// thirty //

Négy napig maradtam Villével, eredetileg másnap este haza kellett volna mennem egy találkozóra, amit a kiadóm szervezett le, de semmi kedvem nem volt ott hagyni a toronyházat, és Ville is ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.

Nem mondanám, hogy minden gördülékenyen ment kettőnk között; eleinte még próbáltunk úgy tenni, leginkább Ville, mintha mi se történt volna, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem tette túl magát még azon, hogy csak úgy leléptem. Érezhetően feszült volt és ez kezdett rám is átragadni. Nem volt rideg, ugyanúgy átölelt és csókolt, mint azelőtt, de egyértelmű volt, hogy haragszik rám, és én nem is okoltam ezért. Viszont vele ellentétben, én beszélni akartam, tudni akartam milyen gondolatok járnak a fejében, mert én hiába is öntöttem ki neki az érzéseimet, ő nem avatott be az övéibe. Fogalmam sem volt róla, miként élte meg azt a két éjszakát, amíg én távol voltam, és ahhoz hogy ezt jóvátegyem, tudnom kellett mekkora kárt okoztam a lelkében. Ezért, tőlem merőben szokatlan módon, a kezembe vettem az irányítást; a harmadik napon leültettem a nappaliba, elé raktam egy friss, gőzölgő kávét és megkértem, hogy kiabáljon velem. Értetlenül nézett rám, mintha arra kértem volna, hogy másszon fel Finnország legmagasabb hegyére és építsen a tetején egy hóembert.

-          Nem akarok veled kiabálni Eli – mondta.

-          Tegnap este azt mondtad, hogy eredetileg le akartad üvölteni a fejemet – emlékeztettem őt a saját szavaira.

-          Igen, de aztán meggondoltam magam.

-          Ígérem, nem fogok megsértődni vagy elmenekülni, ha nem bízol bennem, ki is kötheted a lábamat az asztalhoz vagy valami, de szerintem…

-          Szívem – szakított félbe Ville -, hidd el, ha ki akarnálak kötni valahova, akkor nem az asztal lenne az első választásom – hajolt közelebb hozzám.

A hirtelen témaváltástól egy pillanatra lemerevedtem, Ville pedig kihasználva zavaromat lágyan megcsókolt. Akár puszta kedveskedésnek is vélhettem volna, ahogy ajkamat kóstolgatja, de mozdulataiban ennél jóval több rejlett és amint rájöttem, mi a célja ezzel a kis közjátékkal, azonnal hátrálni akartam, ám Ville nem engedett el olyan könnyen. Csókja már szinte követelődző volt, de hiába is élveztem nyelvének kávás ízét, tudtam, ha nem állítom meg, akkor a még igazán el sem kezdődött beszélgetésünk, talán soha nem fog folytatódni.

-          Ne csináld már ezt – toltam el magam tőle.

Az arcán elterülő pimasz fintor egyszerre volt idegesítő és rettentően vonzó is, kicsit bántam is, hogy ez a jelenet nem máskor, egy meghittebb pillanatunkban kapott helyet, amikor az agyam is pont annyira vágyott volna az érintésére, ahogy a testem tette.

-          Ne haragudj Drágám, de neked is be kell látnod, hogy ezt nem hagyhattam ki – vigyorgott Ville.

Szememet forgatva gyújtottam rá egy cigarettára, egyrészt hogy lenyugtassam magam, másrészt pedig, hogy Ville ne vegye észre a szám sarkában megbúvó mosolyomat, mert igaza volt, ezt a magas labdát, tényleg nem hagyhatta csak úgy a levegőben.

-          Szóval, én még mindig amondó vagyok, hogy veszekedned kéne velem – mondtam, miután arcom újra felvette a komoly vonásait.

-          Jaj Szívem – mosolygott rám. – El sem hiszem, hogy ezt mondom, de irtó cuki ez a makacsságod.

-          Jobban örülnék, ha inkább hatásos lenne – válaszoltam neki duzzogva, enyhe pírral az arcomon.

Végül nehezen, de beleegyezett, hogy ha nem is fog kiabálni, elmondja mi történt vele abban a három napban, amíg én a személyes purgatóriumomban sütettem a lelkemet.

-          Amikor Vincent felhívott, hogy megérkeztél-e, már éreztem, hogy valami baj van, de csak miután megnéztünk a repülőjáratokat és rájöttünk, hogy biztosan nem jöhettél Helsinkibe kezdtem el igazán aggódni.

Azzal mindketten tisztában voltak, hogy haza biztosan nem mentem, mert ha akkor még nem is tudtak mindent arról, amit anyám mondott nekem, elég egyértelművé tettem, hogy hosszú ideig München közelébe sem akarok kerülni. Ezért jobb ötletük nem lévén, felhívták a kórházakat és mindenkit, akivel az elmúlt hónapokban pár szónál többet váltottam.

-          Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem tudja hol vagy és bár örültünk, hogy nem egy kórházi ágyban fekszel félholtan, de ez egyben azt is jelentette, hogy szándékosan tűntél el előlünk. El sem tudom mondani mennyire aggódtam érted, először próbáltam pozitív maradni, de ahogy múlt az idő, egyre jobban féltem tőle, hogy valami irtózatosan nagy marhaságot csináltál. Akárhányszor hívott Vinc az járt a fejemben, azt fogja mondani, hogy te… - a mondatának a vége a semmibe veszett, de nem is volt szükség rá, hogy kimondja az utolsó szavakat.

Pontosan tudtam, mire gondolt és ez akármilyen klisésen is hangzik, de összetörte a szívemet. Addig a pillanatig azt hittem attól tartott, hogy ismét a hűvös pengénél kerestem menedéket és véres sebeket ejtettem a bőrömön, az fel sem merült bennem, hogy az életemet féltette.

-          Minden ösztönöm azt súgta, hogy Londonba kéne mennem, kicsit vicces, mert az volt a tervem, hogy végigjárom az összes hotelt és panziót, amíg rád nem bukkanok az egyikben, szóval, ha Vincent nem beszél le az útról, mondván, hogy hátha mégis idejössz valamikor, az sem kizárt, hogy tényleg megtaláltak volna.

Amíg Ville felment lehozni egy teli doboz cigarettát, elképzeltem mi lett volna, ha mondjuk, az első éjszakán bekopogtat a hotelszobám ajtaján. Nem tudtam eldönteni, hogyan reagáltam volna a jelenlétére abban a zsibbadt, érzelemmentes állapotomban, de arra láttam a legnagyobb esélyt, hogy Ville katalizátorként hatott volna rám, és idő előtt robbantak volna a felszínre az elfojtott érzelmeim, emlékeim. És ez, még elméleti szinten sem tűnt szép látványnak.

-          Szerinted jobb lett volna, ha megtalálsz a hotelben? – kérdeztem Villétől, amint visszaért.

-          Erősen kétlem, bár akkor talán megkaptad volna azt a kiabálást, amiért most annyit tepertél, mert iszonyatosan dühös voltam rád. Igaz tegnapelőtt is azt hittem, ordibálni fogok veled, tucatnyi variációm volt arról, hogy miket vágok majd a fejedhez, mégis amikor megláttalak egyik sem tűnt valóságosnak – mosolygott rám némi keserűséggel.

Mint később kiderült ezzel a mondattal lezárult a beszélgetésünk könnyedebbik része, mert ezt követően minden részlet amibe Ville beavatott csak növelte bennem a bűntudatot, amiért cserbenhagytam őt.

Érzelmei szinte felőrölték őt, egyszerre aggódott értem és haragudott rám, magához akart szorítani, de közben soha többé nem akart látni. Halkan, hogy ne tűnjenek olyan súlyosnak a szavai mesélte el, hogy a második este vége felé, úgy volt vele, hogy örülni fog, ha előkerülök, de ő azzal be is fejezi ezt a kapcsolatot. Úgy érezte túl sokat várok tőle, és persze tudta, hogy nem szándékosan okozok neki fájdalmat, hogy komoly gondjaim vannak, de neki is megvoltak a saját határai és problémái. Csupán egy hajszál választotta el attól, hogy kidobja a nehezen megszerzett józanságát és újra az üveg alján keressen menedéket a valóság elől. De aztán a reggeli nap fényében, pár óra álmatlan alvást követően az irántam érzett szerelme legyőzte a kételyeit, és úgy döntött, ha már idáig eljutottunk, ad nekem még egy esélyt. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell ismernem, hogy megérdemeltem volna, hogy szakítson velem, hiszen teljességgel figyelmen kívül hagytam az ő érzéseit és félelmeit. Tudtam mennyire retteg attól, hogy elhagyják, hogy elfordulnak tőle, mégis képes voltam elfutni előle.

Ville fájdalomtól halvány tekintettel nézett felém, láthatta rajtam a megdöbbenést, ahogy felismertem milyen kicsin múlt csak az, hogy még mindig egy pár alkotunk, mert arcomhoz nyúlva közelebb húzott magához.

-          Tudom, hogy neked is borzalmasan nehéz volt ez a három nap, és baromira örülök, hogy végre itt vagy velem, mert minden szarságod ellenére is melletted akarok maradni – csókolt meg gyöngéden.

-          Szeretlek – suttogtam.

-          Én is szeretlek Szívem.

Egy leheletnyi rózsaszín béke telepedett ránk, és mi élvezettel ittuk magunkba az égett dohánnyal keveredett, édeskés illatot, ami ha csak pár másodpercre is, de kiszorította a gondterhes téma mellékízét.

-          Van még valami, amiről szeretnék beszélni veled – szólalt meg Ville. – Ideje lenne felkeresned egy orvost, mert hiába is lettél jobban néhány hétre, most láthatóan rosszabbul vagy, mint amikor megismertelek.

Kibontakoztam öleléséből és megilletődve néztem Villére, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek a javaslatával kapcsolatban. Soha nem voltam még sem pszichológusnál, sem pszichiáternél, fogalmam sem volt hogyan működnek ezek a dolgok, és ugyan nem volt bennem konkrét ellenérzés, megrémisztett az ismeretlen. Ville láthatta rajtam, hogy habozok a válaszommal, mert újra beszélni kezdett.

-          Nézd Szívem, tudom, hogy ez most kicsit félelmetesnek tűnik, de tapasztalatból mondom, hogy sokkal könnyebben fogod leküzdeni a depressziódat, ha professzionális segítséget kérsz. Mert én hiába is vagyok itt melletted, mint ahogy tapasztaltuk, ez nem elég ahhoz, hogy jobban legyél.

-          Nem is tudom. Igazából még otthon, Münchenben is gondolkoztam azon, hogy elmegyek valami agyturkászhoz, de tartottam tőle, hogy csak teletöm gyógyszerekkel, amiktől ugyan boldogabb leszek, de egyben függeni és fogok tőlük. És mire kettőt pislogok, már nem a depresszió lesz a legnagyobb problémám, hanem a folyamatos vágyam a vidámbogyók után.

Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy szinte semmit sem tudtam az ilyen terápiákról, és az egyetlen kiinduló pontom Elizabeth Wurtzel, Prozac-ország című könyve volt, ami egyáltalán nem tűnt biztatónak. Semmi kedvem nem volt lítiumot és erős nyugtatókat szedni, amiktől elvesztem a személyiségem és egy álmatag bábuvá válok. Persze valahol tudtam, vagy inkább csak reméltem, hogy ma már máshogy kezelik a depressziós embereket, és ebben a hitemben Ville is megerősített. Természetesen tudtam az alkoholizmusáról, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy ő is megjárta a saját harcait a depresszióval, mégis meglepett, amikor kérés nélkül, szinte kendőzetlenül kezdett el beszélni az élményeiről. Egyértelmű volt, hogy csak azért meséli el nekem ezeket a poros történeteket, hogy reálisabb és egyben pozitívabb képet kaphassak arról, mi vár rám, ha a problémáimmal orvoshoz fordulok. Miután végzett, tucatnyi kérdésem volt hozzá, úgy tűnhetett mintha kételkednék a terápia hasznosságában, de igazából csak megerősítésre volt szükségem, mert hiába is töltött el félelemmel a gondolat, hogy egy idegennel kell majd megosztanom a legbensőbb érzéseimet, tudtam, hogy szükségem van erre. Végérvényesen pontot akartam tenni az életem ezen időszakára, magam mögött akartam hagyni azt a megtört valakit, akinek a bőrét álcaként használtam. Már nem csak egyszerűen élni akartam, de élvezni is az életet, Ville mellett. És amint ezt tudatosult bennem, már nem éreztem magamon semmiféle nyomást amiatt, hogy valami rosszat mondhatnék. Minden a helyére került.

Különös volt, ahogy mindketten megnyíltunk, és már egyikünk sem emlékezett rá milyen nehéz volt megtenni az első lépéseket, amikor még azt is elszoruló torokkal ismertük be, hogy hasonló problémákkal küzdünk, vagy küzdöttünk. A megtett út hossza részegítően hatott rám, agyam borködös lett, szívem könnyedén dobogott a mellkasomban és minden mocsok ellenére, amit az elmúlt órában mondtunk egymásnak, boldog voltam.

Hogy kicsit enyhítsem a beszélgetésünk súlyát, a jóval könnyedebb, de ezernyi kérdéssel kecsegtető összeköltözésre tereltem a szót. Valahol tartottam tőle, hogy Ville nem gondolta végig teljesen és bennem is voltak kétségek afelől, hogy valóban megérettünk-e egy ekkora ugrásra a kapcsolatunkban.

-          Nem azt mondom, hogy nem akarok itt élni, csak nem tudom. Nem szoktak ezzel várni az emberek? – magyaráztam neki, miután kifejtettem az aggályaimat.

-          Lehet. De gondolj csak bele, szinte csak úgy találkoztunk, hogy napokat voltunk együtt, és én nem emlékszem rá, hogy komolyabb gondokba ütköztünk volna.

Ebben igazat kellett adnom Villének. Még azon a pár napon is, amikor még nem alkottunk egy párt, gördülékenyen alkalmazkodtunk a másikhoz. Persze ezt nagyban megkönnyítette az, hogy minden ellentét ellenére, nagyon hasonló az életritmusunk. Mindketten szeretünk magányosan elidőzni, visszavonulni a saját kis világunkba, élvezzük a mélyen az éjszakába nyúló beszélgetéseket, közös filmezéseket, egyikünk sem sűrűn szokott reggelizni és még a kávét is szinte egyszerre kívánjuk meg. Az egyetlen, jelentősebb különbség talán a szociális életünk volt, Ville rendszeresen eljárt ide-oda a barátaival vagy a családjával, míg nekem az is bőven elég volt az emberekből, amit Vincent hozzánk tévedt haverjaitól kaptam.

-          És mi lesz ha hirtelen rájössz, hogy mennyire idegesít a rendetlenségem?

-          Tényleg az a bajod, hogy a mosatlan edényeken fogunk veszekedni? – nevetett fel Ville.

-          Ez igenis fontos kérdés, tudod mennyi időmbe telt mire Vinc leszokott arról, hogy minden asztalon felejtett pohár miatt hisztizzen velem?

Ville csak szórakozottan megrázta a fejét. Minden bizonnyal mulatságosnak találta, hogy ilyen apróságon akadtam fent, és azt meg sem említettem, hogy milyen hatalmas változás lesz egy másik országba költöznöm, aminek a nyelvét, még véletlenül sem beszéltem.

-          Ha megígérem, hogy nem fogok minden pohár miatt veszekedni veled, akkor végre beszélhetnénk arról, hogy mikor szándékozol ideköltözni?

Fintorogva mentem bele, hogy a továbbiakban, nem hozok szóba semmilyen konyhai eszközt, és nagyon reméltem, hogy Ville betartja az ígéretét és nem kell naponta végighallgatnom, hogy miért nem tettem be rögtön a mosogatógépbe a bögrémet.

Képzeletbeli naptárunkat lapozgatva kerestük a megfelelő időpontot, igazság szerint csak a csomagolás és néhány a kiadóval kapcsolatos teendőm szabott határt a nap kiválasztására. Így abban egyeztünk meg, hogy miután visszamentem Londonba és elintéztem mindent, rögtön költözök is a toronyházba.

-          El se hiszem, hogy tényleg az összeköltözésről beszélünk – mondtam félig magamnak.

-          Szívem, ha túlijesztő neked ez a tempó, akkor most…

-          Nem erről van szó – szakítottam félbe -, csak még nem volt időm feldolgozni, hogy veled fogok élni – mosolyodtam rá, majd arcához hajolva, kedves csókot leheltem ajkára.

Kicsit tényleg féltem milyen lesz vele egy házban élni, de ez inkább volt izgatott félelem, mint olyan ami menekülésre késztetne. Szükségem volt Ville közelségére, és az sem riasztott vissza, hogy azelőtt még egyetlen barátommal sem jutottunk el erre a szintre, mert vele akartam lenni. Pontosan tudtam, hogy nem bírnék ki még egy hónapot nélküle. 

// Sziasztok Kedveseim!

Ahogy ígértem hamar jött az új rész, ami egyben azt is jelenti, hogy már csak egy darab fejezet van hátra! Bizony, a végére értem, értünk ennek a történetnek és még nem igazán döntöttem el, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de mire kiteszem majd az utolsó részt, remélem tudni fogom. 

Köszönöm hogy olvastok és a szokásos nyáladzás

Rion //

// twenty nine //

-          Akkor nem tartod hülyeségnek ezt a költözés dolgot? – kérdeztem miután elváltak ajkaink.

-          Dehogyis – mosolyodott el haloványan Ville. – Kétségkívül jobb ötlet, mint eltűnni három napra.

Lesütöttem a szemem, szégyelltem, hogy elmenekültem és tudtam, hogy hiába viselkedett Ville a vártnál jóval nyugodtabban, ezzel a lépésemmel, olyan sebeket ejtettem a kapcsolatunkon, amik csak nehezen, hosszú idő elteltével fognak begyógyulni.

-          Tudom, hogy szólnom kellett volna, de képtelen voltam elmondani neked, hogy mennyire magam alatt vagyok. Szinte minden tökéletes körülöttem, boldognak kéne lennem, mégsem vagyok az, és csak későn jöttem rá, hogy ezt egyedül nem bírom elviselni. Úgy tűnik, csak akkor tudok ésszerűen gondolkozni, ha melletted vagyok.

Rövid kivonata volt ez annak, ami az elmúlt hetekben történt velem. Ville nem mondott semmit, csak hosszan, elmerengve tanulmányoztam az arcomat.

-          Gyere, igyunk egy kávét és megbeszéljük ezt.

Szótlanul követtem a konyhában és néztem végig, ahogy lefőzi a kávénkat. Bögrénkkel a kezünkben felmentünk a zeneszobába és letelepedtünk az ágykanapéra. Ville feltűnően kerülte a tekintetemet, rágyújtott egy cigarettára és gondolataiba mélyedve bámult a semmibe, miközben én azon tűnődtem, hogyan is kéne szavakba foglalnom mindazt a fájdalmat, ami arra késztetett, hogy gyáván megfutamodjak.

-          Eli - szólalt meg Ville –, miért nem szóltál előbb? Pontosan tudnod kéne, hogy ha bármilyen problémád van, akár az éjszaka közepén, a világ másik végéről is odamennék hozzád és segítenék.

Fájdalmasan néztem rá. Továbbra se voltam képes összeszedett választ adni a kérdésére, de már nem volt idő újra és újra átrágnom magam az érzelmeim kavalkádján. Lassan, vonatottan, néha apró szüneteket beiktatva meséltem el neki mindent, amit már napokkal, hetekkel ezelőtt kellett volna. Hogy először én sem vettem észre, mennyire nyomorultul érzem magam, letudtam annyival, hogy hiányzik és vakon folytattam tovább a hazudozást. Beszéltem neki az unalomig ismételt kérdésekről, a számomra merőben szokatlan nyomásról és érdeklődésről. A kételyeimről, hogy megérdemlem-e ezeket, hiszen még meg sem jelent a regényem, mégis közönségtalálkozót követelnek tőlem. Az anyám szemrehányó viselkedéséről. Néha ugyan ugráltam az időben, de igyekeztem szépen, sorban végigmenni azon az úton, ami odáig vezetett, hogy nem akartam reggel felkelni az ágyból és a zene, ami állandóan szólt körülöttem, bántani kezdte a fülemet. Szánakozva ismertem be neki, milyen tudatosan zártam ki őt a problémáimból, hogy amikor otthagytam Vincent lakását, tisztában voltam vele, hogy ő még abból a mocsárból is kérdés nélkül megpróbált volna kihúzni, mégsem tudtam rávenni magam, hogy felhívjam, és a segítségét kérjem. Valamiért úgy éreztem, hogy innen már nincs visszaút, túl sok magyarázatra szorult volna a lelkem állapota, hiszen végig azt hangoztattam, hogy jól vagyok, nincs semmi bajom. A hotelben töltött éjszakáimról csak keveset meséltem Villének, nem is nagyon volt miről, szinte csak a televíziót bámultam és az emlékeimben elveszve sirattam az életemet.

-          Komolyan nagyon sajnálom. Azt hiszem csak nem akartam csalódást okozni neked, bár jobban belegondolva, inkább magamban csalódtam, hogy megint azaz életunt báb lettem, ami voltam – fejeztem be.

Ville egyszer sem kérdezett közben, holott láttam rajta, hogy többször is szívesen mondana valamit, de száját csukva tartotta és teljesen rám koncentrált. Szeme teli volt fájdalommal és csak remélni tudtam, hogy meg tudja bocsátani a hibát, amit elkövettem.

-          Féltél, hogy megint azt fogom neked mondani, hogy túl fiatal vagy hozzám és túlságosan magadra veszed a dolgokat? – kérdezte.

Nem szívesen válaszoltam neki erre a kérdésre, mert tényleg gondoltam rá, hogy ezt fogja mondani, ha meghallja, hogy szenvedek a médiától, de ennél sokkal összetettebbnek éreztem a helyzetet.

-          Részben igen, de nem ez volt az oka annak, hogy elhallgattam előled. Egyszerűen megszoktam, hogy magam vagyok és most is így akartam túl jutni ezen az időszakon, de mint látod, nem igazán jártam sikerrel. Biztos vagyok benne, ha veled tudtam volna lenni az elmúlt hetekben, a közelébe se jutottam volna annak, hogy olyan szarnak érezzem magam, mint most.

Olyan őszinte voltam vele, amennyire csak tőlem tellett, azt akartam, hogy tudja mi zajlott le bennem, nem csak mert megérdemelte az igazságot, hanem mert az ő hatására, újra változni akartam. Az már rég nem volt elég, hogy nyitottam felé, hogy a kezébe adtam a szívemet, eljött az ideje, hogy a lelkem legmélyére elzárt érzéseimet is megmutassam neki, hogy ezentúl még véletlenül se fordulhasson elő ilyen még egyszer.

-          Mellesleg, igazad lett volna, tényleg túl érzékeny vagyok a hírnévhez, pedig csak épphogy egy apró kóstolót kaptam belőle. Fogalmam sincs, te hogyan csinálod – mosolyogtam rá szomorúan.

-          Szívem, nekem se ment mindig ilyen könnyen, voltak húzós időszakaim, de veled ellentétben én tudtam mikor kell segítséget kérni – mondta Ville.

Hangja nem volt dorgáló vagy szemrehányó, csak követve az én példámat, őszinte volt.

-          Nagyon haragszol? – kérdeztem halkan.

-          Hazudnék, ha nemet mondanék. Eredetileg le akartam ordítani a fejedet, de aztán megláttalak ott a lépcsőn kuporogva és rájöttem, hogy hiába is kiabálnék veled órákig, nem érnék el vele semmit, csak újra összevesznénk és nem akartam, nem akarom, hogy megint eltűnj. Jó lenne, ha végre tényleg felfognád; hozzám bármikor jöhetsz, ha segítségre van szükséged, mindig itt leszek neked. Értékelem, hogy most mindent elmondtál, hogy oda is beengedtél ahova nem akartál, és ezt most halál komolyan mondom, de ezt sokkal előbb kellett volna megtenned. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehezen kezeled az érzéseidet, viszont ezzel az állandó meneküléseddel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

Csöndben figyeltem őt, nem igazán tudtam már mit mondani, hálás voltam neki, amiért nem kiabál, amiért ilyen nyugodtan kezeli a helyzetet és amiért megértette a lelkemben dúló viharomat. Akkor először jutott eszembe, hogy talán elszámítottam magam, biztosnak vettem őt és fel sem merült bennem, hogy talán túl nagy törést okoztam a kapcsolatunkban és Villének túl nagy feladat lenne beforrasztani a repedéseket.

Tudtam, hogy elmondhatatlanul önző módon viselkedtem, és az egész eltűnésemmel csak azt értem el, hogy megbántottam azt a személyt, aki a legközelebb állt a szívemhez, és mindezt azért, mert életem során nem tanultam meg, hogyan kell bízni valakiben.

-          Gondolkoztam – szólalt meg Ville párpercnyi hallgatás után.

Hangja komoly, mégis valahogy tétova volt, mint aki nem teljesen biztos abban, amit mondani szeretne.

-          Igen?

-          Valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy ezt mondjam, de ide kéne költöznöd.

-          Úgy érted, ide, hozzád?

Bólintott és várakozva nézett rám.

Igazából bennem is felmerült ez a lehetőség, de kicsit elhamarkodottnak tartottam, és nem is akartam úgy beállítani hozzá azok után, hogy három napra úgymond elszöktem otthonról, hogy szia, mától itt fogok veled élni.

-          Nem is tudom, nem lenne túl korai ez?

-          Szerintem nem. Nézd Szívem, veled akarok lenni, és már az is csodás lenne, ha egy városban élnénk, de jobban örülnék neki, ha minden reggel melletted ébredhetnék és nem kéne aggódnom miattad.

-          Biztos vagy benne, mert elég rendetlen tudok lenni és…

-          Biztos – szakított félbe Ville.

Egy pillanatig haboztam, nem voltunk együtt még olyan rég óta, és ez mégis csak egy hatalmas lépés, főleg, hogy így cserbenhagytam őt, de elnézve Villét, ahogy reménykedve várt a válaszomra, éreztem, hogy mindkettőnk számára ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

-          Akkor azt hiszem, nem kezdek el lakás után nézni – mosolyodtam el.

-          Helyes – ölelt magához.

Alig tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Más talán szóba sem állt volna velem, míg Ville megkért, hogy költözzek be a házába. A fájdalom, ami egész testemben lüktetett az utóbbi napokban lassan halványulni kezdett, teret engedve a jogos boldogságomnak, felcsillantva a reményt, hogy az elmémbe újra befurakodott depressziótól végleges búcsút vehetek.

-          Drágám, Vincenttel beszéltél már? – kérdezte Ville.

-          Nem, csak azon járt az agyam, hogy ide kell jönnöm.

-          Akkor, talán ha felhívnád – simogatta meg a karomat.

Legjobb barátom sokkal dühösebb volt, mint Ville. Először szabályosan rám rakta a telefont, miután elmondtam neki, hogy élek és Finnországban vagyok. Hosszú percekig próbáltam elérni, hogy beszéljen velem, láthatólag őt jobban megviselte az, hogy szó nélkül elmentem, és csak nagy nehézségek árán tudtam vele megértetni, mi is történt pontosan. Vinc egyáltalán nem fogta vissza magát, hangosan kiabált velem, amiért olyan felelőtlenül viselkedtem, fejemhez vágva mindent, amitől Ville valamilyen okból kifolyólag megkímélt. Sok időbe telt mire én is többet tudtam mondani pár szónál és hosszabban ki tudtam fejteni miért is hagytam ott lakását. Azt vártam, hogy miután betekintést nyert a gondolataimba, tovább fogja folytatni a kiabálást, de ami következett arra egyáltalán nem számítottam. Vincent sírni kezdett. Amióta ismerem, soha nem láttam, hogy sírt volna, és ettől ha lehetséges, csak még rosszabbul éreztem magam, igyekeztem megnyugtatni, halk, kedves szavakat suttogtam a telefonba és azt kívántam bárcsak mellette lehetnék.

-           Eli basszus, ne haragudj, észre kellett volna vennem, hogy szarul vagy, az istenért is, mindennap láttalak – mondta Vinc még mindig szipogva.

És én teljesen lefagytam. Az én idióta, művészlélek barátom magát hibáztatta a saját hülyeségem miatt.

-           Vinc fog be, ez az egész az én hibám. Mégis hogy a francba láthattad volna meg, ha végig hazudtam – emeltem meg én is hangomat.

Egy hosszú pillanatig mindketten csöndben voltunk. Majd egymás szavába vágva kértünk bocsánatot és szidtuk le a másikat.

Érzelmileg teljesen kikészülve tettem le a telefont és feldúltan, könnyektől nedves szemmel mentem vissza Villéhez a zeneszobába. Nem mondtam semmit, csak odakuporodtam mellé, beletemetkeztem az ölelésébe és hagytam, hogy a könnyek továbbra is végig gördüljenek az arcomon. Ville nem kérdezte meg mi történt, valószínűleg hallott minden egyes szót, amit Vincnek mondtam és abból nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy barátom balga módon magát tette felelősség a történtekért. Amikor elindultam a reptérre, számítottam rá, hogy nehéz napnak nézek elébe, de álmaimba sem gondoltam volna arra, hogy ennyire kimerítő lesz. Rettentő hálát éreztem, amiért két ilyen embert tudhatok közel magamhoz. Egyrészről ott volt Ville, aki hiába volt dühös rám, alig emelte fel a hangját és mindent megtett azért, hogy megértse az érzelmeimet, a gondolataimat és miután átlátta az agyam zavaros harcmezejét, nem hátrált ki a problémáim elől, inkább még szorosabbra fűzte a köztünk lévő szálakat. És ott volt Vincent, amit vele tettem, árulással ért fel. Végig egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégse mentem oda hozzá, pedig ő sokkal többet tett értem, mint Ville. Mert ugyan az énekes volt az, aki kihúzott a depressziómból, de Vincent végig velem volt, még a legsötétebb napokon is, folyamatosan noszogatott és egy percre sem hagyott magamra.

Zokogásom nem akart csitulni, talán még azon a borzalmas, szállodában töltött éjszakán sem rázkódott ennyire a testem. Ville türelmesen tartott a karjaiban, lágyan simogatta a hátamat várva, hogy elapadjanak a könnyeim. Már a közelsége is sokat segített, de éreztem, hogy meggyötört szívemnek szüksége van még valamire, és ő mintha olvasott volna a gondolataimban; halkan dúdolni kezdte az egyik saját dalát. Bársonyos hangja körülölelt minket, és pár perc múlva lélegzésem lelassult, a kavargó érzelmeim lenyugodtak. Kibontakoztam karjából, letöröltem az arcomra száradt könnyeket és fáradtan néztem fel Villére.

-           Mondtam már, hogy nagyon szeretem a hangodat? – kérdeztem rekedten.

-           Igazából még soha nem mondtad – mosolyodott el.

Visszagondolva, valóban így volt. Beszélgettünk már a zenéjéről, a dalszövegeiről, de arról, hogy mennyire szeretem azt, ahogy énekel, valahogy soha nem került szóba. Úgy gondoltam tudja, hiszen évekig bálványoztam őt.

-           Pedig majdnem dobogós vagy a kedvenc énekeseim listáján – mosolyogtam rá én is.

-           Majdnem? – emelte fel egyik szemöldökét.

Napok óta először nevettem fel. Már szinte el is felejtettem milyen rosszul viseli, ha megsértem a számára oly fontos önérzetét.

-           A negyedik hely is nagyon szép eredmény, figyelembe véve, hogy milyen sok együttest szeretek – mondtam neki.

-              Ezzel tudnék vitatkozni, de túl fáradt vagyok hozzá. Szóval, mi lenne, ha elmennénk aludni, és reggelre hagynánk azt a részt, amikor meggyőzlek arról, hogy én vagyok a kedvenced? – kérdezte.

Kuncogva bólintottam, adtam egy kedves csókot az ajkára és komótosan felálltam a kanapéágyról. Mindketten gyorsan lezuhanyoztunk, kivételesen tényleg csak a fürdéssel foglalkozva és kimerülten dőltünk be az ágyba. Befészkeltük magunkat a meleg takaró alá, fejemet Ville mellkasára hajtottam és hosszú idő óta, először voltam biztos benne, hogy nem lesznek rémálmaim és a reggelt nem csalódásként fogom megélni.

-           Ígérd meg, hogy nem menekülsz el többet, nem bírnám ki ezt még egyszer – suttogta Ville álmosan.

-           Nem fogok – motyogtam. – Szeretlek.

-           Én is szeretlek Szívem.

// Sziasztok Kedveseim!

Mint láttátok ez a fejezet nem lett igazán hosszú, de így szerintem jobban kijön majd a történet dinamikája, de majd meglátjátok, mire gondolok a következő részben, amire nagyon úgy néz ki, hogy csak pár napot kell várnotok!

Köszönöm, hogy vagytok nekem és minden hasonló nyalánkság!

Rion //

// twenty eight //

Tisztában voltam vele, hogy nem ez éltem legjobb döntése, és lehetőségek ezrei sorakoznak előttem, de úgy éreztem, hogy egyszerűen nincsen más választásom. Vagy elvonulok, vagy megőrülök. Az, hogy esetleg beszéljek Vincenttel, vagy Villével fel sem merült bennem, már egyébként is túl késő volt hozzá. Csak egy szépen karbantartott roncs voltam, és ahhoz hogy megszereljem az elkorhadt alkatrészeimet, magányra volt szükségem.

Maró bűntudattal gondoltam rá, hogy még mindig elmehetnék Finnországba, elmerülhetnék Ville borzongató kisugárzásában, aki szívvel-lélekkel segített volna túljutnom, a testem minden porcikáját hasogató fájdalmamon, de féltem. Megígértem neki, hogy nem titkolódzom többet, hogy szólok, ha újra erőre kapnának a démonjaim, de akárhányszor alkalmam lett volna beszélni vele, nem tudtam megtenni. Nem akartam még nehezebbé tenni a köztünk lévő távolság súlyát, és valahol tartottam tőle, hogy újra felmerül benne; nem jól választott párt magának. Beláttam, hogy túlérzékenyen reagálok az engem érő ingerekre, mindent felnagyítottam, különösen azokat a dolgokat, amik valamilyen formában negatívan érintettek, de ezt is túlkésőn vettem észre. Addigra már minden gondolatom mögött sötét árnyékok ólálkodtak.

Egészen estig senkinek nem tűnt fel, hogy elmentem barátom lakásából. Vinc először azt hitte, hogy Finnországba mentem és a nagy sietségben elfelejtettem szólni neki, amiért le is szidott egy terjedelmes üzenetben. Két óra múlva már felváltva pityegett és csörgött a telefonom, de nem válaszoltam egyik hívásra sem. Furdalt a lelkiismeretem, amiért ezt teszem velük, de nem volt erőm a szemükbe mondani, hogy csúfosan elbuktam és elmenekültem ahelyett, hogy segítséget kértem volna. Mielőtt teljesen átadtam volna magam az önsajnálatomnak, hogy enyhítsem bűntudatomat és valamelyest megnyugtassam őket, írtam egy rövid üzenetet Vincentek, hogy jól vagyok, élek még és azzal ki is kapcsoltam a telefonomat. Nyugalmat akartam. Csöndet, aminek a segítségével kiűzhetem a lelkemet darabokra tépő fájdalmamat.

Azt hittem, hogy a személyiségtelen hotelszoba majd elindít bennem egy öntisztító folyamatot, de hiába is készítettem egy halom zsebkendőt az ágy mellé, nem volt rájuk szükségem. A pár órával korábbi heves érzelmeim mintha felszívódtak volna és a némaság, amire olyan nagyon vágytam átvette a gondolataim felett az uralmat.

Az első éjszaka alig aludtam valamit, pedig ki sem mozdultam az ágyból. Agyam zsibbadtan, egyszerű parancsokkal irányította a testemet; lélegezz, pumpáld a vért, mozgasd az ujjakat és nekem akkor ennyi pont elég. Még furcsának sem éreztem ezt a merőben szokatlan állapotot, mert végre pihenhettem, nem kellett a múlttal és a jövővel foglalkoznom, nem emésztettem magam a jelenem paradox kettősségén, csak üres tekintettel bambultam ki a fejemből. A bugyuta, fröccsöntött műanyag műsorok, amik a különböző kereskedelmi csatornákon mentek, tökéletesen tükörképei voltak annak, ahogy éreztem magam. Nem nevettem az erőltetett poénokon, nem szörnyülködtem a megrendezett veszekedéseken és a hatásvadász drámák is hideg hagyták a szívemet, mégis azonosulni tudtam azzal az eszmével, amit ezek a műsorok képviseltek. Kenjünk cukormázat a semmire, hogy kielégítsük az édesszájú közönséget, játszunk idegen szerepeket a ropogós bankókért, tegyünk úgy, mintha élveznénk a többi híres, hírhedt ember társaságát, hogy magunk is celebekké válhassunk. Játszani a boldogságot egyáltalán nem mulatságos, mégis újra eljártam a próbákra, talán abban reménykedtem, hogy ha elég sokat gyakorlok, egybeolvadhatok a szerepemmel és végre igazán élvezni tudom majd az életet. Tévedésem nyilvánvaló volt; minél jobban igyekeztem vidámnak látszani, annál jobban emésztett fel a ragacsos melankólia.

Amikor a reggeli nap sugarai, meleg fényt hoztak a szobába, még mindig úgy feküdtem a paplanok erdejében akár egy lélegző viaszbábú, ahhoz sem volt kedvem, hogy megigyak egy bögre kávét, vagy elszívjak egy szál cigarettát. Elvesztettem az időérzékemet, néha figyeltem a TV-ben zajló eseményekre, máskor elbóbiskoltam vagy csak a semmibe bámulva piszkáltam a hajamat. Gondolataim sekélyesek voltak, nélkülöztek minden értelmet vagy mélységet, ettől meg kellett volna ijednem, de a szokatlan csönd túl kellemes volt. Végül estefelé már nem tudtam figyelmen kívül hagyni az elgémberedett testem jelzéseit. Elmentem fürdeni, és azóta, hogy beléptem a hotel aulájába, először rendeltem magamnak valamit enni. Miután megvacsoráztam, a langyos kávém társaságában kiültem az erkélyre és a pangó tüdőm legnagyobb örömére végre rágyújtottam. Ahogy élveztem a nikotin és koffein kettősét, tudtam, hogy véget kell vetnem az agyamban tanyázó meghitt nihilnek; eljött az idő arra, hogy alámerüljek a lelkem legmélyére és megnézzem milyen károkat okoztam a megfoghatatlan szervemben.

A lehető leglassabban kezdtem újra életet lehelni magamba, ismerkedtem az érzéseimmel, rendszereztem a gondolataimat és utána, csak hogy biztos legyek abban, tényleg készen állok a feladatra, beraktam az egyik kedvenc dalomat. Kicsit tartottam tőle, hogy az ideiglenes zeneundorom még nem múlt el, de amint meghallottam a Truce kezdő akkordjait, tudtam, hogy félelmem alaptalan volt. A twenty one pilots szám, aminek szövege minden alkalommal összetörte a szívemet és egyúttal új életet is lehet belé, ismét csodát művelt velem. A majdnem két napig takarékon égő érzéseim úgy gyúltak lángra, mintha benzinnel öntöztem volna meg őket, testem máglyává változott és, hogy enyhítse valamelyest a bőrömet perzselő forróságot, hűsítő könnyfüggönyt vont az arcomra. 

Nem akartam félmunkát végezni, végig akartam járni minden jelentősebb lépésemet, ami abba a hotelszobába vezetett, ezért feltéptem a már beforrt, fehér csíkká halványult sebeimet is. A helyzet ugyan rettentően hasonlított ahhoz az őrült nap estéjéhez, amikor először találkoztam Villével, de ez az önvizsgálatom ezerszer fájdalmasabb volt. Jóval távolabb nyúltam vissza a múltamba, és sokkal több vesztenivalóm is volt, mint akkor; mert tudtam, ha elbukom és nem sikerül tisztáznom mit és miért érzek, azzal konckára teszem az éppen csak beindult karrieremet és a még fiatal, de szoros kapcsolatomat Villével.

Ahogy felrémlett előttem barátom mosolygós arca, ösztönös melegség járt át, amit a bűntudat keserű érzése követett; vágytam a mély hangjára, a becéző szavaira, mégis elhessegettem az arcképét, mert egyszerűen nem engedhettem meg, hogy leragadjak Villénél. Tudtam, hogy önző vagyok, de ez akkor nem érdekelt, mert csak azon járt az agyam, hogy jobban akarom magam érezni, amihez előbb teljesen össze kell törnöm.

Hosszú órákig bőgtem. Sirattam a gyerekkorom gondtalanságát, amikor még álmaim fényesen csillogtak előttem és a család biztonságot jelentett számomra. Újraéltem az első szerelmem elvesztését; alig emlékeztem már Ralph-ra, pedig a szakítás után hetekig szenvedtem, fűnek-fának azt hangoztattam, hogy én bizony soha többé nem leszek másba szerelmes, és komolyan is gondoltam. Aztán jött egy sötétszemű fiú, aki elfelejtette velem a korábbi heves érzelmeimet, és újra boldog lettem, persze ez a kapcsolat sem tartott sokáig. Rég nem hasogattak már ezek a sebhelyek, de ahogy elidőztem az emlékükön, a nosztalgikus varázs helyett csak szúró fájdalmat éreztem a lelkemben, ami egyben azt is jelentette, hogy jó úton haladok. Akartam, hogy fájjon, akartam a szenvedést és amint továbbléptem az életem idővonalán és elérkeztem az egyetemi éveimhez, megkaptam amire vágytam. Ott állt előttem az a lány, akinek az árnyéka is több fényt árasztott magából, mint én az elmúlt hetekben. Féltékeny csodálattal figyeltem az őszinte szenvedélyét, a friss gondolatait és a boldog mosolyát. Szinte fuldokoltam a könnyeimtől, ahogy magamba nézve csak sötétséget találtam és tudatosult bennem, hogy nem zavarna volna különösebben, ha meghalnék. Pedig élni akartam, de a mögöttem koslató halálvágy túl kedvesen becézgetett ahhoz, hogy a szimpla létezésnél többre vágyjak. Végül befészkeltem magam a pokol utolsó bugyrába is, ahol már nem érdekelt semmi és senki, meghallottam Tyler hangját; stay alive, stay alive for me. És mintha csak erre lett volna szükségem, kizártam a hamisan dédelgető énem szavait, minden figyelmemet a dalra összpontosítottam és egy idő után már nem éreztem csábítónak az alvilág leheletét. A puha sarok ahol meggyötörten hevertem, szúrós tüskékkel teli tömlöccé változott. Gyűlöltem ott lenni, menekülni akartam, de már tisztában voltam a határaimmal, és ha csak későn is, de beláttam, egyedül soha nem jutnék ki onnan élve. 

Pár óra alvást követően, kora délelőtt ébredtem fel, a fejem úgy hasogatott, mintha másnapos lennék, holott már hetek óta nem ittam alkoholt. Az előző este elfojtott bűntudatom nesztelenül kúszott be a bőröm alá, emlékeztetve arra, hogy mekkora ostobaság volt részemről ragaszkodni ahhoz a makacs elképzeléshez, hogy muszáj egyedül szenvednem. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy mennyire kizártam mindenkit az érzéseimből, mondván ezzel megvédem őket, miközben csak fájdalmat okoztam azoknak, akik szeretnek.

Rendeltem egy nagy adag kávét, amivel kiültem az erkélyre és végre valahára tiszta fejjem tudtam gondolkozni. Még a második cigarettám sem égett el, mikor meghoztam azt a döntést, amiről bizonyosan tudtam, hogy fenekestül fogja felforgatni az életemet. Bántott, hogy csak ilyen későn jutott eszembe ez az egyszerű megoldás; jobban örültem volna, ha nincs szükségem erre a két magányos éjszakára, de annyira el voltam foglalva a depresszióm egy újabb szakaszával, hogy közben elfelejtettem használni az agyamat. Ugyan egy kicsit bizonytalan voltam a döntésemet illetően, de nem akartam meghátrálni, hisz így is elég gondot okoztam már a félénk, bizonytalan hozzáállásommal.

Kihoztam a gépemet az erkélyre, és mindenféle teketória nélkül foglaltam le egy repülőjegyet a délutáni, Helsinkibe tartó járatra. Egy kész vagyonba került, de ez egy csöppet sem érdekelt.

Pár óra múlva, miután megmostam a hajam és rendbe szedtem magam, összepakoltam a kevéske holmimat, kijelentkeztem a szállodából és azonnal a reptérre mentem. Hatóra húsz perckor érkeztem meg Finnországba. Ideges és izgatott voltam egyszerre, tudtam, hogy Ville ki lesz akadva, de arról fogalmam sem volt mennyire haragszik rám, és a dühét milyen formában fogja majd kifejezni.

A reptérről kilépve, rágyújtottam és három nap elteltével újra bekapcsoltam a telefonomat és figyelmen kívül hagyva az több tucat értesítéseimet, azonnal írtam egy rövid üzenetet Villének: Hol vagy?  

Ville azon nyomban felhívott, de még nem álltam készen rá, hogy beszéljek vele, és nem is telefonon keresztül akartam túlesni a kényelmetlen beszélgetésen, így kinyomtam hívását. Ezt még megismételtük párszor, ő hívott, én elutasítottam és így tovább, aztán stratégiát váltott; Vedd már fel azt a kibaszott telefont! – olvastam az sms-ét. Ignorálva a kérését, válaszoltam neki, hogy csak mondja meg, hol van, közben beültem egy taxiba és remélve, hogy nem valahol az ország másik végében tartózkodik, a háza felé irányítottam a sofőrt. Szerencsém volt, Ville válaszából kiderült, hogy ugyan nincs otthon, de nagyjából húsz perc és hazaér. Megkönnyebbülten süppedtem be az ülésbe; ennyi idő bőven elég volt ahhoz, felkészítsem magam a várhatóan nagyon dühös barátomra és kitalálni hogyan is fogom neki megmagyarázni ezt az egészet

Hamarosan már Ville tornya előtt álltam és kicsit remegő kézzel ütöttem be a kapukódot, amivel ha a házba nem is, de a kertbe könnyűszerrel bejutottam. Átvágva az apró udvaron, letelepedtem a bejárathoz vezető lépcsőfokok egyikén és türelmetlen türelemmel vártam a barátomra. Hiába is gyártottam ezernyi variációt a repülőn és a taxiban ülve, még mindig nem tudtam mit fogok neki mondani. Azzal nyugtattam magam, hogy talán a rögtönzés lesz a legjobb megoldás. Féltem a bizonytalanságtól, de úgy éreztem akármi is fog történni, készen állok rá.

Az elszívott cigarettáim számából következtetve nagyjából negyedórája ülhettem a lépcsőn, amikor az utcán megállt egy ezüstszínű autó, ugyan nem láttam ki szállt ki a járműből, tudtam, hogy ez csak Ville lehet. És nem tévedtem; néhány másodperccel később, a kapu halkan feljajdult és megláttam barátom szikár alakját. Hosszú haját nem rejtette sapka alá, szemei karikásak voltak, borzalmasan fáradtan látszott. Nem vett azonnal észre, talán valahol a gondolatiban járt, amik minden bizonnyal körülöttem forogtak, aztán ahogy elindult a torony bejárat felé, tekintete megakadt rajtam. Láthatóan meglepődött, meg is torpant egy gyorsan múló pillanatig, majd, mint aki nem hisz a szemének, óvatosan elém lépett. Hasonló óvatossággal mozdulataimban emelkedtem fel ültemből.

-          Szia – suttogtam bizonytalanul

Halk hangom kizökkentette Villét a bénultságából, és olyan szorosan ölelt magához, hogy alig tudtam levegőt venni.

-          El se tudod képzelni mennyire aggódtam érted.

-          Ne haragudj – motyogtam a nyakába.

El sem engedve húzott be a házba, becsukta mögöttünk az ajtót és arcomat két kezébe fogva nézett le rám.

-          Nem tudom mi a franc ütött beléd, de soha többé ne csinálj ilyet. Két éjszakája nem aludtam, senki nem tudta, hogy hol vagy, és persze muszáj volt kikapcsolni azt a kibaszott telefonodat, én halálra aggódtam magam, míg te szartál mindenre. Tudod te, hogy mi minden járt a fejemben, mikre gondoltam? Attól féltem, hogy… Basszus Eli, ilyet egyszerűen nem csinálhatsz. 

Dühös és sértett volt. Némán tűrtem, ahogy halkan kiabált velem, borzalmas érzés volt látni rajta, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki és hiába volt kényelmetlen hallgatni szavait, tudtam, hogy igaza van.

Vett egy nagy levegőt, tekintete kicsit vesztett haragjából és valamivel nyugodtabb hangon folytatta.

-          Szóval elmondanád végre, hogy miért tűntél el három napra, minden szó nélkül?

Lehunytam a szemem, igyekeztem emlékezni a mondatokra, amiket olyan gondosan válogattam össze idefele jövet, de egy sem jutott az eszembe, így végül tényleg a rögtönzést választottam.

-          Nagyon-nagyon sajnálom Ville – néztem ismét rá. – Túl sok volt a felhajtás, túl sok volt minden és folyamatosan hiányoztál, egyszerűen nem tudtam elviselni tovább. Tudom, hogy szólnom kellett volna, de mindig csak halogattam és a végén már túl mélyre süllyedtem és időre volt szükségem, hogy kitaláljam hogyan legyen tovább, mert ami most van, teljesen felemészt és úgy érzem megfulladok. 

Vonásai megfeszültek és alig észrevehetően elsápadt.

-          És mire jutottál? – kérdezte.

Nyeltem egy nagyot. Biztos voltam a döntésemben, de kicsit féltem, hogy Ville hogyan fogadja majd.

-          Finnországba költözök – mondtam halkan.

-          Hogy mi? – kerekedett ki a szeme.

-          Írni itt is tudok, már van annyi pénzem, hogy kivegyek valami lakást és így bármikor láthatjuk egymást.

Ville megkönnyebbülten felsóhajtott.

-          Istenem, te fogsz a sírba vinni. – És végre megcsókolt.

Nem ez volt életünk legszenvedélyesebb csókja, tele volt feszültséggel és haraggal, de a minket összekötő szerelem így is utat tört magának. És az abszurd helyzet ellenére, halványan pislákoló boldogságot hozott ránk. 

// Sziasztok Kedveseim!

Nagyon nehezen ment ennek a fejezetnek a javítása, és ismételten csak remélni tudom, hogy megérte vele és egyben magammal is küzdeni érte. Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok és olvassátok ezt a történetet, el sem tudjátok képzelni milyen sokat jelent nekem az, hogy nem iratkozott le mindenki abban az egy hónapban, amikor nem hoztam semmi friss tartalmat. 

Rion //