// eleven //

Délutánra teljesen fel voltam pörögve; My Chemical Romance-t üvöltetve táncoltam fel-alá az üres lakásban és csak remélni tudtam, hogy a szomszédoknak hasonló ízlése van a zenék terén, mint nekem. Rettentően izgatott voltam, szinte úgy éreztem, hogy az én kiállításomnak lesz a megnyitója, nem pedig Vincentének.

Amikor már alig csak egy órám volt elkészülni, még mindig nem tudtam, mit is fogok felvenni. Ugyan Vincenttől is kértem tanácsot, de semmivel sem volt segítőkészebb, mint a barátja, csak annyit mondott, hogy nem kell kisestélyi és ha lehet a pizsamát is hanyagoljam. Kétségbeesve kotorásztam a szekrényemben, végül félretolva a rengeteg együtteses pólómat, kivettem egy egyszerű fekete felsőt, amit egy szintén sötét szoknyával tettem valamennyire elegánsabbá. Messze voltam attól, hogy öltözékemet formálisnak lehessen nevezni, de reméltem, hogy ez is megteszi majd.

Húsz perccel a kezdés előtt értem a galériához. Eredetileg korábban kellett volna mennem, de kétszer is elrontottam a sminkemet és vagy negyedórán keresztül kerestem azt a tornacipőmet, ami sehol sincs kiszakadva, ezért csak késve tudtam elindulni a lakásból. A taxiból kiszállva egy kocka alakú, modern épületet pillantottam meg, fehér falakkal és hatalmas ablakokkal, amik nagy részét a kiállítást hirdető molinók takarták el. A bejárat felett az End Your Grief felirat díszelgett, két oldalon pedig Vincent korábbi munkáiból készült montázs volt, egy-egy óriási heartagrammal kiegészítve. A galéria előtti járdán kisebb csoportokba összegyűlt emberek lézengtek, cigizve és beszélgetve várták, hogy elkezdődjön a megnyitó. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy egyáltalán nem vagyok alulöltözve; voltak, akik szakadt farmerben, HIM-es pólóban jöttek, mások elegánsabb zakókat, ingeket viseltek. A tömeget kikerülve beléptem az ajtón és egy boltíves alagút szerűséget pillantottam meg, aminek a falaira egy furcsa, nyakatekert pózban fekvő női alak volt felfestve. Más lehetőségem nem lévén, átsétáltam a különös folyosón és egy nagy és tágas csarnokban találtam magam. A fekete falakon, arany és vörös, cikornyás minták voltak, amik végig futottak az egész termen, körülölelve a plafonról lelógatott, még lefedett festményeket. A csarnok végében, szemben a kis alagúttal, volt egy kisebb színpad, ami fölött egy aranyszínű, gótikus mintákkal tarkított heartagram volt a falra rögzítve. A háttérben halk, számomra ismeretlen zene szólt. Mosollyal az arcomon néztem köbre, újra és újra elámulva milyen tökéletes hangulatot hoztak össze Vincenték. Az embereken végig vezetve tekintetemet, ismerős arcok után kutattam, és hamar ki is szúrtam Masont.

-          Szia Mason! – mentem oda hozzá

-          Eli, de jól nézel ki – nézett rajtam végig.

-          Köszi – mondtam kicsit szégyenlősen. – Nem tudod, hol van Vinc?

-          Ott egy ajtó – mutatott a terem bal oldala felé – azon menj be, valahol ott kell lennie.

Megköszöntem a segítséget és elindultam a mutatott irányba. Az ajtón belépve egy világos folyosóra kerültem, aminek a végén rögtön meg is láttam Vinct, aki egy fiatalabb férfival beszélgetett. Kifejezetten jól nézett ki, egy fehér pólót és egy fekete szűk farmert viselt, a mindig szanaszét álló szőke haját hátra fésülte és csak úgy áradt belőle az izgatottság.

-          El, azt hittem már nem is jössz ide – ölelt magához.

-          Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az exclusive találkozót – vigyorogtam fel rá.

Gyorsan elhadartam, hogy miért nem jöttem hamarabb és hogy mennyire elnyerte a tetszésemet a galéria díszítése. Ugyan Vinc figyelt rám, még ki is nevetett, amikor a cipőm kereséséről meséltem, de látszott rajta, hogy fejben már valahol teljesen máshol jár, amin nem is csodálkoztam. Beszédén hallatszott az izgalma, ahogy az is, hogy próbál nyugodt maradt.

-          Neked majd tartok egy külön tárlatvezetést, de most húzd vissza a seggedet a nagyterembe, mert mindjárt kezdünk.

Nevetve hagytam ott Vincentet, és Masont keresve átvágtam az egyre sűrűsödő tömegen. Nagyjából ugyanott állt, ahol alig tíz perce beszéltem vele, mellé furakodtam és épp jókor találtam meg a helyemet, mert az addig fehér fényben úszó csarnok elsötétült. Az emberek tompa morajlása alább hagyott, csak néhány elszórt hangot lehetett hallani, amiket elnyomott a hangszórókból szóló lágy ének. Azonnal ráismertem a Gone With The Sin-re, ami régebben az egyik kedvenc HIM dalom volt. Apró piros fények kezdtek villogni a falak mentén, és amikor a gitár résznek kellett volna következnie, a zene lehalkult. Felkapcsoltak egy reflektort, ami éles fénycsíkkal megvilágította a színpad egy pontját. Akkor pillantottam meg Ville ismerős alakját, aki még magához képest is csodásan festett. Fekete farmert, egy szürke, kopottas hatást keltő pólót viselt, haját pedig egy szintén sötét sapka alá rejtette el. Nem tudnám megmondani miért, de valahogy másnak láttam őt, mint azelőtt, talán a hely hangulata ragadt át rá vagy csak előjöttek a régi emlékeim, ahogy tizenévesen, zavaros felvételeket nézek a koncertjeikről és ezért találtam különbnek a színpadon álló férfit.  

Ville mosolyogva végignézett a galériában összegyűlt embereken és gitárjával a kezében leült a mikrofonállvány mögött lévő székre. Vártam, hogy mond pár szót, de a nyitóbeszéd helyett rögtön belekezdett egy számomra ismeretlen dalba. Egy halott lányról énekelt, aki tehetetlenül nézi végig, ahogy az életben maradt szerelme, az ő koporsója mellett sétálva kíséri el a lány élettelen testét annak utolsó útjára. Míg Ville összetört szívekről és a már-már elviselhetetlen fájdalomról énekelt, különböző festményeket vetítettek falakra és a színpadra, amik lassan úsztak le a közönség felé, hogy aztán elvesszenek az emberek árnyékaiban.

Már a felvételről játszott dalrészlettől is libabőrös lett a karom, de amikor Ville énekelni kezdett, egy hosszú másodpercre elakadt a lélegzetem. Hangja sokkalta gyönyörűbb volt, mint ahogy képzeltem.  Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet, megbabonázva figyeltem, ahogy végigkúszik rajta a színpad felé vetített, eltorzult női arckép. A férfi szokványos sötétsége gomolygó felhőként terítette be az egész termet, jelenléte annyira magával ragadott, hogy csak kicsit késve vettem észre, hogy néhány festményről lehullott a lepel és a dal témájába vágó jelenetek láthatóvá váltak.

Az egész olyan volt, mint egy rögtönzött fantáziavilág ahol a szerelem egyet jelent a halállal, ahol a gyászoló csak akkor léphet tovább, ha újra megnyitja valaki előtt az összetört szívét, abban a biztos tudatban, hogy az újra darabokra fog szakadni. Szomorúságot, részvétet kellett volna éreznem, de minden olyan varázslatos volt, hogy lelkemet valami különös, sötét melegség járta át.

Amikor a második dal utolsó akkordjai is lecsengtek Ville rövidke szünetet tartott.

-          Most egy régebbi dal következik, amit sokatok ismerhet – mondta lágyan.

Míg páran tapsoltak, ő megigazította az ölében fekvő gitárt és lomhán újra végig pásztázta a közönséget. Amikor egy pillanatra találkozott tekintetünk, ajkán egy féloldalas mosoly jelent meg, majd szemét lehunyta és belekezdett a Buried Alive By Love akusztikus változatába, én pedig csendesen felnevettem. Mosolya emlékeztető volt; nem felejtette el, hogy mennyire kiakadtam ennek a dalnak a refrénjén.

Az alig húsz perces előadás a végéhez közeledett, mikor Ville elhajolt a mikrofontól és letette a gitárját, az emberek hangosan tapsolni kezdtek, néhányan elismerően fütyültek, míg az énekes boldogan mosolygott ránk.

A terem ismét fehéren fénylett, de épp csak egy pillanatra, amíg Ville lement a színpadról, majd ismételten kihunytak a fények, szinte vaksötétet hozva a csarnok hatalmas terébe. A hirtelen beállt csöndet, fokozatosan hangosodó szívdobogás hangja törte meg, aminek ritmusát követve a plafonról induló, piros fénycsóvák, villogva kezdtek el táncolni. Az ütemes dobogást lassan női nyögések és sikolyok váltották fel, amikről nehezemre esett eldönteni, hogy a nő élvezettől vagy fájdalomtól jajgat, eközben folyamatosan világosodott ki a terem, láthatóvá téve annak egészét.

Már az összes képről lekerült a ponyva, felfedve minden mesterművet, amit Vinc festett. Néhány vászon fölé egy-egy vékony plexi volt felszerelve, amikről vöröses, vérszerű folyadék csordogált a sötét parketta felé. A nyögések, a villódzó fények és a gyéren megvilágított képek összhatása félelmetesen gyönyörű volt, hűen tükrözték a két művész lelkének gótikus oldalát.

Mielőtt még mindenki elindulhatott volna körbejárni a galériát, a furcsa női hangok elhaltak és Vinc, Villével együtt felment a színpadra. A tömeg hangos ovációval köszöntötte a két férfit, ők pedig röviden megköszönték mindenkinek, hogy eljöttek. Barátom hatalmas vigyorral az arcán, mondott pár szót a kiállítás létrejöttéről, hogy milyen régóta szerettek volna már együtt dolgozni Villével és mennyire örül neki, hogy végre sikerült összehozniuk a közös projectet. A képekről keveset mondott, mert állítása szerint azok úgyis magukért beszélnek. Mint megtudtam, a Ville által játszott dalok nagy része azért volt ismeretlen számomra, mert kifejezetten erre kiállítására írta őket. Még mondtak valamit egy különleges albumról is, amiben nem csak barátom festményeinek képmásai találhatóak meg, de az itt elhangzott dalok szövege is, plusz egy CD-amin maguk a dalok szerepelnek, majd lementek a kicsiny színpadról.   

Az újabb tapshullám után a hangszórókból ismét Ville mély hangja áradt, de éneklés helyett, verseket és saját szerzeményeit szavalta, amiknek hangulata tökéletes illet, nem csak a képekhez, hanem a megnyitó hátborzongatóan gyönyörű világához is.

Vinc betartotta az ígéretét és miután tett egy-két tiszteletkört, fogadta az őszinte gratulációkat, odajött hozzám és egyenként megmutatta az összes alkotását. Nem véletlenül volt minden molinó, felirat és díszítés fekete, arany és vörös színű; Vincent képein is ezek a színek domináltak. Elképesztően ábrázolta a gyász és szerelem különböző mélységeit a gyötrő kálváriát, amit azok élnek meg, akik még a halálba is a szerelmet keresik Az összefüggő képsorozat olyannak hatott, mint a katolikus templomok belsejében lévő stációk, amik végigkövetik Jézus keresztre feszítésének útját, kezdve Pilátus ítéletétől, egészen a sziklasírig. Minden kép csodálatos volt, talán ezek voltak a legjobbak, amiket Vincent valaha is festett. Ugyan nem értettem a technikai részekhez és nem figyeltem különösebben milyen ecsetvonásokat használt, de a festmények hangulata azonnal beitta magát a bőrömbe. Szinte láttam magam előtt, ahogy a haldokló nő minden másodperccel messzebb sodródik a szerelmétől, míg az kétségbeesve próbálja visszatartani őt. Kedves, becéző szavakat suttog a fülébe, simogatja a sápadt arcát és úgy mosolyog rá, mintha a holnap egy biztos pont lenne számukra.  

Miután végigjártuk az egész galériát és az egekig magasztaltam barátomat, Vinc megkért, hogy keressem meg Villét, mert még adniuk kell egy interjút mielőtt elmennék megünnepli a megnyitót.

A termet gyorsan átfésültem, de sehol sem láttam az énekes magas alakját. Végül a hófehérfalú folyosóról nyíló hátsókijárathoz mentem, kinyitottam a nehéz vasajtót és rögtön meg is találtam Villét, aki az épület mögötti rakodó résznél magányosan dohányzott.

-          Szia – köszöntem neki – Vinc szólt, hogy menned kéne, mert vár valami újságíró.

Ville bólintott, még szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, majd elnyomta az ajtó melletti hamutálban.

-          Akkor menjünk – mondta, majd kezét a hátamra téve, gyengéden a folyosó felé kezdett terelni. - Tetszett a megnyitó Szívem?

-          Nagyon.

-          Örülök neki – mosolygott rám.

Míg a két férfi egy középkorú nő kérdéseire válaszolt, a figyelmemet ismét a képeknek szenteltem. A már megfogyatkozott tömegen átvágva a kedvenc festményemhez mentem, ami kicsit elütött a többitől; egy télies tájon álló magányos fa volt rajta, aminek törzséből egy gúzsba kötött, meztelen női alak állt ki. Láthatólag szenvedett a fa szoros ölelésétől, de fájdalma ennél sokkalta mélyebbnek hatott, olyan volt, mint akinek épp darabokra szakad a lelke. Már amikor először láttam meg ezt a képet is tudtam, hogy van benne valami, ami hozzám hasonlatossá teszi. A nőben, ha nem is teljesen, de magamra ismertem, és ez kicsit megrémisztett. Már nem akartam az a lány lenni, akit megfojtanak a saját érzései, szabad akartam lenni, egy olyan valaki, aki nem fél a világtól és nem menekül el az emberek elől. Keserédes ízzel a számban néztem a képet és őszintén reméltem, hogy már nincs messze az a nap, amikor béklyóim lehullanak rólam és újra önmagam lehetek.

Mikor Vincenték végeztek az interjúval, és készítettek pár közös képet a rajongóikkal, hármasban beültünk egy fekete taxiba, és elindultunk az after party helyszínére. A rövid út koránt sem volt csöndes, barátomnak be nem állt a szája, a szó legszorosabb értelmében fel volt pörögve, Ville is hasonlóan lelkes volt, mosolya levakarhatatlanul díszítette arcát.

A zártkörű buli egy régi belvárosi ház tetején kialakított szórakozóhelyen volt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt London történelmi részére, amit egyetlen magas épület sem takart el. A tető úgy volt kialakítva, hogy a vendégek úgy érezzék, mintha ha egy hatalmas kertbe érkeztek volna. Kanapék és székek helyett kovácsoltvas padok voltak, a szokásos modern dekorációt pedig kaspós bokrokkal, formára vágott alacsony fákkal és színes lampionokkal helyettesítették, amik keresztbe kasul lógtak a fejünk fölött. A zene hangosan dübörgött. Máskor talán zavart volna, hogy leginkább a rádióból ismert, lélektelen dalokat kell hallgatnom, de Vinc lelkesedése rám is átragadt, két pohár bor után már úgy éreztem magam, mintha ez az én nagy estém lett volna. Meglepően nagy élvezettel vetettem be magam a fényfüzérek alatt táncoló emberek közé, ugyan leginkább csak barátommal és Masonnal ugráltam a bugyuta slágerekre, de így is hatalmas erőlelépésnek tartottam, hogy nem vonultam el, hogy egyedül üldögéljek az egyik kényelmes babzsák fotelen, miközben majd megfulladok az önsajnálatomtól. Épp a Catalys-t ordított a hangszórókból, amikor észrevettem Villét, akit azóta nem láttam, hogy megérkeztünk a szórakozóhelyre.

-          Elrabolhatlak egy kicsit? – próbálta túl kiabálni Chester eltorzított hangját.

Beleegyezően bólintottam, azt hittem táncolni akar vagy valami hasonló, de ahelyett, hogy beljebb vitt volna, a tánctértől messzebb eső tető pereméhez vezetett. Ville hanyagul a párkánynak dőlt, rágyújtott egy cigarettára és szótlanul nézett le rám.

-          Azért hívtál ide, hogy ne egyedül kelljen cigizned? – kérdeztem mosolyogva.

Egy hosszú percig nem válaszolt, tekintetét továbbra is rajtam pihentette, majd egy lusta mozdulattal elnyomta a kezében lévő cigarettát és nagyon lassan felém lépett. Amikor már alig húsz centire voltunk egymástól, puhán rátette egyik kezét a csípőmre és még mindig szemembe nézve lehajolt hozzám. Arca veszedelmesen közel volt az enyémhez, és én lélegzetem visszafojtva vártam mi fog történni.

-          Láttam ám hogyan néztél rám, amikor énekeltem – mondta csöndes magabiztossággal    

-          Mire gondolsz? – motyogtam elvörösödve.

-          Az elvarázsolt arckifejezésedre, úgy néztél ki, mint aki szellemet látott, de az is lehet, hogy csak én varázsoltalak el ennyire – simított végig hosszú ujjaival az arcomon.

Az érintésétől önkénytelenül is lehunytam a szemem. Élettelen gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon, de egyáltalán nem foglalkoztam ürességükkel, egyedül az érdekelt, hogy milyen kellemes érzést vált ki belőlem a közelsége, a kicsit érdes ujjainak érintése, csupasz bőrömön. Mikor kinyitottam a szemem, arca már csak centikre volt az enyémtől, éreztem a belőle áradó meleg dohánnyal átitatott leheletét. Tekintete várakozva fúródott az enyémbe, és én lassan megadtam neki, amire vágyott.

-          Az is lehet, hogy így történt – suttogtam halkan a szavakat.

Kedvesen elmosolyodott, majd egy hosszú puszit lehelt a homlokomra. Elhajolva tőlem, egy kicsit hátrébb lépett, és úgy nézett végig rajtam, mintha akkor találkozunk volna először azon a napon.

-          Gyönyörűen festesz Szívem – mondta továbbra is mosolyogva.

Szavaitól, ha lehetséges még jobban elpirultam. Ville kuncogni kezdett reakciómat látván, majd kezemet gyengéden megfogva, mintha mi sem történt volna, visszaindult az bulizó emberek felé.

-          Menjünk táncolni!

Az ünneplés legalább olyan jól sikerült, mint a kiállítás. Már hajnalodott, amikor hazaindultunk, mindhárman hulla fáradtak és leírhatatlanul boldogok voltunk. Ville újabb zavarba ejtő lépésén, időm se volt rágódni, eleinte ugyan kicsit idegesen viselkedtem, de miután a kezembe nyomott egy hatalmas pohár bort, erőt vettem magamon és hagytam, hogy magával ragadjanak a fülbemászó dallamok. Mint kiderült Ville nem igazán tud táncolni, de ez nem zavarta különösebben, bátran rázta a fejét Taylor Swift zenéjére, amíg én fulladoztam a nevetéstől. Vincenttel össze-vissza pörögtünk és ugráltunk, ha egy olyan szám szólt, amit mindketten ismertünk, nem foglalkozva sem másokkal sem azzal, hogy utáljuk az aktuális dalt. Ha tehettem volna, lefagyasztom azt az estét, hogy később, amikor valamiért magam alatt leszek, bármikor visszatérhessek arra a tetőre, ahol hónapok óta nem érzett vidámság itatta át minden mozdulatomat.   

Vasárnap dél körül ébredtünk, épp időben, hogy Ville kényelmesen, minden sietség nélkül elérje az ötkor induló gépét. Összedobtam egy gyors reggelit, ezúttal egyedül, mert Vincnek csak annyira futotta az erejéből, hogy nyögdécselve elterüljön az egyik fotelben. Igazán szórakoztató volt őt ennyire másnaposnak látni, általában én vagyok az, aki jobban megszenvedi az esti tivornyázásokat, míg ő teljesen fitten ébred, mintha nem is ivott volna semmit. Én is fáradt és nyomott voltam, de nem éreztem a szokásos hasogató fejfájást és a gyomrom legmélyéről sugárzó hányingert. 

-          Legalább egy kávét igyál – léptem oda hozzá.

-          Már ittam, nem segített – válaszolt rekedten.

-          Akkor feküdj vissza, majd felkeltünk, ha indulok – szólalt meg Ville is.

-          Ez nem rossz ötlet – mormolta és csigalassúsággal felkelt a fotelből.

Szórakozottan néztem, ahogy félig csukott szemmel csoszog vissza a szobájába, remélve, hogy nem esik el a saját lábaimban.  

Különös volt megint kettesben lenni Villével, még mindig nem értettem miért viselkedik néha olyan furcsán velem. Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy mégis mi a fene történt tegnap este mikor félre hívott a párkányhoz, de féltem a válaszától és valamiért úgy éreztem, még nem jött el az idő erre a beszélgetésre.

Miután csendesen megreggeliztünk, lefőztem egy friss adag kávét és mivel Ville rá akart gyújtani kimentünk az erkélyre. Mindketten a korlátnak dőltünk és némán néztük az alattunk elterülő várost, elmerülve a saját apró világunkban.

-          Az meg van, hogy pont egy hete, szinte ugyanígy álltunk itt? – fordultam felé.

-     Hát igen, amikor még egy értelmes mondatot sem tudtam kipréselni belőled anélkül, hogy elpirultál volna – húzta ajkát egy pimasz mosolyra.

-          És most pont olyan gonosz vagy, mint akkor – vágtam vissza.

-          És te most pont úgy elpirultál, mint akkor – nevetett fel Ville.

El akartam fordítani a fejemet, nem akartam, hogy lássa, mennyire zavarba tud hozni egyetlen pillanat alatt, de képtelen voltam megtenni. Tekintetem továbbra is vidám arcán pihent, zöld szemei csillogva néztek le rám, ugyanazzal a kiismerhetetlen komolysággal, mint két nappal az előtt, mikor véletlenül elaludtam rajta.

-          Örülök, hogy végül nyitottál felém – szólalt meg lágyan.

-          Nem nagyon volt más választásom.

-          Nem tudtál ellenállni a, hogy is fogalmaztál, a vonzó sötétségemnek? – kérdezte oldalra döntve fejét.

-          Úgy tűnik nem.

Ville közelebb jött hozzám, egyik kezét a derekamhoz tette, míg a másikkal az arcom felé nyúlt. Úgy éreztem, hogy hirtelen visszamentünk az időben és újra tegnap este van, a tetőn állunk a párkány mellett és ott folytatjuk ezt a különös beszélgetést, ahol akkor abbahagytuk.

-     El sem tudod képzelni, mennyire örülök neki, hogy már nem félsz tőlem – súgta mélyen a szemembe nézve, hüvelyujjával végig simítva az ajkamon.

Ugyan nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, de addig igyekeztem figyelmen hagyni azt az egyszerű tényt miszerint Ville flörtöl velem. És ez egészen addig sikerült is, amíg érdes ujjával meg nem érintette a puha ajkaimat. Egy szempillantás alatt szinte minden a helyére került, a titokzatos arckifejezése, a mániája, hogy zavarba hozzon és a már szinte kedves becézgetései. De a miértre, továbbra sem találtam a választ.

Hosszú másodpercekig álltunk így, a másikat bámulva, végül én voltam az, aki megtörte ezt a különleges pillanatot. Lábujjhegyre álltam és egy félénk puszit nyomtam Ville arcára, majd halkan a fülébe súgtam:

-          Köszönöm.

Ahogy elhajoltam tőle, ugyanazt a döbbenetet láttam átsuhanni a tekintetén, amit én éreztem. Mégis mi a fészkes fenéért pusziltam meg, szidtam magam. Hogy zavaromat elrejtsem, egy kusza mozdulattal átöleltem vékony derekát és fejemet mellkasához szorítottam.

-          Szívesen – motyogta, és hosszú karjaival még közelebb húzott testéhez.

Magamba szívtam az étcsokoládés, kellemesen kesernyés illatát, és először nem éreztem semmiféle félelmet, tartózkodást az irányában. Valahogy biztonságban voltam.

Miután lassan elváltunk egymástól, még egy ideig kint maradtunk a friss levegőn és kedves semmiségekről beszélgettünk, teljesen figyelmen kívül hagyva az előbb lezajlott jelenetet. És akkor jöttem rá, hogy akármennyire is ellenkeztem eleinte Villével, hiányozni fognak csípős megjegyzései és titokzatos személyisége.

//Sziasztok Kedveseim!

Most megint itt a végén írok nektek, és megint egy hosszabb fejezettel jöttem. Kezdtem azt hinni, hogy képtelen vagyok 3000 szavas résznél rövidebbet írni.. Mindegy. 
Ez az egyik kedvenc fejezetem, imádtam kitalálni, hogy milyen lesz Vinc kiállítása és ha tehetném elmennék és megnézném a képeket, kár hogy azok csak az én fejemben léteznek. Kivéve az Eli által kiemelt festmény, ami Giovanni Segantini alkotása, és csodásan mesés, bár nem épp arról szól, mint amit leírtam, de sebaj. 
Következő rész lehet szerdán jön, de lehet csak szombaton, attól függően hogyan érek, addig is jó olvasást, meg ilyeneket! 
Orion //