// nineteen //

//Sziasztok Kedveseim!
Egy szokásos hosszú résszel érkeztem, aminek a vége felé lesz pár érzékenyebb téma, szóval akinek ez problémát okoz, az nyugodtan hagyja ki azt a pár bekezdést, a történet enélkül is tökéletesen érthető és követhető lesz. Úgy volt, hogy a hétvégén hozok új fejezetet, de nem volt rá energiám, meg egyébként is focit nézem, de ezen a héten szombaton is lesz rész, ha törik ha szakad, már csak azért is kiteszem majd. 
Rion //

A két órás repülő út, majdnem olyan hosszúnak hatott, mint az elmúlt egy hónap, amit egymástól külön töltöttünk. Próbáltam olvasással elütni az időt, de egyszerűen képtelen voltam beleolvadni a történetbe, az utcák nevei, ahogy elolvastam őket, úgy potyogtak ki az emlékezetemből, a párbeszédeknél néha már nem tudtam követni, ki és mit mond, így két oldal után csalódottan becsuktam a vaskos könyvet és üres tekintettel meredtem az előttem lévő ülés támlájára.

Mire Helsinkibe értünk minden türelmem elfogyott, a rövidke folyosó, ami elválasztott Villétől egy labirintusnak tűnt. Amint kiértem a váróba, szinte azonnal megláttam a barátom magas alakját, ahogy a szokásos fél mosollyal az arcán kémlelte az érkező tömeget. Tekintetünk összeakadt és mindketten gyors léptekkel indultunk el a másik felé.

-           El se hiszem, hogy itt vagy – motyogta mielőtt megcsókolt volna.

Egy pillanat töredéke alatt vesztem el az ajkai érintésében, nem érdekelt a körülöttünk sétáló és várakozó száz meg száz ember, nem érdekelt semmi más, csak Ville.

-           Iszonyatosan hiányoztál – mondtam vigyorogva.

-           Te is nekem Szívem – lehelt még egy apró puszit az ajkaimra. – Gyere, menjünk haza.

Belépni Ville toronyházába, tényleg olyan volt mintha hazaértem volna, de ez inkább volt betudható a férfi megnyugtató jelenlétének, mint sem a házának. Hihetetlen volt mennyire megváltozott a kedélyállapotom mellette, az elmúlt egy hónap szomorúsága egy perc alatt párolgott el belőlem, mintha soha nem is létezett volna. Elmondhatatlanul boldog voltam és úgy éreztem a sötét felhők örökre elúsztak fejem fölül.

Miután lepakoltam a kevéske cuccomat, és főztünk magunknak egy kávét, felmentünk a zeneszobába. A kanapéágyon telepedtünk le, egyik cigarettát szívtuk a másik után és megállás nélkül beszéltünk, rengeteg mondanivalónk volt egymásnak, mert hiába is telefonáltunk szinte mindennap, alig volt lehetőségünk órák hosszat beszélgetni. Ville a koncertekről mesélt, a furcsa arcokról akikkel találkozott, a városokról amikből egyet se nézett meg igazán, míg én az újonnan felfedezett zenéimből tartottam kisebb bemutatót. Élvezettel mutattam meg neki az aktuális kedvenceimet és nem foglalkoztam csipkelődő megjegyzéseivel, amikor olyan számokat hallgattunk, amik kívül estek az ő ízlésén.  Épp a Twenty One Pilots legújabb albumáról mutattam neki egy dalt, ami nagyon rövid idő alatt lopta be magát a szívembe, és ő egyáltalán nem volt elragadtatva.  

-           Az a te bajod, hogy egyszerűen nem akarsz nyitni az új zenék felé.

-           Ez nem igaz, csak nem hallgatok meg minden hip-hop fúziós baromságot.

Ha másról lett volna szó, szinte biztosan magamra veszem, hogy baromságnak nevezte a zenét, amit szeretek, de Villével szerettem ilyenekről vitatkozni, mert a végén általában valami új és varázslatos témánál kötöttünk ki, amiben élvezet volt elmélyedni.

-           Ugye tudod, hogy kutatások igazolják, hogy az emberek harminchárom éves koruk után már nem keresnek új zenéket és nehezebben emésztik meg az új műfajokat? – mondtam neki csak úgy mellékesen.

Ville meglepetten nézett rám.

-           Most arra célzol, hogy öreg vagyok? – hajolt közelebb hozzám. 

-           Hát, nálam idősebb vagy – villantottam meg egy ártatlannak szánt mosolyt felé.

Továbbra is szúrós tekintettel méregetett, láthatóan megsértettem az önérzetét, majd arca hirtelen megváltozott és biztos voltam benne, hogy máris kitalálta mivel vághat vissza a szerinte sértő megjegyzésemre.

-           Emlékszel arra a beszélgetésünkre, amikor azt mondtad, hogy a szavaimtól könnyebben elpirulsz, mint a tetteimtől? – súgta szinte a fülembe.

Nyeltem egy nagyot, majd bólintottam. Pontosan tudtam, milyen játékba kezdett bele, és azt is tudni véltem, hogy esélyem sincs a nyerésre. Egy gyengéd puszit lehelt az ajkamra, egyik tenyerét finoman a csípőmre tette, szabad kezével félresöpörte a vállamra omló hajamat és az államtól lefelé indulva kezdte apró csókokkal végig hinteni a nyakamat. Jóleső bizsergés futotta át a testemet, ahogy ujjai lágy mozdulatokkal simogatták a hátamat, majd egy meglepett, halk nyögés hagyta el a számat, amikor óvatosan beleharapott az érzékeny bőrömbe.

-           És még mindig úgy gondolod? – kérdezte egy pimasz, féloldalas mosollyal.  

Megráztam a fejem. Éreztem, hogy elpirultam, de ez a legkevésbé sem zavart.

-           Sejtettem – mormolta és újra megcsókolt.

Ahogy ajkaink összeértek és lágyan egybeolvadtak, valami új, émelyítő íz jelent meg a nyelveinken, mintha a hosszú vágyakozás létre hozott volna, egy különleges, édes aromát, aminek egyetlen célja az volt, hogy felszítsa a parázsló szenvedélyünket. Ha lehet, még közelebb húzódtam Villéhez, ujjaimmal beletúrtam sűrű hajába, míg ő a pólóm alá nyúlva simogatta a hátam érzékeny felületét. Majdnem egy éve nem éreztem még csak hasonlót sem, mint abban a fülledt, cikázó elektromossággal telített pillanatban. Csókunk nem akart véget érni, mozdulataink egyre hevesebbé, követelődzőbbé váltak, és mire észbe kaptam, pólóink már valahol a padló környékén hevertek és Ville meztelen felsőtesttel tornyosodott fölém. Kezeimmel lázasan fedeztem fel csupasz bőrének minden apró részletét, teljesen elveszve az egyre erősödő étcsokoládéval keveredő izzadtság szagában.   

Pirosan fénylő ajkakkal, lihegve váltunk el egymástól. Mindig is elképesztett arcának szépsége, de ahogy abban a pillanatban belenéztem a sötét, vágytól csillogó szemeibe, olyan gyönyörűnek találtam, mint még soha azelőtt. Tekintetét a mellkasomra vezette és mosolyogva nézett végig a testemen, majd megtörve a szoba kellemes csöndjét, halkan felnevetett 

-           Tényleg Szívem, egy unikornis? – kérdezte, ahogy észrevette az egész oldalamat befedő mintát.

-           Miért, talán nem tetszik? – kérdeztem vissza kuncogva.

-           Azt nem mondtam – mosolygott le rá. – Mi lenne, ha lemennénk a hálóba? – csókolt meg újra.

-           Jó ötlet – suttogtam a szájába.

****

Már harmadik napomat töltöttem Villénél. Kora délelőtt volt, kint szakadt az eső és miután megreggeliztünk, bevackoltuk magunkat a zeneszobába. Ville a zongorája előtt ült, néha leütött pár billentyűt, akkordot vagy írt pár sort az ölében lévő jegyzettömbbe, de leginkább csak elgondolkodva bámult maga elé és halkan dúdolgatott egy lágy dallamot. Hamar felfedeztük, hogy milyen könnyedén tudunk úgy együtt lenni, hogy közben mindketten a saját kis világunkban vagyunk, alkotunk, olvasunk vagy csak pihenünk. Míg Ville egy új dalon dolgozott, én a kanapén fetrengtem és amikor épp nem őt figyeltem, furcsa tumblr oldalakat nézegettem, és igyekeztem elterelni a gondolataimat arról, hogy a kiadótól még mindig nem kaptam semmiféle visszajelzést. Ez egészen addig sikerült is, amíg meg nem láttam a telefonomon, hogy jött egy új e-mailem. A gépem böngészőjébe, kapkodva írtam be címet és a szám belsejét rágva vártam, hogy betöltődjön az oldal. Gyorsan átfutottam a levelet és egyszerűen nem tudtam elhinni, amit láttam. Hevesen dobogó szívvel olvastam végig újra, szóról szóra a sorokat, hogy biztos legyek benne, nem értettem félre semmit.

„…Nagyon tetszett a kézirata, szeretném, ha személyes is tudnánk találkozni, hogy megbeszéljük az esetleges szerződés részleteit…”

-          Úristen – suttogtam magam elé.

Teljes sokkban voltam, szinte vártam, hogy felébredjek vagy kapjak még egy üzenetet, amiben elmondják, hogy tévedés történt, és rossz címre küldték a levelet. De rá kellett jönnöm, hogy ez a valóság, és semmi tévedés nem történt; a Know Issues kiadó valóban érdeklődött a regényem iránt.

-          Mi a baj Szívem? – jött oda hozzám Ville aggódva.

Képtelen voltam válaszolni neki, csak felé fordítottam a laptopomat és zsibbadtan vártam, hogy ő is elolvassa az e-mailt.

Kikerekedett szemmel nézett vissza rám a képernyőről.

-          Ezt mikor és hogy? Ez eszméletlen! – Őt is legalább annyira sokkolta a hír, mint engem, ami nem is csoda, hiszen ő semmit nem tudott az egészről.

-          Egy hete elküldtem nekik a regényemet, de azt hittem válaszolni se fognak majd.

-          Nem azt mondtad, hogy mindent németül írtál? – kérdezte zavartan.

-          De igen, csak öhm, hiányoztál és muszáj volt valamivel lefoglalnom az agyamat és…

Nem igazán mondtam el neki, hogy mennyire is megviselt az, hogy nem lehettem mellette, mert nem akartam erősíteni az egyébként is növekvő bűntudatát a turné miatt.

-          És ezért lefordítottad az egyik regényedet? – mosolyodott el.

-          Valahogy úgy.

-          Miért nem szóltál róla? Mondtam, hogy szívesen segítek – dorgált kedvesen.

-          Nem is tudom, eleinte tényleg csak elterelésként csináltam, átírtam az eredeti kéziratot, majd elkezdtem fordítani, gondoltam meglepetés lesz vagy valami, de ahogy egyre haladtam előre, kezdtem úgy érezni, hogy talán ki tudok hozni belőle valami jó dolgot. Jobban mondva Vinc érezte így, aki egyébként segített és rávett, hogy…

-          Semmi baj Szívem – szakította félbe zavarodott beszédemet.

Láttam rajta, hogy kicsit bántja amiért nem szóltam erről, még akkor is, ha részben azért nem szóltam neki, mert meglepetésnek szántam a fordítást, de nem tette szóvá. Hálás voltam neki, hogy ilyen könnyedén elfogadta a hibáimat, a furcsa, számára értelmetlen döntéseimet és nem kezdett el sértődötten szurkálódni.

-           Aranyos vagy, hogy meg akartál lepni, viszont most már igazán beavathatnál a részletekbe.

Vettem egy nagy levegőt és vidáman csengő hangon meséltem el neki, hogy nagyjából három éve írtam meg a regényt. És az egész ott kezdődött, hogy hazafelé menet megláttam egy fiatal srácot, akinek a szeméből, rettentő szomorúság áradt, ami annyira megfogott, hogy elkezdtem azon gondolkozni, mi történhetett vele, amiért ilyen búskomorrá vált. És mire észbe kaptam, már egy füzetet teleírtam Ian élettörténetével, ekkor döntöttem el, hogy éltre keltem őt és az ő szemszögéből végig járom az utat, ami odáig vezetett, hogy ne akarjon tovább élni. Nem egy túlzottan örömteli témát választottam, de annak ellenére, hogy a történet azzal kezdődik, hogy Ian öngyilkosságot követ el, nem lett az a túlzottan depressziós, minden oldalnál sírós regény.

Ville lenyűgözve hallgatott végig, arcán egy furcsa kutató kifejezéssel. Szinte biztos voltam benne, hogy azon tűnődik, mennyire lehet személyes ihletésű az írásom; Vinc is megijedt egy kicsit, amikor először beszéltem neki az In to Your Skin történetéről.

-          És mikor olvashatom el? – kérdezte.

-          Amikor akarod – válaszoltam bizonytalanul.

-          Most épp nincs semmi dolgom…

Értettem a célzásból. A szám belsejét rágcsálva, belenéztem a zöld szemébe és egy pillanatnyi habozás után, megnyitottam a gépemen a történetemet rejtő dokumentumot, majd ismét felé fordítottam a laptopomat.

-          Tessék. De nem olvashatod úgy, hogy egy szobába vagyunk és nem is beszélhetünk amíg nem végeztél vele.

-          Rendben Szívem – nevetett fel Ville. – Ha itt maradok, az megfelel a kényes művészlelkednek? – gúnyolódott a szégyenlősségemen.

-          Meg - mosolyogtam rá.

Egy gyors csók után, nehéz szívvel mentem le a földszintre és tanácstalanul próbáltam kitalálni, mihez is kezdjek magammal az elkövetkező órákban, amíg Ville olvasni fog. Nagyon reméltem, hogy el fogja nyerni a tetszését az írásom. Szinte jobban érdekelt az ő véleménye, mint a tény, hogy egy igazi kiadónál dolgozó, igazi szerkesztő elgondolkozott a regényem kiadásán. A telefonomról válaszoltam az e-mailre, és pár levélváltást követően a következő hét szerdájára megbeszéltük egy találkozót. Fogalmam sem volt róla hogyan működnek az ilyen dolgok, csak annyit tudtam, amit a filmekből, cikkekből összeszedtem, de ezek csak felszínes és nem biztos, hogy helyes információk voltak, az, hogy pontosan mi is zajlik a kulisszák mögött, teljes rejtély volt számomra.

Össze-vissza mászkáltam a házban. Voltam fürdeni, olvastam az ágyon fekve, a fotelben ülve, tömérdek mennyiségű kávét főztem le, aminek a nagy részét meg sem ittam. Boldogabb lettem volna, ha Ville olyankor olvassa el a regényt, amikor én valahol máshol vagyok, és nem tudok róla, mert így minden gondolatom körülötte forgott. Láttam magam előtt, ahogy a kanapéágyon ülve mered a gépem képernyőjére és remélhetőleg élvezettel issza magába a soraimat. Nagyon féltem mit fog szólni hozzá, abban azért erősen bíztam, hogy nem fogja utálni az egészet, de azt csak remélni tudtam, hogy szeretni fogja Iant és a fejében lezajló háborúk történetét.

Délután kettő körül beraktam egy Blink 182 albumot és végső elkeseredettségemben elkezdtem főzni egy tartalmas zöldséglevest. A régről oly jól ismert dallamok, és a zöldségek pucolása, aprítása, jó hatással volt rám, végre nem kattogott folyamatosan az agyam Villén és a kiadón, ezzel esélyt adva a pattanásig feszült idegeimnek az ellazulásra. A levessel alig másfélóra alatt készen lettem és egy új problémával találtam magam szembe; tudtam, hogy Ville éhes lehet, hiszen utoljára reggel evett, de nem akartam felmenni hozzá, így végül egyszerűen csak írtam neki, hogy ha éhes, akkor jöjjön le, mert csináltam ebédet. Persze külön figyelmeztettem, hogy még csak eszébe se jusson hozzám szólni.

A pultnál állva szedtem ki magamnak egy adag levest a még gőzölgő lábasból, amikor megéreztem, ahogy két kéz, gyengéden megfogja a csípőmet. A nem várt érintéstől megugrottam és kicsit ijedten fordultam hátra. Ville halkan felnevetett mögöttem, adott egy puszit az arcomra, majd elvette az előttem lévő tálat, kivett egy kanalat a fiókból, és mint aki jól végezte a dolgát, mosolyogva, egy árva szó nélkül indult vissza az emeletre. Alig tudtam megállni, hogy ne szóljak utána, amiért csak így lenyúlta az ebédemet, de tudtam, hogy direkt provokált és akármennyire is zavart, amit csinált, úgy éreztem nem éri meg a kockázatot, mert őt ismerve biztos elejtene egy kétértelmű megjegyzést, amin órákig rágódnék magamban.

Evés közben, a nappaliban lévő TV-n elkezdtem nézni a Supernatural egy régebbi évadját, eredetileg csak egy részt akartam megnézni, de amikor elsötétült a képernyő, ösztönösen indítottam el a következőt, ami figyelembe véve, mennyire rajongok a sorozatért, nem volt túl meglepő. Már estefelé járt az idő, a Winchester testvérek épp egy dzsinnt üldöztek, amikor a szemem sarkából megláttam a lefelé igyekvő Villét. Félve néztem felé, kicsit reménykedtem, hogy csak egy pohár narancsléért jött, és nem azért mert befejezte a regényemet, de reményem hamar szertefoszlott, amikor zavarodott arccal leült mellém és érzésektől kavargó szemmel tekintett rám. Megállítottam a sorozatot és lélegzetemet visszatartva vártam mit fog mondani.

-          Baszd meg Eli

Egy pillanatra megállt a szívverésem, sok mindenre számítottam, de erre a reakcióra nem.

-          Nem tetszett? – kérdeztem elhaló hangon.

-          Szívem hogy a fenébe tudtat ezt így megírni? Az egész olyan valóságos volt, mintha tényleg Ian írta volna a sorokat, ha nem tudnám, hogy te írtad biztos lennék benne, hogy valami önéletrajzot olvasok. Csodálatos volt Eli.

Döbbentem meredtem rá, szívverésem, ami pár másodperce még elhalni készült, felgyorsult és úgy pumpálta véremet az ereimben, mintha lefutottam volna tíz kilométert.

-          Nem azért mondod, mert nem akarsz megbántani? – A mélyről gyökeredző bizonytalanságom persze nem hitt Villének.

-          Nem, tényleg nagyon-nagyon tetszett, csak kicsit megöltél vele – mosolygott rám.

-          Istenem, el se hiszed, mennyire örülök, hogy nem utáltad az egészet – engedtem fel végre teljesen.

Elmondhatatlanul jól esett, hogy nem csak úgy nyerte el a tetszését, mint valami, amit a szárnyait bontogató barátnője írt, hanem mint egy olyan regény, amit magától is levett volna egy könyvesbolt polcáról. Megvitattuk a szerintem nem annyira jól sikerült részeket, és ő is tett pár javaslatot, amiknek a többségével egyetértettem. Egy jó órán keresztül beszélgettünk az írásomról, és a történetből adódóan hamar a depresszió/öngyilkosság kettősénél lyukadtunk ki.

-          Kérdezhetek valami személyeset? – komolyodott el.

-          Persze.

-          Saját tapasztalatból írtad Ian gondolatait, te is ennyire meg akartál halni?

Nem igazán lepett meg, hogy rákérdezett, hiszen ez már akkor egyértelműen átvillant az agyán, amikor nagyvonalakban elmeséltem neki a történetet. Sokat beszéltünk már arról milyen rossz állapotban voltam a szakítás után, de valahogy azt a részét, hogy miként éreztem magam a mindennapokban, elkerültük.

-          Ezt még bőven Lukas előtt írtam, amikor még csak a szinte mindenkit megkörnyékező tinédzserkori depressziómból meríthettem ihletet.

Ville fürkészve nézte az arcomat, egyértelműen feltűnt neki, hogy nem válaszoltam teljes egészében a kérdésére, holott leginkább az foglalkoztatta, hogy megpróbáltam-e önkezűleg véget vetni az életemnek.

-          Szóval semmi ilyesmi tapasztalod nincs?

Mielőtt szólásra nyitottam volna a számat, vettem egy mély levegőt és csak néhány másodperces szünettel kezdtem el, mindenféle cukros máz nélkül beavatni Villét az egyik leféltettebb titkomba.

-          Azt ugye már meséltem, hogy a szakítás után sokáig nem foglalkoztam a depressziómmal, valahogy biztonságban éreztem magam az egyedülléttől és a fájdalmat természetesnek vettem. Aztán leginkább Vinc segítségével végre észrevettem milyen mélyre süllyedtem, de ehhez történnie kellett még valaminek, amire egyáltalán nem vagyok büszke – halkultam el.

Hogy időt nyerjek a gondolataimnak, lassan rágyújtottam egy cigarettára, Ville követte a példámat és közben feszülten várta a folytatást.

Életem legsötétebb perceibe akartam neki bepillantást adni és még úgy is, hogy tudtam nem fog elítélni és legrosszabb esetben is csak káromkodik egyet is nehezemre esett mondatokba foglalni, amit tettem.

-          Szóval ez pár hónappal azelőtt volt, hogy odaköltöztem volna Vincenthez – kezdtem bele.

Szépen, aprólékosan meséltem el neki mindent, ami ahhoz vezetett, hogy hosszú idő után aggódni kezdjek a saját testem és elmém épségéért. Kezdve azzal, hogy a reggeleimet borzalmas csalódásként éltem meg, mert valamiért mindig arra számítottam, hogy sikerült olyan mély álomba ringatni magam, amiből soha többé nem fogok felébredni. Aztán felvázoltam, miért volt a szokásosnál is nehezebb az a hetem, rengeteg dolgozatot kellett beadnom, összefutottam pár régi barátnőmmel és anyám is sokkal kötekedőbb volt, mint általában. Péntek estére teljesen leeresztettem, a szobám sötétjében bujkáltam, nyalogattam a beforratlan sebeimet miközben a háttérben az Asleep szívszorító dallamai szóltak és csak egy hajszál választott el az öngyilkosságtól. De túlságosan féltem az ismeretlentől és a halál véglegessége is megriasztott, mégis tenni akartam valamit, fájdalmat akartam okozni magamnak, mert úgy éreztem, nem vagyok érdemes az életre. Remegő hangon meséltem el, ahogy a borotvámból kihalászott pengével a kezemben, mosolyogva ültem az ágyamon és azon tűnődtem, hogyan is kell ezt csinálni. Nem gondolkodtam tisztán, agyamat valami sűrű, undorító anyag homályosította el és csak akkor döbbentem rá mit is csinálok pontosan, amikor a fém hideg érintésétől az egész testemet átjárta valamiféle elégedettség, de addigra már késő volt. Ijedtem dobtam el a pirosló pengét a szoba másik végébe és kétségbeesetten figyeltem, ahogy a combomról lomhán a lepedőre folyik a vérem. Nem is az ijesztett meg igazán, amit tettem, inkább az, hogy a fájdalmat jogosnak éreztem, hiszen azt kaptam amit megérdemeltem.

Ahogy az ágyamon ülve, Ville kanapéján és sírni kezdtem. Beszéd közben a nappaliban lévő tárgyakat pásztáztam, nem mertem barátom szemébe nézni, nem akartam látni zöld íriszében a fájdalmat és a tehetetlen szomorúságot.

-          Annyira pánikba estem, hogy le sem töröltem a lábamat, csak az járt a fejemben, hogy ez nem normális, hogy én nem vagyok normális és azonnal fel kell hívnom Vincentet.

Itt már alig lehetett érteni, amit mondok, szavaim egybemosódtak, a bűntudattól terhes könnyeim megállás nélkül folytak végig az arcomon. Ville, aki addig kedvesen cirógatta a combomat, magához vont és karjával szorosan átölte az egyre jobban rázkódó testemet, és csöndesen várta, hogy lenyugodjak. Percekig maradtunk így, majd mikor lélegzetem újból egyenletes lett, elhúzódtam a férfitól és végre ráemeltem tekintetemet.

-          Vincenten kívül senki nem tud erről. Utálom amiért engedtem, hogy idáig fajuljanak a dolgaim, és el sem tudod képzelni mennyire szégyellem most magam, komolyan nem tudom mi ütött belém, én…

-          Szívem, elég – szakított félbe lágyan Ville.

Vonásai aggódással teltek voltak, szeme nedvesen csillogott. Vártam, hogy mondani fog valamit, akartam, hogy mondjon valamit, akármit, azt se igazán bántam volna, ha kiabálni kezd, egyszerűen csak tudni akartam mire gondol. De nagyon sokáig néma maradt, talán időt akart nyerni magának, amíg feldolgozza a hallottakat és rendezi a minden bizonnyal zavaros és ellentmondásos érzéseit.

-          Sajnálom, hogy ennyire egyedül érezted magad Eli – szólalt meg végre.

Hangja szokatlan érdessége csak még bársonyosabbá tette szavait.

-          Utána is csináltad még? – kérdezte halkan.

Óvatosan megráztam a fejem.

-          Azt hittem jobb lesz tőle, hogy ez a fájdalom, majd elfedi a többit, és valahol igazam is lett, hiszen ha nem vágom meg magam, kitudja mikor ébredek rá, hogy mekkora baj van.

Ville arca egy pillanatra megrándult a vágás említésére. Láthatóan érzékenyen érintette a téma, ami felvetette bennem a kérdést, hogy vajon neki is voltak ehhez hasonlatos élményei, de mielőtt rákérdezhettem volna, beszélni kezdett.   

-          Örülök, hogy ennyi elég volt hozzá, a legtöbben nem elégednek meg ennyivel.

Ezzel én is tisztában voltam. Szerencsésnek is éreztem magam; minden adott volt ahhoz, hogy elmerüljek a pengék éles világában, mégsem tettem meg. Ami elgondolkoztatott azon, hogy mások milyen mélyen lehetnek eltemetve a saját félelmeik alá és vajon mi volt az, ami engem megállított?

Fel nem tett kérdésemre, hogy miért ilyen hallgatag, hamarosan választ kaptam. Téves volt az első következtetésem, miszerint talán ő is szándékosan sebet ejtett magán, viszont az egyik jó barátja, ha úgy vesszük, helyette is elég vért hullatott. Fojtott hangon mesélte el, hogy a srác évekig küzdött a démonjaival és a vagdosás csak egy volt a rengeteg dolog közül, amivel módszeresen pusztította el saját magát. Elhűlve hallgattam milyen sorsom lehetett volna, ha nincs mellettem Vincent, ha nem lett volna az a leheletnyi tiszta pillanatom, amikor még láttam a jó és a rossz közötti illékony határt.

A könnyed beszélgetést elnyomta a múltunk súlyos terhe, mindketten összezuhantunk azokban a percekben. Rossz volt látni Ville szomorú tekintetét, miközben bevallotta, hogy az első napokban hányszor kutatott hegek után a bőrömön, hogy amikor először látott meztelenül mennyire megkönnyebbült, hogy csak tetoválásokat lát rajtam. 

-          Meg is kérdezhettél volna, ugye tudod? – mosolyodtam el halványan.

-          Nem akartalak, ez nem olyan dolog, amire csak úgy rákérdez az ember most is csak azért tettem, mert túl élethű volt, amit írtál.

Ebben igazat adtam neki, főleg úgy, hogy pontosan tudtam, ha korábban teszi fel ezt a kérdést, amikor még féltem tőle, minden további nélkül hazudtam volna a szemébe. Örültem, hogy erre nem volt szükség, jobb volt így elmondani neki, milyen elkeseredett is voltam pár hónappal a találkozásunkat megelőzően.

Ha lassan is, de kezdtük magunkról levetkőzni a komor téma kellemetlen hangulatát. Fokozatosan tértünk vissza a regényemhez és nem sokára már az előttem álló óriási lehetőségről beszélgettünk. Jól esett, hogy Ville bízik bennem, hogy szurkol a sikeremért. Tartottam tőle, hogy a személyes találkozón olyan feltételeket szabnak majd amiknek nem fogok tudni majd eleget tenni, de Ville bátorító hozzáállása rám is átragadt.  Úgy voltam vele, hogy a negatív gondolatokon ráérek később rágódni, akkor csak ki akartam élvezni, hogy a barátom tehetségesnek tart és szívem egy újabb rétegétől szabadultam meg előtte.