// eight //

Valamivel este nyolc után érkeztünk meg a Cuckoo's Nest Club bejárata elé. Szerencsém volt és Vincent volt az, aki hamarabb el tudott szakadni a munkától, így egyelőre, kettesben baktattunk le a szűkös lépcsőn a valaha pinceként használt helyiségbe, aminek a végén egy hosszabb folyosó vezetett a klub többi részébe. Átlépve az egyik boltív alatt egy meglepően tágas teremben találtam magam.

Az egyébként komor falakat különböző hangszerek és híres zenészek bekeretezett fotói díszítették, de nem volt időm jobban szemügyre venni őket, mert Vinc céltudatosan az egyik sarokban lévő, bokszféleséghez ment, ahol Mason-ön és barátom haverjain kívül két, számomra ismeretlen ember is ült. Vettem egy mély lélegzetet és a gyér tömegen keresztül átvágva követtem Vincentet. Ahogy közelebb értem a többiekhez, megéreztem a gyomrom mélyéről feltörő idegességem első jeleit. Nem bíztam magamban eléggé, féltem, hogy össze-vissza fogok motyogni és előjön a szokásos kínosságom, amitől csak még inkább feszélyezett leszek. Valószínűleg Vinc számított valami ilyesmire tőlem, mert amint az asztalhoz léptem, azonnal bemutatott a két idegennek, akik, mint kiderült Ville ismerősei voltak, nekem pedig meg se kellett szólalnom, elég volt kedvesen integetnem Jaska és Stefan felé.

-          Ülj le, hozok valamit inni – hajolt hozzám Vinc.

Némán bólintottam, majd miután köszöntem a másik három férfinak is, beültem Mason mellé. Ő volt az egyetlen Vincent barátai közül, akivel tulajdonképpen szerettem együtt lógni, néha még neten is beszélgettünk egymással, ami tőlem roppant szokatlan volt.  

-          Szia Mason – mosolyogtam rá.

-          Elise, jó hogy itt vagy. Mi újság veled? – kérdezte.

Röviden beszámoltam neki a szakdolgozatom katasztrofális helyzetéről majd hogy ne kelljen tovább magamról beszélni, rá tereltem a szót. Mason úgy két évvel lehetett idősebb nálam, valami alternatív művészeti intézményben tartott különböző tanfolyamokat fiataloknak és felnőtteknek. Hasonlóan szórakozott és elvarázsolt volt, mint a legtöbben akik Vinc mellé csapódtak, de az ő furcsasága nem volt zavarba ejtő. Szerettem hallgatni a mókás történeteit a diákjairól, amikor Vincent visszajött az asztalhoz, épp azt ecsetelte, hogy van egy tíz éves fiú a csoportjába, aki mindenhova meztelen női testeket rajzol.   

-          Rumos kóla – tett le elém Vinc egy poharat, majd beült mellém.

-          Köszi.

A továbbiakban, inkább a két mellettem ülő férfi beszélgetett egymással, és én csak néha szóltam közbe, vagy nevettem fel egy-egy viccesebb beszóláson, de ezt egyáltalán nem bántam.

Már vagy fél órája lehettünk a klubban, amikor először láttam meg Villét. Addig nem is igazán törődtem vele, hogy nincs velünk, de azért nem feledkeztem meg az ígéretéről, miszerint az este folyamán beszélgetni fogunk. Ville mosolyogva jött oda hozzánk köszönni, majd az asztal átellenes oldalánál ült le, elég messze tőlem ahhoz, hogy ne halljuk egymás szavait. Megkönnyebbülve lélegeztem fel, kicsit tartottam tőle, hogy a sok új inger mellett még miatta is aggódnom kell, de a néha rajtam felejtett pillantásán kívül, nem foglalkozott velem.

Ahogy múlt az idő, a terem kezdett megtelni emberekkel. Az asztalunk társasága pár percenként cserélődött, néhányan leültek hozzánk, mások csak egy-két mondat erejéig maradtak, majd mentek is tovább, még Ville pár rajongója is feltűnt, akik szégyenlősen kértek autogramot és közös képet az énekestől. Vincent szokásához híven, rengeteg haverjával találkozott, többször el is tűnt mellőlem meginni valakivel egy felest és semmiségekről pletykálni. Ettől függetlenül egész jól éreztem magam, a rum jótékony hatást gyakorolt a félénk személyiségemre és Masonnal elmélyülten beszélgettünk a különböző városi legendákról, amik már több évtizede szájról-szájra terjedve itták be magukat a köztudatba. Egyik kedvencem a Beatles első, amerikai TV-s szerepléséhez kötődik; állítólag amikor ’64-ben az Ed Sullivan Show-ban felléptek, annyian nézték a műsort, hogy amíg a négy brit zenész a képernyőn volt, egyetlen bűncselekmény sem történt New York városában.

-          Mikor kezdődik a koncert? – fordultam Vincent felé, amikor már a harmadik kör italt hozta az asztalhoz.

-          Elvileg már mennie kéne, szerintem perceken belül elkezdik – nézett a színpad felé.

Vinc nem tévedett, alig telt el két perc, amikor felcsendültek az első akkordok. A zenekar hangos és dühös zenét játszott, valamiféle keményebb punk vonalat képviseltek és egész jók voltak. A második szám után Vinc rángatni kezdett, hogy álljak fel és menjünk oda a színpad elé. Nem táncolni akart csak közelebb kerülni a zenészekhez. Ott is maradtunk a koncert végéig, közben néha odajöttek hozzánk páran, egyszer Ville is mellénk csapódott, valamit mondott is nekem, de a hangos zene miatt nem értettem őt, és amikor visszakérdeztem volna, már valaki mással beszélt, jó két méterre tőlem. Kicsit irigykedve figyeltem, ahogy nevetve elvegyül a tömegben; látszott, hogy remekül érzi magát, ez az ő közege, élő zenével, és rengeteg emberrel, akivel ha csak felületesen is, de ismerik egymást. Most pont úgy nézett ki, mint minden olyan poszteren, ami egykor a szobám falát díszítette; fekete farmert és egy furcsa nevű együttes pólóját viselte, fején az elmaradhatatlan sapkájával. Kifejezetten jól nézett ki, és ez iszonyatosan zavart. Jobban örültem volna, ha valaki más lenne a helyén, akivel mindenféle előzmények nélkül ismerkedhetnék meg. Nem mintha lett volna bátorságom odamenni egy ismeretlenhez és beszélgetés kezdeményezni vele, de legalább a fejemben eljátszhattam volna a gondolattal, hogy megteszem.

A koncert végére egészen kimerültem, pedig nem igazán táncoltam és az ugrálást sem vittem túlzásba, mégis úgy éreztem, mintha egy úthenger ment volna keresztül rajtam. Muszáj volt pár percre kiszakadnom a tömegből, ha csak egy röpke időre is, de egyedül akartam lenni. Szóltam Vincentnek, hogy mindjárt jövök és válaszát meg se várva, a kijárat felé vettem az irányt. A klub előtti járdán ha nem is volt tömeg, szórványosan, kisebb csoportokba verődött emberek álldogáltak és vidáman cseverésztek egymással. Kicsit távolabb mentem tőlük, hátammal az épület falának dőltem és némán bámultam magam elé. A koncert hangulata ismerős bizsergést hozott magával, régen nem éreztem már a basszus dübörgő lüktetését a mellkasomban és addig észre se vettem mennyire hiányzott ez a semmivel össze nem téveszthető érzés. Keserédes nosztalgiába estem, énem egy része borzalmasan vágyott azokra az időkre, amikor a bensőmet szétszaggató szorongás, még nem szabott gátat a szórakozásomnak, amikor fesztelenül táncoltam a tömegben és nem kerültem kényszeresen az embereket. Persze tudtam, hogy mindez egy karnyújtásnyira van tőlem, hiszen minden adott volt ahhoz, hogy újra éljem az emlékképeimet és az igazat megvallva, sokkal jobban éreztem magamat, mint ahogy azt korábban gondoltam. Mégsem volt az igazi, túl sok és tömény impulzus ért egyszerre, amikre láthatóan még nem voltam felkészülve. Gondolatmenetemet egy rég nem látott inger szakította félbe, hosszú hónapok óta először, rá akartam gyújtani. Magamban mosolyogva nyúltam a táskámhoz és rövid kotorászás után kivettem belőle egy gyűrött cigarettás dobozt, amit egy gyengébb pillanatomban vettem, még Németországban, és amit azóta is magamnál tartottam, hátha egyszer szükségem lesz rá. Gondolkodás nélkül gyújtottam meg a cigarettát és szívtam tele tüdőmet a száraz füsttel. Titokban mindig is rajongtam a dohányzásért, még élt bennem az a naiv elképzelés, hogy ez valami misztikus dolog, ami különlegessé tud tenni minden pillanatot, legyen az akármilyen semmitmondó is.

Egy utolsó slukk után, elnyomtam a cigarettámat, majd a kopott lépcsőkön, könnyed léptekkel mentem vissza a klub belsejébe. Már épp fordultam volna a terem felé, ahol az asztalunk volt, amikor valaki a kezemnél fogva visszahúzott. Hátra néztem és egyáltalán nem lepődtem meg azon, hogy egy magas, sapkás férfival találtam szembe magam.

-          Jól érzed magad drágám? – kérdezte Ville túlharsogva a bentről jövő zenét, ha jól emlékszem épp egy Muse szám refrénjét.

-          Mi ez a becézgetés mániád? – néztem fel rá.

-          Te soha nem válaszolsz a kérdésekre?

-          Mintha te válaszoltál volna – mondtam neki fintorogva – egyébként igen, jól érzem magam.

-          Örülök – bólintott kedvesen. – A becézés pedig csak megszokás, talán zavar? – vigyorodott el.

-          Csak egy kicsit – rántottam meg a vállam -, de igyekszem ignorálni őket.

-          Ezek szerint nyugodtan hívhatlak szívemnek és drágámnak? – lépett közelebb hozzám nevetve.

-          Felőlem.

Próbáltam úgy tenni, mintha a legkevésbé sem zavarna a közelsége, és nem állnák értetlenül az ósdi megszólításai előtt. Erre már nem válaszolt semmit, csak mélyen a szemembe meredve nézett rám. Érdekes csend telepedett körénk; hallottam a nyüzsgő tömeg morajlását, a zene lüktetését, de csak tompa zajként fogta fel az agyam, mintha egy nagy léggömbben lennénk, ami elnyeli a hangok egy részét. Nem mondanám igazán bensőségesnek ezt a pillanatot, inkább újféle volt, valami, ami eddig még nem történt velünk. Elmaradt a gyomorgörcsöm és az énekes sötétsége sem indult meg felém, csak különös volt. Ville még mindig az arcomat nézve, óvatosan ismét a kezem felé nyúlt.

-          Gyere – húzott meg gyengéden.

A nagyterem felé indult el, de nem mentünk oda az asztalunkhoz, hanem tovább húzott a színpad irányába, ahol egy boltíven át, egy eldugott folyosóra kerültünk. Itt lehetnek az irodák és a fellépők öltözői, gondoltam, ahogy elhaladtunk pár ember mellett, akik ügyet sem vetettek ránk. Ville végül egy felirat nélküli, fehér ajtónál állt meg, elengedte a kezem és szó nélkül belépett a szobába, ahova félve mentem utána, mert ekkorra már biztos voltam benne, hogy a beígért beszélgetés miatt jöttünk ide. A férfi otthonosan mozgott a helyiségben, mielőtt leült volna a barnás kanapéra, kivett két üveg sört a sarokban lévő hűtőből és várakozóan nézett rám.

-          Gyere, nem harapok – szólt rám, miután én még mindig az ajtónál álltam.

Lassan becsuktam a mögöttem lévő ajtót, majd kissé bizonytalanul leültem mellé.

-          Miért jöttünk ide? - kérdeztem, miközben igyekeztem úgy helyezkedni, hogy vele szemben legyek.

-          Itt csöndesebb, könnyebben tudunk beszélgetni – adta kezembe az egyik üveget.

-          Köszi.

Tudtam, hogy ez lesz, fejemben rengetegszer eljátszottam ezt a jelenetet, mégse volt semmi fogalmam arról, mi fog történni. A bizonytalanságtól pedig egyre feszélyezettebb lettem, ideges mozdulatokkal kapargattam az üveg címkéjét és kerülve Ville tekintetét vártam, hogy megtegye a kezdőlépést.

-          Hogy tetszett a koncert? – szólalt meg végre.

Nem ilyen kérdésre számítottam, azt hittem rögtön belevág a közepébe és rám zúdítja a dalaival kapcsolatos emlékeit. Ettől függetlenül örültem, hogy kaptam egy kevés haladékot, bár valahol úgy éreztem, jobb lenne minél hamarabb túlesni a beszélgetés kínosabb részein.

-          Jó volt – feleltem.

-          Csak ennyi, hogy jó volt?

Válasz helyett csak megrántottam a vállamat és hogy oldjam a testemet uraló feszültséget beleittam a kezemben lévő üvegbe.

-          Még mindig nem szeretem a sört – állapítottam meg félhangosan.

-          Eli, ne csináld már ezt – hajolt egy kicsit közelebb hozzám.

Már épp védekezni akartam, hogy nem is csinálok semmit, amikor újra meghallottam Ville mély hangját.

-          Te cigiztél? – kérdezte meglepetten.

Egy pillanatra elgondolkoztam azon, hogy nemmel felelek a kérdésére, de a ruhámba ivódott füst szaga túl átható volt ahhoz, hogy letagadhassam előtte a dolgot.

-          Valahogy úgy.

Az énekes először nem mondott semmit, csak egy fél mosollyal az arcán méregette az enyémet.

-          Nem úgy volt, hogy nem dohányzol?

-          Általában nem is.

-          Most csak ilyen félmondatokban fogsz velem beszélni?

Idegesen megnyaltam a sörtől keserű ajkaimat és újra a zöld szemeibe néztem, de néma maradtam. Ahhoz hasonló eltökéltséget láttam rajta, mint első találkozásunk alkalmával és szinte vártam, most milyen csipkelődő megjegyzéssel fog előállni.

-          Nézd Szívem, csak dumálni szeretnék veled, megismerni egy kicsit téged, nem pedig keresztbe lenyelni - mondta

Hiába hangzott őszintének, egyszerűen képtelen voltam bízni benne.

-          Eddig nem úgy tűnt, most is iderángattál, azzal az indokkal, hogy kielemezzük a dalaidat, holott pontosan tudtad mennyire kínosan fogom magam érezni emiatt. Nem tudom, mit vársz tőlem és nem is értem ezt az egészet.

Szavaim dühösen csapódtak vissza a csupasz falakról. Kezdtem már unni Ville kiismerhetetlen játékait, és úgy gondoltam itt az idő, hogy ezt végre ő is észrevegye.

Ville arca egy pillanatig kifejezéstelen volt, majd tekintete lassan megtelt lágysággal és alig látható bűntudattal.

-          Eli, nem akarlak mindenáron kínos helyzetbe hozni, de eddig csak akkor voltál hajlandó két mondatnál többet szólni hozzám, ha a te szavaiddal élve gonosz voltam. Hidd el nekem is egyszerűbb lenne, ha normálisan tudnék veled beszélni, szóval egyezzünk ki abban, hogy én hanyagolom a számodra kellemetlen témákat, ha végre abbahagyod a menekülést és bujkálást.

Komolyan beszélt, látszott, hogy olyan lapokat fedett most föl előttem, amiket valószínűleg későbbre tartogatott. Kavarogtak bennem az érzések; haragudtam, amiért rám erőlteti az akaratát, amiért többet tud a múltamról, mint amennyit én bármikor is elmondtam volna neki és amiért belekényszerített a játékaiba.

-          Miért ilyen fontos ez neked? – kérdeztem halkan.

Ville vett egy mély lélegzetet, megigazította a fején lévő sapkáját és fáradtan rám mosolygott.

-          Csapjuk ezt is hozzá az egyezségünkhöz, beszélgetést a beszélgetésért.

Elgondolkozva figyeltem őt. Eléggé egyoldalúnak éreztem az ajánlatát, lényegében elvárta, hogy nyíljak meg előtte úgy, hogy ő alig ad érte valamit cserébe. De akármennyire is igazságtalannak éreztem ezt, a kíváncsiságom hajtott előre, tudni akartam a miértekre a választ, így jobb ötletem nem lévén, belementem a dologba.

-          Oké, és miről akarsz beszélni? – sóhajtottam.

-          Rólad – mondta egyszerűen.

Még semmi sem történt, de máris megbántam a döntésemet. Jobban rettegtem tőle, mint előtte bármikor, és abban a pillanatban, amikor belenéztem világos szemeibe, döbbentem rá, hogy fogalma sincs róla mennyire félek. Tényleg nem akart bántani, csupán úgy közeledett felém, ahogy mindenki máshoz szokott, csak hogy, közhellyel élve, én nem voltam mindenki más. Sebzett és összetört voltam, egy olyan valaki, akinek túl sok az amit Ville sötét felhői rejtettek magukban.

Talán az alkohol is közre játszhatott abban, hogy végül mégis úgy döntöttem megmutatok magamból egy apró szeletet, amiből talán megérti, miért nem láthatja az egészet.

-          Mennyit mondott el neked Vincent? – törtem meg a tünékeny csöndet.

Ville nem válaszolt rögtön, előbb beleivott a kezében lévő üvegbe és csak utána kezdett el beszélni.

-          Nem olyan sokat, mint ahogy hiszed. Beszélt a volt kapcsolatodról és valamennyit a családodról, de leginkább csak rólad volt szó és arról mennyire kifordultál önmagadból. Hogy egész nap csak ülsz a szobádban, zenét hallgatsz és rajta kívül mindenkit kizársz az életedből. 

Hangja óvatos volt, mintha nem akarna megbántani az igazsággal.

-          Tömören ez vagyok én.

Idegesen beleharaptam az alsó ajkamba, megszakítottam a szemkontaktust és a falak mellet lévő gitárokat kezdtem el nézni. Nem szégyelltem magam, vagy azt amit mondani készültem, egyszerűen csak könnyebb volt úgy beszélnem, hogy nem látom azonnal Ville reakcióját.

-          Régebben sem voltam túl közvetlen személyiség, de voltak barátaim és nem okozott különösebb problémát, ha új emberekkel kellett találkoznom, ez mint láthatod már nem pont így van. Nagyon sokat vesztettem azzal, hogy Lukas mellett voltam, valahogy elérte, hogy minden, ami valaha fontos volt számomra, másodlagos legyen az életemben, és ezt csak nagyon nehezen vettem észre. És leginkább ez az oka annak, hogy nem akarok közel engedni senkit magamhoz, mert ez nekem túl nagy ár egy barátságért, inkább vagyok egyedül, mint, hogy megint elveszítsem önmagam.

Lassan ismét felé fordultam. Azt vártam, hogy szánakozva néz majd rám, hogy egy ilyen kis semmiség miatt aggódok, de ehelyett egy fürkésző tekintettel találtam szembe magam. Nem ítélet el, inkább mintha megérteni próbált volna, beleképzelni magát az én helyzetembe, átélni azt, amit én is átéltem, még ha nem is tudott minden apró részletet arról, ami velem történt.

-          Persze tudom, hogy eltúloztam a védekezést és… Szóval valahol megértem Vincentet amiért téged is belevont ebbe az egészbe, mert hitt benne, hogy így ki fogok zökkenni a zsibbadtságomból, ami meg is történt, csak nem pont azért amiért ő gondolja – nevettem fel keserűen. – Vinc szentül hiszi, hogy te vagy a legmegfelelőbb barát alapanyag a számomra. Meg van róla győződve, hogy már beléd is szerettem, és nem bántásból, de azért ahhoz egy kicsit többre lenne szükség annál, hogy nyolc éve rajongtam érted.

Ville halványan elmosolyodott, barátommal ellentétben ő pontosan tudta, hogy semmiféle mélyebb érzelmet nem táplálok iránta.

-          Csak aggódik érted és szeretné, ha végre megnyílnál valakinek.

-          Tudom, de akkor sem értem miért akarja, hogy szerelmes legyek beléd vagy bárki másba. Ettől függetlenül nagyon hálás vagyok, amiért mellettem van, csak szerintem kicsit túlreagálja ezt a legyen már pasim dolgot.

Rövid csönd telepedett ránk, mindketten elmerültünk a saját kis világunkban. Hogy mi járhatott Ville fejében, arról halvány fogalmam sem volt, még azt is nehezen tudtam volna szavakba önteni, amit én éreztem, gondolataim életlenül, a víz homályába veszve úsztak bennem. Különös volt Villével az érzéseimről beszélni, mert hiába nem volt teljesen újdonság számára, amit mondtam, hiába ismert néhány részletet a múltamból, már elszoktam az ilyen személyes témák boncolgatásától. De talán pont azért mert nem kellett mindent aprólékosan elmagyarázni neki éreztem könnyebbnek a beszédet.

-          Volt köztetek valami? – kérdezte őszinte érdeklődéssel.

-          Egyszer csókolóztunk és nem mondom, hogy rossz volt, de egyikünk sem érezte helyesnek, szóval inkább maradtunk a barátságnál.

Kezdtem felengedni mellette, az rengeteget segített, hogy nem kellett attól tartanom, hogy zavarba akar hozni és körömfont játékokkal akar nyíltságra kényszeríteni.

-          Miért mentél bele Vinc tervébe? – tettem fel azt a kérdést, ami már napok óta nyomta a szívemet.

Ville nem is titkolta mennyire megleptem a hirtelen jött bátorságommal, de nem jött zavarba, mint ahogy azt én tettem volna a helyében, inkább olyannak tűnt, mintha nem tudná a pontos választ, vagy csak nem akarná velem megosztani azt.

-          Jó ötletnek tűnt – rázta meg könnyedén a vállát.

Egyértelmű volt, hogy hárítani akar.

-          Ez nem tartozik bele abba, hogy miért erőltetted ezt a beszélgetést?

-          Nem csak neked vannak titkaid – nézett mélyen a szemembe. – De ez nem titok, ismertem egy hozzád hasonló embert, aki nagyjából ugyanazt az utat járta be, mint te. Tudta, hogy milyen rosszul van, mégsem fogadott el segítséget senkitől, mindent egyedül akart megoldani, de nem sikerült neki. Nagyon nem. - Olyan egyszerűen mondta ezt, mintha a világ leghétköznapibb témájáról beszélne.

Csöndesen méregettem őt, ugyanolyan hanyag testhelyzetben ült mellettem, mint eddig, világoszöld szemét le sem vette rólam, mégis éreztem, hogy érzékeny pontjára tapintottam, de ő csöppet sem puhult meg tőle.

-          Szóval, ha jól értem, csak segíteni akartál?

-          Legalábbis megpróbálni – bólintott. – Itt van egy szép és fiatal lány, aki előtt tömérdek lehetőség áll, mégis fél kimenni a házból és emberekkel beszélni. Ez nem egészséges Eli, ugye tudod? – tette egyik kezét az enyémre.

Érintésétől megrezzentem. Fene egye meg a nagy őszinteségedet, gondoltam. Nyeltem egy nagyot és igyekeztem nem foglalkozni a zavaró tényezőket, amik mind Villéhez kapcsolódtak. Tudtam, hogy csupán kedves akart lenni velem, de elértem azt a pontot, ahol már túl sok volt a személyisége. Minden értelemben túl közel volt hozzám, mégse húztam el a kezem és futottam ki a szobából, mert igaza volt, betegesen féltettem a megmaradt részeimet és hiába is vettem nehézkesen a levegőt mellette, ösztönöm azt súgta maradnom kell.

Egymás szemébe nézve ültünk a kanapén és némán hallgattuk a kintről beszűrődő felismerhetetlen zenét és zajokat. Ismét meglepett mennyire különlegesen reagálok a belőle érkező ingerekre, egyik percben még reszkettem a pillantása alatt, majd a félelmem nyom nélkül párolgott el, és ha nem is bíztam meg benne, vágytam rá, hogy beszélhessek vele, hogy felfedhessem előtte a fájdalmamat. Persze ezt nem tettem meg, nem vágtam fel mellkasomat és adtam kezébe a szívemet, de így is többet adtam neki, mint ahogy azt terveztem. És félő volt, ha továbbra is engedek a puhán lökdöső szavainak, végül nem lesz semmi, ami visszatartana a zuhanástól. Ezért muszáj volt egy kicsit más irányba terelnem a beszélgetést és ezzel együtt a gondolataimat is.

-          Köszönöm – mondtam őszintén. – Bár amikor kijöttem a szobából, nem pont úgy néztél ki, mint a szőke herceg, fehér lovon, aki épp a megmentésemre készül – piszkálódtam félszegen.  

-          Persze, hogy nem, hiszen barna a hajam – nevetett fel a saját, nem túl jó viccén.

-          Most komolyan, csak valld be, hogy élvezted – mosolyodtam el végre.

-          Nézd Szívem, egy igazi élmény volt nézni, ahogy lefagysz a látványomtól, az ilyen dolgok jót tesznek az egómnak – eresztett meg felém egy félmosolyt – és még mindig roppantul érdekelne mi járt abban a zárkózott kis fejedben akkor.

-          Nem arról volt szó, hogy most nem fogsz kínos helyzetbe hozni?

-          Ilyet én nem mondtam – válaszolta ártatlanul.

Megint minden a régi lett, elhittem, hogy győztem, nincs több pirulás és dadogás, aztán jön Ville és feje tetejére állítja a világomat. Persze nem meséltem el neki, hogy pár pillanatra ismét az a tizenhat éves lány lettem, akit egyetlen mosolyával az ujjai köré csavarhatott volna, elég volt az is, hogy tudta mennyire zavarba jöttem a jelenlététől.

Még egy kis ideig ott maradtunk a hátsószobában, a fellépő együttesről csevegtünk, akiket, mint kiderült Ville régebbről ismert. Azt is megtudtam, hogy már többször is játszottak ezen a helyen, itt volt az egyik első angliai koncertjük, amikor még alig ismerték őket a szigetországban. Így már értettem miért mozgott olyan otthonosan a leharcolt falak között és honnan tudta, hogy a kis hűtő, hideg söröket rejt magában. Ahogy a férfi beszélt, felmerült bennem, hogy ha magam mögött tudnám hagyni a folyamatos szorongásomat, akár barátok is lehetnénk, de ez akkor olyan távolinak tűnt, hogy csak egy lehetőség maradt az elmém, egy eldugott szegletében.

Amikor visszamentünk az asztalunkhoz, Vinc egyáltalán nem tűnt meglepettnek, hogy ilyen hosszú időre eltűntem, pedig jóval tovább voltam el, mint ahogy mondtam neki. Ebből arra következtettem, hogy Ville vagy szólt neki, hogy hátra visz beszélgetni, vagy látta, ahogy az énekessel együtt átszeljük a termet. Mindenesetre örültem, hogy nem kellett magyarázkodnom. A koncert utáni fáradtság újra erőt vett rajtam, tagjaim zsibbadtan lógtak a semmibe, fejem tompán lüktetett. Már egyáltalán nem figyeltem a körülöttem zajló eseményekre, ugyan hallottam a többiek hangos nevetését, a poharak koccanásának éles hangját, még Ville néha rajtam pihenő tekintetét is észrevettem, de gondolataim olyan távoli helyeken kalandoztak, ahol mindezek a dolgok, mit sem számítottak. Telítve voltam ingerekkel, de nem éreztem magam szomorúnak, inkább csak bágyadt és túlterhelt voltam. Összességében nem bántam meg, hogy eljöttem a Bastards koncertjére, még azt sem sajnáltam igazán, hogy egy rövidke beszélgetés erejéig bepillantást engedtem Villének az énem rejtett részeibe, de már szívesebben lettem volna otthon, messze az emberek ricsajától és az alkohol édeskés szagától.

Egy idő után Vincentnek feltűnt mennyire nem veszek részt az asztal körüli, élénk társalgásban és anélkül, hogy megkérdezte volna szeretnék-e hazamenni, szedelőzködni kezdett és pár perc múlva már a klub bejárata előtt voltunk. Ville még maradni akart, ezért kettesben indultunk el hazafelé. Eleinte csöndben voltunk, még mindig tompának éreztem magam, de a nyáresti, kellemesen hűvös levegő, felébresztett valamennyire, így ha nem is azonnal, de gördülékeny beszélgetésbe kezdtünk. Nem kérdezett rá, mi történt köztem és Ville között a hátsószoba magányában, én pedig nem mondtam el neki, de enélkül is bőven akadt témánk.

A lakásba érve, mielőtt mindketten elvonultunk volna a szobánkba, Vinc csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy holnap kettesben leszek Villével, mert neki be kell mennie a műtermébe és fogalma sincs mikor fog végezni, az is lehet, hogy csak későeste jön haza.

-          Ugye most szívatsz? – néztem rá kikerekedett szemekkel.

-          Szó sincs róla – mosolyodott el.

És mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mégis, miért csak most szól erről, gyorsan jó éjszakát kívánt és becsukta maga mögött a szobájának ajtaját, egyedül hagyva engem a nappali szürkés falai között.

Nem mondhatnám, hogy repdestem a gondolattól, hogy valószínűleg egy egész napot kettesben fogok tölteni Villével. Továbbra is veszélyesnek tartottam a férfit. Már így is közelebb engedtem magamhoz, mint ahogy azt eredetileg terveztem és tudtam, hogy addig fogja feszegetni a határaimat, amíg teljesen meg nem nyílok előtte, felfedve előtte az összes érzelmemet, ezt pedig nem engedhettem meg neki. Még akkor sem, ha ezzel elveszítem a lehetőségét annak, hogy egy új, minden bizonnyal roppant érdekes barátra tegyek szert.

// Sziasztok Kedveseim!

Ismét egy hosszabb részt hoztam és még csak nem is sajnálom. Igyekeztem őket rövidebbre vágni, szerkeszteni, de valahogy nem tetszettek, és nem szeretném két részletben feltenni a fejezeteket, így is van bőven elég rész. 

A következő fejezet kereken egy hét múlva jön, tudom szombaton szoktam hozni, de nem fogok ráérni így ezen a héten csak egyszer olvashattok tőlem. Bár lehet a személyes blogomra felteszek pár dolgot, de az már nem ide tartozik

Köszönöm, hogy olvastok és szeretitek Elie bénázásait!

Orion //

// seven //

Másnap délelőtt, amikor már épp kezdtem furcsállni, hogy egyik férfival sem találkoztam össze a lakásban, Vincent bekopogott hozzám.

-          Jó reggelt! – köszönt fáradtan.

-          Inkább napot – mosolyogtam rá.

-        Mindegy – legyintett. – Nem sokára indulok, és csak valamikor este hét körül jövök, de az is lehet, hogy később, mert találkozóm van Katie-vel – hadarta el egy szuszra.

Katie, Vincent ügynöke és asszisztense volt egy személyben. Már hosszú évek óta dolgoztak együtt és nem túlzok, ha azt állítom, hogy a nő egy igazi kincs volt Vinc számára. Szó szerint, minden őrült ötletére talált valami megoldást, ha Vincent egy ötvenéves, korhadt szekrényre akart festeni, akkor Katie megszerezte neki. A munkán kívül is remekül kijöttek egymással, nem is igazán értettem, hogy miért nincsenek együtt. A megbeszéléseik is nagyrészt abból álltak, hogy fél óra alatt lerendezték a munkával kapcsolatos kérdéseket, majd a maradék két és fél órában a műteremben söröztek és beszélgettek.  

-          Oké, nem gond, érezd jól magad Katie-vel – vigyorogtam.  

-          Nincs köztünk semmi és ezt te is tudod – forgatta meg szemét Vinc. – Erről jut eszembe, kedvenc énekesed már korábban elment, viszont ha minden igaz, jóval előttem ér majd haza, így lesz időtök kettesben beszélgetni.

-          Persze-persze, megint csak terelsz és egyébként is túlmisztifikálod ezt a Villés dolgot – feleltem.

-          Higgy, amit akarsz, de most mennem kell, légy szobatiszta meg ilyenek – mondta legyintve, majd kiment a szobából.

-          Neked is szia! – kiáltottam utána, de választ helyett csak a bejárati ajtó csapódását hallottam.

Vincent meglepően szétszórt volt. Normális esetben, simán leállt volna velem vitatkozni azon, hogy miért nincs és nem is lesz semmi közte és Katie között, és talán még párszor megemlítette volna, hogy mennyire bele voltam zúgva Villébe, akkor mégis szinte piszkálódás nélkül távozott. Biztos gondok vannak a kiállítással, vagy csak nem aludt eleget az elmúlt napokban, gondoltam, majd egy vállrándítással visszafordultam a gépem felé. Kijavítottam pár hibát a dolgozatom újonnan megírt oldalain és miután már kétszer is átolvastam az egészet, elégedetten dőltem le a mögöttem lévő ágyra. Az elmúlt napokban, viszonylag korán feküdtem le és épp csak egy órával késtem le a napfelkeltéket. Furcsa volt, hogy alig múlt dél, és én már végeztem is mindennel, amit arra a napra elterveztem, általában ebben az időben még csak az első kávémat iszogatom, nem pedig a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy milyen sokat haladtam az írással, két óra alatt többet gépeltem, mint az elmúlt két hétben összesen.

A nap további részét olvasással és zenehallgatással töltöttem, gondoltam rá, hogy elmegyek sétálni, betérek a közeli könyvesboltba, esetleg veszek néhány bakelit lemezt, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, arra hogy elinduljak. Még a csokoládé utáni vágyam sem volt elég erős ahhoz, hogy kimozduljak a lakásból, pedig még fel is öltöztem, de a sminkemig már nem jutottam el, ez is olyan lusta nap volt, amikor azt is elég megterhelőnek éreztem, hogy gondolkoznom kell.

Délután öt körül lehetett, a nappaliban lévő bőrkanapén tespedtem, zenét hallgattam, jó szokásomhoz híven persze fejhallgatóval. Így az Iron Maiden zajos gitárjaitól esélyem sem volt meghallani, hogy valaki bejött a lakásba. Egy kisebb sikoly hagyta el a számat, amikor valaki óvatosan megkocogtatta a vállamat. Ösztönösen megugrottam, készen arra, hogy elfussak az esetleges betörő elől, de amint hátranéztem csak Villét láttam meg, aki láthatóan nem számított arra, hogy ennyire megijedek.

-          Nyugi Szívem, csak én vagyok – szólalt meg halvány mosollyal az arcán.

Minden voltam, csak nyugodt nem. 

-          Már te is kezded? – kérdeztem tőle frusztráltan.

-          Bocs, nem gondoltam volna, hogy ilyen ijesztő vagyok.

-          Mindegy – motyogtam az orrom alatt.

Erre már nem válaszolt semmit, csak mosolyogva nézte, ahogy kicsi ügyetlenkedve kikapcsolom a fülhallgatóból még mindig üvöltő zenét. Nem repdestem az örömtől, hogy csak mi ketten vagyunk a lakásban, továbbra is veszélyesnek tartottam őt, de próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy ne érezzem magam annyira feszélyezve mellette. Ahogy ismét felé fordultam, előbbi kósza mosolyának már nyomát sem láttam, arca nyúzott volt, tisztán látszott rajta, hogy fáradt. Amit nem is csodáltam, hiszen előző este elég későn jött haza, és ahhoz képest, reggel nagyon korán ment el itthonról. Ismerős volt ez a túlhajszolt tekintet, Vinc is így szokott kinézni egy-egy végigdolgozott éjszaka után, amikor arra is alig van energiája, hogy kávét főzzön magának, mégis elmegy még egy megbeszélésre vagy találkozóra egy új ügyféllel.

-          Kérsz egy kávét vagy valamit? – kérdeztem tőle kedvesen.

-          Nem, köszi – vágta rá gondolkozás nélkül.

Kicsit olyannak hatott, mint aki agyban valahol teljesen máshol jár, figyelme egyáltalán nem rám irányult, inkább a mögöttem lévő falat bámulta, így még egyszer rákérdeztem.

-          Biztos? Nagyon úgy nézel ki, mint akinek szüksége lenne egy kis koffeinre.

Távolról sem akartam tolakodó lenni vele, de tényleg elég rosszul festett. Szavaim hatására zavartan pislogott párat, majd halkan és némileg erőltetetten felnevetett.

-          Ennyire látszik?

-          Csak egy picit – eresztettem meg felé egy aprócska mosolyt. – Szóval hozhatom azt a kávét?

-          Igen, köszi – bólintott hálásan.

A konyhában állva, türelmesen vártam, hogy lefőjön a kávé. Leheletnyi büszkeséget éreztem, amiért úgy szóltam Villéhez, hogy közben nem éreztem gombócot a torkomban, és hangommal sem árultam el neki, mennyire tartok tőle. Még mindig nem tudtam milyen mélyre is akar nyúlni a lelkembe, és ugyan érdekelt mi történne, ha szabad utat adnék neki, de sem benne, sem saját magamban nem bíztam eléggé ahhoz, hogy ezt megtegyem. Úgy éreztem túl erős személyisége van hozzám, túl sokat adna és legalább annyit el is venne belőlem, erre pedig egyáltalán nem álltam még készen. Már a közelsége is védtelenné tett, és tudtam, ha egyszer engedek neki nem lesz semmi, ami visszatartana attól, hogy minden titkomat kifecsegjem előtte. Lehet Vincent úgy gondolta, Ville megfelelő barát lenne számomra, de én csak a veszélyt láttam benne, így igyekeztem vele kedvesen, már-már barátságosan viselkedni, miközben a megfelelő távolságban maradok tőle ahhoz, hogy ne akarjam megismerni.

Két bögre meleg kávéval a kezemben mentem vissza a nappaliba. Ville épp fel alá járkálva beszélt valakivel telefonon, és ahogy észrevett, odalépett hozzám, elvette a kezemből a bögrét, miközben némán egy köszönömöt tátogott, majd az erkély felé mutatva jelezte, hogy kimegy elszívni egy cigarettát. Mosolyogva bólintottam és, hogy elűzzem a lakásban honoló csöndet, rövid mérlegelést követően beraktam egy Metallica lemezt. Alig halkultak el a második dal utolsó taktusai, amikor Ville visszajött az erkélyről, vonásai jóval simábbaknak látszottak, mint pár perccel korábban. Ahogy leült mellém a kanapéra, orromat azonnal megcsapta a cigaretta kesernyés szaga, ami keveredett a férfi sajátos kicsit édeskés illatával.

-          Ne haragudj, hogy itt hagytalak csak el kellet intéznem ezt a telefont – szólalt meg Ville.

Úgy éreztem túl közel vagyunk egymáshoz, ezért mocorogni kezdtem, felhúztam törökülésbe a lábaimat és félig felé fordultam, ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá egyik testrészéhez sem.

-          Semmi gond – mondtam és magamat is meglepve, beszélgetést kezdeményeztem. – Gondok vannak a kiállítással?

Ville fáradtan dörzsölte meg a homlokát, majd egy nagyot sóhajtott, mintha mindenről akarna beszélgetni, csak erről nem.

-          Úgyis mondhatjuk – hárította el a kérdést. – De semmi olyasmi, amit ne tudnánk megoldani – tette hozzá apró mosollyal ajkain.

-          Értem.

Igyekeztem úgy viselkedni, mint akinek ez a természetes közege, amiben bármikor elboldogul, és még csírájában elfojtani a szorongásomat, és szerencsére mielőtt kínos csönd férkőzött volna közénk, Ville új témát dobott fel.

-          Ugye Vincent szólt, hogy holnap megyünk Bastards koncertre?

-          Említett valami ilyesmit – motyogtam.

Minden idegszálam a közös koncertezés ellen volt, és valahol tudtam, jót tenne a zsibbadt lelkemnek az élő zene lüktetése, de közel sem éreztem magam készen rá.

-          Mintha nem akarnál jönni – mondta elgondolkodva, szinte kérdésként.

-          Mert nem is akarok.

-          Velem van valami bajod, vagy csak szimplán imádsz itthon ülni? – kérdezett rá nyíltan Ville a dologra.

Egy fél pillanatig meglepődve bámultam rá, majd a hirtelen jött kérdésre, szinte gondolkozás nélkül válaszoltam.

-          Miért lenne veled bajom? – néztem rá továbbra is kissé értetlenül.

Egészen addig nem is gondoltam bele mit mondtam, míg meg nem hallottam Ville hangos nevetését. 

-          Hát látod, ezt én is szeretném tudni – mosolygott rám hamiskásan.

Éreztem, hogy elpirulok. Elképesztett a saját ostobaságom, hogy egy pillanat alatt képes voltam lerombolni a magabiztos álcámat, és olyan szavakat adni Ville szájába, amikre a legkevésbé sem vágytam. Pontosan tudtam, mi a bajom vele és egy részével még ő is tisztában volt, hiszen Vincent elmondta neki, hogy haragszom rá, amiért belement barátom tervébe, de arról, hogy mennyire rettegek tőle és az általa kínált ismeretlen úttól, fogalma sem lehetett. Persze egyáltalán nem erre céloztam, egyszerűen csak meglepett a kérdése, és ezért kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott. Mert ugyan zavart, hogy ő is ott lesz a koncerten, de sokkal jobban aggasztott az ismerős helyzet ismeretlensége; a tömérdek idegen ember, akikkel együtt kéne ugrálnom és Vincent részeg haverjai, akik kérdésekkel bombáznak és nem értik miért nem akarok velük lefeküdni.

Megszoktam már, hogy az emberek többnyire óvatosan közelednek felém és majdnem annyira távolságtartóak velem, mint én velük, így teljesen felkészületlenül ért Ville viselkedése. Ha kicsit késve is, de rájöttem, hogy nem bízhatok meg a kedvesnek tűnő mosolyában, mert egy teljesen ártatlan beszélgetés alatt is képes kihozni belőlem azt az énemet, amit leginkább el akartam rejteni előle. Képtelen voltam felfogni hogyan sikerült neki alig negyvennyolc óra alatt ennyi kényelmetlen és kínos szituációba vezetnie.

-          Elise, Szívem élsz még? – halottam meg mély hangját. 

Addig észre se vettem, hogy már egy jó ideje a dohányzóasztalon lévő pohárfoltokat tanulmányozom így kicsit zavaradottan néztem ismét felé. Ville már nem nevetett, arcán mégis egy hatalmas vigyor pihent, így ha akarta se tudta volna letagadni, hogy mennyire jól szórakozik rajtam és a zavaromon.

-          Persze – mondtam megsemmisülve. Talán soha nem éreztem még magam ennyire legyőzöttnek.

-          Szóval akkor számíthatok rád holnap?

Halkan felnyögtem. Továbbra sem volt kedvem elmenni a koncertre, szívesebben maradtam volna a szobámban, mint hogy idegenekkel és ismeretlen ismerősökkel közösen üldögéljek egy fullasztó levegőjű pubban.

-          Van rá bármi esély, hogy békén hagysz, ha nemet mondok?

-          Nem igazán – rázta meg a fejét.

-          Akkor igen, számíthatsz rám.

-          Na, kicsit több lelkesedést! – ütögette meg finoman a combomat Ville.

Felhúzott szemöldökkel néztem először a lábamon lévő kezére, majd vissza az arcára. Nem érettem, miért várja el, hogy lelkes legyek.

-          Mire föl? Eddig akárhányszor veled voltam, annak az lett a vége, hogy valami extra kínos helyzetben találtam magam – feleltem inkább szomorúan, mint támadóan.

Ville ismét felnevetett, majd szenvtelen mosollyal az ajkán, egy kicsit közelebb hajolt hozzám.

-          Azt nem ígérhetem meg, hogy ez nem fog többet előfordulni, de nem emiatt szeretném, ha eljönnél. Bár jobban belegondolva a koncert után rengeteg időnk lenne a dalszövegeimről beszélgetni, mert ha jól emlékszem tegnapelőtt nem volt lehetőségem megvédeni a dalaimat.

Egyértelmű volt, hogy sokkolni akar és sikerült is neki. Egy pillanatra még a szívem is megállt, ahogy meghallottam milyen tervei vannak a másnap estével kapcsolatban. 

-          Na, ne vágj ilyen ijedt fejet Eli, megvárom, amíg iszol egy kicsit, hátha úgy nem jössz rögtön zavarba – kacsintott rám játékosan.

-          Ez nagyon kedves tőled – fintorogtam.

Ha nyugtatásnak szánta szavait, azok csúfosan elbuktam a küldetésükben. Egyre jobban és jobban tartottam a koncerttől, a korábbi félelmeim parányi, szürke porszemeknek tűntek Ville kijelentése után. Nem akartam tovább kint maradni vele, kezdett elegem lenni a folyamatos nyomásból, amit a közelében éreztem, mégse álltam fel mellőle azonnal. Igyekeztem megtartani a kedves, de távolságtartó hozzáállásomat és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog több szó esni a másnap estéről. 

Beszélgetésnek nem igen nevezném, ami ezután következett, én csak néha szólaltam meg, hogy megtörjem Ville mély hangjának folyamatos duruzsolását. Próbáltam figyelni rá, de gondolataim minduntalan elkalandoztak és később csak halovány emlékképben tudtam visszagondolni rá, ahogy Londonról, és egy sok évvel ezelőtti, alkoholtól mámoros estéről mesélt nekem. Szerencsére mielőtt Villének feltűnt volna, hogy lélekben teljesen máshol járok, Vincent hazajött a megbeszélésről, ezzel lehetőség adva arra, hogy ne kelljen Villével foglalkoznom. Még kint maradtam velük egy kis ideig, de nem követtem miről beszélgettek, néha ugyan felkaptam a tekintetemet a telefonomról, amikor hangosan nevetgélni kezdtek de ezen kívül, pont olyan volt, mintha ott sem lettem volna. Végül, miután Vinc csinált szendvicseket és megvacsoráztunk, visszamentem a szobámba és igyekeztem nem gondolni a másnapi koncertre.

Magam mögött hagyva a hajnali ébredéseket, csak kora délelőtt dobott ki magából az ágy. A reggeli kávém után, még kicsit kómásan üldögéltem a konyhapulton, belemerülve a telefonom képernyőjébe, amikor Vinc kijött a szobájából, és mivel csak későn hallottam meg a lépteit, esélyem sem volt elkerülni, hogy észrevegyen. Kivételesen nem tartott hegyi beszédet a kanapék és a konyhapultok közti funkcionális különbségről, helyette inkább mindenféle figyelmeztetés nélkül, egyszerűen csak lelökött a pultról.  Döbbentem néztem rá, majd vállamat megrántva, mintha mi se történt volna, kinyitottam a hűtő ajtaját és keresgélni kezdtem valami ehető dolgot. 

-          Reggeli? – kérdeztem Vincentet.

-          Sajtos toast és sült virsli? - nézett be vállam fölött a hűtőbe ő is.

-          Van hozzá minden, enyém a kenyér, tiéd a virsli! – osztottam el a feladatokat.

Mielőtt ideköltöztem nem nagyon ettem reggelente, de mivel Vincent napközben ritkán volt otthon, szépen lassan rászoktam, hogy vele együtt reggelizzek.

-          Nem raksz be valami zenét? – kérdezte Vinc miközben bekapcsolta a tűzhelyet.

Válasz helyett, csak elővettem a telefonomat, babráltam vele egy kicsit, majd a konyhai hangfalra csatlakoztatva elindítottam az Imagine Dragons új albumát. Vincenttel együtt nagy rajongói voltunk az együttesnek, pedig mikor kijött az első kislemezük, igencsak húztam a számat, nagyon nem tetszett a dalaik hangzásvilága, aztán másodjára már azt nem értettem, miért nem lettem első hallásra szerelmes a bandába.

-          Hangosítsd mar fel! – kiáltott fel nevetve Vincent, ahogy meghallotta a kedvenc számának nyitó taktusait.

-          Nem fog Ville felébredni?

-          Jajj, olyan édes vagy, hogy aggódsz a kis kedvencedért – gúnyolódott barátom.

-          Te hülye vagy – néztem rá megütközve, majd egy mozdulattal max hangerőre állítottam a hangfalat.

Ahogy a dal kezdett beindulni, sütögetés helyett, inkább táncolással foglaltuk el magunkat; kiabálva ugráltunk, nevettünk, amikor egyikünk rosszul énekelte a szöveget. Én légdoboltam és össze-vissza forogtam, míg barátom teljes beleéléssel pengette a láthatatlan gitárját. Csak akkor szakítottuk félbe a rögtönzött koncertünket, amikor a virslik elkezdtek füstölögni. De amint mindennel készen lettük, lelkesen tértünk vissza a képzelt színpadunkra és pont ott folytattuk ahol az orrfacsaró szag megzavart minket. 

-          Egy élmény nálatok ébredni – hallottam meg egy mély hangot, a két szám közötti tünékeny csöndben.

Egy pillanatra megmerevedtem, valahogy a nagy táncolás közepette, kiment a fejemből, hogy nem csak ketten vagyunk a lakásban. Bizonyosan remek látvány lehetett, ahogy hangszerek nélkül zenélve, hamisan énekelve ugrándozunk a kettőnknek kicsit szűkös konyhában.

-          Bocsi – mondtam és lehalkítottam a zenét.

-          Úgyis ideje volt már felkelned, szóval jó reggelt.

Ville fáradtan elmosolyodott, látszott, hogy nem haragszik igazán, amiért felkeltettük, csak el tudott volna képzelni későbbi és kellemesebb ébresztőt is ennél.

-          Kávét, reggelit? – kérdeztem Villét.

-          Csak kávét kérek, köszönöm – válaszolta rekedten.

Vincenttel együtt egy tálra tettük a virsliket és a sajtos pirítóst, majd öntöttem Villének egy adag kávét és letelepedtünk a konyhapult körül lévő bárszékekre.

-          Köszi Szívem – mondta ahogy elé raktam a bögréjét.

-          Szívesen – mosolyogtam rá kedvesen, holott kezdett már igazán zavarni ez a szívemes dolog.

-          Velem bezzeg nem vagy ilyen kedves, de hát nem is bálványoztál évekig – piszkálódott Vincent.

Halkan puffogtam egyet, és igyekeztem tudomást sem venni, barátom újabb, bele vagy zúgva Villébe, csak letagadod epizódjáról. Tudtam, hogy semmi értelme magamra vennem a szavait ezért inkább az előttem lévő ételre összpontosítottam.

-          Na finom volt a reggeli – állt fel a székről Vinc pár perc elteltével. – Megyek felöltözni, aztán indulhatunk Ville?

-          Persze – bólintott, majd ahogy Vincent eltűnt a szobájában, egy kicsit közelebb hajolt hozzám, mintha valami titkos dologról szeretne beszélni. – Mond Szívem, miért nem szólsz neki vissza?

Látszólag komolyan érdekelte, miért hagyom, hogy Vincent csipkelődő megjegyzésekkel bombázzon.

-          Mert pont azt akarja elérni, hogy kiakadjak - magyaráztam -, és ha elkezdenék szabadkozni, szerinte csak azt bizonyítanám, hogy neki van igaza.

-          Miért, nem így van? – döntötte oldalra fejét Ville.

-          Nyolc éve így volt – mondtam rezignáltan.

Már meg sem lepődtem azon, hogy Ville zavarba akart hozni, szinte kezdtem hozzászokni a szüntelen provokálásához. Ettől függetlenül nem élveztem a helyzetet, még akkor, sem ha a férfi egyértelműen tisztában volt vele, hogy semmiféle mélyebb érzelmeim nincsenek irányába.

Egy röpke pillanatig, fél mosollyal ajkain tanulmányozta az arcom, majd mielőtt még barátom elkészült volna, elmondta, hogy attól függően hogyan alakul a napjuk, az egyikük értem jön majd és együtt megyünk a koncert helyszínére. Természetesen nem állta meg, hogy emlékeztessen az estére tervezett beszélgetésükre, amiről olyan nagyon próbáltam megfeledkezni.

Miután Vincenték elmentek, furcsán üresnek találtam a lakást, általában szerettem egyedül lenni, de aznap valahogy jobban örültem volna, ha velük együtt én is kiléphettem volna az ajtón. Nagyon is kíváncsi voltam a kiállításra, amin a két férfi dolgozott, elképzeléseim ugyan voltak arról, hogyan fogják keresztezni a két művészeti ágat, de mivel semmi biztosan nem tudtam, csak a sötétben tapogatóztam. Egy kósza gondolat erejéig felmerült bennem, hogy megkérdezem Villét milyen koncepciót találtak ki, de úgy éreztem ezzel megsérteném a Vincenttel kötött hallgatólagos megegyezésünket, hogy egészen addig nem érdeklődök a munkája iránt, amíg az teljesen készen nem lesz. 

A nap további része hamar eltelt. Soha nem voltam az a tipikus lány, aki órákat készülődik egy-egy találkozó vagy buli előtt, mindig könnyedén ki tudtam választani a megfelelő ruhákat és kiegészítőket. Mégis, ezen a napon kifejezetten nehezen ment az öltözködés; legalább tíz felsőt vettem föl, majd dobtam is őket vissza a szekrénybe. Végül feladtam a tökéletes ruha keresését és annál a sima fekete farmernél és szakadt ujjatlan felsőnél maradtam, amit elsőként választottam ki. Miután felöltöztem, gyomrom egyre többször és hosszabb időre rándult görcsbe. Ahogy előző nap, akkor sem éreztem semmi kedvet magamban az esti koncerthez. Rég volt már, hogy utoljára szórakozni mentem volna, de így is pontosan tudtam mire számíthatok majd. A gondolattól is rosszul voltam, hogy idegenekkel kell majd egy asztalnál ülnöm, akik ostoba és semmitmondó társalgásokba akarnak majd bevonni, rosszabb esetben azt is elvárják, hogy táncoljak velük. És ha ez nem lett volna még elég, ott volt Ville is, aki ragaszkodott hozzá, hogy alaposan megbeszéljük miért is tartom félelmetesnek és túlzónak a dalait. Már halvány reményem sem volt arra, hogy barátai társaságában esetleg megfeledkezik rólam, így más választásom nem lévén, beletörődve néztem elébe a minden bizonnyal kínos beszélgetésnek.

// Sziasztok!

Tegnap szerettem volna kirakni a részt, de könyvfesztiválon voltam és bla bla bla, senkit nem érdekel, a következő pedig szerdán lesz fent az oldalon. 

Egy kicsi off; gondolkoztam már azon, hogy indítok egy személyes blogot, mert túl sok mindenen jár az agyam és úgy érezem, ha kiírhatnám őket, az jót tenne a kis lelkemnek.  Plusz, Május elején szeretnék elkezdeni egy másik történetet, ami hasonló lesz ehhez, zenés, kicsit depresszív de saját karakterekkel. Még meglátom hogy haladok vele.  Ezeket csak azért írtam most le, hogy esetlegesen felkeltem néhányotok érdeklődését. (ugh) 

Szokás szerint köszönöm a feliratkozást és wattpad-en a csillagozást, legyetek jók és minden ilyesmi.

Orion //