// nineteen //

//Sziasztok Kedveseim!
Egy szokásos hosszú résszel érkeztem, aminek a vége felé lesz pár érzékenyebb téma, szóval akinek ez problémát okoz, az nyugodtan hagyja ki azt a pár bekezdést, a történet enélkül is tökéletesen érthető és követhető lesz. Úgy volt, hogy a hétvégén hozok új fejezetet, de nem volt rá energiám, meg egyébként is focit nézem, de ezen a héten szombaton is lesz rész, ha törik ha szakad, már csak azért is kiteszem majd. 
Rion //

A két órás repülő út, majdnem olyan hosszúnak hatott, mint az elmúlt egy hónap, amit egymástól külön töltöttünk. Próbáltam olvasással elütni az időt, de egyszerűen képtelen voltam beleolvadni a történetbe, az utcák nevei, ahogy elolvastam őket, úgy potyogtak ki az emlékezetemből, a párbeszédeknél néha már nem tudtam követni, ki és mit mond, így két oldal után csalódottan becsuktam a vaskos könyvet és üres tekintettel meredtem az előttem lévő ülés támlájára.

Mire Helsinkibe értünk minden türelmem elfogyott, a rövidke folyosó, ami elválasztott Villétől egy labirintusnak tűnt. Amint kiértem a váróba, szinte azonnal megláttam a barátom magas alakját, ahogy a szokásos fél mosollyal az arcán kémlelte az érkező tömeget. Tekintetünk összeakadt és mindketten gyors léptekkel indultunk el a másik felé.

-           El se hiszem, hogy itt vagy – motyogta mielőtt megcsókolt volna.

Egy pillanat töredéke alatt vesztem el az ajkai érintésében, nem érdekelt a körülöttünk sétáló és várakozó száz meg száz ember, nem érdekelt semmi más, csak Ville.

-           Iszonyatosan hiányoztál – mondtam vigyorogva.

-           Te is nekem Szívem – lehelt még egy apró puszit az ajkaimra. – Gyere, menjünk haza.

Belépni Ville toronyházába, tényleg olyan volt mintha hazaértem volna, de ez inkább volt betudható a férfi megnyugtató jelenlétének, mint sem a házának. Hihetetlen volt mennyire megváltozott a kedélyállapotom mellette, az elmúlt egy hónap szomorúsága egy perc alatt párolgott el belőlem, mintha soha nem is létezett volna. Elmondhatatlanul boldog voltam és úgy éreztem a sötét felhők örökre elúsztak fejem fölül.

Miután lepakoltam a kevéske cuccomat, és főztünk magunknak egy kávét, felmentünk a zeneszobába. A kanapéágyon telepedtünk le, egyik cigarettát szívtuk a másik után és megállás nélkül beszéltünk, rengeteg mondanivalónk volt egymásnak, mert hiába is telefonáltunk szinte mindennap, alig volt lehetőségünk órák hosszat beszélgetni. Ville a koncertekről mesélt, a furcsa arcokról akikkel találkozott, a városokról amikből egyet se nézett meg igazán, míg én az újonnan felfedezett zenéimből tartottam kisebb bemutatót. Élvezettel mutattam meg neki az aktuális kedvenceimet és nem foglalkoztam csipkelődő megjegyzéseivel, amikor olyan számokat hallgattunk, amik kívül estek az ő ízlésén.  Épp a Twenty One Pilots legújabb albumáról mutattam neki egy dalt, ami nagyon rövid idő alatt lopta be magát a szívembe, és ő egyáltalán nem volt elragadtatva.  

-           Az a te bajod, hogy egyszerűen nem akarsz nyitni az új zenék felé.

-           Ez nem igaz, csak nem hallgatok meg minden hip-hop fúziós baromságot.

Ha másról lett volna szó, szinte biztosan magamra veszem, hogy baromságnak nevezte a zenét, amit szeretek, de Villével szerettem ilyenekről vitatkozni, mert a végén általában valami új és varázslatos témánál kötöttünk ki, amiben élvezet volt elmélyedni.

-           Ugye tudod, hogy kutatások igazolják, hogy az emberek harminchárom éves koruk után már nem keresnek új zenéket és nehezebben emésztik meg az új műfajokat? – mondtam neki csak úgy mellékesen.

Ville meglepetten nézett rám.

-           Most arra célzol, hogy öreg vagyok? – hajolt közelebb hozzám. 

-           Hát, nálam idősebb vagy – villantottam meg egy ártatlannak szánt mosolyt felé.

Továbbra is szúrós tekintettel méregetett, láthatóan megsértettem az önérzetét, majd arca hirtelen megváltozott és biztos voltam benne, hogy máris kitalálta mivel vághat vissza a szerinte sértő megjegyzésemre.

-           Emlékszel arra a beszélgetésünkre, amikor azt mondtad, hogy a szavaimtól könnyebben elpirulsz, mint a tetteimtől? – súgta szinte a fülembe.

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Pontosan tudtam, milyen játékba kezdett bele, és azt is tudni véltem, hogy esélyem sincs a nyerésre. Egy gyengéd puszit lehelt az ajkamra, egyik tenyerét finoman a csípőmre tette, szabad kezével félresöpörte a vállamra omló hajamat és az államtól lefelé indulva kezdte apró csókokkal végig hinteni a nyakamat. Jóleső bizsergés futotta át a testemet, ahogy ujjai lágy mozdulatokkal simogatták a hátamat, majd egy meglepett, halk nyögés hagyta el a számat, amikor óvatosan beleharapott az érzékeny bőrömbe.

-           És még mindig úgy gondolod? – kérdezte egy pimasz, féloldalas mosollyal.  

Megráztam a fejem. Éreztem, hogy elpirultam, de ez a legkevésbé sem zavart.

-           Sejtettem – mormolta és újra megcsókolt.

Ahogy ajkaink összeértek és lágyan egybeolvadtak, valami új, émelyítő íz jelent meg a nyelveinken, mintha a hosszú vágyakozás létre hozott volna, egy különleges, édes aromát, aminek egyetlen célja az volt, hogy felszítsa a parázsló szenvedélyünket. Ha lehet, még közelebb húzódtam Villéhez, ujjaimmal beletúrtam sűrű hajába, míg ő a pólóm alá nyúlva simogatta a hátam érzékeny felületét. Majdnem egy éve nem éreztem még csak hasonlót sem, mint abban a fülledt, cikázó elektromossággal telített pillanatban. Csókunk nem akart véget érni, mozdulataink egyre hevesebbé, követelődzőbbé váltak, és mire észbe kaptam, pólóink már valahol a padló környékén hevertek és Ville meztelen felsőtesttel tornyosodott fölém. Kezeimmel lázasan fedeztem fel csupasz bőrének minden apró részletét, teljesen elveszve az egyre erősödő étcsokoládéval keveredő izzadtság szagában.   

Pirosan fénylő ajkakkal, lihegve váltunk el egymástól. Mindig is elképesztett arcának szépsége, de ahogy abban a pillanatban belenéztem a sötét, vágytól csillogó szemeibe, olyan gyönyörűnek találtam, mint még soha azelőtt. Tekintetét a mellkasomra vezette és mosolyogva nézett végig a testemen, majd megtörve a szoba kellemes csöndjét, halkan felnevetett 

-           Tényleg Szívem, egy unikornis? – kérdezte, ahogy észrevette az egész oldalamat befedő mintát.

-           Miért, talán nem tetszik? – kérdeztem vissza kuncogva.

-           Azt nem mondtam – mosolygott le rá. – Mi lenne, ha lemennénk a hálóba? – csókolt meg újra.

-           Jó ötlet – suttogtam a szájába.

****

Már harmadik napomat töltöttem Villénél. Kora délelőtt volt, kint szakadt az eső és miután megreggeliztünk, bevackoltuk magunkat a zeneszobába. Ville a zongorája előtt ült, néha leütött pár billentyűt, akkordot vagy írt pár sort az ölében lévő jegyzettömbbe, de leginkább csak elgondolkodva bámult maga elé és halkan dúdolgatott egy lágy dallamot. Hamar felfedeztük, hogy milyen könnyedén tudunk úgy együtt lenni, hogy közben mindketten a saját kis világunkban vagyunk, alkotunk, olvasunk vagy csak pihenünk. Míg Ville egy új dalon dolgozott, én a kanapén fetrengtem és amikor épp nem őt figyeltem, furcsa tumblr oldalakat nézegettem, és igyekeztem elterelni a gondolataimat arról, hogy a kiadótól még mindig nem kaptam semmiféle visszajelzést. Ez egészen addig sikerült is, amíg meg nem láttam a telefonomon, hogy jött egy új e-mailem. A gépem böngészőjébe, kapkodva írtam be címet és a szám belsejét rágva vártam, hogy betöltődjön az oldal. Gyorsan átfutottam a levelet és egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam. Hevesen dobogó szívvel olvastam végig újra, szóról szóra a sorokat, hogy biztos legyek benne, nem értettem félre semmit.

„…Nagyon tetszett a kézirata, szeretném, ha személyes is tudnánk találkozni, hogy megbeszéljük az esetleges szerződés részleteit…”

-          Úristen – suttogtam magam elé.

Teljes sokkban voltam, szinte vártam, hogy felébredjek vagy kapjak még egy üzenetet, amiben elmondják, hogy tévedés történt, és rossz címre küldték a levelet. De rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság, és semmi tévedés nem történt; a Know Issues kiadó valóban érdeklődött a regényem iránt.

-          Mi a baj Szívem? – jött oda hozzám Ville aggódva.

Képtelen voltam válaszolni neki, csak felé fordítottam a laptopomat és zsibbadtan vártam, hogy ő is elolvassa az e-mailt.

Kikerekedett szemmel nézett vissza rám a képernyőről.

-          Ezt mikor és hogy? Ez eszméletlen! – Őt is legalább annyira sokkolta a hír, mint engem, ami nem is csoda, hiszen ő semmit nem tudott az egészről.

-          Egy hete elküldtem nekik a regényemet, de azt hittem válaszolni se fognak majd.

-          Nem azt mondtad, hogy mindent németül írtál? – kérdezte zavartan.

-          De igen, csak öhm, hiányoztál és muszáj volt valamivel lefoglalnom az agyamat és…

Nem igazán mondtam el neki, hogy mennyire is megviselt az, hogy nem lehettem mellette, mert nem akartam erősíteni az egyébként is növekvő bűntudatát a turné miatt.

-          És ezért lefordítottad az egyik regényedet? – mosolyodott el.

-          Valahogy úgy.

-          Miért nem szóltál róla? Mondtam, hogy szívesen segítek – dorgált kedvesen.

-          Nem is tudom, eleinte tényleg csak elterelésként csináltam, átírtam az eredeti kéziratot, majd elkezdtem fordítani, gondoltam meglepetés lesz vagy valami, de ahogy egyre haladtam előre, kezdtem úgy érezni, hogy talán ki tudok hozni belőle valami jó dolgot. Jobban mondva Vinc érezte így, aki egyébként segített és rávett, hogy…

-          Semmi baj Szívem – szakította félbe zavarodott beszédemet.

Láttam rajta, hogy kicsit bántja amiért nem szóltam erről, még akkor is, ha részben azért nem szóltam neki, mert meglepetésnek szántam a fordítást, de nem tette szóvá. Hálás voltam neki, hogy ilyen könnyedén elfogadta a hibáimat, a furcsa, számára értelmetlen döntéseimet és nem kezdett el sértődötten szurkálódni.

-           Aranyos vagy, hogy meg akartál lepni, viszont most már igazán beavathatnál a részletekbe.

Vettem egy nagy levegőt és vidáman csengő hangon meséltem el neki, hogy nagyjából három éve írtam meg a regényt. És az egész ott kezdődött, hogy hazafelé menet megláttam egy fiatal srácot, akinek a szeméből, rettentő szomorúság áradt, ami annyira megfogott, hogy elkezdtem azon gondolkozni, mi történhetett vele, amiért ilyen búskomorrá vált. És mire észbe kaptam, már egy füzetet teleírtam Ian élettörténetével, ekkor döntöttem el, hogy éltre keltem őt és az ő szemszögéből végig járom az utat, ami odáig vezetett, hogy ne akarjon tovább élni. Nem egy túlzottan örömteli témát választottam, de annak ellenére, hogy a történet azzal kezdődik, hogy Ian öngyilkosságot követ el, nem lett az a túlzottan depressziós, minden oldalnál sírós regény.

Ville lenyűgözve hallgatott végig, arcán egy furcsa kutató kifejezéssel. Szinte biztos voltam benne, hogy azon tűnődik, mennyire lehet személyes ihletésű az írásom; Vinc is megijedt egy kicsit, amikor először beszéltem neki az In to Your Skin történetéről.

-          És mikor olvashatom el? – kérdezte.

-          Amikor akarod – válaszoltam bizonytalanul.

-          Most épp nincs semmi dolgom…

Értettem a célzásból. A szám belsejét rágcsálva, belenéztem a zöld szemébe és egy pillanatnyi habozás után, megnyitottam a gépemen a történetemet rejtő dokumentumot, majd ismét felé fordítottam a laptopomat.

-          Tessék. De nem olvashatod úgy, hogy egy szobába vagyunk és nem is beszélhetünk amíg nem végeztél vele.

-          Rendben Szívem – nevetett fel Ville. – Ha itt maradok, az megfelel a kényes művészlelkednek? – gúnyolódott a szégyenlősségemen.

-          Meg - mosolyogtam rá.

Egy gyors csók után, nehéz szívvel mentem le a földszintre és tanácstalanul próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek magammal az elkövetkező órákban, amíg Ville olvasni fog. Nagyon reméltem, hogy el fogja nyerni a tetszését az írásom. Szinte jobban érdekelt az ő véleménye, mint a tény, hogy egy igazi kiadónál dolgozó, igazi szerkesztő elgondolkozott a regényem kiadásán. A telefonomról válaszoltam az e-mailre, és pár levélváltást követően a következő hét szerdájára megbeszéltük egy találkozót. Fogalmam sem volt róla hogyan működnek az ilyen dolgok, csak annyit tudtam, amit a filmekből, cikkekből összeszedtem, de ezek csak felszínes és nem biztos, hogy helyes információk voltak, az, hogy pontosan mi is zajlik a kulisszák mögött, teljes rejtély volt számomra.

Össze-vissza mászkáltam a házban. Voltam fürdeni, olvastam az ágyon fekve, a fotelben ülve, tömérdek mennyiségű kávét főztem le, aminek a nagy részét meg sem ittam. Boldogabb lettem volna, ha Ville olyankor olvassa el a regényt, amikor én valahol máshol vagyok, és nem tudok róla, mert így minden gondolatom körülötte forgott. Láttam magam előtt, ahogy a kanapéágyon ülve mered a gépem képernyőjére és remélhetőleg élvezettel issza magába a soraimat. Nagyon féltem mit fog szólni hozzá, abban azért erősen bíztam, hogy nem fogja utálni az egészet, de azt csak remélni tudtam, hogy szeretni fogja Iant és a fejében lezajló háborúk történetét.

Délután kettő körül beraktam egy Blink 182 albumot és végső elkeseredettségemben elkezdtem főzni egy tartalmas zöldséglevest. A régről oly jól ismert dallamok, és a zöldségek pucolása, aprítása, jó hatással volt rám, végre nem kattogott folyamatosan az agyam Villén és a kiadón, ezzel esélyt adva a pattanásig feszült idegeimnek az ellazulásra. A levessel alig másfélóra alatt készen lettem és egy új problémával találtam magam szembe; tudtam, hogy Ville éhes lehet, hiszen utoljára reggel evett, de nem akartam felmenni hozzá, így végül egyszerűen csak írtam neki, hogy ha éhes, akkor jöjjön le, mert csináltam ebédet. Persze külön figyelmeztettem, hogy még csak eszébe se jusson hozzám szólni.

A pultnál állva szedtem ki magamnak egy adag levest a még gőzölgő lábasból, amikor megéreztem, ahogy két kéz, gyengéden megfogja a csípőmet. A nem várt érintéstől megugrottam és kicsit ijedten fordultam hátra. Ville halkan felnevetett mögöttem, adott egy puszit az arcomra, majd elvette az előttem lévő tálat, kivett egy kanalat a fiókból, és mint aki jól végezte a dolgát, mosolyogva, egy árva szó nélkül indult vissza az emeletre. Alig tudtam megállni, hogy ne szóljak utána, amiért csak így lenyúlta az ebédemet, de tudtam, hogy direkt provokált és akármennyire is zavart, amit csinált, úgy éreztem nem éri meg a kockázatot, mert őt ismerve biztos elejtene egy kétértelmű megjegyzést, amin órákig rágódnék magamban.

Evés közben, a nappaliban lévő TV-n elkezdtem nézni a Supernatural egy régebbi évadját, eredetileg csak egy részt akartam megnézni, de amikor elsötétült a képernyő, ösztönösen indítottam el a következőt, ami figyelembe véve, mennyire rajongok a sorozatért, nem volt túl meglepő. Már estefelé járt az idő, a Winchester testvérek épp egy dzsinnt üldöztek, amikor a szemem sarkából megláttam a lefelé igyekvő Villét. Félve néztem felé, kicsit reménykedtem, hogy csak egy pohár narancsléért jött, és nem azért mert befejezte a regényemet, de reményem hamar szertefoszlott, amikor zavarodott arccal leült mellém és érzésektől kavargó szemmel tekintett rám. Megállítottam a sorozatot és lélegzetemet visszatartva vártam mit fog mondani.

-          Baszd meg Eli

Egy pillanatra megállt a szívverésem, sok mindenre számítottam, de erre a reakcióra nem.

-          Nem tetszett? – kérdeztem elhaló hangon.

-          Szívem hogy a fenébe tudtat ezt így megírni? Az egész olyan valóságos volt, mintha tényleg Ian írta volna a sorokat, ha nem tudnám, hogy te írtad biztos lennék benne, hogy valami önéletrajzot olvasok. Csodálatos volt Eli.

Döbbentem meredtem rá, szívverésem, ami pár másodperce még elhalni készült, felgyorsult és úgy pumpálta véremet az ereimben, mintha lefutottam volna tíz kilométert.

-          Nem azért mondod, mert nem akarsz megbántani? – A mélyről gyökeredző bizonytalanságom persze nem hitt Villének.

-          Nem, tényleg nagyon-nagyon tetszett, csak kicsit megöltél vele – mosolygott rám.

-          Istenem, el se hiszed, mennyire örülök, hogy nem utáltad az egészet – engedtem fel végre teljesen.

Elmondhatatlanul jól esett, hogy nem csak úgy nyerte el a tetszését, mint valami, amit a szárnyait bontogató barátnője írt, hanem mint egy olyan regény, amit magától is levett volna egy könyvesbolt polcáról. Megvitattuk a szerintem nem annyira jól sikerült részeket, és ő is tett pár javaslatot, amiknek a többségével egyetértettem. Egy jó órán keresztül beszélgettünk az írásomról, és a történetből adódóan hamar a depresszió/öngyilkosság kettősénél lyukadtunk ki.

-          Kérdezhetek valami személyeset? – komolyodott el.

-          Persze.

-          Saját tapasztalatból írtad Ian gondolatait, te is ennyire meg akartál halni?

Nem igazán lepett meg, hogy rákérdezett, hiszen ez már akkor egyértelműen átvillant az agyán, amikor nagyvonalakban elmeséltem neki a történetet. Sokat beszéltünk már arról milyen rossz állapotban voltam a szakítás után, de valahogy azt a részét, hogy miként éreztem magam a mindennapokban, elkerültük.

-          Ezt még bőven Lukas előtt írtam, amikor még csak a szinte mindenkit megkörnyékező tinédzserkori depressziómból meríthettem ihletet.

Ville fürkészve nézte az arcomat, egyértelműen feltűnt neki, hogy nem válaszoltam teljes egészében a kérdésére, holott leginkább az foglalkoztatta, hogy megpróbáltam-e önkezűleg véget vetni az életemnek.

-          Szóval semmi ilyesmi tapasztalod nincs?

Mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, vettem egy mély levegőt és csak néhány másodperces szünettel kezdtem el, mindenféle cukros máz nélkül beavatni Villét az egyik leféltettebb titkomba.

-          Azt ugye már meséltem, hogy a szakítás után sokáig nem foglalkoztam a depressziómmal, valahogy biztonságban éreztem magam az egyedülléttől és a fájdalmat természetesnek vettem. Aztán leginkább Vinc segítségével végre észrevettem milyen mélyre süllyedtem, de ehhez történnie kellett még valaminek, amire egyáltalán nem vagyok büszke – halkultam el.

Hogy időt nyerjek a gondolataimnak, lassan rágyújtottam egy cigarettára, Ville követte a példámat és közben feszülten várta a folytatást.

Életem legsötétebb perceibe akartam neki bepillantást adni és még úgy is, hogy tudtam nem fog elítélni és legrosszabb esetben is csak káromkodik egyet is nehezemre esett mondatokba foglalni, amit tettem.

-          Szóval ez pár hónappal azelőtt volt, hogy odaköltöztem volna Vincenthez – kezdtem bele.

Szépen, aprólékosan meséltem el neki mindent, ami ahhoz vezetett, hogy hosszú idő után aggódni kezdjek a saját testem és elmém épségéért. Kezdve azzal, hogy a reggeleimet borzalmas csalódásként éltem meg, mert valamiért mindig arra számítottam, hogy sikerült olyan mély álomba ringatni magam, amiből soha többé nem fogok felébredni. Aztán felvázoltam, miért volt a szokásosnál is nehezebb az a hetem, rengeteg dolgozatot kellett beadnom, összefutottam pár régi barátnőmmel és anyám is sokkal kötekedőbb volt, mint általában. Péntek estére teljesen leeresztettem, a szobám sötétjében bujkáltam, nyalogattam a beforratlan sebeimet miközben a háttérben az Asleep szívszorító dallamai szóltak és csak egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. De túlságosan féltem az ismeretlentől és a halál véglegessége is megriasztott, mégis tenni akartam valamit, fájdalmat akartam okozni magamnak, mert úgy éreztem, nem vagyok érdemes az életre. Remegő hangon meséltem el, ahogy a borotvámból kihalászott pengével a kezemben, mosolyogva ültem az ágyamon és azon tűnődtem, hogyan is kell ezt csinálni. Nem gondolkodtam tisztán, agyamat valami sűrű, undorító anyag homályosította el és csak akkor döbbentem rá mit is csinálok pontosan, amikor a fém hideg érintésétől az egész testemet átjárta valamiféle elégedettség, de addigra már késő volt. Ijedtem dobtam el a pirosló pengét a szoba másik végébe és kétségbeesetten figyeltem, ahogy a combomról lomhán a lepedőre folyik a vérem. Nem is az ijesztett meg igazán, amit tettem, inkább az, hogy a fájdalmat jogosnak éreztem, hiszen azt kaptam amit megérdemeltem.

Ahogy az ágyamon ülve, Ville kanapéján és sírni kezdtem. Beszéd közben a nappaliban lévő tárgyakat pásztáztam, nem mertem barátom szemébe nézni, nem akartam látni zöld íriszében a fájdalmat és a tehetetlen szomorúságot.

-          Annyira pánikba estem, hogy le sem töröltem a lábamat, csak az járt a fejemben, hogy ez nem normális, hogy én nem vagyok normális és azonnal fel kell hívnom Vincentet.

Itt már alig lehetett érteni, amit mondok, szavaim egybemosódtak, a bűntudattól terhes könnyeim megállás nélkül folytak végig az arcomon. Ville, aki addig kedvesen cirógatta a combomat, magához vont és karjával szorosan átölte az egyre jobban rázkódó testemet, és csöndesen várta, hogy lenyugodjak. Percekig maradtunk így, majd mikor lélegzetem újból egyenletes lett, elhúzódtam a férfitól és végre ráemeltem tekintetemet.

-          Vincenten kívül senki nem tud erről. Utálom amiért engedtem, hogy idáig fajuljanak a dolgaim, és el sem tudod képzelni mennyire szégyellem most magam, komolyan nem tudom mi ütött belém, én…

-          Szívem, elég – szakított félbe lágyan Ville.

Vonásai aggódással teltek voltak, szeme nedvesen csillogott. Vártam, hogy mondani fog valamit, akartam, hogy mondjon valamit, akármit, azt se igazán bántam volna, ha kiabálni kezd, egyszerűen csak tudni akartam mire gondol. De nagyon sokáig néma maradt, talán időt akart nyerni magának, amíg feldolgozza a hallottakat és rendezi a minden bizonnyal zavaros és ellentmondásos érzéseit.

-          Sajnálom, hogy ennyire egyedül érezted magad Eli – szólalt meg végre.

Hangja szokatlan érdessége csak még bársonyosabbá tette szavait.

-          Utána is csináltad még? – kérdezte halkan.

Óvatosan megráztam a fejem.

-          Azt hittem jobb lesz tőle, hogy ez a fájdalom, majd elfedi a többit, és valahol igazam is lett, hiszen ha nem vágom meg magam, kitudja mikor ébredek rá, hogy mekkora baj van.

Ville arca egy pillanatra megrándult a vágás említésére. Láthatóan érzékenyen érintette a téma, ami felvetette bennem a kérdést, hogy vajon neki is voltak ehhez hasonlatos élményei, de mielőtt rákérdezhettem volna, beszélni kezdett.   

-          Örülök, hogy ennyi elég volt hozzá, a legtöbben nem elégednek meg ennyivel.

Ezzel én is tisztában voltam. Szerencsésnek is éreztem magam; minden adott volt ahhoz, hogy elmerüljek a pengék éles világában, mégsem tettem meg. Ami elgondolkoztatott azon, hogy mások milyen mélyen lehetnek eltemetve a saját félelmeik alá és vajon mi volt az, ami engem megállított?

Fel nem tett kérdésemre, hogy miért ilyen hallgatag, hamarosan választ kaptam. Téves volt az első következtetésem, miszerint talán ő is szándékosan sebet ejtett magán, viszont az egyik jó barátja, ha úgy vesszük, helyette is elég vért hullatott. Fojtott hangon mesélte el, hogy a srác évekig küzdött a démonjaival és a vagdosás csak egy volt a rengeteg dolog közül, amivel módszeresen pusztította el saját magát. Elhűlve hallgattam milyen sorsom lehetett volna, ha nincs mellettem Vincent, ha nem lett volna az a leheletnyi tiszta pillanatom, amikor még láttam a jó és a rossz közötti illékony határt.

A könnyed beszélgetést elnyomta a múltunk súlyos terhe, mindketten összezuhantunk azokban a percekben. Rossz volt látni Ville szomorú tekintetét, miközben bevallotta, hogy az első napokban hányszor kutatott hegek után a bőrömön, hogy amikor először látott meztelenül mennyire megkönnyebbült, hogy csak tetoválásokat lát rajtam. 

-          Meg is kérdezhettél volna, ugye tudod? – mosolyodtam el halványan.

-          Nem akartalak, ez nem olyan dolog, amire csak úgy rákérdez az ember most is csak azért tettem, mert túl élethű volt, amit írtál.

Ebben igazat adtam neki, főleg úgy, hogy pontosan tudtam, ha korábban teszi fel ezt a kérdést, amikor még féltem tőle, minden további nélkül hazudtam volna a szemébe. Örültem, hogy erre nem volt szükség, jobb volt így elmondani neki, milyen elkeseredett is voltam pár hónappal a találkozásunkat megelőzően.

Ha lassan is, de kezdtük magunkról levetkőzni a komor téma kellemetlen hangulatát. Fokozatosan tértünk vissza a regényemhez és nem sokára már az előttem álló óriási lehetőségről beszélgettünk. Jól esett, hogy Ville bízik bennem, hogy szurkol a sikeremért. Tartottam tőle, hogy a személyes találkozón olyan feltételeket szabnak majd amiknek nem fogok tudni majd eleget tenni, de Ville bátorító hozzáállása rám is átragadt.  Úgy voltam vele, hogy a negatív gondolatokon ráérek később rágódni, akkor csak ki akartam élvezni, hogy a barátom tehetségesnek tart és szívem egy újabb rétegétől szabadultam meg előtte.

// eighteen //

A szerelem nekem sem kegyelmezett, elkapott, betuszkolt a pihe-puha rózsaszín felhőjébe és úgy éreztem, soha nem is fog elengedni. A baj csak az volt, hogy míg a szívem egy része ebben a gondtalan, romantikától csöpögős álomvilágban élt, addig a nagyobb felének meg kellett küzdenie a fájdalmas valóság minden apró nyűgjével. Eleinte, őszintén hittem benne, hogy a szakdolgozatom és a németországi kiruccanásom eltereli majd annyira a figyelmemet a lelkemet mardosó hiányérzetről, hogy képes leszek normális emberként létezni. De Ville nélkül csak egy élőszövettel borított robotként üzemeltem; beszéltem, ettem, feküdtem az ágyamban, elvégeztem mindent, amiért haza utaztam, de közben egyáltalán nem voltam boldog. Úgy éreztem, megfojt az otthoni levegő. Sokkal nehezebb volt hazatérni a szülői házba, mint ahogy azt korábban gondoltam, a mélyre elmetett emlékeim a legváratlanabb időpontokban törtek elő és legszívesebben, egy percet sem maradtam volna a túlontúl jól ismert lakásban. Ugyan valahol jó volt egy kevés időt anyámékkal tölteni, hiszen nyár eleje óta nem láttam őket, de még azt sem tudtam értékelni, hogy anyu egyszer sem kérdezte meg mikor költözöm vissza Münchenbe és hogy megkímélt a szokásos kioktatásaitól is, amik miatt annyit veszekedtünk a múltban egymással. Utazásom egyetlen igazán pozitív része az volt, hogy végre elfogadták a szakdolgozatomat és már csak a védése miatt kellett izgulnom, de ez sem töltött el örömmel.

Olyan volt, mintha mindenből csak a rosszat érzékeltem volna, a kedves, örömteli részekről pedig egyszerűen nem vettem tudomást. Nem tudom miért lepett meg ez, hiszen több mint egy évig éltem így az életemet. Egy szürke ködfelhőn keresztül figyeltem a világot, ami a színeket olyan élettelenné tette, hogy semmi különbséget sem fedeztem fel a kék és a piros között. Akkor tudatosult csak bennem igazán, hogy milyen sokat javult az állapotom mióta Vincenthez költöztem. Alig két hónap alatt hozzászoktam, hogy figyelnek rám, hogy a művi gonddal felépített maszkomat fölösleges viselem magamon. Talán ezért is hatott rám ilyen negatívan az anyám és a bátyám társasága, mert ők pont úgy kezeltek mielőtt Londonba mentem volna; anyu igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem, Thomas pedig szokásához híven távolságtartó volt velem szemben. És ez a kicsit nyomasztó közeg, azonnal előhozta belőlem a színészt. A lagymatag mosoly, ami az ajkamon játszott miközben el-elvékonyodó hangon beszámoltam nekik az angliai élményeimről, egy csöppet sem volt őszinte. Csupán a szobámban tudtam felengedni valamennyire, de a régről ismerős szürke fátyol szinte fojtogatva tapadt azt arcomra. És, hogy ne zuhanjak meg teljesen, igyekeztem az elmém zugaiból elővarázsolni barátom festményeinek színeit, az erkélyről figyelt esőfelhők sötétségét és Ville szemének világoszöldjét. Abban reménykedtem, hogy majd ezek a ragyogó emlékképek elűzik a homályt, amibe olyan sokáig éltem, de csak villanásokra tudtam tisztán felidézni őket és amint újra eltűntek, hiányuk fájóbb volt, mint addig bármikor.

Mikor csütörtökön Londonba értem, egy jó színben lévő élőhalott voltam. Minden energiámat leszívta az, hogy úgy kellett tennem, mint aki csodálatosan érzi magát. Teljesen kimerültem és mivel az otthon töltött éjszakáimon leginkább csak szenvedve forgolódtam az ágyamban, visszaérve barátom lakására, sikerült több mint tizennégy órát aludnom egyhuzamban

-          Okés vagy Eli? – kérdezte aggódva Vincent másnap.

-          Most, hogy itt vagyok, már igen – vallottam be őszintén.

Az utóbbi hetekben nagyon elhanyagoltam Vincentet, amiért bűntudatom is volt, hiszen mégis csak ő volt az egyetlen ember, akire számíthattam a hátam mögött lévő időszakban. Minden döntésemben támogatott, ott volt mellettem, miután véget vetettem az egészségtelen kapcsolatomnak Lukassal, órákig hallgatta, ahogy sírtam a telefonban, és amikor látta, hogy nem bírok tovább otthon maradni, minden teketória nélkül hívott el Londonba. Akkor sem hagyott magamra, amikor már az agyára ment a hallgatásom és a kedvtelenségem, kitartott és mindent megtett azért, hogy jobban legyek. Persze tudtam, hogy Vinc megérti, sőt örül neki, hogy kevesebb időm jutott rá. Boldog volt, hogy Villében rátaláltam arra az emberre, akiben minden további nélkül meg tudok bízni és végre nem csak az oldalvonal mellől figyelem az élettől lüktető világot, hanem kezdek részt is vállalni a halálig tartó játszmában.

Az ingatag kedélyállapotomnak kifejezetten jót tett, hogy visszatértem a hetek alatt kialakult rutinomhoz. Addig észre se vettem, hogy mennyire hiányoztak a Vincenttel közös reggelizéseink és a késő estébe nyúló beszélgetéseink. A gondok a köztes időben jelentkeztek; napközben nem tudtam mit kezdeni magammal, folyton egy bizonyos finn énekesen járt az agyam, és senki nem volt velem, aki elterelhette volna róla a gondolataimat. Az a pár ember, akivel tartottam a kapcsolatot csak percekre tudták lefoglalni az agyamat, így régi szokásomhoz híven a zenébe menekültem. Már-már betegesen függtem a zenétől, és többször is hálát adtam az égben lakozó lényeknek, hogy alkohol vagy drogok nélkül is képes voltam elérni azt a könnyed, tompa állapotot, ahol a gondjaim tovaszálltak, kellemes ürességet hagyva maguk után. Rongyosra hallgattam a kedvenc albumaimat, egy nap alatt faltam fel, tízévnyi életműveket, és több kedvenc együttesem lett, mint azelőtt bármikor.

Az egyik Pierce The Veil lemez hallgatása közben jutott eszembe Ville javaslata, miszerint le kéne fordítanom a régebben írt műveimet angolra. Akkor elég merész ötletnek tűnt, mert hiába is beszéltem folyékonyan angolul, az irodalom mégis csak olyan nyelvezetet követel meg, ami teljesen más a mindennapi, általam is használt beszédétől. És tartottam tőle, hogy nem fogok tudni úgy játszani a szavakkal, hogy azok hibátlanul visszaadják a német nyelven írt történeteim hangulatait. De mivel borzalmasan sok szabadidőm volt, egyszerűen muszáj volt csinálnom valami produktív dolgot, amitől nem Ville jut eszembe minden egyes ébren töltött másodpercemben. Plusz úgy éreztem itt lenne az ideje, hogy a napló és pár soros valamik írása után feljebb lépjek egy szinttel, mert hiába is vettem újra tollat a kezembe, a napjaim leírása közel sem hozta azt a katarzis szerű élményt, amit egy novella befejezése után szoktam érezni.  Persze belekezdhettem volna valami teljesen új dologba is, de nem igazán volt ötletem, és az a pár történet töredék, amik megbújtak a gondolataimban nem mozgattak meg eléggé ahhoz, hogy komolyabban foglalkozni kezdjek velük. Így maradtam a fordításnál.

Sokáig morfondíroztam azon, melyik kéziratom lenne a legmegfelelőbb a célra, először csak novellákban gondolkodtam, de vagy túl rossznak ítéltem őket vagy csak nem volt kedvem hozzájuk, így nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a figyelmem a hosszabb írásaimra terelődjön. Ha már másban nem is, az írásban általában kitartó voltam, így több befejezett regényem is volt a fiókom alján amik közül választhattam. A legtöbbel azonban ugyanaz volt a problémám, mint a novelláimmal; sablonosak és unalmasak voltak. Aztán mikor már majdnem elvetettem az egész fordításos ötletemet, rábukkantam arra a régi történetemre, amit még az egyetem első éve alatt fejeztem be, mielőtt összejöttem volna Lukassal. Nem is értettem, hogyan feledkezhettem meg róla, hiszen nem csak, hogy ez állt a legközelebb a szívemhez, de ezen az írásomon dolgoztam a legtöbbet is. Legalább hat füzetet írtam tele vázlatokkal, leírásokkal és a párbeszédek különböző változataival. Néha egész fejezeteket körmöltem le egy ültő helyemben, csak hogy aztán össze-vissza firkálva javítsam ki a zavaró mondat szerkezeteket, addig-addig tökéletesítve a sorokat, míg alig tudtam kibogarászni mi az, amit áthúztam és mi az, amit szeretnék megtartani. 

Izgatottan olvastam újra az In To Your Skint, ami távolról sem volt tökéletes, hemzsegett a logikai hibáktól és tele volt nehézkesen illeszkedő mondatokkal, mégis úgy éreztem megéri belevágni, legrosszabb esetben nem lesz belőle semmi, de legalább addig is csinálok valamit.

Kétnapi fárasztó munka és töménytelen mennyiségű koffein elfogyasztása után, sikerült úgy átírnom, kijavítanom a regényemet, hogy olvasás közben élveztem újraélni az általam kreált történetet unalomig ismert részleteit. Mikor készen lettem az eredeti, német verzióval, gondoltam rá, hogy szólok Villének milyen nagy fába is vágtam bele a fejszémet, de végül a titkolódzás mellett döntöttem. Leginkább azért, mert féltem, hogy nem fog sikerülni, hogy még az első fejezetet sem fogom tudni befejezni és nem akartam hamis reményt ébreszteni Villében, hiszen pontosan tudtam, mennyire szeretne többet olvasni tőlem. Minden negatív gondolatomtól függetlenül, lelkesen kezdtem neki a fordításnak. Eleinte minden mondatomban kételkedtem, görcsösen ügyeltem rá, hogy ne olyan legyen az írásom, mint egy gyakorlatlan tizenkét évesé. Szerencsére Vinc, mint általában, ekkor is mellettem állt. Kicsit ugyan meglepődött, amikor teljesen kétségbeesve mutattam meg neki az első pár elkészült oldalt, de készségesen segített minden egyes alkalommal, amikor bizonytalan voltam a fordításomban és abba is beleegyezett, hogy nem árulja el Villének min dolgozunk. Hosszú órákat töltöttünk el a nappali padlóján ülve, papírhalommal körbe véve, végig beszélve az egész történetet. Meglepően jól haladtam az írással. A napjaim monotonak voltak, írás közben eszméletlen mennyiségű kávét ittam és egyre többet jártam ki dohányozni az erkélyre, leginkább olyankor, ha belefáradtam a gépelésbe és így nem volt semmi, ami elterelte volna a figyelmemet Ville hiányáról.

Villével rengeteget beszéltünk, ha volt egy kis szabadideje azonnal írt vagy telefonált, ezek a néha igencsak rövid beszélgetések voltak az álmosító délutánjaim fénypontjai, amikből elegendő energiát tudtam meríteni ahhoz, hogy ne zuhanjak magamba. Amikor már két hete is volt annak, hogy hazajöttem Finnországból, kezdtem egyre rosszabbul viselni Ville hiányát, borzalmasan zavart, hogy akárhányszor szóba került, hogy találkozhatnánk, egyszerűen nem találtunk megfelelő időpontot. Ville különböző európai városokban volt egy kisebb turné keretein belül, és még ha épp otthon is töltött pár napot, akkor se igazán ért volna rá velem foglalkozni. Ugyan odautazhattam volna hozzá, akár csak egy napra is, de ezt aligha engedhettem meg magamnak. Sokat repültem az elmúlt hetekben, és még volt előttem egy út Münchenbe, a pénzem pedig fogytán volt, arról pedig hallani sem akartam, hogy barátom fizesse ki megint a repülőjegyemet. Kicsit tartottam tőle, hogy ismét fel fogja hozni a korábbi vitánkat, hogy amikor sokadszorra mondom el neki, mennyire hiányzik, egyszerűen ki fog fakadni, hogy de ő szólt előre, ne siránkozzak már annyit. Szerencsére a félelmem alaptalan volt; esze ágában sem volt ezt a szememre vetni, sőt néha már úgy éreztem, hogy bűntudata van, amiért a turnézni ment. Holott többször is elmondtam neki, hogy ez így van rendjén, azt csinálja, amit mindig is csinálni akart. Felmegy a színpadra, kezébe veszi a mikrofonját és kitárja lelkének egy darabját, hogy több ezer ember olvashassa ki belőle, milyen érzésekkel küzd az álmatlan éjszakáin.

Amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba, mindketten tisztában voltunk vele, hogy Ville nem egy irodai alkalmazott, akinek délután négykor lejár a munkaideje és utána azt csinál, amihez csak kedve szottyan. Ahogy azt is tudtunk, hogy így a nyár közepén, amikor tombol a fesztivál szezon és lassacskán elkezdenek dolgozni az új albumon, csak kevés alkalommal tudunk majd találkozni. Persze, ettől még nehéz volt nélküle, de úgy éreztem, hogy ő megéri ezt a szenvedést, még akkor is, ha egy hónapig kell várnom arra, hogy újra láthassam.

Magamat is lenyűgöztem azzal, hogy röpke három hét alatt készen lettem a regényem fordításával. Nem voltam maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, de Vinc váltig állította, hogy nagyon jó lett és csak egy szerkesztő szakértő szemeire van szüksége és már mehet is a nyomdába. Tízen sok éve, amióta elkezdtem papírra vetni az elmémet/fantázia világomat, rettegtem attól, hogy valakinek meg kell mutatnom az írásaimat, betegesen féltem a negatív kritikáktól, és annyira lebecsültem saját magamat, hogy a dicsérő szavakat is kétkedve, gyanakvással fogadtam. Nem csoda tehát, ha elképzelni se tudtam, hogy valaha is elküldöm egy kiadónak a kéziratomat. Már az is hatalmas előrelépésnek számított, hogy Vincentet ilyen mélyen belevontam a fordítási folyamatba arról nem is beszélve, hogy minden félelmem ellenére alig vártam, hogy megmutathassam Villének a regényemet.

De néha az emberek csinálnak olyan dolgokat, amiket előtte lehetetlennek tartottak, felmásznak a Mount Everest csúcsára, űrállomást építenek vagy csak megszólítják azt a lányt, akiről hónapok óta ábrándoztak. Valami ilyesmi történt velem is. Egy kellemes, bortól mámoros filmnézés után Vincent felvetette, hogy el kéne küldenem valahova az irományomat, mert szerinte igenis van rá esély, hogy felfigyeljenek a történetemre. Eleinte hangosan ellenkeztem, de barátom elővette a legmeggyőzőbb énét, és addig mondta a magáét, míg végül rábólintottam a javaslatára. Összeszedtem minden bátorságomat, félreállítottam a komplexusaimat és egy rövid e-mail kíséretében elküldtem az In to your Skin kész változatát egy kisebb, de jó nevű angol kiadónak, akik foglalkoznak a közönség számára ismeretlen, elsőkönyves szerzőkkel is.

Ville továbbra sem tudott semmit az egész fordítási folyamatról, így természetesen erről sem számoltam be neki. Nem tudtam pontosan megmondani miért hallgattam el előle mindezt, nagyrészt talán azért, mert meglepetést akartam neki okozni, de féltem, hogy azzal, hogy a kiadóval kapcsolatos dologba se avattam be, túlléptem egy határt. Mindenesetre ragaszkodtam hozzá, hogy nem mondok neki semmit, amíg nem kapok valami visszajelzést az írásomról.

Augusztus közepén járt az idő, már egy egész hónap telt el a finnországi utazásom óta és piszkosul lehangolt voltam. Szinte megállás nélkül az elküldött kéziraton kattogott az agyam, és amikor épp nem idegesen figyeltem az újonnan érkező e-mailjeimet, akkor azon aggódtam mikor lesz végre pár szabadnapja Villének. Egyre nehezebben viseltem el a hiányát, főleg az olyan napokon szenvedtem meg a magányt, amikor Ville idejéből csak néhány rövidke üzenetre futotta és nem volt alkalmam hallani megnyugtató szavait. Neki sem volt könnyű, minden beszélgetésünk alkalmával egyre erősebb bűntudatot érzett az elnyúló turné miatt, pedig igyekeztem levenni a válláról ezt a terhet, de mondhattam akármit is, az nem változtatott azon a tényen, hogy mindketten borzalmasan hiányoltuk a másikat. Ha nem lett volna velem Vincent, minden bizonnyal visszaestem volna abba a sötét verembe, ahonnan alig két hónapja kezdtem kimászni.

Aztán, amikor már kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is újralátom kedvenc finn énekesemet, egy perc alatt változott meg minden körülöttem. Egy nagyon hosszú nap után, bágyadtan olvasgattam az ágyamban, amikor megcsörrent a mellettem lévő telefonom.

-          Szívem, nem érdekel, mit csinálsz, vagy hogy milyen programjaid vannak, holnapra vettem neked jegyet Helsinkibe, és ha nem jössz, érted megyek és én magam rángatlak ide – mondta Ville mindenféle köszönés nélkül.

-          Mi, hogyan, komolyan?

-          Van egy egész hetem.

-          Úristen, ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem – kiabáltam boldogan.

-          Nekem is hiányzol – nevetett fel.

A sok könnyel átitatott éjszaka után, végre boldogan, őszintén mosolyogva hajtottam álomra a fejemet, abban a biztos tudatban, hogy másnap újra Ville mellett leszek. 

// Sziasztok Kedveseim!

Hát ez majdnem egy Ville nélküli rész lett, de aztán még kaptatok belőle egy kicsit. A következőkben gyorsabban fognak történni az események, nem lesz annyi időhúzás mint az elején volt, de nem kell aggódni még van tizenkét fejezet a végéig!

Köszönöm hogy vagytok és nagyon szeretlek titeket!

Rion // 

// seventeen //

Mire a reptérre értünk, már szinte elviselhetetlenül görcsölt a gyomrom. Előző este csupán Vincentre és az ő kedvesen piszkálódó megjegyzésire koncentráltam, teljesen megfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy a koncerten nem csak vele, hanem Ville barátaival is találkozni fogok, akikről jóformán semmit sem tudtam. Ugyan az együttes tagjairól mesélt történeteket és barátairól is elejtett egy-egy jelentéktelen információt, de fogalmam sem volt, ők mennyit tudnak rólam. Ezért jogosan féltem attól, hogy gyanakodva fognak méregetni és kínos keresztkérdésekkel fognak bombázni, amíg rá nem jönnek, hogy nem azért vagyok Villével, mert az ő hátán szeretnék betörni a zeneiparba. Mielőtt elindultunk volna, félszegen meg is említettem Villének a dolgot, aki mintha számított volna erre a beszélgetésre.

-          Megint fölöslegesen aggódsz Szívem, biztos lehetsz benne, hogy senki sem fog bántani.

-          És ha...

-          Nincsen semmi ha – szakított félbe egy lágy csókkal.

Nehezen, de sikerült magamban tartani a kétségeimet és nem erőltettem tovább a témát, mert minden rettegésem ellenére is, bízni akartam Ville szavaiban.

Vincent, ahogy meglátott minket, azonnal levágta, hogy milyen változás is állt be a kettőnk kapcsolatában, azóta, hogy Finnországba érkeztünk. Magához képest nagyon visszafogott volt, a várt csípős mondatait megtartotta magának, de azért kaptunk egy viszonylag hosszú beszédet arról, hogy milyen jól keresne, ha nyitna egy társkereső irodát. Ebben azért erősen kételkedtem, mert hiába is gondolta, hogy jól ki fogok jönni Villével, azt ő sem tudhatta előre, mekkora hatással is leszünk egymásra. Persze ezt nem mondtam el neki, hagytam, hogy szabadon úszkáljon a sikerében, amiért megjósolta, hogy Ville le fog venni a lábamról.

A taxiban ülve, vidám hangulatban beszélgettünk Vinc eseménydús útjáról és az esti koncertről. Barátomnak sikerült egy nagyon hangos család mögé ülnie, akiknek a röfögő nevetésétől még a fülhallgatójából üvöltő zene sem tudta megszabadítani őt. És mint kiderült ennél lehetett volna rosszabb is, ha a kétéves kis Emma is velük tudott volna jönni, de sajnos a kislány megbetegedett ezért a nagyszülőknél maradt, amíg a család többi része Finnországba látogatott.

Az együttes tagjai a vártnál, jóval kedvesebben fogadtak és egyáltalán nem tűntek meglepettnek, amikor Ville a barátnőjeként mutatott be. Magamhoz hűen teljesen zavarban voltam és csak szégyenlősen mosolyogtam, amíg mindenki bemutatkozott nekem, de mindent megtettem azért, hogy ne tűnjek túl merevnek és passzívnak. Valószínűleg Ville szólhatott nekik arról, milyen esetlen vagyok, ha új emberekkel találkozom, mert egyikük sem erőltette rám a társaságát, amiért kimondhatatlanul hálás voltam nekik. Egy sietős és finn szavaktól hangos kávézás után a fiúk felmentek a színpadra,  

míg Vinc pár technikus sráccal beszélte meg a képek vetítésének pontos részleteit. Ville felajánlotta, hogy ha nincs kedvem egyedül ácsorogni a színpad szélénél, nyugodtan hátramehetek az öltözőkhöz és majd utánam jön, ha készen vannak mindennel. Egy gyors csók után ott is hagytam őket és bementem egy nagyobb, kényelmesen berendezett szobába. Leültem az egyik kékes csíkokkal tarkított, puha kanapéra, elindítottam egy Red Hot Chili Peppers lemezt és némahálát adtam magamnak, a jó szokásomért, hogy mindig könyvvel a táskámban mászkálok, még akkor is, ha csak pár óra megyek el otthonról, hiszen bármikor szükségem lehet rá, hogy elüssek pár unalmas percet. Gyermeteg örömmel merültem el sokadjára is a Harry Potter utolsó kötetének történéseibe, ugyanazzal az izgalommal falva a sorokat, mint amikor első alkalommal olvastam őket. Emlékszem mennyire vártam, hogy a futár megérkezzen a könyvvel; minden apró neszre azt hittem, hogy a csöngettek és percenként néztem ki az ablakon, hátha meglátom a panel előtt parkoló fekete furgont. Majd amikor végre a kezem között tartottam a barna dobozt, alig mertem feltépni a ragasztást, mert valahol úgy éreztem, hogy amint neki kezdek A Halál Ereklyéinek nem csak a Harry kalandjainak, de az én gyermekkoromnak is vége szakad.

Úgy egy órája lehettem a mugliktól messzi világban, amikor egy nagyon magas, hosszú szőke hajú férfi lépett be a szobába. Kicsit félve húztam a nyakamba a fejhallgatómat, nem tudva mire is számítsak.

-          Gondolom te vagy a híres Elise – mosolygott rám barátságosan. Akcentusa erősebb volt, mint Villéjé, de egyáltalán nem volt zavaró.

Aprót bólintottam.

-          Kalevi vagyok, Ville egyik barátja.

Zavartan néztem fel szikár alakjára, attól tartva, hogy a korábban elmaradt keresztkérdések most fognak előjönni.

-          Nem akarlak zavarni meg semmi – ült le mellém – csak el akartam mondani, hogy Ville időtlen idők óta nem beszélt senkiről annyit, mint rólad. Végre boldognak tűnik, szóval vigyázz rá és próbáld meg nem összetörni a szívét.

-          Igyekszem – mosolyogtam rá bátortalanul.

Mint kiderült Kalevi egyáltalán nem akart vizsgáztatni, inkább csak kíváncsi volt, ki az a lány, aki új életet lehelt barátja szívébe. Közvetlen és barátságos volt, hasonló Mason-höz, egy olyan személyiség, akivel még nekem sem okozott különösebb nehézséget egyszerű, hétköznapi témákról beszélgetni.

Először a közelgő fellépés került szóba, ami már inkább volt valami kísérleti rock koncert show, mint sem egy művészeti kiállítás, majd innen rövid váltással a zenére terelődött téma. Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon tudat alatt én irányítom-e úgy a beszélgetéseket, hogy mindig bandáknál és lemezeknél kötünk ki, vagy csak egyszerűen kifogom az olyan embereket, akiket ugyanazok a dolgok érdekelnek, mint engem. Hamar rájöttünk, hogy ízlésünk szinte egyetlen pontos sem egyezik a másikéval, ő totál bénának tartotta a Nirvana-t én pedig azonnal leszóltam az általa istenként tisztelt U2-t. Egyetlen olyan együttest sem találtunk, amit mindketten egyformán szerettünk volna, ami számomra a legjobb volt, az neki csak jelentéktelen, de még értékelhető kategóriába tartozott, és vica versa. Viszont meglepően sok olyan banda volt, amit mindketten utáltunk vagy csak rettentően túlértékeltnek tartottunk őket, így nem meglepő módon, inkább ezen a vonalon haladtunk tovább.  Épp szenvedélyesen szidtuk az egyik Nickelback albumot, amikor Ville megjelent az ajtóban. Láthatólag meglepődött, hogy nem egyedül voltam a szobában, szemöldökét ráncolva nézett ránk, majd finnül mondott valamit Kalevinek, aki halkan felnevetett, majd kezét felemelve védekezően válaszolt Ville szavaira.

-          Örülök, hogy megismertelek – állt fel mellőlem a szőke férfi. – Keress majd meg, ha végeztetek.

-          Én is és oké – mosolyogtam rá.

Kalevi még mondott valamit a másik férfinak, majd kiment a szobából, kettesbe hagyva minket Villével.

-          Remélem nem tömte tele a fejed hülyeségekkel – ült le a kanapéra barátom.

-          Nem, csak dumáltunk.

Ville fürkészve nézte az arcomat, ellenőrizve, hogy vajon tényleg nem hallottam róla semmilyen megalázó történetet, majd gyengéden megcsókolt.

-          Azért jöttem, mert lassan kezdünk – ölelte át a derekamat.

Részletesen elmeséltette velem miről is beszéltünk pontosan Kalevivel és mit gondolok róla és az együttes többi tagjáról. Biztosítottam róla, hogy mindenki nagyon kedvesnek tűnik, és amikor szabadkozni kezdtem amiatt, hogy mennyire csöndes és távolságtartó voltam velük, rögtön félbeszakított. Megnyugtatott, hogy semmi baj, tudja milyen nehezen kezelem az új embereket és senki nem várta el tőlem, hogy hangosan viccelődjek és körülugráljam a barátait. Még váltottunk pár szót, majd fél hét után nem sokkal Ville szólt, hogy mennie kell átöltözni. Egy rövid, de annál szenvedélyesebb csók után, sok sikert kívántam neki és mindketten otthagytunk a barátságos szobát, ő a többiekhez sietett, míg én a nézőtér felé vettem az irányt. Kicsit meglepett milyen sok ember gyűlt össze azóta, hogy hátramentem az öltözőkhöz. Szerencsére még így is könnyedén megtaláltam Kalevit aki gyorsan bemutatott az ismerőseinek, akik amint megtudták, hogy Villéhez tartozom, kíváncsian, szinte csodálkozva kezdtek el méregetni. Láthatólag szívesen tettek volna fel kérdéseket nekem, de mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, az addig fehéren izzó lámpák fénye halványodni kezdett.

A teremben kellemes félhomály honolt. Vinc festményei, hatalmas molinók formájában lógtak le a plafonról, körbe véve a rideg falakat. A forgatókönyv igencsak hasonló volt a londoni megnyitójához, Ville bársonyos hangja kezdte a műsort, majd az együttes tagjai felmentek a díszes színpadra és a közönség lelkes kiáltozása közepette, nehéz mégis lágyan sikamlós dallamokkal töltötték meg a légteret. A villódzó fények és a tömegre kivetített bizarr képek hajszálpontosan visszaadták azt a különleges hangulatot, amit oly féltve őriztem az emlékezetemben. Saját világomban elmerülve bámultam a több méter magas képeket és hitetlenkedve fedeztem fel, hogy a szövegek mennyire is illeszkednek a sorozat cselekményéhez. A koncert vége felé a dalok a szokásosnál is komorabban szóltak, amik furcsa mód, reménytelen hitet ébresztettek bennem a festményeken szenvedő, haldokló figurák boldogsága iránt. Az utolsó számnál, amikor Ville hangosan belesikított a mikrofonjába, a molinók tetejéről hatalmas mennyiségű sűrű, vörös folyadék kezdett szivárogni, végigcsorogva a műanyag felületen egészen le a padlóig. Egyidejűleg volt hátborzongató és gyönyörű, ahogy a zenében és a képeken megjelenített kínzó szerelem, csak a túlvilág, pusztító segítségével tudott beteljesülni. Mikor az utolsó gitárhang is elhalt, egy elnyúló pillanatra teljes csönd honolt a termen, majd miután ismét felkapcsolódtak a fehér fényt árasztó reflektorok, a közönség, felocsúdva a hallottak és látottak letaglózó kettőséből, ujjongva és tapsolva ünnepelte a fáradt, de boldog művészeket. A színpadon mindenki mozgolódni kezdett, félrerakták a hangszereket, gyorsan, nagy kortyokban nyelték a műanyag flakonokból a vizet és mire Ville ismét a mikrofonállvány mögé lépett, már Vincent is vele volt, aki legalább olyan izgatottnak tűnt, mint a körülötte lézengő zenészek. Most Ville volt az aki először szólt a közönséghez, elmesélte miként is hozták össze ezt a közös projecktet, szólt pár szót a londoni megnyitóról is majd vigyorogva átadta helyét Vincentnek. Amint barátom a kezébe vette a mikrofont újabb tapsvihar rázta meg a termet és csak lassan hallgattak el az éljenző hangok. Vinc szinte ragyogott a büszkeségtől, ahogy arról beszélt, nem sokára a Londonban lévő képei, élőben is megtekinthetők lesznek az egyik itteni galériában, majd megköszönte az együttesnek és Villének a lehetőséget, hogy megcsinálhatták azt a showt amire még egyszer, utoljára felmorajlott a tömeg.

Az oszladozó emberek, fülledt gyűrűjének ölelésében, Kalevi kézen ragadott és az öltözők felé kezdett húzni, én pedig a kifelé igyekvőket kerülgetve mentem utána. Hátra érve, az egyik nyitott ajtó előtt, kis híján beleütköztem a szobából kilépő, izzadt Villébe, és mielőtt bármit is mondhattam volna neki, magához szorított és arcomhoz lehajolva, szenvedélyesen megcsókolt. Légies könnyedséggel vesztünk el egymás ajkaiban, boszorkányos volt, ahogy egy pillanat alatt megszűnt körülöttünk a világ létezni. Egészen addig észre sem vettem a többieket, amíg egy hosszú perc múlva el nem váltunk egymástól, és el nem szakítottam tekintetemet a vágytól fénylő szemétől.

-          Mindjárt jövök – adtam egy apró puszit kipirult arcára.

Odamentem Vinchez, boldogan átöleltem derekát, és őszinte lelkesedéssel dicsértem meg amiért ismét képes volt összehozni egy ennyire csodálatos show-t, majd fejemmel az ajtó felé intve, megkérdeztem elrabolhatom-e egy kis időre.

-          Persze, menjünk – indult el.

A folyosó végén lévő, apró, mégis jól felszerelt konyhába mentünk. Én felültem a pultra, barátom pedig a velem szemben levő asztalnak támaszkodott.

-          Na mesélj, milyen Mr. Melankóliával? – kérdezte Vinc.

-          Meglepően jó – nevettem fel vidáman.

Röviden beavattam őt azokba a számomra olyan kedves részletekbe, amiket addig nem mertem vele megosztani. Boldogan meséltem a Bring Me The Horizon dalról, amit Ville éneket nekem, a novelláimról, amiket imádott és a még mindig kicsit zavaros veszekedésünkbe is beavattam. Vincent mosolyogva hallgatta az áradozásomat, és ugyan arca kicsit elkomorult amikor arról beszéltem, hogy Ville miket vágott a fejemhez, vonásai hamar kisimultak miután elmondtam neki hogyan végződött a kapcsolatunkról való első és reményeim szerint utolsó vitánk.

-          Örülök, hogy végre egymásra találtatok, ráfér már mindkettőtökre egy kis boldogság, de van egy dolog, amire meg kell, hogy kérjelek Villével kapcsolatban – komolyodott el.

-          Igen?

-          Használjatok gumit – nevetett fel.

-          Istenem Vinc, hány éves vagy? – nevettem vele én is.

Még egy ideig ott maradtunk a szűkös kis konyhába, vidáman beszélgettünk az elmúlt napok eseményeiről, kiderült, hogy ő is találkozott egy különleges személlyel, de még nem igazán tudja merre tart a kapcsolatuk. Kicsit meglepődtem, hogy nem Katie-ről van szó, de így is örültem a hírnek, mert Vinc akármilyen könnyen barátkozó típus is, mindig is nagyon válogatós volt, ha a nőkről volt szó, keveseket engedett közel magához és még kevesebbnek adta oda teljesen a szívét.  

Visszamentünk a többiekhez, akik míg mi kiveséztük a szerelmi életünket, egy jó hangulatú sörözésbe kezdtek. Én leültem Ville mellé, aki épp valami számomra megjegyezhetetlen nevű ismerősével beszélgetett.

-          Minden oké? – fordult oda hozzám.

-          Persze – bólintottam és fejemet vállára döntöttem.

Csöndesen néztem végig a társaságon, nem igazán akartam belefolyni a társalgásban, egyrészt mert leginkább finnül beszéltek, másrészt pedig még mindig kényelmetlenül éreztem magam ennyi ismeretlen között. De inkább figyeltem némán a vidám zenészeket és barátaikat, mintsem hogy elmozduljak Ville közeléből.

Lassacskán fogyatkozni kezdtek az emberek és éjfél körül, majdnem utolsóként, mi is haza indultunk. A házba érve mindhárman szinte azonnal lefeküdtünk aludni, mi ketten Ville nagy és sötét szobájába mentük, míg Vincent abba az ágyban töltötte az éjszakát, ahol én csak egyszer hajtottam álomra a fejemet.

Hajnali három körül, alig két óra alvás után úgy pattantak ki a szemeim, mintha átaludtam volna az egész éjszakát. Próbáltam ismét álomba ringatni magam, butácska meséket találtam ki, hogy azok letompítsák az agyamat, de miután hosszú percek elteltével sem jártam sikerrel, óvatosan, hogy még véletlenül se ébresszem fel a mellettem alvó férfit, kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a telefonomat és a jegyzetfüzetemet, és halk léptekkel mentem föl a zeneszobához vezető lépcsőn. Hamar a szívemhez nőtt ez a helyiség, és egyáltalán nem csak azért, mert itt kóstolhattam meg először Ville keserédes ajkát, egyszerűen imádtam a szobából áradó kényelemes, kreatív légkört. Leültem a kicsit érdes padlószőnyegre, hátamat a kanapénak támasztottam és kinyitottam a gyűrött füzetemet. Igyekeztem ihletet meríteni az édesen füstös levegőből, de akárhányszor lehunytam a szemeimet, kedves szavak és érdekes hasonlatok helyett csak az járt a fejemben, hogy kicsit több mint tizenkét óra múlva már egy tömött repülőgépen fogok ülni, ami messze repít majd Ville ölelő karjától. Semmi kedvem nem volt Londonba menni, de hiába lettem kész a szakdolgozatommal, reményeim ellenére, még bőven volt rajta javítani való és a konzulommal megbeszélt, keddi találkozómat sem mondhattam le, amihez minden szükséges papírom Vinc lakásában volt.

Miért is nem élhetünk egy kicsit közelebb egymáshoz, gondoltam keserűen. Hogy ne őrjítsen meg a házban uralkodó csönd és ne rágódjak azon, mit tartogat számomra az ismeretlen jövő, keresni kezdtem valami olyan zenét, aminek a hangulata hasonlít a szobáéhoz, nyugtató és ösztönző egyszerre. Magamban mosolyogva írtam be a kedvenc HIM albumom címét a keresőbe, hiszen mi más lehetne hasonlóbb Ville magányos alkotói fészkéhez, mint a dalok, amik az ő fejében születtek meg. Hagytam, hogy a komor dallamok átvegyék fölöttem az uralmat, a füzetembe random szavakat irkáltam és cirádás mintákkal díszítettem ki őket. Fél órája ülhettem a földön, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki bejött a szobába, oldalra nézve Ville álmos alakját pillantottam meg. Fülhallgatómat kihúzva mosolyogtam rá.

-          Miért nem alszol Szívem? – kérdezte rekedtes hangon.

-          Felébredtem, és nem tudtam visszaaludni.

-          Valami gond van? – ült le mellém a földre.

-          Dehogy, csak a szervezetem utál éjszaka aludni – dőltem rá a vállára.

Ville magához ölelt és egy kedves puszit nyomott a kócos hajamra.

-  Mit hallgatsz? – kérdezte Ville.

-  Semmit – haraptam el egy mosolyt.

Soha nem szoktam titkot csinálni belőle, mit hallgatok, általában úgy kell visszafogni, hogy ne számoljak be mindenegyes dalról, amit felfedeztem, így nem csodáltam, hogy Ville gyanakodni kezdett. 

-          Na, mutasd csak – vette fel a földön lévő telefonomat, mielőtt elérhettem volna.

Ville azonnal felnevetett, ahogy a képernyőt bekapcsolva, meglátta a Venus Doom borítóját. Ajkán a már ismerős, önbizalomtól pimasz mosoly jelent meg.

-          Pár órája hallottál minket élőben, nem volt elég? – kérdezte játékosan.

Válaszul csak megrántottam a vállamat és zavartan mosolyogtam rá. Még nem volt időm rájönni, hogyan kell kezelni ezt a barátom egy olyan banda énekese, amiért régen őrülten rajongtam, aztán lemorzsolódtak és utána újra hallgatni kezdtem őket dolgot. Akkor az tűnt az észszerű megoldásnak, ha úgy viszonyulok a zenéjükhöz, mint bármelyik másikhoz. Igaz, néha nehezemre esett figyelmen kívül hagynom a Ville hangjától, érezhetően megemelkedett pulzusomat, bár akkor pont nyugtatásként hallgattam a komor dalokat.

-          Gyere, menjünk vissza az ágyba, ha akarod, még énekelek is neked – húzott fel a földről.

Végül nem volt szükség altatódalra, mert amint betakaróztam és Ville meztelen mellkasához bújtam szinte azonnal elnyomott az álom.

A vasárnap tele volt fájdalommal. Reggel még próbáltunk nem foglalkozni az elutazásommal, de ahogy haladt előre az idő, kezdtünk egyre feszültebbek lenni. Lassan, nehéz szívvel pakoltam össze a holmimat, Ville felajánlotta a segítségét, de amíg én a ruháimat hajtogattam, ő csak az ágyon ült és szomorú szemekkel figyelte a mozdulataimat.

-          Nagyon fogsz hiányozni – ültem le mellé.

-          Te is nekem Szívem.

Ajkaink keserűségtől éhesen forrtak össze, és hiába élveztem minden pillanatát a csókunknak, mégis folyamatosan az járt a fejembe, hogy nem sokára elmegyek, és ki tudja mikor lesz lehetőségünk újra találkozni.

-          Miért nem maradsz még pár napot? – súgta a számba két csók között.

-          Muszáj hazamennem, kedden találkoznom kell a tanárommal és Londonba vannak a cuccaim is – válaszoltam elgyötörten.

-          Tudom, tudom. Nekem is rengeteg dolgom van, már a holnapra is teljesen be vagyok táblázva, de azért jó lenne, ha maradnál.

Tisztában voltam vele, hogy egyikünk sem ér rá a következő napokban és hogy rendkívül nehéz lesz elválnom tőle, majd bele szakadt a szívem, hogy meg kellett tennem. Félve gondoltam bele milyen napok, hetek várnak majd rám nélküle. Soha nem voltam még távkapcsolatban azelőtt, és fogalmam sem volt róla, hogy fogjuk áthidalni a sok száz köztünk lévő kilométert, de teljes szívemből bíztam bennünk.

A reptérre érve csak még rosszabb lett a helyzet. Hatalmas gombóccal a tokromban igyekeztem visszanyelni feltörekvő könnyeimet, fizikai fájdalmat okozott, hogy ott kell hagynom a Ville mellett meglelt biztonságot. Mikor hosszas búcsúzkodás után átléptem a biztonsági kapun, csak egy hajszál választott el attól, hogy visszarohanjak hozzá és sírva könyörögjek neki, vigyen vissza a toronyházába, zárja be az ajtókat és soha ne engedjen el. De hallgattam a józan eszemre, bénultan beszálltam a repülőgépbe, és minden erőmmel azon voltam, hogy reménykedve, derűsen tekintsek az előttem álló magányos napokra. Pedig a fejemben ott visszhangoztak Ville kételyekkel teli szavai: „És ugyan át lehet vészelni az ilyen időszakokat, de félek, hogy te erre még nem állsz készen, és nem akarom, hogy a közelgő turnénk kellős közepén döbbenj rá, hogy ez túl sok neked.”

//Sziasztok Kedveseim!

Hupsz még csak kedd este van, de holnap minden bizonnyal nem leszek a gép előtt, így gondoltam jobb ha előbb kirakom az új részt. 
Kíváncsi vagyok mennyire fogja majd elnyerni a tetszéseteket a következő pár fejezet, mert nem pont olyanok lesznek, mint az eddigiek. A korábban ígért dráma is kicsit előtérbe kerül, majd ismét pihen egy kicsit, csak azért hogy utána bumm mindenki arcába robbanjon. Oké ezt abbahagytam. 
Köszönöm hogy vagytok nekem és imádlak titeket! 
Rion //