// twelve //

Part II

Annak ellenére, hogy Ville hallhatóan fáradt volt, több mint egy órán keresztül beszéltünk egymással. Miután elmondtam neki mi tépte fel a régi sebeimet, és miért zuhantam össze, igyekeztem minél hamarabb más témára terelni a szót. Mert hiába is esett jól, hogy kiadhattam magamból a lelkemben felgyülemlett mocskot, és voltam hálás, amiért ismételten meghallgatta a siralmaimat, de egyszerűen képtelen voltam tovább foglalkozni magammal és az instabil mentális állapotommal.

Két nappal azelőtt, hogy Ville visszajött volna Londonba volt egy számomra felettébb kínos, a kapcsolatunkban viszont nagyon meghatározó Skype beszélgetésünk. Az egész ott kezdődött, hogy teljesen rákkattantam a Bring Me The Horizon egyik albumára, különösképpen a Can You Feel My Heart című dalra, amit képes voltam hatszor is meghallgatni egymásután. Persze azonnal beszámoltam Villének az új szerelmemről, többször is hangsúlyozva, hogy mennyire oda meg vissza vagyok a szövegétől és már lassan azon gondolkozom, hogy magamra tetováltatom annak egy részletét. Ez után nem sokkal vetette fel, hogy ha ráérek, beszélhetnénk Skype-on, és én teljesen gyanútlanul mondtam rá igent. Nem is értettem ez addig miért nem jutott eszünkbe, hiszen a telefonnal ellentétben, teljesen ingyenes és ha olyan kedvünk van, még a másikat is nézhetjük közben.

A gépemmel kezemben az asztalhoz mentem, és a széken elhelyezkedve vártam, hogy Ville felhívjon.

-          Szia – köszöntem neki boldogan, ahogy megláttam kicsit pixeles fejét a képernyőn.

-          Szia Szívem – mondta egy lusta fél mosollyal az ajkán.

Igazából már itt sejthettem volna, hogy valami rosszban sántikál, de akkor már napok óta nem mondott semmi zavarba ejtőt, nem törte magát azon, hogy elpiruljak a szavaitól, ezért meg sem fordult a fejemben, hogy bármi bajom származhatna egy ártatlan beszélgetésből.

-          Tudod az elmúlt percekben azon töprengtem, hogy elfelejtettük megbeszélni a szerinted béna és hátborzongató dalszövegeimet.

Hangja olyan ártatlanul csengett, mintha csak azt mesélné el, hogy reggelire, a szokásos tükörtojás helyett palacsintát evett. Vidám mosolyom azonnal az arcomra fagyott és nagyokat pislogva néztem az önelégült képet vágó férfira.

-          És ezt most akarod megbeszélni? – kérdeztem elgyötörten.

-          Igen – felelte egyszerűen.

-          Nem lenne jobb személyesen, úgyis találkozunk két nap múlva?

Próbáltam halogatni a beszélgetést, nem mintha az lett volna minden vágyam, hogy szemtől szemben vitassuk meg a dolgot, de abban a pillanatban csak arra tudtam gondolni, hogy ne akkor kelljen ezzel foglalkoznom.

-          Minek, ha egy másik országból is elérem, hogy elpirulj? – nézett bele szenvtelenül a kamerába.

-          Most tényleg Ville, ennyire még te se lehetsz szemét – igyekeztem nevetve leplezni a nyilvánvaló zavaromat.  

-          Nem vagyok szemét – mondta elkomolyodva –, csak tudod igazán rosszul esett, hogy magadra tetováltatnád egy olyan dalnak szövegét, amit pár napja hallottál először, míg amiket én írtam nevetségesnek találod.

Lemerevedve ültem az ágyamon és azon agyaltam mennyire vegyem készpénznek a szavait, mert hiába is próbáltam, arcáról semmit nem tudtam leolvasni.

-          Nem tudom eldönteni, hogy ezt most komolyan gondolod vagy sem – méregettem őt tűnődve.

-          Teljesen komolyan – monda. – Valamiért abban reménykedtem, hogy mivel már ismersz valamennyire, a dalaimmal is megbékélsz majd, esetleg adsz nekik még egy esélyt, de úgy látszik tévedtem.

Ajkán egy csalódott, már-már szomorú mosoly jelent meg, én pedig érezni kezdtem a belsőmet maró bűntudat első hullámait. Addig nem igazán gondoltam rá, hogy valóban zavarhatja, hogy én nem szívlelem túlzottan sem a dalszövegeit sem a zenéjét. Amikor még az első nap elmondtam neki, hogy szerintem túl morbid dolgokat ír, nem úgy tűnt, mint akit zavar a véleményem, és kiállítás megnyitóján is direkt kereste a tekintetemet, amikor a Buried Alive By Love-ot énekelte és magabiztosan mosolygott rám a színpadról. Holott természetes, ha valakinek rosszul esik, amikor leszólják az alkotásait, amiken hosszú órákon át, szívét-lelkét bele adva dolgozott. Már épp azon törtem a fejem, miként tehetném jóvá, hogy nem vettem észre mennyire megbántottam, amikor meghallottam Ville senkivel össze nem téveszthető hangos nevetését.

-          Látnod kellene az arcodat Szívem, borzalmasan cuki vagy amikor aggódsz – mondta szaggatottan.

Ellenállhatatlan kényszert éreztem rá, hogy leüvöltsem a fejét vagy dühösen lecsapjam a gépem tetejét, de csak csöndben, sértődötten vártam, hogy Ville észrevegye magát.

-          És most haragszol rám – jelentette ki sóhajtva.

Nem tudom mi mást várt tőlem, talán, hogy vele együtt nevetek majd azon, hogy rászedett, és elhitette velem, hogy mélyen az érzéseibe gázoltam.

-          Drágám, azt hiszem félreértettél – mondta miután még mindig némán meredtem magam elé – valóban zavar, hogy számodra szinte értéktelen minden, amit az elmúlt húsz évben írtam. Ezért is szeretném veled erről beszélni, hátha miután megismered a történetüket, vagy csak más nézőpontból hallgatod meg őket, már nem lesz benned akkora az ellenszenv a zenénk iránt.

Utoljára akkor volt ilyen a hangszíne, amikor a koncert után az eldugott hátsó szobában beszélgettünk. Hinni akartam neki, de az előzőekből tanulva inkább az óvatosságot választottam.

-          De kinevettél – néztem rá összevont szemöldökkel.

-          Igen, mert nem számítottam rá, hogy ennyire magadra veszed majd és eddig még nem láttam ezt az oldaladat – mosolyodott el lágyan.

-          Nehéz rajtad kiigazodni – sóhajtottam.

-          Te sem vagy egyszerű eset.

Mégis könnyedén átlátsz rajtam, válaszoltam volna neki szívem szerint, de ez túl sok olyan kérdést vetett volna föl, amiket még nem akartam hallani.

-          Szóval mit szólnál egy különleges dalelemzéshez? – kérdezte gyerekes lelkesedéssel.

-          Muszáj? – nyögtem fel.

-          Nekem sokat jelentene.

Semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy elhagyott barátnőkről, összetört szívekkel beszélgessek Villével. Azon túl, hogy eleve kényelmetlenül éreztem magam az egész ügy miatt, az érzéseim is egyre erősödtek iránta azóta, hogy elment, és nem szívesen hallgattam volna fájdalmas meséket, a régi szerelmeiről. De közben tudtam, hogy mennyire fájó pont neki, hogy már nem szeretem sötét, romantikus költeményeit, és ha nem akarom még jobban megbántani, kénytelen leszek végighallgatni, amit mondani szeretne, ha csak nem találok valami másik opciót. Gyorsan végigvettem a lehetőségeimet, amiknek a végére érve egy hajmeresztő ötlet lopódzott be a gondolataimba. Egy halk hang azt mondta a fejemben, hogy azonnal felejtsem el a dolgot, de nem hallgattam rá, inkább alkut ajánlottam Villének.

-          Nem köthetnék egy egyezséget? – kérdeztem kicsit bizonytalanul.

-          Mire gondolsz?

Vettem egy nagy levegőt és mielőtt folytattam volna, még egyszer végiggondoltam, mit is fog jelenteni a jövőmre nézve, ha Ville elfogadja az ajánlatomat.

-          Mivel azon akadtál ki, hogy magamra tetováltatnám a Can You Feel My Heart két sorát, így arra gondoltam, hogy, meghallgatom az összes dalotokat, és ha találok egy olyan részletet, ami igazán tetszik és tudok vele azonosulni, akkor az lesz az új tetoválásom.

Ville csöppet sem meglepő döbbenettel nézett rám, biztos voltam benne, hogy messze nem ilyen merész válaszra számított.   

-          És ha nem találsz?

-          Akkor annyit beszélhetsz a dalaidról, amennyit csak szeretnél – mondtam nem túl lelkesen.

Néhány röpke pillanatig elgondolkozva meredt a kamerába, majd egy hatalmas vigyorral arcán, beleegyezett az őrült ötletembe

-          Rendben, de lenne két feltételem – mondta

-          Igen?

Továbbra is bizonytalan voltam, de úgy gondoltam, hogy a legrosszabb, ami történhet az, hogy szó nélkül kell tűrnöm, hogy Ville hosszú órákon keresztül fogja ízekre szedni a saját dalait, amit amúgy is csak úgy kerülhettem volna el, hogy vérig sértem őt. 

-          Először is ott leszek veled amikor tetováltatsz, másodszor, ha nem találsz kedvedre való részt, tartozni fogsz nekem egy szívességgel, amit bármikor beválthatok.

-          Milyen szívességgel?

-          Nyugi, nem foglak olyanra kérni, ami túl kínos lenne – mosolygott hamiskásan.

Bizalmatlanul méregettem az arcát. Az egyértelmű volt, hogy én vagyok hátrányosabb helyzetben, Ville mindenképp megkapja, amit akar, akármi is legyen a válaszom. Mégsem éreztem úgy, hogy teljesen rossz lett volna a felvetésem, csak a szívesség miatt gondoltam át még párszor az egyezségünket, mielőtt igent mondtam volna.

-          Oké, benne vagyok.

-          Remek, van két napod végigrágni magad az egész HIM diszkográfián.

-          Hogy mi? – kerekedtek ki a szemeim.

Kisebb vita alakult ki köztünk arról, hogy pontosan mikorra is kéne megtalálnom a megfelelő szöveg részletet. Sajnálatos módon Ville érvei sokkal logikusabbak voltak az én gyenge próbálkozásaimnál, így ugyan kicsit fanyalogva, de beleegyeztem, hogy vasárnapra végighallgatom az összes albumukat, és ha minden a terv szerint alakul, hétfőn együtt ellátogatunk egy tetováló szalonba.

A következő két nap nagy részét zenehallgatással töltöttem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezeknek a hosszú óráknak, minden percét élveztem, de meglepően sok dalt kedveltem meg, főleg az újabb albumokról, amik az után jelentek meg, hogy megváltozott az ízlésem. És persze ott voltak a régebbi kedvenceim is, amiktől újra tizenhatnak éreztem magam, szinte láttam a szemeim előtt, ahogy feketére festett hajjal és csillogó tekintettel bámulom a legújabb videójukat. Miközben én hol szenvedtem, hol nosztalgiáztam, Ville folyamatosan üzenetekkel bombázott, arról érdeklődve, hogy épp melyik lemeznél járok és találtam-e már valamit, ami tetszik. Teljesen bezsongott, szinte már aranyos volt, mennyire várta, hogy kiválasszam azt a pár sort, amit örökké magamon fogok viselni. Az igazat megvallva, már másnap több lehetséges befutót is találtam, de ezt természetesen nem említettem meg neki.

Vasárnap délután kellemes izgatottsággal vártam, hogy Ville megérkezzen. Azért kicsit ideges is voltam, mert hiába próbáltam ignorálni a vele kapcsolatos érzéseimnek egy jórészét, azt még magam előtt sem tudtam tagadni, hogy megkedveltem őt. De hogy ez mit is jelent pontosan, azt nem tudtam volna megmondani, ahogy azt sem, hogy ő miként érez irányomba. Abban viszont biztos voltam, hogy amint újra találkozunk személyesen, a bennem felmerülő kérdések zöme válaszra fog találni.

Már sötétedett, amikor Ville és Vincent visszaértek a lakásba, eredetileg úgy terveztük, hogy kimozdulunk valamerre, de mivel Villének korán reggel jelenése volt, így abban maradtunk, hogy otthon töltjük az estét.

-          Szívem, hogy nem nőttél semmit – fonta körém Ville karjait egy gyors ölelésre

-          Én is örülök, hogy látlak.

Az elmúlt években igazán hozzá szokhattam volna, hogy az emberek gúnyolódnak a magasságomon, de néha még mindig rosszul éreztem magam amiatt, hogy alacsony vagyok, főleg egy olyan magas ember mellett, mint Ville.

-          Na, lesz holnap új tetoválásod? – nézett a szemembe, mikor elhúzódott tőlem.

-          Igen – bólintottam.

-          Remek – mosolyodott el boldogan. – És elmondanád végre, hogy mit találtál? – kérdezte nem túl jól leplezett izgatottsággal.

-          Majd igen – vigyorogtam rá.

Vinc unszolására belementem, hogy ahelyett, hogy rendelnénk, megcsinálom a speciális zöldséges tésztámat, ami történetesen barátom egyik kedvence volt. Viszonylag hamar készen is lettem vele és a konyhapultot körbe ülve halkan vacsoráztunk, miközben a háttérben egy régi Black Sabbath album szólt. Nem ez lett a legjobb, amit valaha főztem, de azért elégedett voltam a végeredménnyel, és mivel a két férfi sem dobta ki a kukába a tésztát, feltételeztem, hogy nekik is elnyerte a tetszésüket az étel. Elméletem hamar be is igazolódott.

-          Vinc, azt hiszem, néha kölcsön fogom venni Elit, ha ilyeneket tud főzni – szólalt meg Ville két falat között.

-          Ne hogy azt hidd, hogy jól járnál vele. Igaz, jól főz, de sokat is eszik – válaszolt barátom.

Nem mondtam semmit, csak szórakozottam néztem rájuk.

-          Az nem gond, majd többet csinál és akkor marad másnak is – oldotta meg a problémát Ville.

-          Ja és a konyha átmegy háborús övezetbe, mint láthatod – mutatott a pulton heverő edényekre és zöldség maradékokra.

Tényleg szokásom volt káoszt hagyni magam után, de amióta Vincnél laktam sokat fejlődtem, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy barátom utálta a pulton hagyott bögréket és rendszeresen kioktatott a mosogatógép szerepéről a háztartásban.

-          Ugye tisztában vagytok vele, hogy itt ülök én is? – kérdeztem őket.

-          Te csak egyél tovább, a többit meg bízd a felnőttekre – legyintett barátom rám sem nézve.

-          De nagyra vagy a négy év előnyöddel – nevettem ki a béna beszólását.

Amit később kicsit meg is bántam, mert mint kiderült a fiúk nagyon elemükben voltak. Amíg ki nem ürült mindenki tányérja, végig rólam és a különböző rossz szokásaimról beszélgettek, teljesen ignorálva a tényt, hogy ott vagyok mellettük. Nem vettem magamra az ugratásaikat, semmi értelme nem lett volna megsértődnöm, így csöndben, apró mosollyal az arcomon tűrtem, hogy azon nevetgélnek, milyen könnyen zavarba jövök és mennyire vicces fintort vágok, ha rossz zenét kell hallgatnom. Vinc felhozta a kávé iránti függőségemet is, még egy borzasztóan túlzó bemutatót is tartott arról, milyen hisztis vagyok reggelente, amíg meg nem kaparintom az első bögre kávémat.

A vacsora után, jóllakottan ültünk le a televízió elé idióta show műsorokat nézni, és végre én is velük nevettem.  Leszámítva a vacsora alatti piszkálódást, az este kifejezetten kellemesen telt el, minden tökéletesen passzolt egymáshoz és volt valami meghittség abban, ahogy hármasban a nappaliban fetrengtünk és értelmetlen média maszlaggal pusztítjuk az agysejtjeinket. Néha magamon éreztem Ville tekintetét, de igyekeztem nem foglalkozni vele, addig akartam halasztani a beszélgetést, amíg csak tudtam. Ritka pillanat volt, hogy előnyben vagyok vele szemben, és ki akartam élvezni minden egyes percét.

Valamivel tizenegy után takarodót fújtunk, a gond csak az volt, hogy én egyáltalán nem voltam álmos. Az ágyamon ülve kerestem valami filmet a gépemen, amivel elüthetem az időt, amikor Ville két halk kopogás után benyitott a szobámba.

-          Szívem, nem felejtettél el valamit? – vonta fel szemöldökét.

-          Nem hiszem.

Próbáltam a lehető legártatlanabbnak tűnni, mintha tényleg nem tudnám, mire gondol.  

-          Élvezed a helyzetet, mi? – ült le mellém.

-          Csak egy picit – mosolyodtam el.

Majd az éjjeliszekrényemen lévő papírért nyúltam, amire felírtam azokat a dalszöveg részleteket, amik a leginkább tetszettek és Ville kezébe nyomtam.

-          Látom többet is találtál – mondta kicsit illetődötten.

-          Igen – bólintottam.

Szórakozottan néztem, ahogy szemeivel gyorsan végig fut a sorokon.

-          És melyik lesz a befutó?

Az lap felé nyúlva, ráböktem a legfelsőre, ami az Drawn & Quartered című számból volt a There's a darkness we need to feel, for the brightest light to be seen and felt inside  

Ville nem mondott semmit, csak kérdőn kutatta az arcomat. Érezhető volt a zavara és szinte biztosra vettem, hogy szíve szerint megkérdezné milyen volt alig negyvennyolc óra alatt végig hallgatni az összes dalukat, de ahelyett, hogy nyíltan rákérdezett volna, ahogy szokása volt, inkább némán ült mellettem. Furcsálltam a viselkedését, azt hittem jobban fog örülni, hogy több általa írt sor is megragadott, de nem tűnt igazán boldognak.

-          Nézd Ville – törtem meg a kicsit kínos csöndet. – Soha nem utáltalak titeket és nem is tartottam a dalaitokat értéktelennek, nem is tudom honnan szedted ezeket. Egyszerűen csak más fajta zenéket kezdtem hallgatni és más témák fogtak meg. De miután átrágtam magam minden lemezeteken, azt hiszem lett egy új-régi rajongótok – mosolyogtam rá.

Ville arcáról végre eltűnt az a különös zavartság.

-          De Buried Alive By Love refrénjétől még mindig kiráz a hideg – tettem még hozzá.

Amire ő halkan felnevetett és az addig gyermeteg vigyor eltűnt az arcáról és pillanatok alatt alakult át egy pimasz vigyorrá.

-          Látod, mondtam én, hogy nem nőttél ki belőlem teljesen.

-          Tudtam, hogy rossz ötlet hizlalni az egódat – ráztam meg a fejemet továbbra is mosolyogva.

Ismételtem csönd telepedett ránk, de ezúttal nyoma sem volt semmiféle feszültségnek. Jó érzés volt elmerülni a csillogó szemében, még akkor is, ha megint zavarba akart hozni, mert tudtam, hogy miattam most egy kicsit boldogabb lett.

-          Mennem kéne aludni – állt fel lassan mellőlem.

Tekintetünk továbbra sem vált el a másikétól. Ville elém lépett, lehajolt hozzám és egy apró csókot nyomott a homlokomra.

-          Jó éjt Szívem – simított végig lágyan a vállamra omló hajamon, miközben felegyenesedett.

-          Neked is – suttogtam szégyenlősen.

//Sziasztok Kedveseim!

Itt a tizenkettedik fejezet második része is, yee. Annyira nem vagyok vele megelégedve, de nem akartam tovább ülni rajta, azért remélem így is tetszik nektek! A következő rész szerdán lesz, addig is hallgassatok sok jó zenét és olvassatok!! 

Orion //