milyen szép idő van körökön. Szokatlan volt ilyen dolgokról beszélni vele, mesterkéltnek tűnt, mintha aznap találkoztunk volna először. Zavartan néztem rá, remélve hogy mond valamit, amitől hasonló lesz a hangulat, mint a nappaliban eltöltött délutánon. Ville láthatta mennyire feszengek, mert kérés nélkül kezdte el mesélni milyen idióta dolgokat műveltek az elmúlt tízen sok év turnéi alatt. Elképesztett, hogy felnőtt férfiak milyen gyerekes csínyeket tudnak kitalálni, ha sokáig vannak összezárva, pedig Vincent mellett azért láttam pár hajmeresztő dolgot. A beszélgetés végül a kiállításra terelődött, Ville lelkesen és le nem leplezett büszkeséggel a hangjában mesélte, hogy végre minden a helyén van, és az apró részletek is készen állnak a megnyitóra.

-          És akkor holnapután visszamész Finnországba? – kérdeztem tőle csak úgy mellékesen.

-          Hiányozni fogok mi? – könyökölt rá az asztalra.

-          Csak érdeklődök – hárítottam azonnal.

-          Kár tagadnod, úgyis tudom, hogy hiányolni fogsz – jelentette ki egy kacsintás kíséretében. – De igen, vasárnap megyek haza, aztán két hét múlva visszajövök két napra, szóval ne aggódj Szívem, nem kell sokáig nélkülöznöd.

Pofátlanul magabiztos volt, én meg csak felvont szemöldökkel meredtem rá és magamba imádkoztam, hogy még véletlenül se piruljak el a viselkedésétől.

-          Gondolom Vinc nem említette, hogy két hét múlva Helsinkibe megy pár napra? – mondta Ville.

-          Hát, nem nagyon – válaszoltam döbbenten.

Akkor először éreztem igazán a hátulütőjét annak, hogy teljesen kimaradok Vincent munkájából, mert annyira lefoglalta a megnyitónak a szervezése, hogy jóformán már napok óta nem is beszélgettünk egymással. Persze, ha segítenék neki, ahogy régebben tettem, nem ért volna olyan váratlanul a hír, hogy elutazik Finnországba. Ville szokásához híven szinte rögtön észrevette milyen érzések játszódnak le bennem, és mennyire bánt, hogy kimaradok barátom életének egy igencsak nagy és fontos részéből. Az asztal fölött átnyúlva gyengéden megfogta a kezemet.

-          Ne vedd magadra, rengeteg dolga volt mostanság, azt se tudta hol áll a feje, és ez a második, extra bemutató csak ma reggel vált biztossá – próbált jobb kedvre deríteni Ville.

Egy szomorkás, de hálával teli mosollyal néztem rá. Fogalma se volt róla, miért maradok háttérbe és miért nem bombázom őket ezernyi kérdéssel nap, mint nap, mégis megértő volt velem. Mint az elején, most is ő vette kezébe a beszélgetés irányítását, többet nem említette sem a kiállítást sem Vincentet. Igazából a semmiről beszélgettünk úgy, hogy közben nem vált unalmassá, terhessé a másik társasága. Miután megittuk a kávénkat, visszaindultunk a lakás felé, Ville taxit akart hívni, viszont én inkább sétáltam volna. Kora júniusi estéhez képest ugyan kicsit hűvös volt a levegő, a szél hullámokban tört elő a régi polgári házak közül, de én mindig is szerettem a nyári estéken a szabadban kószálni, vagy csak az erkélyen, a derengő lámpafénynél olvasni. Villén látszott, hogy fáradt, de egy szó nélkül beleegyezett az alig húsz perces sétába. A réges-régi utcákat járva, jókedvűen beszélgettünk tovább mindenféléről, ami épp az eszünkbe jutott.

Amikor hazaértünk Vincent már otthon volt, épp a konyában piszmogott egy sárgarépával.

-          Na, csak előkerültetek, azt hittem már megszöktetek nélkülem – mosolygott ránk.

-          Mit főzöl Vinc? – ült le Ville a pulthoz.

-          Még nem tudom pontosan, talán valami ragú lesz – nézett elgondolkodva a felvágott zöldségek felé

-          Ha olyan lesz, mint szokott, akkor inkább rendeljünk valamit – mondtam.

Vinc nem főzött ugyan rosszul, de amikor csak úgy nekiállt csinálni valami ragú félét, abból általában egy teljeséggel ehetetlen, gusztustalan massza lett.

-          Kösz a támogatást Eli.

-          Bármikor – vigyorogtam rá. – Amíg rájöttök, hogy nem tudsz ragut főzni, én elvonulok egy kicsit, mert vár a szakdolgozatom – mentettem ki magam.

Igazából semmi kedvem nem volt az angolszász költészettel foglalkozni, de szükségem volt egy kis egyedüllétre, messze Villétől és Vincenttől.

Az ágyamon fekve, Linkin Parkot hallgattam és igyekeztem kicsikarni magamból legalább néhány értelmes mondatot, de a gondolataim megállás nélkül a holnapi kiállítás körül forogtak. Izgultam, hogy minden rendben fog-e menni és már rettenetesen kíváncsi voltam barátom képeire. Próbáltam elképzelni milyen koncepciót találtak ki a fiúk. Szinte biztosra vettem, hogy köze lesz a szerelemhez vagy a halálhoz, vagy leginkább mindkettőhöz, különben eszükbe sem jutott volna együtt dolgozni. Ugyan már jó két éve voltunk barátok Vincenttel, és láttam már képeit kiállítva, de megnyitón még soha nem voltam. Filmekben, sorozatokban láttam, hogy a vendégek szépen kiöltözve, habzó pezsgőt iszogatnak és roppant szellemes dolgokat mondanak a kiállított művekről és ez egy pillanatra megrémisztett. Értettem valamicskét a festészethez, de alig léptem túl egy átlagos laikus műveltségét, de mivel egyébként sem szándékoztam sok emberrel beszélni, reméltem, ez nem fog gondot okozni. Inkább azon töprengetem, hogy mégis milyen ruhában kéne mennem, mert a képernyőn látottak alapján félő volt, hogy a ruhatáram nem alkalmas az efféle eseményekhez. Éreztem, hogy túlaggódom a dolgot, ezért úgy döntöttem, megkérdezem Vincentet, elvégre miatta lesz az egész hercehurca. De a szobámból kilépve csupán Villét találtam a nappaliban, aki a kanapén ülve nyomkodta a telefonját, és ugyan megkereshettem volna barátomat, aki az égett szagból ítélve épp pizzát rendelt, de végül, kis habozást követően odamentem Villéhez és lehuppantam mellé.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Persze Szívem.

-          Soha nem voltam még ilyen megnyitón és fogalmam sincs mennyire kéne kiöltöznöm, elég lenne valami normális cucc, vagy keresnem kéne egy ruhát?

Ville döbbenten nézett rám.

-          Te most tényleg azt kérdezed tőlem, hogy mit vegyél fel holnap?

-          Nem kell kiválasztanod a ruhámat meg semmi ilyesmi, csak gondoltam, tudsz adni valami támpontot, mert, mint mondtam, nem tudom mire számítsak – magyaráztam.

-          Abban jössz, amiben akarsz Drágám – mosolygott rám szórakozottan.

-          Ezzel rengeteget segítettél, köszi – sóhajtottam csalódottan.

Már épp indultam volna Vinc keresésére, remélve, hogy ő készségesebben lesz, mint a barátja, amikor Ville újra megszólalt.

-          Egyébként egész jó válogatást csináltál.

-          Hogy mi? – kérdeztem.

Válasz helyett csak felemelt egy papírlapot az asztalról, ami történetesen a délután folyamán készített Supernatural listám volt. Meglepve néztem a vigyorral tarkított arcára. Először számon akartam kérni, hogy miért olvas el olyan dolgokat, amikhez semmi köze sincsen, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg kiszúrta a saját együttesének a nevét és kíváncsi lett.

-          Csak azért mondod, mert a ti dalotok is rajta van.

-          Az csak növeli az értékét – rántotta meg a vállát.

-          Nem vagy te egy kicsit egoista?

-          Még az egészséges határon belül vagyok – mondta játékosan.

-          Te tudod – hagytam rá. – Egyébként izgulsz a megnyitó miatt?

A sok kettesben töltött idő jó hatással volt rám. Már alig szorongtam a közelében, és ha épp nem akart zavarba hozni, képes voltam önmagamként viselkedni mellette, anélkül hogy kényszeredett lennék.

-          Persze, de ez a jó fajta izgulás, olyan, mint amit a fellépések előtt szoktam érezni, pár perccel azelőtt, hogy kilépnék a színpadra – válaszolt mosolyogva. – Szívem, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de már borzalmasan érdekel miért vagy ennyire passzív a kiállítással kapcsolatban.

Nagyot sóhajtottam. Nem azért hallgattam el előle a Vincenttel kötött megállapodásunkat, mert az olyan nagy dolog lenne, csak valahogy úgy éreztem nem tartozik másra, hogy ez csak a kettőnk ügye.

-          Vincenttel, még régebben kötöttünk egy egyezséget, hogy addig nem nézem meg a képeit, amíg teljesen el nem készül velük és ez valahogy átragadt mindenre, ami a munkájával kapcsolatos. – A szavak lassan, mégis gördülékenyen hagyták el a számat.

-          Valami ilyesmire gondoltam én is, de őszintén, nem sok értelmét látom a dolognak.

-          Szerinte a véleményemmel befolyásolom a művészetét – rántottam meg a vállam.

Igyekeztem nem törődöm lenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy a legjobb barátom kizár az élete egyik legfontosabb részéből, mintha nem bántana, hogy semmit nem tudok az aktuális projectjeiről. De Ville átlátott rajtam, pontosan tudta, hogy utálom az egészet, és szívesen töltenék el hosszú órákat Vinc műtermében vagy csak beszélgetnék vele a készülő festményeiről.    

-          Beszélned kéne vele – szólalt meg egy rövid szünet után. – Rettenetesen aggódik a holnap miatt, és szerintem jól esne neki egy kis bátorítás.

Vinc mindig is az izgulós típus volt, emlékszem mennyire kétségbe volt esve, amikor egy galéria először kért képeket tőle egy kiállításra. Napokig hallgattam, hogy milyen sok dolog sülhet el rosszul és csak nagyon nehezen sikerült lenyugtatnom valamennyire.

-          Nem is tudom…

-          Csak menj be hozzá – mondta lágyan.

Tipródva néztem rá, tudtam, hogy igaza van, beszélnem kéne a barátommal, de fogalmam se volt mit mondhatnék neki és őszintén szólva féltem, hogy Vinc elutasító lesz velem.

-          Eli, ha nem mész, akkor akár arról is beszélhetünk, hogy mi járt a fejedben, amikor tíz éve a szobádban álmodoztál rólam.

-          Meggyőztél – álltam fel mellőle. – Ja, és nyolc éve volt, nem tíz – mondtam neki, mintha bármi jelentősége is lett volna.

Ville halkan felnevetett és mosolyogva nézte, ahogy bizonytalanul elindulok Vinc szobája felé.  Feszengve léptem be a nyitott ajtón, barátom az ágyán feküdt, kezében egy Harry Potter kötettel.

-          Szia, hogy s mint?

-          Eli! – tette le maga mellé a könyvet – Hulla fáradt vagyok, de minden oké. És te, hogy vagy Villével?

-          Jól – vontam fel a szemöldökömet.

-          Mennyire zúgtál bele? – vigyorgott rám pimaszul.

Akaratlanul is elpirultam.

-          Semennyire, szóval ezt a témát hanyagolhatjuk is.

-          Te tudod – mondta Vinc.

Nehezen tudtam eldönteni, hogy ezt válasznak szánta, vagy csak elővette a nem is olyan mélyen megbúvó szarkazmusát. Szenvtelen arckifejezéséből ítélve inkább az utóbbi volt a valószínű.

-          Figyelj Vinc, tudom, hogy nem szeretsz a munkádról beszélni, de ismerlek, és tudom mennyire izgulsz, szóval csak azt akarom mondani, hogy minden tökéletes lesz holnap, mindenki azt fogja csinálni amit mondtál nekik, mert te vagy a legkirályabb művész egész Angliában és kizárt, hogy elbaltázz valamit, amiben ennyi energiát fektettél – hadartam el gyorsan, hogy esélye le legyen közbe vágni.

Egy pillanatig sokkolva meredt rám, majd arcán egy hálás mosollyal odajött hozzám és szorosan magához ölelt.

-          Köszönöm – suttogta

Nem ez volt az első alkalom, hogy megdicsértem, de akkoriban keveset mondtam neki mennyire tehetségesnek tartottam őt, és milyen sokat jelentett nekem, hogy személyesen ismerhetem az egyik kedvenc festőmet, aki mellesleg a legjobb barátom is. Még így maradtunk egy kicsit, majd elengedtük egymást és mindketten leültünk az ágya szélére.

-          Na, de tényleg mi van Villével, amióta itt van, többet voltál vele, mint velem? – Kivételesen nem piszkálódni akart, komolyan érdekelte mi történik velem.

-          Semmi – válaszoltam azonnal.

-          Eli, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

-          Egy kicsit fura vele, nem azt mondom, hogy nem kedveltem meg, csak… Lehetne, hogy inkább a megnyitó után beszélünk erről?

Két okból sem akartam neki részletezni milyen komplikált érzéseim vannak Ville iránt. Elsőként, mert nem akartam ezzel terhelni, amikor pontosan tudtam, mennyire aggódik a másnap miatt, másodszor pedig, mert még magam sem tudtam pontosan mi történik kettőnk között, egyszerűen túl zavaros volt minden ahhoz, hogy megosszam vele.

Szerencsére Vincent, ha kicsit nehezen is, de engedett a kérésemnek, és pár pillanattal később már arról beszélgettünk, hogy ideje lenne elvinnie színházba, ahogy azt majdnem egy évvel ezelőtt megígérte nekem.

Az elmúlt napokban tényleg kevés időt töltöttünk együtt és csak az ágyán ülve eszméletem rá, hogy mennyire is hiányoztak ezek a kellemes órák.