// thirty one //

A nap további részét szinte teljes egészében tervezgetéssel töltöttük. Ugyan nem szándékoztam sok mindent magammal hozni, bútoraim, szőnyegeim és más nagyobb dolgaim nem is voltak, de így sem volt egyszerű kitalálni, hogy hova kerüljenek a cuccaim. Leginkább a rengeteg könyvemnek kellett helyet találni, Ville amúgy is tömött polcain, amiről hamar kiderült, hogy lehetetlen vállalkozás. Ezért rövid tépelődés után, arra jutottunk, hogy a vendégszoba, amiben csak egyetlen éjszakát töltöttem el, lesz az én kis művész kuckóm, ahol egyrészt nyugodtan tudok majd írni, másrészt ahova bezsúfolhatom a folyamatosan gyarapodó könyvtáramat. 

Persze, nem ment minden ilyen könnyen. Hamarosan rátértünk a piszkos anyagiakra, és félig-meddig teljesült a korábbi kívánságom, hogy veszekedhessek Villével. Eleinte még mosollyal az arcán mondta, hogy nem kell semmit fizetnem neki, tökéletes lesz az a rendszerféleség, amit Vincenttel alkalmaztunk, ő majd megoldja a számlákat, én pedig megveszem a mindennapokhoz szükséges dolgokat. De én makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ez így igazságtalan és nem érdekel, hogy mennyivel van több pénz a bankszámláján, nem akarok élősködni rajta. Ez valamiért sértette Ville lovagias énjét, ezért mikor rájött, hogy az érvei úgy verődnek vissza rólam, mint a napfény a friss hótakaróról, gyerekes fenyegetőzésekkel indított támadást ellenem, amiket a tökélyre fejlesztett műsértődése követett. Ilyenkor az egész arca megváltozott, szeme búskomor zölddé vált, ajkáról elszökött a jellegzetes mosolya és valahogy még a szemöldöke is máshogy állt, mint szokott. Volt ebben a morcosságában valami, amit elbűvölőnek találtam és ezzel sajnos ő is tisztában volt. Sokat köszönhetett már ennek az arckifejezésnek, ágyba vitt kávék, hátmasszázsok és számomra unalmas filmek voltak a rovásán, és aznap, Ville még egy jelet véshetett a láthatatlan táblájára. Ha nem is egyeztem bele abba, hogy mindent ő fizessen, arra rábólintottam, hogy az első hónapokban, amíg ki nem derül, mennyit fogok keresni a regényemmel, ő rendezze a számlákat. Miután mindkettőnk egója megkapta, amit akart, ismét a közös jövőnkről kezdtünk beszélgetni. Ugyan egyelőre egyikünk sem igazán ért rá egy hosszabb vakációra, hiszen az új HIM lemez még félkész állapotban volt, rám pedig dedikálások vártak, ez nem gátolt meg minket abban, hogy újra felelevenítsük az interjúm miatt elhalasztott kiruccanásunkat. Úgy számoltuk, hogy December elejére mindketten szabadok leszünk és végre elmehetünk abba a kis faházba, ahová Ville szokott visszavonulni, ha elege van az emberekből.

Este a zeneszoba félhomályában, égő viasz szagával az orrunkban, furcsa hangzású zenéket hallgattunk és másokról beszélgettünk. Olyan emberekről, akik már rég nem szerves részei az életünknek, de a nyomot, amit maguk után hagytak bennünk csak az öregkor szivacsos emlékezete fogja letörölni rólunk. Élvezettel hallgattam Ville meséit, eleven személyleírásai életet leheltek a szereplőibe, és szinte úgy éreztem én is mellettem voltam, amikor kamaszon, narancssárga loknikkal a fején, az osztálytársaival gördeszkázott Helsinki kihaltabb utcáin.

Ez is egyike volt azon dolgoknak, amiért beleszerettem Villébe, a legátlagosabb napból is képes volt elővarázsolni egy meghitt, különleges hangulatú pillanatot. Ilyenkor csak mi ketten léteztünk, talán még egy, a szomszéd házba becsapó villám sem tudta volna elporlasztani a nyugodtságunkat. Ha nem is tudatosan, de mindig is erre vágytam, egy férfira, akinek a jelenléte, a szavaiba öntött elméje, hasonló hatással van rám, mint a hipnotizőr hangja a gyenge akaratú közönségére.

Ville az egyik barátjáról mesélt, aki megszállottan gyűjtötte bőrére a sírfeliratokat, amikor utoljára találkoztak, több mint harminc temetési jelenet volt a testén, mind külön történettel és emlékekkel.

-          Erről jut eszembe, már egy ideje dolgozok egy mintán, megnézed? – kérdezte Ville.

-          Mármint tetováláson?

-          Igen, szóval érdekel?

-          Persze.

Felállt mellőlem és a zongora előtti, papír és füzet kupacból kiemelt egy fekete mappát, aminek az elején, minő meglepetés, egy arany heartagram virított. Kicsit lapozgatott a papírok között, majd visszaült a kanapéágyra és a kezembe adta a megfelelő oldalt. A rajzról ordított, hogy Ville csinálta; első ránézésre csak egy amorf szívnek láttam, de miután jobban szemügyrevettem, feltűntek benne a különböző minták, alakzatok. Valahogy egyszerre volt piktogram és anatómiai szív formája és ez a kettőség különlegessé tette az amúgy elcsépelt motívumot, nem mellesleg tökéletesen illet az alkotójához. Mosolyogva dicsértem meg a rajzot, amire Ville büszkeséggel a hangjában mondta el, hogy arra gondolt, jövő héten magára is fogja varratni, csak még azt nem döntötte el, hogy hova.

-          Hát igen, rajtad azért már nincs olyan sok hely, mint mondjuk rajtam – állapítottam meg a nyilvánvalót, miután jó tíz percig keresgéltünk Villén egy tenyérnyi szabadterületet, ahol jól is nézne ki az a deformált szív.

-          Téged ismerve, neked sem lesz már sokáig ennyire fehér a bőröd – simította végig a kezemen lévő szarvas körvonalait.

-          Abból kiindulva, hogy milyen régen voltam utoljára tetováltatni, azt hiszem, ez a veszély egyelőre nem fenyeget – nevettem fel halkan.

Pedig rengeteget ötletem volt, leginkább egy lepedő-szellemnek öltözött macska mozgatta a fantáziámat, de erősen gondolkoztam azon, hogy ideje lenne valami igazán nagy dolgot magamra varratni. Már épp meg akartam osztani Villével a terveimet, amikor feltűnt a minket körülvevő némaság. Ugyan a hangszórókból még ömlött a keleties hangzású punk zene, de barátom szokatlanul csöndben volt, holott addig szinte folyamatosan beszélt vagy zizegett mellettem.

Ville felhúzott szemöldöke és kissé elnyílt ajkai, nagyon is ismerősek voltak számomra, akkor szokta magára ölteni ezt a kifejezést, amikor megsértem az egóját vagy valami olyasmit mondok, amivel utána hosszú ideig tud majd piszkálni. De akárhogy is igyekeztem, nem találtam okot egyik eshetőségre sem.

-          Szóval nagyon régen volt új tetoválásod? – kérdezte.

Automatikusan bólintottam.

-          És akkor elmesélnéd nekem, hogy ezek mikor kerültek rád? – mutatott rá a bal karomra, amin a pólóm takarásában is jól látszottak a már szürkülő betűk.

Hitetlenkedve néztem le a kezemre, aztán vissza Villére, egy pillanatra teljesen lefagytam majd kitört belőlem a nevetés.

-          Úristen, erről teljesen megfeledkeztem – ismertem be egy szégyenező kuncogás kíséretében.

  Ville láthatólag nem találta ezt olyan mulatságosnak, mint én.

-          Tehát ennyit jelentenek neked a szavaim, hogy három hónap alatt elfejted őket?

Sértődöttsége túljátszott volt ugyan, de láttam rajta, hogy tényleg rosszul esett neki, hogy nem emlékeztem az idézetre, amit csak miatta varrattam magamra. Hogy kiengeszteljem megsebzett büszkeségét, közelebb húzódtam hozzá, átöleltem a nyakát és a lehető legkedvesebb hangommal kértem tőle bocsánatot. A hatás nem volt azonnali, ezért apró puszikat leheltem az arcára, amik sokkal hatékonyabbnak bizonyultak a beszédnél, mert mire az ajkaihoz értem, keze a derekamon pihent és amint megcsókoltam, gyengéden belemarkolt a húsomba.

-          Ennyivel azért nem úszod meg a dolgot – suttogta a számba.

-          Miért, mit akarsz csinálni?

Nem vártam választ a kérdésemre, ezért is lepődtem meg amikor Ville kicsit elhajolt tőlem, hogy jobban lássa az arcomat.

-          Délelőtt még valami kikötözésről hadováltál – vigyorgott rám szenvtelenül.

Zavarom nyilvánvaló volt, nem kellett tükör ahhoz, hogy tudjam, arcom elvesztette a megszokott sápadtságát, hogy a piros különböző árnyalataiban pompázzon. Ville pár pillanatig élvezettel nézte milyen nagy hatást gyakorolt rám, majd még mindig mosollyal az ajkán, megcsókolt, ezúttal jóval szenvedélyesebben.

Másnap sokáig az ágyban maradtunk, csak valamikor késő délelőtt mentünk le a nappaliba, hogy végre együnk valamit. A kanapén kanalaztuk a müzlinket, közben finn meséket néztünk és szinte gusztustalanul boldogok voltunk. Pedig mindketten tudtuk, hogy pár óra múlva el kell mennem, de ez kivételesen nem egy sötétszürke felhőtömegként körözött a fejünk fölött. Kapcsolatunk kezdete óta először készültünk úgy elválni egymástól, hogy ha nem is dátumra pontosan, de tudtuk, hogy legfeljebb két héten belül újra együtt leszünk. Persze a búcsú mindig keserű, viszont a tudat, hogy a következő találkozásunkkor már együtt is fogunk élni, sokkal édesebbé tette az egyébként fájdalmas elválást.

Londonba érve kicsit ideges voltam, milyen lesz majd találkozni Vincenttel, mert Villével nagyjából túljutottunk azon, hogy eltűntem előlük, de legjobb barátommal, az érzelmileg kimerítő telefonálásunk óta csak keveset beszéltünk és akkor is leginkább a költözésemről. Tudtam, hogy rá teljesen máshogy hatott az a pár nap, mint Villére, benne jóval több bűntudat volt, mert úgy érezte, észre kellett volna vennie milyen világ rejtőzik a mosoly mögött, nekem pedig eltökélt célom volt kiíratni belőle ezt a gondolatot. Mert az igaz, hogy nap, mint nap látott és talán felfigyelhetett volna az intő jelekre, de mivel ő is betudta a rosszkedvemet annak, hogy hiányzik Ville, jogosan hitt nekem, amikor azt hangoztattam, nincsen semmi bajom.

A laza csomó a gyomromban hamar szertefoszlott, amint beléptem Vinc lakásába, az ismerős illat, a hangszórókból szóló halk metalcore dallamok és legjobb barátom őszinte öröme, elfeledtette velem a bizonytalanságomat. Ezerszer jobban otthon éreztem magam abban a londoni bérházban, mint a kontinensen lévő, tömeg panelben ahol felnőttem.

Az első egy-két óra hadarással, néhány csepp könnyel és rengeteg öleléssel telt el, majd miután kibeszéltük a lelkünket, úgy döntöttünk a következő napot kettesben fogjuk tölteni, finom borokat fogunk inni és olyan vígjátékokon fogunk nevetni, amiket már százszor láttunk. Aznap este a gyerekkorom egyik nagy kedvencére, az Ace Ventura-ra esett a választásunk, amit egyikünk sem látott már jó pár éve. Ahogy elindult film, azonnal elöntöttek a nosztalgikus emlékek, amiknek a bolyhos kis pop-pompai kedvesen táncoltak előttem, de ahogy múltak a percek és peregtek a képkockát, a kerekded formák szépen, lassan elsorvadtak, míg végül az arcomra olvadtak és döbbent vonásokat rajzoltak a bőrömre. A poénok, amiken régen annyit nevettünk, erőltetettnek és elcsépeltnek tűntek, a karakterek bénák a történet pedig borzalmas volt. Csalódottságunk ellenére, kitartóan néztük tovább az állati nyomozó vagánykodásait, és hogy enyhítsük a szenvedésünket, édes borral öntöztük a torkunkat. Az alkohol remek ötlet volt; két üres üveggel az asztalon, a film közepére, ha nem is ugyanolyan élvezettel, mint kiskamaszon, de harsányan nevettünk mindenen, amit Jim Carrey mondott. Kérsz egy kis Tic-Tac-ot? Ez az én taktikám.

-          Ha nem ittuk volna meg minden boromat, már meghaltunk volna – mondta Vincent a szokásos happy end után.

-          Nincs több alkoholod? - Hangom magasan és gyerekesen csengett

Vinc sértődötten nézett rám.

-          Ugye, ezt te sem kérdezted komolyan?

A felháborodása jogos volt, mert barátom ugyan messze volt attól, hogy fenyegesse, a művészek körében olyan népszerű alkoholizmus, de az a szörnyű eset, még soha nem fordult elő, hogy kifogyjon a szeszből. Válaszomat meg sem várva, a konyhába ment és kihozott egy üveg rumot, innentől kezdve kicsit homályosak az emlékeim. Azt tudom, hogy belekezdtünk az Űrgolyhókba, és követve Mel Brooks űrhajójának a példáját, nem fékeztünk, senki kedvéért, de hogy utána miként kerültem az ágyamba és hova tűntek a zoknijaim, arról fogalmam sem volt.

Talán még soha nem részegedtünk le együtt annyira, mint azon az estén, nem csoda tehát, ha másnap délelőtt hasogató fejjel és szárazszájjal ébredtünk. Fájdalmunkban benne volt a fulladásig tartó nevetésünk, a sötétedésig tartó macskajajunk pedig kellemetlen bizonyítéka volt annak, hogy milyen jól éreztük magunkat. Korábbi tervünknek megfelelően, ki sem mozdultunk a lakásból, a nappaliban döglődtünk, pizzával tömtünk az arcunkat és okulva a rossz élményből, biztosra menve, Harry Pottert néztünk. Ilyenkor éreztem csak igazán, hogy nem véletlenül lettünk legjobb barátok Vincenttel, annyira könnyedén tudtunk ráhangolódni a másikra, mintha világ életünkben ismertük volna egymást, mintha egyazon környéken nőttünk volna fel, ahol ugyanazok az emberek és események voltak ránk hatással. Holott teljesen más helyről jöttünk, Vinc családja tipikus értelmiségiekből álló família volt, tele művészekkel és tudósokkal, míg nálunk alig akadt olyan, aki eljutott az egyetemig, és csak egy unokatestvérem volt, aki kamaszkorában gitározott, de miután leszáradtak a pattanásai, ő is felhagyott a zenével mert nem lett azonnal híres és nem özönlöttek felé a nagymellű rocker csajok.

A pakolás még annak ellenére is egy rémálom volt, hogy nélkülözte az általam annyira gyűlölt válogatást, mert ugyan nem kellett döntenem két, bandás póló között, viszont muszáj volt mindent újrahajtogatnom és felkutatni a láthatatlan manók martalékává vált fél pár zoknijaimat. Egy degeszre tömött bőrönd után, úgy döntöttem megérdemlek egy rövidke pihenőt, ezért kikapcsoltam a 80-as évek metál zenéit és beraktam egy jóval nyugodtabb, Massive Attack albumot, majd a gépemmel egyetemben befészkeltem magam az ágyamba. Gondoltam elgörgetem az időt a tumblr-ön, megosztok pár érdekes képet és kikapcsolom az agyamat. Már egészen ellazultam, amikor megláttam, hogy valaki írt facebookon, nem sűrűn szoktam üzenetet kapni, így ideges kíváncsisággal kattintottam át az oldalra. Meglepve néztem Karin villogó nevére, régebben egészen közel álltunk egymáshoz, de már vagy egy éve nem beszéltem vele, és halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne. Pedig gondolhattam volna rá, hogy miért keresett meg ennyi kihagyás után. Rövidke, de lelkes üzenetében a dolgaim felől érdeklődött; jól látta, hogy én vagyok Ville Valo új barátnője? Tényleg meg fog jelenni egy könyvem? Régen beszéltünk, találkozhatnánk.

Először automatikusan válaszolni akartam neki, de a billentyűzet fölé helyezve, az ujjaim nem mozdultak. Éreztem, ahogy a pánik, kedves ismerősként kúszik fel a tarkómon. Régi barátnőm felbukkanása előhozta az emlékeket, amik elől olyannyira menekültem, és közben az új félelmeimet is jutalomfalattal szólongatta felém. Vajon csak azért érdekli, mi van velem, mert párszor megemlítették a nevemet az újságokban? Ha nem jelentek volna meg képek rólam és Villéről, akkor is találkozni akarna velem? Tudtam mi következik; ezernyi formába átfogalmazva felteszem magamnak ugyanazokat a kérdéseket, remegni kezdek, tenyerem hideg és nedves lesz, míg végül össze nem zuhanok. Nem akartam ezt, elegem volt már a saját agyam védekezéséből, ezért mielőtt még belegabalyodtam volna a gondolataimba, kezembe vettem a telefonomat és felhívtam Villét.

Csak mikor kiadtam magamból a kételyeimet döbbentem rá, mekkora előrelépést tettem azzal, hogy nem engedtem a szorongásomnak és azonnal segítséget kértem. Hatalmas változás volt ez, és miután lenyugodtam és Ville tanácsát miszerint, válaszoljak neki és majd meglátom mi lesz, fontolóra vettem, ötlött fel bennem, hogy az otthoniak mit sem tudnak arról, hogy egy újabb országba szándékozom költözni.

Mivel a beszélgetés kellően bátorrá tett, elköszöntem Villétől, és minden habozás nélkül felhívtam Thomas-t. Tudtam, hogy anyámmal még nem tudnék beszélni, túl élénken élt még bennem a legutóbbi szóváltásunk emléke, és kicsit féltem is, hogy egy mondatával lerombolja a hirtelenjében felépített önbizalmamat, ezért választottam a kevesebb kockázatot jelentő bátyámat.

-           Igazából csak azért hívtalak, hogy elmondjam jövő héten költözöm – mondtam, letudva a szokásos udvarias köröket.

-          Hazajössz, anyu nem is mondta? – Thomas hangja meglepett volt.

-          Nem-nem, Helsinkibe költözöm.

-          Az Finnországban van ugye? – kérdezte pár másodperc nyomasztó csöndet követően.

-          Igen.

-          Egyre messzebb mész – nevetett horkantva, majd arról kezdett beszélni, hogy ha addig sikerült összespórolni annyit, akkor nyáron összeházasodnak xy-nal.

Nem igazán vártam sokat Thomas-tól, tisztában voltam vele, mennyire instabil a kapcsolatunk, de azért jól esett volna, ha legalább érdeklődik afelől, hogy miért költözök egy másik országba és mégis mikor látogatok legközelebb haza. A csalódás ellenére, azért örültem, hogy beszéltünk egymással, mert ha nem is reménykedtem egy olyan viszonyban, mint amilyen Ville és Jesse között van, szerettem volna jobban megismerni őt.

A ruháim nagyobb részét, még aznap elpakoltam, csak azok maradtak a szekrényben, amiket a következő hét folyamán viselni szándékoztam. Persze a felsőkön és nadrágokon kívül, még rengeteg dolgom volt, tudtam, hogy csak az asztalon és a polcokon heverő papírjaim és egyéb mütyürjeim megtöltenének egy egész bőröndöt, ezért előbb szelektálni akartam, amihez semmi erőt nem éreztem magamban. Meg egyébként is, még bőven volt időm válogatni.

Agnes és Dan nem örültek túlzottan a költözésem hírének, de az is lehet, hogy csak meglepte őket a nem várt fejlemény, mert tíz perc elteltével, Agnes már a naptár fölé görnyedve szervezkedett.

-          Az ugye nem lesz probléma, ha akár egy hetet is itt kell majd töltened? – kérdezte.

-          Dehogy.

-          Jó, mert arra gondoltam, hogy a most szétszórt interjúkat és a későbbi, a bemutató utáni dedikálásokat igyekszem egybe rakni és akkor nem kell annyit repkedned – mondta fontoskodó lelkesedéssel.

Még volt egy hónap a könyvem megjelenéséig, amit vagy iszonyatosan távolinak éreztem, vagy szorongatóan közelinek, mindenesetre borzasztóan izgatott voltam miatta. Arról nem is beszélve, hogy Dan már többször célzott rá, hogy ideje lenne elővenni a többi regényemet és megnézni melyik lenne a legalkalmasabb a kiadásra. Tervben volt egy teljesen új történet is, aminek a vázlata már ott motoszkált a fejemben, de egyelőre nem jutottam el odáig, hogy rendesen foglalkozzak vele. Először rendbe akartam hozni az életemet, végre elhagyni a depressziómat és egy egészséges melankóliával kifejezni a mindig kicsit pesszimista személyiségemet. Ezzel ők is tisztában voltak, mert ha nem is mondtam nekik ki nyíltan, hogy miért töltöttem négy napot Finnországban, a finoman elejtett megjegyzéseimből, leszűrhették, hogy milyen problémákkal küzdök.

Az utolsó hét, amikor még Vinc lakótársa voltam, gyorsan eltelt. Legjobb barátommal rengeteg időt töltöttünk el együtt, még arra is sikerült rávennie, hogy egy kicsi, de annál hangosabb búcsú buliba is elmenjek, ahová meghívta azokat az ismerőseit, akikkel jól kijöttem. Táncoltunk, nevettünk és egy kicsit többet ittunk a kelleténél, egyszóval remekül éreztük magunkat.

Furcsa érzés volt belegondolni, hogy másnap már Villével fogok élni, és bár rettenetesen félem, de csak egy puhány aggódásnak maradt hely a mérhetetlen izgatottságom mellett.

-          Hiányozni fog ám az a hülye fejed – ölelt magához Vincent, miközben a taxira vártunk.

-          A tiéd is nekem, de úgyis jövök még ide elégszer, erről jut eszembe, van neked egy ajándékom.

Azzal elővettem a konyhapult alól egy kis dobozkát és odaadtam barátomnak.

-          Késtem vele pár hónapot, de tessék.

Vinc kíváncsian bontotta ki az ajándékát, amit meglátva boldogan felnevetett.

-          Már el is felejtettem, hogy az egyik dührohamod közben leverted az egyik kedvenc bögrémet.

-          Remélem, ez kiengesztel majd.

-          Az évezred festőjének titulálsz rajta, azt hiszem ez elég lesz ahhoz, hogy ne emlegessem föl többet a dolgot – mosolygott rám.

Egy utolsó ölelés a lakásban, pár elmorzsolt könnycsepp és néhány vigyázz magadra után, ha nem is végleg, de búcsút mondtam Vincentnek és elindultam, hogy abban az évben, másodszorra is új országba költözzek.

Néhány órával később, már Ville toronyháza előtt álltam, két hatalmas bőrönd társaságában.

-          Mond, hogy ezek nem csak a ruháid – kérdezte megbúvó aggodalommal a hangjában Ville.

-          Kinek nézel te engem? Az egyikbe szinte csak könyvek vannak.

-          Gondolhattam volna – rázta meg a fejét barátom, majd magához vont és hosszú, szerelmes csókot lehet az ajkamra.

-          Üdvözöllek az új otthonodban – mondta vigyorogva, majd hirtelen a térdem alá nyúlt és az ölébe kapott. 

Alig volt időm megkapaszkodni a vállában, ő máris elindult velem a bejárat felé, hogy mint az amerikai romantikus filmekben, átcipeljen a küszöbön.

-          Mégis mit csinálsz? Neked nem szóltak, hogy ezt csak esküvő után szokták csinálni? – mosolyogtam rá értetlenkedve.

-          Ha nem is házasodtunk össze, végül is házas társak lettünk, szóval ne pampogj annyit, csak élvezd ki a pillanatot.

-          Te nem vagy normális – nevettem fel a kitekert szójátékán.

Még mindig Ville karjaiban voltam, és ugyan nem volt kenyerem a romantika, de mint már számtalan alkalommal előtte, akkor is haraptam egy keveset barátom szentimentalizmusából. Mert igaza volt, ez egy olyan pillanata volt az életemnek, amit meg akartam élni, hogy az ínségesebb napjaimon elővehessem az emlékét annak, ahogy Ville boldogságtól édes, nikotinnal fűszerezett csókja elveszi az eszem.

Letudva a nyálas nyitányt, behurcoltuk a bőröndjeimet és ezzel részemről le is volt tudva a költözés. Persze nem ez volt minden cuccom, négy nagyobbacska doboz várt valahol Anglia egyik raktárában arra, hogy feltegyék egy kamionra és egészen Finnországba fuvarozzák őket. Ezekben voltak a maradék könyveim, cipőim és minden olyan dolgom, amiket viszonylag sokáig tudok nélkülözni. Addig nem is szándékoztam igazán berendezkedni, amíg mindenem meg nem érkezik, de ez Villét nem hatotta meg. Túlzott lelkesedéssel vezetett fel az emeletre, hogy megmutathassa a szobát, amiben valaha vendégeskedtem. Még pár napja motyogott valamit arról, hogy átrendezte, de én csak arra gondoltam, hogy kivitte az ágyat vagy ilyesmi, az meg sem fordult a fejemben, hogy teljesen az én ízlésemre formálta az aprócska helyiséget. A falakon ott lógott pár kedvenc albumom borítója, az ablaknál egy régies, fiókos asztalka volt, mellette pedig néhány egyelőre üres könyvespolc.

-          Na, tetszik Szívem?

-          Nagyon – mosolyogtam rá, majd még egyszer körbe vezettem a tekintetem a szobán. – Nem is tudom, mit mondjak.

-          Egy köszönöm bőven elég lesz.

Odaléptem hozzá és lábujjhegyre állva, lágy csókot hintettem az ajkára.  – Köszönöm.

Az a kevés aggodalom, ami még élt bennem az összeköltözéssel kapcsolatban, hamar a háttérbeszorult. Szinte minden zökkenőmentes volt, egyszer sem vesztünk össze, nem adódott komolyabb probléma sem, egyedül a könyveim elrendezésben nem értettünk egyet, de ezen is gyorsan túljutottunk.

Féltem, hogy annak ellenére, hogy mennyire szerettem a toronyházat, idegenként fogom magam majd érezni, ha Ville nem lesz ott velem, de az első pár napon annyira el voltam foglalva a rendezkedéssel, hogy nem törődtem ezzel a furcsa, betolakodó érzettel. Aztán pedig, mire mindenem a helyére került, és időm nyílt szorongani, már otthon éreztem magam. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy gusztustalanul boldog voltam, hiszen végre úgy lehettem együtt Villével, hogy nem kellett attól rettegnem, valamelyikünknek haza kell mennie és csak hetek múltán lesz alkalmunk újra találkozni egymással. Persze ez a rózsaszín burok, amiben a szerelmemet dédelgettem, nem semlegesítette az elmémet még mindig folyamatosan ostromló kis démonjaimat. Láthatóan és érezhetően jobban voltam, mint korábban, de így is sokszor kaptam azon magam, hogy minden különösebb ok nélkül elkedvtelenedek, és az írás sem ment úgy, ahogy szerettem volna. Néha csak ültem az asztalomnál, mereven néztem az előttem heverő füzetre, aminek a vakító üressége szemrehányóan tekintett vissza rám.

Végül megelégeltem a tehetetlenségemet és megfogadva barátom tanácsát, felkerestem egy pszichológust. Nem igazán tudtam, mire számítsak, és bár Ville elmesélte neki milyen tapasztalatai voltak, még így is kicsit félve léptem be Dr. Parviainen irodájába. Eleinte nagyon visszafogott voltam, de Daavid nyíltsága, őszinte érdeklődése és meglepően jó humora gyorsan megtörte a vékonyka ellenállásomat. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű kialakítani egy újfajta gondolkozásmódot, amiben jóval kevesebb hely jut az önutálatnak és bizonytalanságnak. Apró lépésekben haladtunk, elsődlegesen is azt kellett megtanulnom, hogy ha rosszul érzem magam, merjek és akarjak is segítséget kérni. Ezt szerencsére nyugodtan gyakorolhattam Villén, aki kérés nélkül is mindent megtett azért, hogy elengedjem az önmarcangoló énemet; ha látta, hogy a semmibe bambulok, odajött hozzám, magához ölelt, beszélgetést kezdeményezett vagy csak halkan énekelt nekem egy kedves dallamot. Hihetetlenül hálás voltam, amiért mellettem volt.

Kellemesen hátborzongató volt visszagondolni, milyen hosszú utat tettem meg idáig, mennyit változtam az elmúlt hónapok alatt. Amikor először találkoztam Villével, csak egy potenciális veszélyforrást láttam benne, egy olyan embert, akinek a személyisége erősebben hatott rám, mint addig bárkié. Rettenetesen féltem tőle, és mint később kiderült, nem minden ok nélkül akartam minél messzebb kerülni tőle, mert alig három hét alatt teljesen levett a lábamról. Igaz, ez az opció nem szerepelt a félelmeim között, soha nem gondoltam volna, hogy pont Ville Valo lesz az, aki megváltoztatja az életemet. Igazából abban sem hittem, hogy lesz bárki, akit ilyen nyílt szerelemmel fogok szeretni, akiben egy újabb klisével élve, megtalálom a másik felemet. De az én zöldszemű rocksztáromat egy csöppet sem érdekelte, hogy én miben hiszek, villantott pár féloldalas mosolyt, tett egy életre is elég szenvtelen megjegyzést és addig piszkált, míg a hosszú, téli álmomat követően, újra ki nem virágoztam, szebb szirmokkal és élénkebb színekben pompázva, mint valaha.

És ezzel azt hiszem a végére is értem a történetemnek. Amikor Dr. Parviainen azt mondta, írjam le miként döbbentem rá a depressziómra és milyen akadályokba ütköztem az elmúlt két évben, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom az írást. Ahogy azt sem, hogy ilyen terjedelmesen fogom szőni a szavakat.

Eredetileg nem akartam megmutatni Villének, de aztán mikor már a költözést ecseteltem úgy döntöttem, talán neki is jót tesz majd, ha elolvashatja az érzéseimet és ezáltal, még jobban megismer engem. Ville lelkesen fogott neki a soraimnak, és néha jókat derült rajtuk, főleg az elején, ahol elég hosszan írtam róla és az ő sötét kisugárzásáról. Nem mintha a későbbi oldalakon olyan keveset szerepelt volna, de valamiért leginkább azok a korai napokat leíró fejezetek tetszettek neki a legjobban.

-          Olyan aranyosan naiv voltál, de tényleg.

-          Vajon azért hajolt közel hozzám, mert meg akart csókolni vagy valami más okból? – figurázott ki.

-          Ellenállni nekem? Ezt te sem gondolhattad komolyan.

Elég sokat dolgoztam ezen a történeten, és jóval többet segített a megírása, mint azt a kezdetén gondoltam volna, még sem szeretném, ha megmaradnának az örökkévalóságnak. Ez a múltam és én túl sok időmet vesztegettem el azon agyalva, mi történt tíz éve, két éve vagy három hónapja, ezért amint a végére érek ennek a bekezdésnek, és kiteszem az utolsó mondat végére a pontot, ha nem is rituálisan, HIM szövegeket kántálva, de elégetem mind a száznegyven oldalt.

//Sziasztok Kedveseim!
Hát ez lenne a vége, még írok egy búcsú valamit, szóval itt, az utolsó fejezet végén csak gyorsan megköszönöm nektek, hogy olvastátok Eli és Ville történetét, amit remélhetőleg élveztetek.
Orion //