// seventeen //

Mire a reptérre értünk, már szinte elviselhetetlenül görcsölt a gyomrom. Előző este csupán Vincentre és az ő kedvesen piszkálódó megjegyzésire koncentráltam, teljesen megfeledkezve arról az aprócska tényről, hogy a koncerten nem csak vele, hanem Ville barátaival is találkozni fogok, akikről jóformán semmit sem tudtam. Ugyan az együttes tagjairól mesélt történeteket és barátairól is elejtett egy-egy jelentéktelen információt, de fogalmam sem volt, ők mennyit tudnak rólam. Ezért jogosan féltem attól, hogy gyanakodva fognak méregetni és kínos keresztkérdésekkel fognak bombázni, amíg rá nem jönnek, hogy nem azért vagyok Villével, mert az ő hátán szeretnék betörni a zeneiparba. Mielőtt elindultunk volna, félszegen meg is említettem Villének a dolgot, aki mintha számított volna erre a beszélgetésre.

-          Megint fölöslegesen aggódsz Szívem, biztos lehetsz benne, hogy senki sem fog bántani.

-          És ha...

-          Nincsen semmi ha – szakított félbe egy lágy csókkal.

Nehezen, de sikerült magamban tartani a kétségeimet és nem erőltettem tovább a témát, mert minden rettegésem ellenére is, bízni akartam Ville szavaiban.

Vincent, ahogy meglátott minket, azonnal levágta, hogy milyen változás is állt be a kettőnk kapcsolatában, azóta, hogy Finnországba érkeztünk. Magához képest nagyon visszafogott volt, a várt csípős mondatait megtartotta magának, de azért kaptunk egy viszonylag hosszú beszédet arról, hogy milyen jól keresne, ha nyitna egy társkereső irodát. Ebben azért erősen kételkedtem, mert hiába is gondolta, hogy jól ki fogok jönni Villével, azt ő sem tudhatta előre, mekkora hatással is leszünk egymásra. Persze ezt nem mondtam el neki, hagytam, hogy szabadon úszkáljon a sikerében, amiért megjósolta, hogy Ville le fog venni a lábamról.

A taxiban ülve, vidám hangulatban beszélgettünk Vinc eseménydús útjáról és az esti koncertről. Barátomnak sikerült egy nagyon hangos család mögé ülnie, akiknek a röfögő nevetésétől még a fülhallgatójából üvöltő zene sem tudta megszabadítani őt. És mint kiderült ennél lehetett volna rosszabb is, ha a kétéves kis Emma is velük tudott volna jönni, de sajnos a kislány megbetegedett ezért a nagyszülőknél maradt, amíg a család többi része Finnországba látogatott.

Az együttes tagjai a vártnál, jóval kedvesebben fogadtak és egyáltalán nem tűntek meglepettnek, amikor Ville a barátnőjeként mutatott be. Magamhoz hűen teljesen zavarban voltam és csak szégyenlősen mosolyogtam, amíg mindenki bemutatkozott nekem, de mindent megtettem azért, hogy ne tűnjek túl merevnek és passzívnak. Valószínűleg Ville szólhatott nekik arról, milyen esetlen vagyok, ha új emberekkel találkozom, mert egyikük sem erőltette rám a társaságát, amiért kimondhatatlanul hálás voltam nekik. Egy sietős és finn szavaktól hangos kávézás után a fiúk felmentek a színpadra,  

míg Vinc pár technikus sráccal beszélte meg a képek vetítésének pontos részleteit. Ville felajánlotta, hogy ha nincs kedvem egyedül ácsorogni a színpad szélénél, nyugodtan hátramehetek az öltözőkhöz és majd utánam jön, ha készen vannak mindennel. Egy gyors csók után ott is hagytam őket és bementem egy nagyobb, kényelmesen berendezett szobába. Leültem az egyik kékes csíkokkal tarkított, puha kanapéra, elindítottam egy Red Hot Chili Peppers lemezt és némahálát adtam magamnak, a jó szokásomért, hogy mindig könyvvel a táskámban mászkálok, még akkor is, ha csak pár óra megyek el otthonról, hiszen bármikor szükségem lehet rá, hogy elüssek pár unalmas percet. Gyermeteg örömmel merültem el sokadjára is a Harry Potter utolsó kötetének történéseibe, ugyanazzal az izgalommal falva a sorokat, mint amikor első alkalommal olvastam őket. Emlékszem mennyire vártam, hogy a futár megérkezzen a könyvvel; minden apró neszre azt hittem, hogy a csöngettek és percenként néztem ki az ablakon, hátha meglátom a panel előtt parkoló fekete furgont. Majd amikor végre a kezem között tartottam a barna dobozt, alig mertem feltépni a ragasztást, mert valahol úgy éreztem, hogy amint neki kezdek A Halál Ereklyéinek nem csak a Harry kalandjainak, de az én gyermekkoromnak is vége szakad.

Úgy egy órája lehettem a mugliktól messzi világban, amikor egy nagyon magas, hosszú szőke hajú férfi lépett be a szobába. Kicsit félve húztam a nyakamba a fejhallgatómat, nem tudva mire is számítsak.

-          Gondolom te vagy a híres Elise – mosolygott rám barátságosan. Akcentusa erősebb volt, mint Villéjé, de egyáltalán nem volt zavaró.

Aprót bólintottam.

-          Kalevi vagyok, Ville egyik barátja.

Zavartan néztem fel szikár alakjára, attól tartva, hogy a korábban elmaradt keresztkérdések most fognak előjönni.

-          Nem akarlak zavarni meg semmi – ült le mellém – csak el akartam mondani, hogy Ville időtlen idők óta nem beszélt senkiről annyit, mint rólad. Végre boldognak tűnik, szóval vigyázz rá és próbáld meg nem összetörni a szívét.

-          Igyekszem – mosolyogtam rá bátortalanul.

Mint kiderült Kalevi egyáltalán nem akart vizsgáztatni, inkább csak kíváncsi volt, ki az a lány, aki új életet lehelt barátja szívébe. Közvetlen és barátságos volt, hasonló Mason-höz, egy olyan személyiség, akivel még nekem sem okozott különösebb nehézséget egyszerű, hétköznapi témákról beszélgetni.

Először a közelgő fellépés került szóba, ami már inkább volt valami kísérleti rock koncert show, mint sem egy művészeti kiállítás, majd innen rövid váltással a zenére terelődött téma. Sokat gondolkoztam már azon, hogy vajon tudat alatt én irányítom-e úgy a beszélgetéseket, hogy mindig bandáknál és lemezeknél kötünk ki, vagy csak egyszerűen kifogom az olyan embereket, akiket ugyanazok a dolgok érdekelnek, mint engem. Hamar rájöttünk, hogy ízlésünk szinte egyetlen pontos sem egyezik a másikéval, ő totál bénának tartotta a Nirvana-t én pedig azonnal leszóltam az általa istenként tisztelt U2-t. Egyetlen olyan együttest sem találtunk, amit mindketten egyformán szerettünk volna, ami számomra a legjobb volt, az neki csak jelentéktelen, de még értékelhető kategóriába tartozott, és vica versa. Viszont meglepően sok olyan banda volt, amit mindketten utáltunk vagy csak rettentően túlértékeltnek tartottunk őket, így nem meglepő módon, inkább ezen a vonalon haladtunk tovább.  Épp szenvedélyesen szidtuk az egyik Nickelback albumot, amikor Ville megjelent az ajtóban. Láthatólag meglepődött, hogy nem egyedül voltam a szobában, szemöldökét ráncolva nézett ránk, majd finnül mondott valamit Kalevinek, aki halkan felnevetett, majd kezét felemelve védekezően válaszolt Ville szavaira.

-          Örülök, hogy megismertelek – állt fel mellőlem a szőke férfi. – Keress majd meg, ha végeztetek.

-          Én is és oké – mosolyogtam rá.

Kalevi még mondott valamit a másik férfinak, majd kiment a szobából, kettesbe hagyva minket Villével.

-          Remélem nem tömte tele a fejed hülyeségekkel – ült le a kanapéra barátom.

-          Nem, csak dumáltunk.

Ville fürkészve nézte az arcomat, ellenőrizve, hogy vajon tényleg nem hallottam róla semmilyen megalázó történetet, majd gyengéden megcsókolt.

-          Azért jöttem, mert lassan kezdünk – ölelte át a derekamat.

Részletesen elmeséltette velem miről is beszéltünk pontosan Kalevivel és mit gondolok róla és az együttes többi tagjáról. Biztosítottam róla, hogy mindenki nagyon kedvesnek tűnik, és amikor szabadkozni kezdtem amiatt, hogy mennyire csöndes és távolságtartó voltam velük, rögtön félbeszakított. Megnyugtatott, hogy semmi baj, tudja milyen nehezen kezelem az új embereket és senki nem várta el tőlem, hogy hangosan viccelődjek és körülugráljam a barátait. Még váltottunk pár szót, majd fél hét után nem sokkal Ville szólt, hogy mennie kell átöltözni. Egy rövid, de annál szenvedélyesebb csók után, sok sikert kívántam neki és mindketten otthagytunk a barátságos szobát, ő a többiekhez sietett, míg én a nézőtér felé vettem az irányt. Kicsit meglepett milyen sok ember gyűlt össze azóta, hogy hátramentem az öltözőkhöz. Szerencsére még így is könnyedén megtaláltam Kalevit aki gyorsan bemutatott az ismerőseinek, akik amint megtudták, hogy Villéhez tartozom, kíváncsian, szinte csodálkozva kezdtek el méregetni. Láthatólag szívesen tettek volna fel kérdéseket nekem, de mielőtt bármelyikük is megszólalhatott volna, az addig fehéren izzó lámpák fénye halványodni kezdett.

A teremben kellemes félhomály honolt. Vinc festményei, hatalmas molinók formájában lógtak le a plafonról, körbe véve a rideg falakat. A forgatókönyv igencsak hasonló volt a londoni megnyitójához, Ville bársonyos hangja kezdte a műsort, majd az együttes tagjai felmentek a díszes színpadra és a közönség lelkes kiáltozása közepette, nehéz mégis lágyan sikamlós dallamokkal töltötték meg a légteret. A villódzó fények és a tömegre kivetített bizarr képek hajszálpontosan visszaadták azt a különleges hangulatot, amit oly féltve őriztem az emlékezetemben. Saját világomban elmerülve bámultam a több méter magas képeket és hitetlenkedve fedeztem fel, hogy a szövegek mennyire is illeszkednek a sorozat cselekményéhez. A koncert vége felé a dalok a szokásosnál is komorabban szóltak, amik furcsa mód, reménytelen hitet ébresztettek bennem a festményeken szenvedő, haldokló figurák boldogsága iránt. Az utolsó számnál, amikor Ville hangosan belesikított a mikrofonjába, a molinók tetejéről hatalmas mennyiségű sűrű, vörös folyadék kezdett szivárogni, végigcsorogva a műanyag felületen egészen le a padlóig. Egyidejűleg volt hátborzongató és gyönyörű, ahogy a zenében és a képeken megjelenített kínzó szerelem, csak a túlvilág, pusztító segítségével tudott beteljesülni. Mikor az utolsó gitárhang is elhalt, egy elnyúló pillanatra teljes csönd honolt a termen, majd miután ismét felkapcsolódtak a fehér fényt árasztó reflektorok, a közönség, felocsúdva a hallottak és látottak letaglózó kettőséből, ujjongva és tapsolva ünnepelte a fáradt, de boldog művészeket. A színpadon mindenki mozgolódni kezdett, félrerakták a hangszereket, gyorsan, nagy kortyokban nyelték a műanyag flakonokból a vizet és mire Ville ismét a mikrofonállvány mögé lépett, már Vincent is vele volt, aki legalább olyan izgatottnak tűnt, mint a körülötte lézengő zenészek. Most Ville volt az aki először szólt a közönséghez, elmesélte miként is hozták össze ezt a közös projecktet, szólt pár szót a londoni megnyitóról is majd vigyorogva átadta helyét Vincentnek. Amint barátom a kezébe vette a mikrofont újabb tapsvihar rázta meg a termet és csak lassan hallgattak el az éljenző hangok. Vinc szinte ragyogott a büszkeségtől, ahogy arról beszélt, nem sokára a Londonban lévő képei, élőben is megtekinthetők lesznek az egyik itteni galériában, majd megköszönte az együttesnek és Villének a lehetőséget, hogy megcsinálhatták azt a showt amire még egyszer, utoljára felmorajlott a tömeg.

Az oszladozó emberek, fülledt gyűrűjének ölelésében, Kalevi kézen ragadott és az öltözők felé kezdett húzni, én pedig a kifelé igyekvőket kerülgetve mentem utána. Hátra érve, az egyik nyitott ajtó előtt, kis híján beleütköztem a szobából kilépő, izzadt Villébe, és mielőtt bármit is mondhattam volna neki, magához szorított és arcomhoz lehajolva, szenvedélyesen megcsókolt. Légies könnyedséggel vesztünk el egymás ajkaiban, boszorkányos volt, ahogy egy pillanat alatt megszűnt körülöttünk a világ létezni. Egészen addig észre sem vettem a többieket, amíg egy hosszú perc múlva el nem váltunk egymástól, és el nem szakítottam tekintetemet a vágytól fénylő szemétől.

-          Mindjárt jövök – adtam egy apró puszit kipirult arcára.

Odamentem Vinchez, boldogan átöleltem derekát, és őszinte lelkesedéssel dicsértem meg amiért ismét képes volt összehozni egy ennyire csodálatos show-t, majd fejemmel az ajtó felé intve, megkérdeztem elrabolhatom-e egy kis időre.

-          Persze, menjünk – indult el.

A folyosó végén lévő, apró, mégis jól felszerelt konyhába mentünk. Én felültem a pultra, barátom pedig a velem szemben levő asztalnak támaszkodott.

-          Na mesélj, milyen Mr. Melankóliával? – kérdezte Vinc.

-          Meglepően jó – nevettem fel vidáman.

Röviden beavattam őt azokba a számomra olyan kedves részletekbe, amiket addig nem mertem vele megosztani. Boldogan meséltem a Bring Me The Horizon dalról, amit Ville éneket nekem, a novelláimról, amiket imádott és a még mindig kicsit zavaros veszekedésünkbe is beavattam. Vincent mosolyogva hallgatta az áradozásomat, és ugyan arca kicsit elkomorult amikor arról beszéltem, hogy Ville miket vágott a fejemhez, vonásai hamar kisimultak miután elmondtam neki hogyan végződött a kapcsolatunkról való első és reményeim szerint utolsó vitánk.

-          Örülök, hogy végre egymásra találtatok, ráfér már mindkettőtökre egy kis boldogság, de van egy dolog, amire meg kell, hogy kérjelek Villével kapcsolatban – komolyodott el.

-          Igen?

-          Használjatok gumit – nevetett fel.

-          Istenem Vinc, hány éves vagy? – nevettem vele én is.

Még egy ideig ott maradtunk a szűkös kis konyhába, vidáman beszélgettünk az elmúlt napok eseményeiről, kiderült, hogy ő is találkozott egy különleges személlyel, de még nem igazán tudja merre tart a kapcsolatuk. Kicsit meglepődtem, hogy nem Katie-ről van szó, de így is örültem a hírnek, mert Vinc akármilyen könnyen barátkozó típus is, mindig is nagyon válogatós volt, ha a nőkről volt szó, keveseket engedett közel magához és még kevesebbnek adta oda teljesen a szívét.  

Visszamentünk a többiekhez, akik míg mi kiveséztük a szerelmi életünket, egy jó hangulatú sörözésbe kezdtek. Én leültem Ville mellé, aki épp valami számomra megjegyezhetetlen nevű ismerősével beszélgetett.

-          Minden oké? – fordult oda hozzám.

-          Persze – bólintottam és fejemet vállára döntöttem.

Csöndesen néztem végig a társaságon, nem igazán akartam belefolyni a társalgásban, egyrészt mert leginkább finnül beszéltek, másrészt pedig még mindig kényelmetlenül éreztem magam ennyi ismeretlen között. De inkább figyeltem némán a vidám zenészeket és barátaikat, mintsem hogy elmozduljak Ville közeléből.

Lassacskán fogyatkozni kezdtek az emberek és éjfél körül, majdnem utolsóként, mi is haza indultunk. A házba érve mindhárman szinte azonnal lefeküdtünk aludni, mi ketten Ville nagy és sötét szobájába mentük, míg Vincent abba az ágyban töltötte az éjszakát, ahol én csak egyszer hajtottam álomra a fejemet.

Hajnali három körül, alig két óra alvás után úgy pattantak ki a szemeim, mintha átaludtam volna az egész éjszakát. Próbáltam ismét álomba ringatni magam, butácska meséket találtam ki, hogy azok letompítsák az agyamat, de miután hosszú percek elteltével sem jártam sikerrel, óvatosan, hogy még véletlenül se ébresszem fel a mellettem alvó férfit, kimásztam az ágyból. Magamhoz vettem a telefonomat és a jegyzetfüzetemet, és halk léptekkel mentem föl a zeneszobához vezető lépcsőn. Hamar a szívemhez nőtt ez a helyiség, és egyáltalán nem csak azért, mert itt kóstolhattam meg először Ville keserédes ajkát, egyszerűen imádtam a szobából áradó kényelemes, kreatív légkört. Leültem a kicsit érdes padlószőnyegre, hátamat a kanapénak támasztottam és kinyitottam a gyűrött füzetemet. Igyekeztem ihletet meríteni az édesen füstös levegőből, de akárhányszor lehunytam a szemeimet, kedves szavak és érdekes hasonlatok helyett csak az járt a fejemben, hogy kicsit több mint tizenkét óra múlva már egy tömött repülőgépen fogok ülni, ami messze repít majd Ville ölelő karjától. Semmi kedvem nem volt Londonba menni, de hiába lettem kész a szakdolgozatommal, reményeim ellenére, még bőven volt rajta javítani való és a konzulommal megbeszélt, keddi találkozómat sem mondhattam le, amihez minden szükséges papírom Vinc lakásában volt.

Miért is nem élhetünk egy kicsit közelebb egymáshoz, gondoltam keserűen. Hogy ne őrjítsen meg a házban uralkodó csönd és ne rágódjak azon, mit tartogat számomra az ismeretlen jövő, keresni kezdtem valami olyan zenét, aminek a hangulata hasonlít a szobáéhoz, nyugtató és ösztönző egyszerre. Magamban mosolyogva írtam be a kedvenc HIM albumom címét a keresőbe, hiszen mi más lehetne hasonlóbb Ville magányos alkotói fészkéhez, mint a dalok, amik az ő fejében születtek meg. Hagytam, hogy a komor dallamok átvegyék fölöttem az uralmat, a füzetembe random szavakat irkáltam és cirádás mintákkal díszítettem ki őket. Fél órája ülhettem a földön, amikor a szemem sarkából észrevettem, hogy valaki bejött a szobába, oldalra nézve Ville álmos alakját pillantottam meg. Fülhallgatómat kihúzva mosolyogtam rá.

-          Miért nem alszol Szívem? – kérdezte rekedtes hangon.

-          Felébredtem, és nem tudtam visszaaludni.

-          Valami gond van? – ült le mellém a földre.

-          Dehogy, csak a szervezetem utál éjszaka aludni – dőltem rá a vállára.

Ville magához ölelt és egy kedves puszit nyomott a kócos hajamra.

-  Mit hallgatsz? – kérdezte Ville.

-  Semmit – haraptam el egy mosolyt.

Soha nem szoktam titkot csinálni belőle, mit hallgatok, általában úgy kell visszafogni, hogy ne számoljak be mindenegyes dalról, amit felfedeztem, így nem csodáltam, hogy Ville gyanakodni kezdett. 

-          Na, mutasd csak – vette fel a földön lévő telefonomat, mielőtt elérhettem volna.

Ville azonnal felnevetett, ahogy a képernyőt bekapcsolva, meglátta a Venus Doom borítóját. Ajkán a már ismerős, önbizalomtól pimasz mosoly jelent meg.

-          Pár órája hallottál minket élőben, nem volt elég? – kérdezte játékosan.

Válaszul csak megrántottam a vállamat és zavartan mosolyogtam rá. Még nem volt időm rájönni, hogyan kell kezelni ezt a barátom egy olyan banda énekese, amiért régen őrülten rajongtam, aztán lemorzsolódtak és utána újra hallgatni kezdtem őket dolgot. Akkor az tűnt az észszerű megoldásnak, ha úgy viszonyulok a zenéjükhöz, mint bármelyik másikhoz. Igaz, néha nehezemre esett figyelmen kívül hagynom a Ville hangjától, érezhetően megemelkedett pulzusomat, bár akkor pont nyugtatásként hallgattam a komor dalokat.

-          Gyere, menjünk vissza az ágyba, ha akarod, még énekelek is neked – húzott fel a földről.

Végül nem volt szükség altatódalra, mert amint betakaróztam és Ville meztelen mellkasához bújtam szinte azonnal elnyomott az álom.

A vasárnap tele volt fájdalommal. Reggel még próbáltunk nem foglalkozni az elutazásommal, de ahogy haladt előre az idő, kezdtünk egyre feszültebbek lenni. Lassan, nehéz szívvel pakoltam össze a holmimat, Ville felajánlotta a segítségét, de amíg én a ruháimat hajtogattam, ő csak az ágyon ült és szomorú szemekkel figyelte a mozdulataimat.

-          Nagyon fogsz hiányozni – ültem le mellé.

-          Te is nekem Szívem.

Ajkaink keserűségtől éhesen forrtak össze, és hiába élveztem minden pillanatát a csókunknak, mégis folyamatosan az járt a fejembe, hogy nem sokára elmegyek, és ki tudja mikor lesz lehetőségünk újra találkozni.

-          Miért nem maradsz még pár napot? – súgta a számba két csók között.

-          Muszáj hazamennem, kedden találkoznom kell a tanárommal és Londonba vannak a cuccaim is – válaszoltam elgyötörten.

-          Tudom, tudom. Nekem is rengeteg dolgom van, már a holnapra is teljesen be vagyok táblázva, de azért jó lenne, ha maradnál.

Tisztában voltam vele, hogy egyikünk sem ér rá a következő napokban és hogy rendkívül nehéz lesz elválnom tőle, majd bele szakadt a szívem, hogy meg kellett tennem. Félve gondoltam bele milyen napok, hetek várnak majd rám nélküle. Soha nem voltam még távkapcsolatban azelőtt, és fogalmam sem volt róla, hogy fogjuk áthidalni a sok száz köztünk lévő kilométert, de teljes szívemből bíztam bennünk.

A reptérre érve csak még rosszabb lett a helyzet. Hatalmas gombóccal a tokromban igyekeztem visszanyelni feltörekvő könnyeimet, fizikai fájdalmat okozott, hogy ott kell hagynom a Ville mellett meglelt biztonságot. Mikor hosszas búcsúzkodás után átléptem a biztonsági kapun, csak egy hajszál választott el attól, hogy visszarohanjak hozzá és sírva könyörögjek neki, vigyen vissza a toronyházába, zárja be az ajtókat és soha ne engedjen el. De hallgattam a józan eszemre, bénultan beszálltam a repülőgépbe, és minden erőmmel azon voltam, hogy reménykedve, derűsen tekintsek az előttem álló magányos napokra. Pedig a fejemben ott visszhangoztak Ville kételyekkel teli szavai: „És ugyan át lehet vészelni az ilyen időszakokat, de félek, hogy te erre még nem állsz készen, és nem akarom, hogy a közelgő turnénk kellős közepén döbbenj rá, hogy ez túl sok neked.”

//Sziasztok Kedveseim!

Hupsz még csak kedd este van, de holnap minden bizonnyal nem leszek a gép előtt, így gondoltam jobb ha előbb kirakom az új részt. 
Kíváncsi vagyok mennyire fogja majd elnyerni a tetszéseteket a következő pár fejezet, mert nem pont olyanok lesznek, mint az eddigiek. A korábban ígért dráma is kicsit előtérbe kerül, majd ismét pihen egy kicsit, csak azért hogy utána bumm mindenki arcába robbanjon. Oké ezt abbahagytam. 
Köszönöm hogy vagytok nekem és imádlak titeket! 
Rion //