// fourteen //

Miután sikerült valamelyest lenyugtatnom az örvénylő gondolataimat, előmerészkedtem a szobám rejtekéből, mert akármennyire is kimerült voltam, pontosan tudtam, hogy képtelen lennék elaludni. A nappaliban csak Villét találtam, aki épp telefonált valakivel. Nem akartam megzavarni őt, így inkább Vinc szobája felé vettem az irányt, de amint észrevett, intett, hogy menjek oda hozzá, és én mosolyogva tettem eleget kérésének. A korábbi zavarodottságomnak már nyoma sem volt, ugyan izgatott voltam a másnap miatt, mégis nyugalom járta át a testemet. Ville egy perc múlva lerakta a telefont, kezét gyengéden a combomra tette és vidáman kérdezte meg, hogy végeztem-e a pakolással.

-          Azt hiszem igen – bólintottam.

-        Akkor jó. Tartottam tőle, hogy meggondolod magad, olyan sokat szöszmötöltél a szobában – nevetett fel halkan.

-          Mintha hagynád, hogy itt maradjak

Ville nem mondott semmit, csak kedvesen mosolygott rám. Mindketten tudtuk, hogy egyikünk sem akar kihátrálni ebből a dologból, egyszerűen túl kíváncsiak voltunk a másikra és arra, hogy mit rejt számunkra a jövő ahhoz, hogy visszatáncoljunk.

Mivel ő sem volt igazán álmos, megbeszéltük, hogy ő elmegy fürdeni én pedig benézek Vincenthez és utána közösen megnézünk valami filmet, ami remélhetőleg jobb lesz annál, amin két hete bealudtam.

Vinc ha nem is mutatta ki, de borzasztóan kíváncsi volt arra, hogy mi is történt közöttünk a délután folyamán, amíg ő a műtermében dolgozott. És ugyan magához képest igencsak éretten hallgatott végig és még a számára nyálas részeknél sem nevetett ki, azt azért többször is megemlítette, hogy ezt az egészet neki köszönhetem, hiszen ha ő nem uszítja rám Villét, valószínűleg egyáltalán nem beszéltem volna a férfival. Furcsa volt belegondolni, hogy Vinc milyen jól ráérzett arra, hogy ki fogunk jönni egymással. Persze azt ő sem tudhatta előre, hogy olyan mély benyomást fogunk tenni a másikra, hogy röpke három hét ismeretség után, a barátság csak egy B opció lesz a kapcsolatunkban.

Az időjárás Helsinkiben észrevehetően hűvösebb volt, mint Londonban, de ez egy csöppet sem zavart. Valahogy mindig jobban kedveltem a csípős őszi levegőt, mint a fullasztóan száraz nyári napokat, amikor a legegyszerűbb dolgok is megterhelőnek tűnnek.

A majdnem háromórás repülőút alatt alig beszélgettünk Villével. Mindketten fáradtak voltunk az éjszakába nyúló filmezéstől, ezért inkább egy elosztó segítségével, közösen régi rock dalokat hallgattunk, miközben elmerültünk a saját kis világunkban. Azt hittem sokkalta furcsább lesz vele, hogy a tegnapi beszélgetésünk után megváltozik valami a kapcsolatunkban, de legnagyobb örömömre, nem így történt. Azon kívül, hogy a szokottnál kicsit többször értünk a másikhoz, semmiféle változást nem észleltem a viselkedésünkben, talán Ville többet flörtölt velem az addiginál, de ez egyáltalán nem zavart.

A taxiban ülve, csöndesen bámultam ki az autó ablakán. A szemem elé táruló város látványa, nem sokban különbözött más nagyobb európai városok képétől. Régi épületek, új irodaházak, háborús emlékművek, szépen karbantartott és elhagyatott parkok váltották egymást, majd jó húsz perc múlva valahol a külvárosban megálltunk egy igencsak furcsa ház előtt, ami inkább egy toronyhoz hasonlított.

-          Ezt nem mondod komolyan – nevettem fel halkan mikor kiszálltunk a taxiból.

-          Talán nem tetszik? – kérdezte Ville.

-          De, csak valahogy mindig azt hittem, hogy ez csupán valami legenda és egyébként egy normális házban élsz.

Ville csak kedvesen mosolyogva megrázta a fejét, és egy szó nélkül elindult a kapu felé. A kis előkerten átvágva, a férfit követve bementem a házba, ahol meglepően nagy sötétség fogadott, az ablakokon alig szűrődött be a kinti fényesség. De még mielőtt esélyem lett volna hozzászokni a házban elterülő félhomályhoz, Ville felkapcsolta a villanyt, fénnyel árasztva el a helyiséget. A földszint egyetlen, nagyobb térből állt, magába foglalva a konyhát és a kissé zsúfoltabb nappalit. A világos falakon, pár különös festmény lógott, köztük az egyik albumuk borítójáról ismerős képpel. Nem mondanám, hogy kifejezetten rend lett volna a házban, a régies kanapén könyvek és papírok hevertek, a könyvespolcok roskadásig voltak pakolva és az egyik fotelt elfoglalta egy nagyobb ruhakupac. Mégsem éreztem azt, hogy rendetlenség lenne, talán azért mert egyébként mindenhol tisztaság volt. Amíg én lassan körbevezettem a tekintetemet a szobán, Ville lepakolta a cuccait, majd mellém lépett.

-          Hogy tetszik a magányos tornyom? – ölelte át derekamat.

-          Illik hozzád – mosolyogtam fel rá.

-          Gyere, megmutatom, hol fogsz aludni – indult el a nappaliból kanyargó lépcső felé.

Az emeleten szűkösebb volt a hely, a szoba ahova vezetett, apró volt ugyan, de kifejezetten otthonos, pont megfelelő arra, hogy pár éjszakát eltöltsek benne.  

-          Remélem megfelel – nézett rám kérdően.

-          Tökéletes lesz – bólintottam. – Gond lenne, ha ledőlnék egy kicsit?

-          Dehogy Szívem, úgy is el kell intéznem pár dolgot.

Mikor Ville kiment a szobából, elővettem a telefonomat és hanyatt dőltem el az ágyon, miközben a fejhallgatómból Lana Del Rey könnyed, mélabús zenéje szólt. Gondolataim együtt úsztak a lágy dallamokkal, félálomba merülve élveztem a selymesen hangot és igyekeztem megemészteni, hogy tényleg eljöttem ebbe az északi országba, hogy kettesben töltsek pár napot Villével, az ő magányos tornyában. Érdekes volt, hogy míg a repülőn illetve Vinc lakásán semmi változást nem észleltem sem magamban, sem a férfiban, ahogy átléptünk a kertkapun valami furcsa zavar lett úrrá mindkettőnkön. Nem voltam feszélyezett vagy nyugtalan, inkább kellemetlennek mondanám azt, amit valahol a gyomrom környékén éreztem, mint egy lelohadt szúnyogcsípés után maradt leheletnyi viszkető érzés.

A lemez vége felé járhattam, amikor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, szememet kinyitva komótosan felültem és lehúztam füleimről a fejhallgatómat.

-          Minden oké? –kérdezte szemernyi aggodalommal a hangjában.

-          Persze – mosolyogtam rá őszintén.

Aprót bólintott és míg én a telefonomon leállítottam a zenét, ő felvázolta a terveit.

-          Arra gondoltam, hogy ma itthon maradhatnánk, rendelünk valami kaját, filmet nézünk meg ilyenek és holnap nyakunkba kapjuk a várost.

-          Jól hangzik, úgyis farkas éhes vagyok.

Miután lementünk az alsó szintre és bekuporodtam a kanapé egyik sarkába, Ville a kezembe nyomott egy éttermi szórólapot, hogy keressek valami kedvemre valót. Elolvasva az első pár étel nevét, értetlenül néztem fel az előttem álló férfira.

-          Ville, ez finnül van – nyújtottam neki vissza a papírt.

Szeme egy pillanatra kikerekedett, mint aki nem érti, miért is probléma ez számomra, majd halkan szitkozódva leült mellém.

-          Sajnálom Szívem, megszokás, majd fordítok neked, mit szeretnél enni? – mosolygott rám kicsit zavartan.

Különös volt őt így látni, amióta megérkeztünk egy kicsit ideges volt, kapkodva mozgott és minden szavát óvatosan válogatta meg, mintha feszélyezné, hogy én is itt vagyok. Kifejezetten aranyos volt, ahogy zavarba hoztam egy harmincnyolc éves, magabiztos rocksztárt.

Vacsorázás közben egy régi horror filmet néztünk, ami egykor bizonyára nagyon félelmetesnek számíthatott, de mai szemmel nézve inkább tűntek mulatságosnak a kezdetleges technológiával megalkotott szörnyek, mint ijesztőnek.

Addig nem igazán terveztük meg, hogy mit is fogunk csinálni Helsinkiben, az evidens volt, hogy megmutatja a várost ahol felnőtt, de mint kiderült Ville ennél jóval több dologra gondolt. Lelkesen ecsetelte, hogy majd elvisz a kedvenc éttermeibe és ha jó idő lesz akkor hajókázni is elmegyünk, hogy friss tengeri levegőt szívhassunk, sőt még egy ismerőse koncertje is szóba jött. Az emberekkel ellentétben, az ismeretlen helyekért egyszerűen rajongtam, szerettem felfedezni új városokat, megízlelni az idegen kultúrák ételeit és megismerni a helyi szokásokat, ezért kifejezetten örültem a férfi terveinek.

Az idő előre haladtával mindketten teljesen feloldódtunk és kényelmesen összebújva, halkan beszélgettünk a terveinkről, miközben további fekete-fehér filmeket néztünk.  Nem történt semmi rendkívüli, mégis úgy éreztem, hogy régóta nem voltam már olyan boldog, mint azon az estén.  

A városnézés varázslatos volt. Egy gyors kávé és pár falat szendvics után mát úton is voltunk. Arra számítottam, hogy Ville megmutat pár templomot, néhány teret és szobrot, esetleg elvisz egy múzeumba és két óra alatt letudjuk a turistáskodást. Ehelyett, az ő szavaival élve, egy különleges Ville Valo túrát kaptam, aminek keretén belül végigjárhattam minden olyan utcát, eldugott kis boltot és már omladozó épületet, amik kisebb vagy nagyobb szerepet játszottak az életében. Élvezettel hallgattam a véget nem érő, egymásba mosódó történeteit a féktelen tinédzserkoráról. Vidáman szívtam magamba Ville emlékeinek füstölgő maradványait; elképzeltem, hogy tizenhat évesen nem a müncheni panellakásunkban gubbasztok, hanem Helsinki egyik téren ücsörögve, először olvasom a Zabhegyezőt, miközben tőlem nem messze, pár fiatal srác gitárral a kezükben, béna feldolgozásokat játszik. A szemem előtt láttam a rasztás, még növésben lévő Villét, aki a szerelemről álmodozva rója a délutáni homályba borult utcákat. Minél többet mesélt ezekről az éveiről, annál jobban akartam visszamenni az időbe, hogy újra megismerkedhessek vele, hogy mozdulataiban és szavaiban felfedezhessem azt a férfit, aki kezdte rabul ejteni a szívemet. Kíváncsi lettem volna, ha akkor találkozok vele, amikor még a hírnév közelében sem járt és csak alig pár hónapja írta meg az első dalát, milyen hatással lettünk volna egymásra, hogy vajon már akkor is az a sűrű sötétség vette-e körül, ami miatt megnyíltam felé. Barátok lettünk volna, vagy többek annál, esetleg észre se vettük volna a másikat? Meg is kérdeztem erről Villét, aki láthatóan meglepődött kérdésemen, nem is válaszolt azonnal. Hosszú másodperceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy bevallja, fogalma sincs miként vélekedtünk volna a másikról; ő akkoriban jóval szertelenebb és hangosabb volt, állítása szerint ha az elmúlt hetek, tíz évvel ezelőtt történnek meg, esélyem sem lett volna elmenekülni előle. Mosolyogva világítottam rá, hogy most sem volt túl sok lehetőségem.

-          Szívem, ha huszonévesen talállak meg, már az első héten az ágyamba kötöttél volna ki. – Magabiztossága a felhők között járt.

-          Én azért ebben nem lennék olyan biztos – mondtam csendesen.

Ville felnevetett, az egész utca az ő vidám hangjától csengett.

-          Most is csak három hetembe került, hogy ide gyere és lásd be, nem küzdöttem érte különösebben, gondolod, ha teljes erőbedobással akarlak megszerezni magamnak, kitartottál volna idáig?  - nézett rám játékos mosollyal ajkán.

Szavaira alig láthatóan elpirultam. Ez volt az első olyan alkalom, amikor ilyen nyíltan utalt rá, hogy nem csupán egy kedves ismerőst lát bennem, akivel jól esik beszélgetni és nevetgélni. És hiába tudtam, hogy nem véletlenül hívott el magához Finnországba, mégis zavarba jöttem a gondolattól, hogy szívesen látná az izzadságtól csillogó, meztelen testemet a sajátja alatt vonaglani. Addig a kapcsolatunk alig-alig lépte át a plátóiságot, néha összebújtunk, teljesen ártatlan puszikat lehetünk a másik arcára, de még mindig csak ismerkedtünk egymással. Óvatosak voltunk, mégis ebben a finom tapogatózásban ott pislákolt a lehetőség, hogy a nagyon is közeli jövőben már nem fogunk megelégedni ennyivel.  

-          Nem tudom – feleltem őszintén.

Nem voltam híve az egy éjszakás kalandoknak és ahogy Villét ismertem, ő sem rajongott az érzelmek nélküli szexért, de azt be kellett látnom, hogy ha nem ebben a depresszív időszakomban talál meg és nem kell aggódnom a korkülönbség miatt, csak nehezen tudtam volna neki nemet mondani. Nem mintha olyan nagyon aggasztott volna a köztünk lévő évek száma, inkább az otthonainkat elválasztó kilométerek miatt voltak sötét gondolataim. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, készen állnék-e egy kapcsolatra, mert az már nem volt kérdés, hogy ez a kis kiruccanás igazából egy hosszú első randevú, aminek a végén nem csak nekem, de Villének is döntenie kell. Féltem, hogy még túl bizonytalan vagyok ahhoz, hogy mindenestül átadjam magam neki hisz a lelkem még vedlette le az évek mocskát, ami vastagon beborította a láthatatlan felszínét. Mégsem akartam engedni a negatív énemnek mert az érzések amit a közelsége kiváltott belőlem, túl ismerős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a jelentésüket. Nem voltam szerelmes belé, de elég nagy esélyt láttam arra, hogy még pár meghitt és gondtalan beszélgetés követően, Ville Valo teljesen rabul fogja ejteni a szívemet.

Több órányi sétálás után, sajgó lábakkal, kimerülten ültünk be egy otthonos kis vendéglőbe, ahol számomra vicces nevű finn ételek ettünk és semmiségeken nevettünk.

Hazafelé Ville még meghívott egy kávéra, amiért normális esetben hálás lettem volna, de amikor belekortyoltam a pohárba, a várt kellemes íz elmaradt és csak egy hajszálon múlt, hogy nem köptem ki a számban lévő kávét a földre. Ugyan halványan emlékeztem rá, hogy valahol olvastam a finnek gyenge kávéjáról, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire vizes és íztelen lesz. Villét természetesen mulatatta az arcomon elterülő fintor, de azért megígérte, hogy otthon majd főz nekem egy számomra is élvezhető kávét.

Visszaérve a házba, cipőmet lerúgva lábaimról, fáradtan terültem el az ágyamon. Minden energiámat elszívta a több kilométernyi séta, a rengeteg új illat, látvány és információ, amit fel kellet dolgoznom. Nagyon jól éreztem magam, az egész nap olyan volt, mint egy véget nem érő randevú, még romantikus is volt a maga kitekert melankolikus módján, jó volt kicsit többet megtudni Ville múltjáról, és így közelebb kerülni a mostani felnőtt énjéhez.

A ruhám magába szívta a város minden bűzét, a puha anyag alatt éreztem, hogy viszket a bőröm.

-          Elmegyek fürödni – kiabáltam le mielőtt beléptem volna a fürdőszobába.

-          És azt akarod, hogy én is veled menjek? – hallottam Ville hangját a földszintről.

-          Csak szóltam, hogy tudd hol vagyok – forgattam meg a szemem.

Mindig is jobban szeretem elmerülni egy forró vízzel teli, habos kádban és közben olvasni, vagy zenét hallgatni, de aznap este félő volt, hogy elalszom a bódító gőztől és a csapból folyó víz monoton hangjától, így meg kellett elégednem a zuhanyrózsából permetező meleg cseppekkel, amik jólesően cirógatták fáradt testemet.

Mikor úgy éreztem a hamutál szag eltűnt bőrömről, magamra csavartam egy sötétkék puha törülközőt és arra várva, hogy kicsit megszáradjak, leültem a kád szélére. Akkor döbbentem rá, hogy a nagy sietségben, nem vittem be magammal tiszta ruhát, és ugyan a földön hevertek azok, amiket egész nap viseltem, de már a gondolatától is rosszul voltam, hogy újra magamra kéne öltenem azokat. Nem nagyon volt más választásom, mint egy szál törülközőben visszamenni a szobámba, és mivel tudtam, hogy Ville az alsó szinten van, okkal remélhettem, hogy nem fogok vele összefutni azon a pár méteren, ami elválasztotta a két helyiséget. Óvatosan kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, körbenéztem és miután semmi jelét nem láttam a férfinak, elindultam a szobám felé. Már épp nyúltam volna a kilincshez, amikor egy ismerős mély hangot hallottam meg a lépcső felől.

-          Már csak egy.

Ijedten fordultam meg és szembetaláltam magam egy szenvtelenül vigyorgó Villével. Egy pillanatra lefagytam, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit kéne tennem. Berontani az ajtómon, vagy úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy lényegében félmeztelenül állok előtte.

-          Mi egy? – kérdeztem értetlenül, miután kicsit összeszedtem magam.

-          Azt mondtad, hogy három olyan tetoválásod van, amit még nem láttam, és a combjaidon lévő hollókat elnézve, már csak egy van hátra – jött fel az emeletre Ville.

Zavartan meredtem rá és igyekeztem szorosabbra húzni magam körül a puha anyagot, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes voltam ennyire klisés helyzetbe kerülni. Londonban megannyi lehetőség lett volna rá, hogy így fussak vele össze, de nekem persze itt kellett elfeledkeznem a tiszta ruháimról. Magamba imádkoztam, hogy menjen tovább és ne tegyen több megjegyzést a hiányos öltözékem miatt. De valószínűleg rossz istenekhez fohászkodhattam, mert Ville közelebb lépett hozzám, miközben kicsit sem leplezve többször is végigmérte a törülközővel fedett testemet.   

-          Elbűvölő vagy, amikor zavarba jössz – nézett végre az arcomra.

Ha lehetséges, még jobban elpirultam, ami Villét halk kuncogásra késztette. Egy végtelennek ható másodpercig csak álltunk a folyosón és egymást bámultuk. Szemei sötéten izzottak, ajkán veszélyes vigyor csillogott, de nem mozdult felém és nem is mondott semmit.

-          Me-megyek, felöltözni – habogtam szégyenlősén, és elszakítva a tekintetemet az övétől, gyorsan besurrantam a szobámba.

Az ajtót becsukva magam mögött, végre ismét normálisan tudtam lélegezni. Úgy látszik ezt a napot se úsztam meg kínos pillanat nélkül, motyogtam halkan miközben magamra kaptam egy fekete leggings-et és egy kopott Iron Maiden-es pólót.

Kicsit félve mentem le a földszintre, mert ismerve Villét, tudtam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a bénázásomat. A férfi a kanapén ült, keresztbe tett lábakkal, lépteim zajára felém fordult és ismét végig nézett rajtam.

-          Tudod, nem zavarna, ha egész nap csak egy türcsibe mászkálnál, de így is mesésen festesz – mondta pimaszul.

-          Sokáig fogom még ezt hallgatni? – kérdeztem meggyötörten.

-          Még egy ideig – kacsintott rám ahogy leültem mellé.

-          Csodálatos lesz.

Ville lágyan felnevetett.

-          Holnap te főzöl – jelentette ki könnyedén.

-          Szóval tényleg csak azért hívtál el, mert jól főzök?

-          Igen, csak a gyomromra gondoltam – ölelte át derekamat – meg reméltem, hogy láthatlak egy szál semmibe mászkálni a házamban.

Az arcán elterülő hatalmas mosoly páratlan volt,

-          Nem szeretem, amikor ilyen vagy – sütöttem le szégyenkezve a tekintetemet.

-          Ugyan már Szívem, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – adott egy puszit az arcomra.

Majd, mint aki jól végezte a dolgát, teljes nyugalommal dőlt hátra a kanapé támlájára. Haragudni akartam rá, amiért folyamatosan eléri, hogy elpiruljak, de be kellett látnom, hogy igaza van; tényleg élveztem ahogy flörtöl velem, még ha rettentő kínosan is éreztem magam miatta.

-          Utállak – motyogtam halkan és ráhajtottam fejemet a vállára.

-          Én is téged – ölelt át szorosabban.

// Sziasztok Kedveseim!

Nincs csúszás, nincs semmi kifogás, mondani sem mondok semmit csak köszönöm az újabb feliratkozást és a csillagokat meg ilyeneket. Hopsz, mégis van valami; a következő rész a kedvenc fejezetem és tudom, hogy már másikra is mondtam ezt, de valamiért ez áll a legközelebb a szívemhez. 

Rion //