// nem rész //

Korábban akartam írni, de féltem, hogy amint határidőt adok magamnak újra összezuhanok és soha nem fogom felrakni az új fejezetet. Sajnos csak most jutottam el odáig, hogy mindenféle félelem nélkül azt tudom mondani, hogy nem sokára érkezik a frissítés. Pontos napot, dátumot nem tudok és nem is akarok mondani, de ígérem, hogy nem kell sokat várni.

Orion

// twenty six //

Arcomról egy pillanat alatt olvadt le az összes szín. Nem törődve a két férfi kutakodó tekintetével, gyorsan elővettem a telefonomat és szinte rögtön megtaláltam a cikket, amiben ott volt minden. Képek Vincék megnyitójáról, az utána lévő buliból, részletek a regényemből és a legvégén a mondat, ami miatt leginkább rettegtem ettől az egész helyzettől; Ugyan nem ismerjük pontosan, hogyan jöttek össze, de az biztos, hogy a fiatal Elise-nek nagyon jól fog jönni Ville Valo hírneve, a közeljövőben megjelenő első könyvéhez.

-          Basszus – dörzsöltem meg a homlokomat.

-          Drágám, minden oké? – simogatta meg Ville finoman a vállamat.

 Vettem egy nagy levegőt és a maradék erőmmel igyekeztem lenyelni a felkívánkozó szarkazmusomat.

-          Persze. Kimegyek rágyújtani.

És minden további nélkül hagytam ott őket. Nem akartam kiakadni, nem akartam hisztizni és azon siránkozni, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek. Csak egy nyugodt napot szerettem volna eltölteni a barátommal, akivel ki tudja mikor lesz lehetőségem újra találkozni, de ez az elképzelésem, egyértelműen halott ügy volt.

Remegő kezekkel gyújtottam meg a cigarettámat, és nagyokat pislogva meredtem a fényárban úszó, mégis sötét utcákra. Kívülről úgy tűnhetett, hogy a tájat kémlelem, megfigyelem az ablakok mögött megbúvó különálló kis világokat, hallgatom a sebesen elhajtó kocsik zaját, de talán még azt is nehezen vettem volna észre, ha a szemben lévő ház, pirosló lángok martalékává válik. Soha nem vágytam erre, soha nem akartam híres lenni és akkor ott az erkélyen, füstfelhőbe burkolózva, először láttam tisztán, hogy már nem számít, én mit akarok. Összejöttem egy rocksztárral, nem sokára megjelenik egy könyvem, és ha nem is fogok minden újság címlapján szerepelni, lesznek emberek, akik majd megállítanak az utcán, gratulálnak és Villéről kérdezősködnek.

-          A picsába – mondtam ki félhangosan.

Annyira reméltem, hogy lesz még időm jobban felkészülni, összeszedni magam és Villével is megbeszélni minden apró dolgot, ami a szívemet nyomta, de naiv elképzeléseim csúfos véget értek. Dühös voltam és csalódott, dühös a világra, mert nem vette figyelembe a terveimet és csalódott, amiért arra számítottam, hogy minden az én szám íze szerint fog történni

Talán már a harmadik cigarettámat szívhattam, amikor Ville kijött hozzám. Hálás voltam, amiért hagyott nekem egy kis időt megfejteni a gondolataimat, de ennél jóval többre lett volna szükségem ahhoz, hogy az összes, páni félelemtől visítozó hangot elhallgattassam a fejemben.

-          Eli, beszélnünk kell. – Ville hangja komorabban csengett, mint azelőtt bármikor.

-          Tudom.

Lassan ült le mellém, mozdulatai merevek voltak és érezhetően, legalább annyira ideges volt, mint én.

-          Miért nem mondat el reggel, hogy mennyire kiakadtál?

Ráemeltem tekintetem, arca aggódó volt, vonásai mégis szokatlanul ridegek voltak. Kérdéséből ítélve Vinc elmesélte neki a telefonbeszélgetésünket, amiért nem tudtam rá haragudni, én is pont ezt tettem volna a helyében.

-          Mert nem éreztem szükségét – vallottam be őszintén.

Ville nagyot sóhajtott, motyogott valamit finnül, ami egyértelműen káromkodás volt majd fáradtan az arcomra emelte a tekintetét.

-          Eli, az istenért, miért ilyen nehéz veled?

Kérdésére, ha akartam se tudtam volna választ adni, ezért úgy döntöttem megpróbálom neki elmagyarázni miért választottam a hallgatást.

-          Nem akartam ezzel a beszélgetéssel tölteni az egész napot, veled akartam lenni, nevetni, összebújni, nem pedig gondokról veszekedni.

Vonásai kicsit enyhültek, egy pillanatra mintha el is mosolyodott volna, de továbbra is komoran összpontosított rám.

-          Ezért inkább magadban tartottad a problémáidat?

-          Igen.

Szerettem volna, hogy megértené miért döntöttem így. Lehet nem ésszerű halogatni az ilyen beszélgetéseket, de számomra logikus volt a boldogságomat előrébb helyezni a szorongásaimmal szemben.

-          És most sem akarsz erről beszélni – jelentette ki.

Nem válaszoltam.

-          Eli, látom rajtad, hogy ki vagy bukva, és tudom, hogy Vincnek se mondtál el mindent. Nem lehetne, hogy végre nem menekülsz előlem?

Hangja kezdett dühös lenni, ha értette is miért hallgattam el a belső káoszomat, nem érdekelte.

-          Nem menekülök előled Ville, és igen, kivagyok akadva, de majd megnyugszom.

-          És én soha nem fogom megtudni, hogy mi a bajod pontosan. Mert kizárt, hogy csak az bánt, hogy kiderült, hogy együtt vagyunk. Hiszen tudtad, hogy ez lesz.

Érzékeny pontomra tapintott rá, mert tényleg tudtam, hogy ez lesz, csak balga módon nem törődtem vele. Hülyének éreztem magam, amiért ekkora hatással van rám az új cikk megjelenése, de közben valahol jogosnak is tartottam a kicsit túlzó reakciómat.

-          Igen, tudtam, de más számítani valamire és más, amikor az meg is történik.

Túlságosan is nyugodt voltam ahhoz képest, mekkora vihar dúlt bennem. Ville ellenben egyre idegesebb lett, amiért nem tudott belőlem kipréselni egy egyenes választ.

-          Úgy csinálsz, mintha minden szart összeírtak volna rólad, de a regényedet is éppen hogy csak megemlítették. Senkinek eszébe se jutott, hogy ezért vagy velem.

Megütközve néztem rá. Neki kéne a legjobban tudnia, milyen nehezen küzdök meg az új helyzetekkel, és milyen sok problémám van a csekély önbizalmam miatt. Kezdtem úgy érezni, hogy csak elbeszélünk egymás mellett.

-          Bocs, hogy egy nap alatt nem szoktam hozzá, hogy a magánéletemről írnak az újságok – csattantam fel.

-          Direkt megkérdeztem, emlékszel? Mondtam neked, hogy írni fognak rólad, rólam és a kapcsolatunkról.

-          Tudom. Azt hittem könnyebben fogom viselni, tévedtem.

-          Csodás, és akkor végre el is mondod miket titkoltál el, vagy veszekedjünk még ezen egy kicsit?

Szavai keserű dühöt árasztottak, szeme fakón meredt rám, ismeretségünk óta először irritált a jelenléte, és ettől majdnem olyan rosszul éreztem magam, mint a sok negatív gondolattól, amik kiabálva akartak felszínre törni.

Kényszeredetten felnevettem, nem mintha bármi vicceset találtam volna az elmúlt percekben.

-          Már úgyis mindegy, szóval miért ne?

És rázúdítottam mindent; a hírnévtől való ódzkodásomat, hogy nem akarom, hogy esetleg csak azért vegyék meg az emberek, amit írok, mert a HIM a kedvenc együttesük, hogy nem akarok kirakatbábú lenni mellette. A bűntudatomat, amiért nem gondoltam kellően végig mi fog történni, ha lefotóznak minket csókolózás közben. Az összes félelmemet a rosszmájú megjegyzésektől, a pillanatnyi elégtételt, amit a családom és ismerőseim felé éreztem, amiért vele vagyok. Nem hagytam ki semmit.

Dühösen töröltem ki szememből a felgyülemlett könnyeket, mielőtt azok még végig folyhattak volna az arcomon, a sírás volt az utolsó dolog, amire akkor vágytam.

Ville egyetlen szó nélkül hallgatott végig, kifejezéstelen arca nem változott meg, érzéseit mélyen elrejtette előlem, miközben én ezüst tálcán kínáltam fel neki az enyéimet. Reméltem, hogy miután megemészti a hallottakat, nyugodtabb hangvételben folytathatjuk a beszélgetésünket.

-          Azt hiszem tényleg nem gondoltad végig, mivel jár, ha velem vagy – mondta ridegen. – De az is lehet, hogy én tévedtem, és mégis túl érzékeny és fiatal vagy az egész hercehurcához ami az életemhez tartozik.

Döbbentem néztem a zöld szemébe, azt hittem ezen már túljutottunk, hogy lezártuk ezt a korkülönbséges vitánkat.

-          Ville, te most tényleg azzal indokolod a kiakadásomat, hogy huszonnégy éves vagyok?

-          Többek között igen.

Elképesztett a viselkedése, alig pár perce avattam be mennyire félek a kritizálástól, és utána rögtön felhoz ellenem két olyan érvet, amikkel nem tudtam ellenkezni. Túl érzékeny, túl fiatal, visszhangoztak a szavak a fejemben.

-          Komolyan ezt gondolod rólam?

-          Eli, neked is be kell látnod, hogy túlreagálod ezt, egyszerűen éretlenül viselkedsz. Valami kellemetlen történt veled és ahelyett, hogy beszéltél volna, azonnal begubóztál, mintha a világ is összedőlt volna körülötted.

Üres arckifejezéssel hallgattam őt, képtelen voltam felfogni miért nem ért meg.

-          Rendben, ha így gondold, akkor azt hiszem, én most bemegyek – álltam fel a padról.

Roppant mód fájtak szavai, úgy éreztem mintha elárult volna, ő aki pontosan tudta mekkora erőlépés már csak az is, hogy bízni merek benne és vele vagyok, elvárta volna, hogy zokszó nélkül vészeljem át ezt a napot.

-          Fordíts csak hátat a problémának, hiszen ez a módszer eddig is olyan jól bevált nálad - szólt utánam.

Hangjának támadó éle megállásra késztetett.  

-          Nem a hülye cikkek miatt nem akarod itt lenni, hanem miattad, mert kibaszottul nincs kedvem tovább hallgatni, hogy milyen fiatal és éretlen vagyok. 

-          Tehát most akkor az egész az én hibám? Mert javíts, ki ha tévedek, de nem emlékszem rá, hogy belekényszerítettelek volna ebbe a kapcsolatba. Még idejekorán szóltam róla mivel jár, ha velem vagy, amire te azt mondtad, minden oké lesz, tudod mire vállalkozol, de ez láthatóan nem így van.

-          Egy szóval sem mondtam, hogy ez a te hibád lenne.

-          Mégis itt akarsz hagyni a vitánk közepén, csak mert nem értek veled egyet.

-          Nem, nem azért hagylak itt mert mást gondolsz, mint én, hanem mert vádaskodsz és meg sem próbálod megérteni, hogy mit érzek.

-          Basszus Elise, nem pátyolgathatom a lelkedet örökké, az én életem és lassan a tiéd is olyan nyomással fog rád nehezedni, ami alatt, ha nem erősödsz meg, fél percig se fogod bírni. És semmi kedvem végignézni, ahogy egyre rosszabbul és rosszabbul leszel, hogy aztán egy napon azt mond, bocsi ebből én nem kérek. Mert a nagy önsajnálatodban elfelejtetted, hogy ez nem csupán téged érint, hanem engem is. Ha te összeomlasz és újra magadba zárkózol, azzal engem is összetörsz.

Ahogy Ville befejezte a mondatot, azonnal rájöttem miért vált ilyen támadóvá a viselkedése, miért lett ennyire dühös rám amiért felzaklatott a cikkek megjelenése.

-          Tudod, én lenyeltem a félelmeimet, csak azért, hogy legyen egy szép napunk, te viszont már másodszorra sértesz vérig a tieddel. El kéne gondolkoznod azon, hogy tényleg megbízol-e bennem. Hogy tényleg velem akarsz-e lenni a korom és minden hibám ellenére is, mert az ahogy most viselkedsz, nem ezt mutatja. 

Válaszát meg se várva, könnyes arccal megfordultam és bementem a lakásba.

Összetörten rogytam le az ágyamra, miután elindítottam egy Bring Me The Horizon albumot és térdemet magamhoz ölelve rázkódtam a sírástól. Szinte elviselhetetlen fájdalmat éreztem a mellkasomban; a mindig biztonságot nyújtó, mosolygós finn énekes, aki elérte, hogy újra merjek szeretni, hatalmas lyukat vájt a szívembe.

Ennek ellenére, hittem benne, hogy kettőnk meggyötört lelke, együttesen új erőre kaphat és csak néhány jelentéktelen forradás fog emlékeztetni minket a régi időkre. De kezdtem kételkedni benne, hogy Ville is így gondolja. Mert az már egyértelmű volt, hogy ő közel sem nyílt meg annyira felém, mint ahogy azt én tettem. Egyébként is nehezen lehetett átlátni a játékos magabiztosságán; még ha komoly témákról beszélgettünk is, csak ritkán hozta szóba az őt kísértő szellemeit. Amit meg is értettem, nem vártam el, hogy azonnal vagy egyáltalán bármikor beavasson az összes apró részletbe, amik hatására a romantikával táplálkozó férfi, kételkedni kezdett a szerelemben. De jó lett volna, ha legalább nagyvonalakban elmondja mi történt a múltjában, amiért annyira retteg attól, hogy elhagyják, hogy gondolkodás nélkül bántja meg az egyébként is instabil érzéseimet.

Énem egy kis része vágyott rá, hogy berontson a csukott ajtón és visszavonjon minden egyes szót, ami elhagyta az ajkát, de a nagyobbik felem tisztában volt vele, hogy mindkettőnknek szüksége van egy kis időre. Leginkább Villének, aki mint kiderült koránt sem olyan biztos a kapcsolatunkat illetően, ahogy azt felém mutatta. Sajnálatos módon épp időből nem állt elég a rendelkezésünkre, már elmúlt kilenc óra is és ő másnap ilyenkor már rég a hideg finn levegőt fogja tüdejébe szívni.

Féltem a bizonytalanságtól ami, miután nyers haragom elpárolgott, átitta minden sejtemet. Ez a veszekedésünk jóval komolyabb és veszélyesebb volt a két hónappal ezelőttinél, akkor boldogan, egymást csókolva nyugtattuk le magunkat, és tartottam tőle, hogy aznap már vajmi kevés okom lesz mosolyogni.

Amikor meghallottam a hangos zenén átszűrődő ajtónyikorgás hangját, bizakodva, mégis ijedten kaptam fel a fejemet; azonban Ville helyett csak Vincet láttam meg, aki gondterhelten tekintett rám. Odament az asztalomhoz, lehalkította a zenét és leült mellém az ágyra.

-          Jól vagy? – kérdezte.

Megráztam a fejemet, mire ő szomorúan elmosolyodott és szorosan magához ölelt. Nem volt szükség szavakra, mivel veszekedésünk nagy részét biztosan hallotta.

-          Össze fogja törni a szívemet, ugye? – súgtam.

-          Nem tudom Eli. Próbáltam vele beszélni, de telefonált és egy majd jövökkel elment valahova.

-          Jobb is, legalább kiszellőzteti a fejét.

Csak bízni tudtam benne, hogy a friss levegő és az, hogy valakivel megoszthatja a gondolatait rólam és a kapcsolatunkról, pozitívan fog hatni a közös jövőnkre nézve.

-          Vinc, nem értem miért csinálja ezt. Tényleg az én hibám lenne? Túl érzékeny vagyok? – kérdeztem barátomtól.

-          Eli – sóhajtott fel – nem mondom, hogy nincs valahol igaza Villének, de ezt nem kellett volna így az arcodba vágnia és belekevernie mindenféle szarságot. Bármi is lesz majd, ő a hülye ha nem bízik meg benned.

Azt hittem a könnyeim már rég elapadtak, de legjobb barátom vigasztaló szavaitól újra sírni kezdtem. Nem tudom mennyi ideig ülhettünk így, én halkan zokogtam és közben Vinc segítségével próbáltam kisilabizálni a történteket. Tudtam, hogy nagyot hibáztam amikor nem mondtam el neki milyen rosszul is érintettek valójában a megjelent fotók, tudtam az is, hogy Villének olyan démonjai vannak amik valamiért felerősödtek ennek hatására és kételkedni kezdett bennem és az érzéseiben. Csak azt nem tudtam, mindez milyen változásokat fog hozni az életemben.

Vinc csak nehezen akart egyedül hagyni, hiába mondtam el neki többször is, hogy magányra van szükségem; aggódott értem, de végül engedett kérésemnek és kiment a szobámból.

Piros és feldagadt szemmel feküdtem el az ágyamon, és noha egyáltalán nem voltam álmos, ruháimat le se véve bújtam be a takaró alá és hogy ne bolonduljak bele az csönd nyomasztó morajába, elindítottam egy régebbi Linkin Park albumot a telefonomon. Az ismerős dallamok, amik számtalan alkalommal segítettek át a kamaszkori szorongásaimon, aznap este is ellazítottak, a dühös basszus és Chester kiabálása olyan volt nekem, mint a nyugtató neve legális és sokkal egészségesebb helyettesítője. De hiába is lettek kiegyensúlyozottabbak a gondolataim, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a páni félelmemet, hogy Ville már csak a táskájáért fog visszajönni, mert túl éretlennek és sérültnek tart magához. Újra és újra végigjátszottam magamban a vitánkat, és sehogy sem tudtam megfejteni kinek és mennyire volt igaza, mert hiába éreztem sértettséget Ville szavai miatt, be kellett látnom, hogy az ő nézőpontjából valahol önzően viselkedtem. De mivel olyan keveset tudtam a múltjának erről a részéről, így azzal sem lehettem tisztában, hogyan fogja érinteni, ha eltitkolom előle az érzéseimet. A csapongó gondolataimmal való küzdelem borzasztóan kifárasztott, és mire az utolsó szám is elhalkult, már szinte aludtam, és csak félig fogtam föl, hogy egy új album intróját hallgatom.     

A fülemben még mindig szóló zenétől, nem hallottam meg amikor Ville bejött a szobába és csak akkor eszméltem rá jelenlétére, mikor lágyan végigsimított a csupasz karomon. Kissé riadtan ébredtem fel, hirtelen nem is hol vagyok pontosan, majd ahogy kinyitottam a fájó szemem, és megpillantottam Villét, minden kitisztult előttem. A veszekedésünk, a cikkek és az önmarcangolásom emlékei egyszerre tódultak az álomittas agyamba. Lassan felültem, hátamat a falnak támasztottam, kihúztam a fülhallgatómat és félve néztem fel az előttem álló férfira.

Soha nem láttam még ilyennek őt, arca elgyötört és fáradt volt, érzelmek tömkelege táncolt a szemében, mégse tudtam volna megmondani, hogy mi jár a fejében. És ak

kor csapott meg az alkohol semmivel össze nem téveszthető édeskés illata, ami keveredve a dohány szúrós szagával, csak még émelyítőbb volt számomra. Újabb dolog miatt aggódhattam; vajon mennyit ivott Ville? Miattam feladta a nem lesz többet részeg elvét? Tudtam milyen fontos neki, hogy amennyire csak tud tiszta maradhasson és utáltam volna, ha a vitánk miatt megszegi a magának tett ígéretét. Az ablakokon beáradó fény hajnalt sejtetett, tehát az egész éjszakát máshol töltötte, bőven adva neki időt arra, hogy túl sok sört fogyasszon el. Ha nem rettegtem volna a válaszától és attól, hogy ez lesz utolsó beszélgetésünk, illetve nem éreztem volna magam vérig sértve, bizonyosan rákérdeztem volna a dologra, de ezekkel a különböző érzésekkel a mellkasomban, inkább a némaságot választottam.

-          Szívem beszélhetünk? – kérdezte rekedten, félénkséggel a hangjában.