Amikor
a reggel felébredtem, Vinc már nem volt otthon, Ville pedig a nappaliban
ücsörgött és elmélyülten nyomkodta a laptopját. Igyekeztem a lehető legnormálisabban
viselkedni körülötte, úgy tenni, mintha ez csak egy átlagos nap lenne számomra,
mintha nem élne még élénken bennem az előző esti beszélgetésünk emléke. Félő volt, hogy egyetlen szavával kirángat a
színfalaim mögül, ezért a szokásosnál is óvatosabban közeledtem felé. Mint
később kiderült, teljesen fölöslegesen aggódtam, mert Ville kifejezetten kedves
volt velem és eszébe sem jutott felhozni a koncerten történteket. Így, miután
magunk mögött hagytuk a kötelező reggeli kérdéseket, frissen főtt kávéval a
kezemben leültem mellé a kanapéra és beszélgetni kezdtünk. Egyik témáról
ugráltunk a másikra, filmes kliséken nevettünk, összevetettük a kedvenc
könyveinket, íróinkat de végül mindig a zenénél kötöttünk ki. Nem meglepő
módon, mindketten otthonosan mozogtunk a különböző együttesek és előadók
között, és bár bőven volt eltérés az ízlésünkben, mégis könnyűszerrel találtunk
több tucat bandát, amiket egyformán szerettünk, amire őszintén, egyáltalán nem
számítottam. Mindig is úgy képzeltem, hogy Ville csak a másoknak túl sötét és
elvont dolgokat kedveli igazán, így kellemes csalódás volt számomra az a nyíltság,
amivel nem csak a zenéhez, de a többi művészeti ághoz is viszonyult. A legtöbb
ember kategóriákban gondolkozik; ez krimi szóval nem szeretem, ez egy metál
banda, nem akarom meghallgatni, vagy ebben a filmben játszik az a szőke csaj
ezért biztos rossz lesz. Persze Villének és nekem is megvoltak a kedvenceink,
amikkel szemben elfogultak voltunk és voltak olyan műfajok amiket nem
kedveltünk különösebben, de a megszokott, azonnali elutasítás helyett
megpróbáltuk elfogadni, hogy vannak emberek akik a semmitmondó szövegek
ellenére is szeretik a rádióból szóló fülbemászó dallamokat.
Gyerekes
dolognak tűnhet, de számomra mindig is fontos volt egy kapcsolatban, legyen az
baráti vagy jóval több annál, hogy hasonló zenéket, filmeket szeressünk.
Elképzelni sem tudtam, hogy egy olyan emberrel kerüljek közelebbi viszonyba,
aki megvetéssel beszél az általam imádott műfajokról, alkotásokról.
Természetesen nem vártam el, hogy minden apróságban egyezzen az ízlésünk, csupán
közös pontokra vágytam, hogy soha ne kelljen azon aggódnom, vajon mit fog
szólni hozzá, ha berakok egy Joy Division albumot, vagy ha huszadjára is meg
akarom nézni a Becstelen Brigatykat. És Ville mellett nem kellett ilyenektől
tartanom.
Annak
ellenére, hogy milyen érzésekkel vártam a kettesben töltött napot, valahogy az
egész beszélgetés könnyed volt, mintha nem is Villével lettem volna, hanem egy
régen látott barátommal.
Legalább három órán keresztül ültünk így a
kanapén és ez idő alatt alkalmam volt jobban megismerni őt. Addig csak az
idealizált rocksztárt láttam, aki egoista, szeret zavarba hozni és teljesen
kiszámíthatatlan, de azon a délutánon megmutatta egy másik oldalát is. Mindig
is értelmes embernek képzeltem, egy olyan tipikus művészléleknek, aki magába
szívja a körülötte lévő világ minden rezdülését, hogy aztán dalokká formája
azokat. De azt álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire intelligens, hogy
gondolatai ennyire mélyek és elemzőek. Kivétel nélkül, mindenhez hozzá tudott
szólni, amit felhoztam, nem voltak üres, zavaró lyukak a beszélgetésünkben.
Néha szinte tájékozatlannak tűntem mellette, ilyenkor előhúztam a korkülönbség
kártyát, mondván, hogy neki, több mint tíz év előnye van velem szemben és annyi
idő alatt rengeteg minden ragad rá az emberre.
-
Lásd
be Szívem, ha nem lennél tizenhárom évvel fiatalabb, akkor is én lennék az
okosabb – nevetett rám miután már harmadjára derült ki, hogy fogalmam sincs,
miről beszél.
-
Ezt
nem tudhatod.
-
Dehogynem,
mert okos vagyok – mosolygott önelégülten.
Természetesen
nem értettem vele egyet, de egy újabb fölösleges próbálkozást követően inkább
ráhagytam a dolgot és nem hoztam fel többet a köztünk lévő éveket. Világos
volt, hogy még ő maga sem hiszi el teljesen, amit mond, de élvezte, hogy talált
valamit, amivel gond nélkül piszkálhat, ami ellen nem tudok védekezni.
Már
bőven benne jártunk a délutánban, amikor jóllakottan, meleg kávéval a kezünkben
kimentünk az erkélyre, hogy ott folytassuk az evés miatt kicsit megszakadt
beszélgetésünket. Elmerengve figyeltem, ahogy Ville rágyújt egy cigarettára, és
közben azon gondolkoztam, hogy az a felemás nyugalom, amit kiváltott belőlem
milyen könnyedén, szinte észrevétlenül itta be magát a szavaimba. Gondolataimat
Ville fürkésző tekintete zavarta meg, amivel az ölemben fekvő karomat
vizslatta.
-
Mit
nézel annyira? – kérdeztem.
Hangomra
rám emelte szemét és kicsit zavartan, de elmosolyodott.
-
Csak
a tetoválásaidat néztem, a szarvas kifejezetten tetszik.
Kérdésére
mosolyogva néztem le az alkaromat díszítő mintára. Ez volt az egyik első
tetoválásom, a huszadik szülinapom környékén csináltattam, amit még jó pár
másik követett, de még mindig nem szoktam hozzá, hogy az emberek észreveszik
őket és a jelentésükről kérdezősködnek.
-
Ez
az én patrónusom – mondtam.
Ville
értetlenkedve összeráncolta szemöldökét, láthatóan nem értette a szarvas és a
patrónus közti, szerintem nyilvánvaló kapcsolatot.
-
Tudod,
Harry Potter, patrónus-bűbáj ilyenek – magyaráztam kicsit zavartan.
Arcán
érdekes mosoly suhant át, amit elsőre nem is nagyon tudtam hova tenni, először
azt hittem ki fog nevetni, amiért egy úgymond gyerekmese ihlette mintát
tetováltattam magamra, de nagyobbat nehezen tévedhettem volna. Ha nem is volt
akkora rajongó, mint én, ő is szerette Rowling varázslatos világát ezért egy
rövid, de annál érdekesebb beszélgetésbe kezdtünk arról, hogy vajon őt milyen
állat védelmezné a dementorok fagyos leheletével szemben. Végül a farkas és
egyéb nagytestű ragadozók elvetése után, Ville a holló mellett döntött, ami nem
túl meglepő, tekintve, hogy mennyire bálványozza Poe munkásságát.
A
korábbi elhatározásom, hogy nem engedem még közelebb magamhoz, megfakult a vele
töltött órák alatt. Ijesztően könnyen tudtam megosztani Villével a
gondolataimat, minden olyan magától értendőnek tűnt mellette, és mielőtt észbe
kaptam volna már a gyerekkoromról meséltem neki, amikor a családom még boldog
és egész volt, amikor még nem éreztem magam kívülállónak. Apám volt az, aki
összetartotta a családunkat és miután meghalt, szépen lassan kezdtünk
eltávolodni egymástól, míg el nem jutottunk odáig, hogy anyámmal szinte csak
félmondatokban kommunikáltunk. Borzalmasan zavart, hogy ilyen messzire kerültem
tőle, hogy minden normálisnak induló beszélgetésünk vitába torkollott, hogy
egyáltalán nem értett meg. Egy éve még azt hittem ez csak a tinédzser éveim hozadéka,
de addigra már tudtam, hogy ez jóval több részemről, mint valami berögzült
lázadás. Valahol tisztában voltam vele, hogy anya végig csak azon fáradozott,
hogy nekem jobb legyen, de az ő elképzelései még csak meg sem közelítették az
enyéimet, én erre mentem volna, de ő amarra terelt. Elbeszéltünk egymás mellett
és a tény, hogy nem vette észre milyen sötétségbe süllyedtem, miután
szakítottam Lukassal csak tovább növelte a köztünk tátongó szakadékot. Kezdtem
úgy érezni, hogy szeretetének egy része nem nekem szólt, hanem annak a
lányának, aki soha nem voltam, és akivé ha akartam se tudtam volna válni.
Ezektől függetlenül sem haragudtam rá igazán, mert még mindig emlékeztem rá,
mennyit nevettünk társasozás közben, milyen végtelen türelmemmel olvasott fel
nekem minden áldott este a vaskos mesekönyvemből és még élt bennem a remény,
hogy ha nem is a közel jövőben, de egyszer újra ilyen bensőséges lesz a viszonyunk.
Kezdeti
szűkszavú válaszaim a múltba vesztek, könnyedén, mindenféle nehézségek nélkül
beszéltem és valószínűleg Ville is hasonlóan érezhetett, mert miután befejeztem
a több tíz éves történeteimet, kérés nélkül kezdett el magáról és az életéről mesélni.
Érdeklődve hallgattam milyen érzés volt számára először több ezer ember előtt
énekelni, milyen nehezen kezelte az hosszan elnyúló turnékat és hogy még mindig
mennyire megdöbbenti őt a rajongói, feltétel nélküli szeretete. Furcsán
szórakoztató volt erről hallani, figyelembe véve, hogy nekem is voltak
ilyesféle tapasztalataim; hangosan fel is nevettem, amikor egy tizenhárom éves
lányról mesélt, aki egy éven át, minden egyes nap küldött neki egy képet
magáról, ahogy a szobájában állva csókolgatja a falán lévő HIM-es posztereket.
-
Mond,
hogy te nem csináltál ilyeneket – nyögött fel Ville amikor nyilvánvaló lett
számára, hogy nem csak a történeten nevetek.
-
Nem,
de azért csináltam pár, mostani szemmel nézve nevetséges dolgot.
-
Erről
szívesen hallanék – csapott le azonnal a témára.
-
Azt
rögtön gondoltam – fintorogtam rá, majd gondolkodás nélkül kezdtem bele a
történetbe. – Szóval olyan tizenhárom lehettem, pont, mint ez a csaj, amikor
először hallottalak titeket, de igazán csak két évvel később lettem rajongó.
Rengeteg poszterem volt, és képes voltam egész álló nap csak ülni a szobámban,
hallgatni a lemezeiteket és bámulni a falon lévő képeket, miközben arról
ábrándoztam, mennyire jó lenne találkozni veletek, leginkább veled. Volt olyan,
hogy azért lógtam el az utolsó óráimat, hogy élőben nézhessem meg az egyik
interjúdat, amit persze felvettem és utána még legalább tízszer újra néztem,
valahol még biztos meg is van. – Az emlék hatására annyira elkezdtem nevetni,
hogy képtelen voltam folyatni.
Ville
csak halkan kuncogott, míg én az arcomat kezembe temetve rázkódtam a
röhögéstől. Különös volt, hogy mennyire nem érintett kényelmetlenül beavatni őt
abba a korszakomba, amikor félistenként néztem fel rá, és minden harmadik
mondatom valamilyen formában kapcsolódott hozzá, a zenéjéhez vagy az
együtteshez.
-
Visszagondolva,
hálát adok az égnek, hogy tizenhat évesen, nem volt lehetőségem találkozni
veled.
Erre
nem válaszolt semmit, pedig vártam, hogy közbeszúr valami csipkelődő
megjegyzést és előveszi a szokásos, magabiztos modorát, de ő csak kedvesen
mosolyogva, merengő kifejezéssel arcán nézett engem.
-
Ne
nézz már így – szóltam rá, miután már legalább egy perce ültünk így, a csöndbe
burkolózva.
-
Hogy?
– döntötte oldalra fejét.
-
Hát
így… ilyen furán.
Kezdtem
zavarba jönni a tekintetétől. Szemében semmiféle tudatosságot nem láttam, nem
éreztem, hogy direkt akarna kínos helyzetbe hozni, egyszerűen csak abban a
pillanatban ezt váltotta ki belőlem a jelenléte. És hirtelen nem tudtam
eldönteni, hogy ez most pontosan kinek is szól; a híres énekesnek vagy a
mellettem lévő, borzalmasan vonzó férfinak.
-
Sajnálom
Szívem, nem akartalak zavarba hozni – simogatta meg a vállamat gyengéden.
-
Ez
nem segít ám – motyogtam.
Ville
értetlenkedve nézett rám, de szó nélkül elvette a kezét.
-
Pedig
úgy éreztem, hogy már felengedtél mellettem – mondta halkan.
Megráztam
a fejem. Oh, és megint itt tartunk, én, Ville és a szellemeim, miért lyukad ki
minden beszélgetésünk ennél a témánál, gondoltam magamban.
-
Mint
tegnap mondtam, Vincent számítása nagyrészt bejött, elérted, hogy kizökkenjek
az önsajnálatomból, és ma tényleg nagyon jól éreztem magam veled – mosolyodtam
el –, de vannak dolgok amik, hogy is mondjam, megakadályoznak abban, hogy
teljesen felengedjek melletted.
-
Nézd
Drágám, tudom, hogy nem akarsz erről beszélni, de én tényleg csak segíteni
szeretnék neked, azt hittem ezt tegnap már megbeszéltük és nem fogsz semmiségektől
zavarba jönni.
Hangján
tisztán hallatszott, nem érti a viselkedésemet, nem mintha dühös lett volna
rám, inkább csalódottnak tűnt, hiszen az elmúlt pár óra alatt nyilvánvalóan
átléptem azt a határt, ami addig gátat szabott kettőnk közé. De a legnagyobb
félelmem továbbra is visszatartott attól, mindenféle maszk nélkül álljak
előtte.
-
Ville
értékelem, hogy segíteni akarsz, de… – haraptam el a mondatomat.
Nem
álltam még készen rá, hogy elmondjam neki; képtelen vagyok megnyílni előtted,
mert egyszerűen túlságosan vonz a személyiséged. Olyan volt ő számomra, mint
egy fekete lyuk, ami mindent magába szív, és csak a semmit adja érte cserébe.
-
De
mi? – noszogatott.
-
De
nem hiszem, hogy ennél többet segíthetnél nekem…
Hangom
halk és bizonytalan volt. Féltem, hogy már ezzel a rövid mondattal is túl
messzire mentem.
-
Mégis
mi a fenéért, ne segíthetnék neked többet?
-
Mert
te vagy te és ezen nem tudsz változtatni – válaszoltam.
-
Most
komolyan azért csinálod ezt, mert régen a rajongóm voltál? – csattant fel
Ville.
-
Nem,
egyáltalán nem erről van szó – védekeztem.
-
Akkor
miről?
Szemei
türelmetlenül, válaszokra várva pásztáztak engem, akkor először éreztem úgy,
hogy talán mindkettőnknek jobb lenne, ha végre megtudná milyen harcok dúlnak
bennem. Tudtam, hogy ebből a helyzetből nem futhatok el csak úgy, és csökönyös
hozzáállása miatt, amivel mindenáron közelebb akart kerülni hozzám, úgy éreztem
tartoztam neki annyival, hogy elmondjam az igazságot, még akkor is, ha
megbántom vele és talán elszalasztom éltem egyik nagy lehetőségét; Ville
barátságát.
-
A
személyiségeddel van a baj – feleltem nagyot sóhajtva, majd egy apró, ideges
mosollyal folytattam -, te vagy a legfélelmetesebb ember, akivel valaha
találkoztam – mondtam ki azt a mondatot, ami már öt napja nyomta a lelkemet.
Szemei
kikerekedtek a döbbenettől. Biztos valami kevésbé radikális válaszra számított,
talán voltak elképzelései, hogy miért tartózkodok tőle, de arra nem
gondolhatott, hogy rettegek a közelében lenni.
-
Ezt
kifejtenéd bővebben?
-
Nem
a szószórós értelmében vagy félelmetes, nem félek attól, hogy megölsz álmomban
és a Temzébe hajítod a hullámat – igyekeztem tompítani a mondandóm élét,
több-kevesebb sikerrel. – Védtelennek érzem magam melletted, most is itt ülök
veled, pár órája, kis túlzással csak annyit tudtam rólad, hogy te vagy Ville
Valo és mégis csak néhány szavadba került, hogy megnyíljak neked. És ez
baromira megrémiszt.
Szorongva
vártam Ville reakcióját, arca üres lap volt számomra, amiről képtelen voltam
bármit is leolvasni. Hosszú perceknek ható másodpercekig nem történt semmi,
majd óvatosan, kicsit még mindig döbbent hangon végre megszólalt.
-
Szóval
félsz tőlem?
-
Igen
– feleltem csöndesen.
-
Én…
Sajnálom, nem akartalak megrémiszteni.
Először
hallottam őt ennyire bizonytalannak, mintha kirántották volna alóla a talajt,
ami miatt ha lehet, még rosszabbul éreztem magam. Mert a saját szorongásommal
még valahogy meg tudtam békélni, de azt egyáltalán nem akartam, hogy ő is
hasonlóan érezzen a közelemben. Nem ő tehetett róla, hogy ennyire félénk és
szerencsétlen voltam, aki nem bírta elviselni, ha egy olyan erős személyiségű
emberrel kell huzamosabb ideig együtt lennie, mint ő. De itt nem csak ezzel
volt baj, a kisugárzása olyan volt, mintha egy homályos, szürke köddel ellepett
erdőben lennék és körbe-körbe bolyonganék, nem találva egyetlen támpontot, sem
ami alapján meg tudnám állapítani, hogy merre van a kivezető út. Szó szerint elvesztem a közelében és
mindenképp tudatosítani akartam benne, hogy ő közvetetten sem felelős azért,
ahogy mellette éreztem magam, még úgy is, hogy ezzel a földig rombolom, az
addig nagy gonddal felépített védelmemet.
-
Ez
egyáltalán nem a te hibád, te csak segíteni akartál és minden bizonnyal, ha nem
én lennék én, akkor semmi probléma nem lenne, én vagyok túl gyenge ahhoz, hogy
elviseljem a vonzó sötétséget árasztó személyiségedet. Lazán eléred, hogy úgy
viselkedjek veled, ahogy nem akarok, és…
Itt
elcsuklott a hangom, egyszerűen túl sok volt bennem az ismeretlen érzés. Nem
bírtam tovább ott ülni, alig fél méterre Villétől, így kicsit kapkodva,
ügyetlenül felálltam, hogy az erkély korlátjához lépjek. Nagyokat pislogva
igyekeztem megakadályozni, hogy a felgyülemlett könnyeim kiszabaduljanak, de
hiába csuktam be a szememet és tartottam vissza a lélegzetemet hosszú
másodpercekig, a cseppek egymás után, sorban kezdtek el végigfolyni az arcomon.
Hallottam,
ahogy Ville is feláll és mellém lép, nem ért hozzám, nem akart vigasztalni,
csak szimplán ott volt mellettem.
-
Sajnálom
– szipogtam.
Utáltam,
hogy ilyen állapotba kerültem, és hogy bűntudatot keltettem Villében.
-
Elise,
nincs semmi, amit sajnálnod kellene – mondta nyugtatóan, de tisztán hallatszott
a háttérben megbúvó aggodalma.
-
Ville,
azt hiszem, nem érted – néztem fel rá. –
Annyira elbaszott vagyok, hogy azért félek tőled, mert kedvellek. Állandóan
olyan érzésem van, mintha nem is lenne rá okom, hogy így szenvedjek, hiszen
Lukas nem csalt meg, soha nem ütött meg, csak elvesztettem mellette önmagam.
Másoknak sokkal rosszabb sors jutott mégis, túl tudnak lépni rajta, én pedig
csak falakat emelek magam köré és közben azon siránkozok, hogy egyedül vagyok.
És akkor itt vagy te, akit minden igyekezetem ellenére közelebb engedtem
magamhoz, mint Vincentet leszámítva bárkit az elmúlt pár évben. Ennek örülnöm
kéne, nem pedig reszketve menekülnöm előle.
Ahogy
találkozott a tekintetünk, láttam rajta mennyire összpontosít a szavaimra.
Szemei szomorúan pásztázták az arcomat, úgy éreztem pontosan tudja, miért
kételkedem a saját fájdalmamban és miért olyan nehéz számomra megemészteni a
felém irányuló kedvességét.
-
Drágám,
egy kicsit sem vagy elbaszott – mosolyodott el halványan. – Megsérültél az
előző kapcsolatodban, ami után normális, ha rosszul érzed magad, ha bizalmatlan
vagy másokkal. És persze lehetne rosszabb az életed, de ez nem azt jelenti,
hogy nem lehetsz szomorú, és csalódott. Mindenki máshogy dolgozza fel a
problémáit és szerintem senki nem várta el tőled, hogy azonnal elfelejtsd a
fájdalmadat, de talán itt lenne az ideje, hogy felengedj egy kicsit. Mert amit most
csinálsz, az előbb vagy utóbb teljesen fel fog emészteni. Szóval, ha szükséged
van egy támaszra Vincenten kívül, akkor csak szólj és segítek, és ezt teljesen
komolyan mondom.
Szavai
hihetetlen erővel hatottak rám. Nem mintha először hallottam volna ehhez
hasonló mondatokat, de azok mind, csak kedves kis hazugságnak tűntek, mint
amikor egy régen nem látott ismerős megkérdezi, hogy érzed magad, és te csak
azt mondod, minden rendben van, mert pontosan tudod, hogy igazából cseppet sem
érdekli az élted és csupán illendőségből kérdezte meg, hogy vagy.
De
Ville teljesen őszinte volt.
Egy
pillanatra szorosan összezártam a szemeimet, nem akartam tovább sírni, nem
akartam tovább játszani ezt az idegesítő fogócskát, engedi akartam Villének,
fel akartam adni a harcot, hogy újra önmagam lehessek. Az a lány akartam lenni,
aki talán soha nem voltam, de mindig is lenni akartam. Az elhatározás, hogy
igyekszem megváltozni, végre nem csak egy terv volt az agyam egy eldugott
szegletében; cselekedni akartam, tenni valamit magamért. Teljes szívvel,
mindenféle maszlag nélkül akartam bízni valakiben, akit addig nem ismertem, aki
addig nem volt szerves része az életemnek.
Letöröltem
egy kósza könnycseppet az arcomról és minden negatív gondolatomat háttérbe
helyezve, egy szó nélkül léptem közvetlen Ville mellé és ő mintha értette volna
mindazt, ami lezajlott bennem, kérdés nélkül átölelt és én elvesztem a
karjaiban.
-
Köszönöm
– suttogtam a mellkasának.
-
Nincs
mit Szívem, nincs mit – simogatta meg gyengéden a hátamat.
Lassan
múló percekig álltunk így az erkélyen egymást ölelve.
-
Mi
lenne, ha bemennénk és megnéznénk egy filmet? – lépett hátrébb egy kicsit
Ville.
-
Jó
ötlet – bólogattam.
Örültem
a témaváltásnak, eleget, ha nem is túl sokat beszéltünk már a lelkemet
marcangoló fájdalomról. Vágytam arra a fesztelen hangulatra, ahol nincsenek
gondok, csak mi vagyunk, két ember akik óvatosan, de lelkesedéssel kezdik
felfedezni a másik személyiségét.
Visszaérve
a lakásba, azonnal egy kisebb vita alakult ki kettőnk között; sehogy sem
tudtunk megegyezni abban, hogy milyen filmet nézzünk. Ville ragaszkodott valami
tíz éves, brutálisan véres horrorhoz, aminek engem már csak a gondolatától is
kirázott a hideg, míg én inkább valami komolyabb témájú sci-fire vágytam. Végül
rábíztuk magunkat Vinc ízlésére, kiválasztottunk egy olyan filmet, amit még
egyikünk sem látott korábban. Gyorsan szereztünk valami rágcsálnivalót és rövid
hezitálás után a szobámba mentünk. Amíg én a lejátszóval és a TV-vel babráltam,
Ville érdeklődve nézett körül a helyiségben, véletlenszerűen fel-felemelve
néhány tárgyat az asztalról és a polcokról. Mikor végeztem a beállításokkal,
hátunkat a támlának vetve feküdtünk el az ágyamon. Egyáltalán nem szorongtam a
közelségétől, még az sem zavart, hogy az ágyamban vagyunk, mert egyszerűen
természetesnek tűnt, hogy egy kellemes nap után, kukoricát majszolgatva
megnézünk egy remélhetőleg jó filmet.
Visszagondolva,
sokkal jobban jártunk volna, ha figyelmesebben elolvassuk a DVD-n lévő
ismertető szöveget, mert Vinc terjedelmes gyűjteményéből, sikerült
kiválasztanunk a világ valószínűleg legsablonosabb filmjét. A viccesnek szánt
jeleneteknél néma döbbenettel meredtünk a képernyőre, a drámai, epikus
részeknél pedig hangosan nevettünk a béna dialógusokon és a minősíthetetlen
színészi alakításokon. A film közepe felé már alig tudtam nyitva tartani a
szemem, éveknek tűnő percekig nem történt semmi, a szereplők csak nyavalyogtak
és mindenen, de tényleg mindenen elsírták magukat. Az egyik ilyen megható
jelenet közepén aludhattam el, mert a főszereplő elcsukló hangja után a következő
dolog, amire emlékszem az, hogy Ville finomat simogatja a vállamat.
-
Eli
drága, ébredj fel.
-
Alszom,
hagyjál – motyogtam.
-
Az
oké Szívem, de rajtam alszol – nevetett fel csendesen.
Kellett
pár másodperc mire kábult agyammal felfogtam mit is mondott.
-
Hogy
mi? – ugrottam fel.
-
Semmi
baj – nyugtatott. – Csak már vége van a filmnek és lassan nekem is aludnom
kéne.
Talán
még soha nem pirultam el annyira, mint akkor. Rettenetesen zavarban éreztem
magam, mert nem csak hogy elaludtam a közös filmezésünk közben, de ráadásul,
még ha nem is szándékosan, valahogy álmomban, félig ülő helyzetben, rádőltem a
vállára, kezemet pedig mellkasára téve, lényegében sikerült hozzábújnom.
-
Miért
nem keltettél fel? – Gyors számításaim szerint legalább fél órát aludhattam, ha
nem többet.
Ville
nem válaszolt a kérdésemre, csak megrázta a fejét és csöndesen mosolygott rám,
arcán egy számomra ismeretlen, elvarázsolt kifejezéssel.
-
Nem
aludtál még férfival, hogy ennyire zavarba vagy? – kérdezte szokásos csipkelődő
hangján.
-
De
igen, csak ők nem te voltál – válaszoltam gondolkodás nélkül.
Aztán
ahogy kimondtam, azon nyomban meg is bántam. Szavaim olyan hatást keltettek,
mintha az egyébként is kínos helyzet valami pikáns különlegességgé vált volna,
csak mert ő volt az, akin elaludtam. Érezhetően megváltozott a hangulat, Ville
ajkairól lassan eltűnt a mosoly, tekintete szinte lyukat égetett az arcomon,
szemei olyan komolyságot tükröztek, amit még soha nem láttam bennük azelőtt.
Leheletnyi bizonytalansággal közelebb hajolt hozzám, és én tágra nyílt
szemekkel néztem a tőlem alig tíz centire lévő, szinte tökéletes arcát.
Mindketten lemerevedtünk. Testemet furcsa, ismerős bizsergető érzés járta át,
és egy röpke másodpercig azt hittem Ville meg akar csókolni, de hiába voltunk
ilyen nevetségesen közel egymáshoz, tudtam, hogy nem fogja megtenni. Semmi
esélyt nem láttam rá, hogy máshogy nézne rám, mint egy ismerősre, egy
lehetséges barátra, és amikor ez tudatosult bennem, lelkemet maró keserűség
környékezte meg. De még mielőtt mentálisan felpofozhattam volna magam, amiért
előtérbe engedtem a rajongói énemet, aki az elérhetetlen rocksztár szerelmére
vágyik, Ville feltörte a csöndes burkunkat.
-
Szép
álmokat Szívem – búgta halkan a fülembe.
Majd
rám se nézve, egy félszeg puszit nyomott a homlokomra, felállt az ágyamról, otthagyva
engem egyedül, döbbenten és összezavarodva a szobám magányában.
// Sziasztok Kedveseim!
Úgy látszik áttértem erre a szerdán hozok részt dologra, remélem nem zavar senkit. És igen tudom, ismét egy hosszú rész, de gondolom már megszoktátok.
Következő fejezet egy hét múlva lesz, VISZONT megnyitott az új blogom, bizony, már van előhang és ha minden jól megy, hétvégére az első rész is felkerül az oldalra^^. Link itt.
Legyetek jók, köszönöm a csillagokat, feliratkozást és minden ilyesmit!
Orion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése