// eighteen //

A szerelem nekem sem kegyelmezett, elkapott, betuszkolt a pihe-puha rózsaszín felhőjébe és úgy éreztem, soha nem is fog elengedni. A baj csak az volt, hogy míg a szívem egy része ebben a gondtalan, romantikától csöpögős álomvilágban élt, addig a nagyobb felének meg kellett küzdenie a fájdalmas valóság minden apró nyűgjével. Eleinte, őszintén hittem benne, hogy a szakdolgozatom és a németországi kiruccanásom eltereli majd annyira a figyelmemet a lelkemet mardosó hiányérzetről, hogy képes leszek normális emberként létezni. De Ville nélkül csak egy élőszövettel borított robotként üzemeltem; beszéltem, ettem, feküdtem az ágyamban, elvégeztem mindent, amiért haza utaztam, de közben egyáltalán nem voltam boldog. Úgy éreztem, megfojt az otthoni levegő. Sokkal nehezebb volt hazatérni a szülői házba, mint ahogy azt korábban gondoltam, a mélyre elmetett emlékeim a legváratlanabb időpontokban törtek elő és legszívesebben, egy percet sem maradtam volna a túlontúl jól ismert lakásban. Ugyan valahol jó volt egy kevés időt anyámékkal tölteni, hiszen nyár eleje óta nem láttam őket, de még azt sem tudtam értékelni, hogy anyu egyszer sem kérdezte meg mikor költözöm vissza Münchenbe és hogy megkímélt a szokásos kioktatásaitól is, amik miatt annyit veszekedtünk a múltban egymással. Utazásom egyetlen igazán pozitív része az volt, hogy végre elfogadták a szakdolgozatomat és már csak a védése miatt kellett izgulnom, de ez sem töltött el örömmel.

Olyan volt, mintha mindenből csak a rosszat érzékeltem volna, a kedves, örömteli részekről pedig egyszerűen nem vettem tudomást. Nem tudom miért lepett meg ez, hiszen több mint egy évig éltem így az életemet. Egy szürke ködfelhőn keresztül figyeltem a világot, ami a színeket olyan élettelenné tette, hogy semmi különbséget sem fedeztem fel a kék és a piros között. Akkor tudatosult csak bennem igazán, hogy milyen sokat javult az állapotom mióta Vincenthez költöztem. Alig két hónap alatt hozzászoktam, hogy figyelnek rám, hogy a művi gonddal felépített maszkomat fölösleges viselem magamon. Talán ezért is hatott rám ilyen negatívan az anyám és a bátyám társasága, mert ők pont úgy kezeltek mielőtt Londonba mentem volna; anyu igyekezett úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem, Thomas pedig szokásához híven távolságtartó volt velem szemben. És ez a kicsit nyomasztó közeg, azonnal előhozta belőlem a színészt. A lagymatag mosoly, ami az ajkamon játszott miközben el-elvékonyodó hangon beszámoltam nekik az angliai élményeimről, egy csöppet sem volt őszinte. Csupán a szobámban tudtam felengedni valamennyire, de a régről ismerős szürke fátyol szinte fojtogatva tapadt azt arcomra. És, hogy ne zuhanjak meg teljesen, igyekeztem az elmém zugaiból elővarázsolni barátom festményeinek színeit, az erkélyről figyelt esőfelhők sötétségét és Ville szemének világoszöldjét. Abban reménykedtem, hogy majd ezek a ragyogó emlékképek elűzik a homályt, amibe olyan sokáig éltem, de csak villanásokra tudtam tisztán felidézni őket és amint újra eltűntek, hiányuk fájóbb volt, mint addig bármikor.

Mikor csütörtökön Londonba értem, egy jó színben lévő élőhalott voltam. Minden energiámat leszívta az, hogy úgy kellett tennem, mint aki csodálatosan érzi magát. Teljesen kimerültem és mivel az otthon töltött éjszakáimon leginkább csak szenvedve forgolódtam az ágyamban, visszaérve barátom lakására, sikerült több mint tizennégy órát aludnom egyhuzamban

-          Okés vagy Eli? – kérdezte aggódva Vincent másnap.

-          Most, hogy itt vagyok, már igen – vallottam be őszintén.

Az utóbbi hetekben nagyon elhanyagoltam Vincentet, amiért bűntudatom is volt, hiszen mégis csak ő volt az egyetlen ember, akire számíthattam a hátam mögött lévő időszakban. Minden döntésemben támogatott, ott volt mellettem, miután véget vetettem az egészségtelen kapcsolatomnak Lukassal, órákig hallgatta, ahogy sírtam a telefonban, és amikor látta, hogy nem bírok tovább otthon maradni, minden teketória nélkül hívott el Londonba. Akkor sem hagyott magamra, amikor már az agyára ment a hallgatásom és a kedvtelenségem, kitartott és mindent megtett azért, hogy jobban legyek. Persze tudtam, hogy Vinc megérti, sőt örül neki, hogy kevesebb időm jutott rá. Boldog volt, hogy Villében rátaláltam arra az emberre, akiben minden további nélkül meg tudok bízni és végre nem csak az oldalvonal mellől figyelem az élettől lüktető világot, hanem kezdek részt is vállalni a halálig tartó játszmában.

Az ingatag kedélyállapotomnak kifejezetten jót tett, hogy visszatértem a hetek alatt kialakult rutinomhoz. Addig észre se vettem, hogy mennyire hiányoztak a Vincenttel közös reggelizéseink és a késő estébe nyúló beszélgetéseink. A gondok a köztes időben jelentkeztek; napközben nem tudtam mit kezdeni magammal, folyton egy bizonyos finn énekesen járt az agyam, és senki nem volt velem, aki elterelhette volna róla a gondolataimat. Az a pár ember, akivel tartottam a kapcsolatot csak percekre tudták lefoglalni az agyamat, így régi szokásomhoz híven a zenébe menekültem. Már-már betegesen függtem a zenétől, és többször is hálát adtam az égben lakozó lényeknek, hogy alkohol vagy drogok nélkül is képes voltam elérni azt a könnyed, tompa állapotot, ahol a gondjaim tovaszálltak, kellemes ürességet hagyva maguk után. Rongyosra hallgattam a kedvenc albumaimat, egy nap alatt faltam fel, tízévnyi életműveket, és több kedvenc együttesem lett, mint azelőtt bármikor.

Az egyik Pierce The Veil lemez hallgatása közben jutott eszembe Ville javaslata, miszerint le kéne fordítanom a régebben írt műveimet angolra. Akkor elég merész ötletnek tűnt, mert hiába is beszéltem folyékonyan angolul, az irodalom mégis csak olyan nyelvezetet követel meg, ami teljesen más a mindennapi, általam is használt beszédétől. És tartottam tőle, hogy nem fogok tudni úgy játszani a szavakkal, hogy azok hibátlanul visszaadják a német nyelven írt történeteim hangulatait. De mivel borzalmasan sok szabadidőm volt, egyszerűen muszáj volt csinálnom valami produktív dolgot, amitől nem Ville jut eszembe minden egyes ébren töltött másodpercemben. Plusz úgy éreztem itt lenne az ideje, hogy a napló és pár soros valamik írása után feljebb lépjek egy szinttel, mert hiába is vettem újra tollat a kezembe, a napjaim leírása közel sem hozta azt a katarzis szerű élményt, amit egy novella befejezése után szoktam érezni.  Persze belekezdhettem volna valami teljesen új dologba is, de nem igazán volt ötletem, és az a pár történet töredék, amik megbújtak a gondolataimban nem mozgattak meg eléggé ahhoz, hogy komolyabban foglalkozni kezdjek velük. Így maradtam a fordításnál.

Sokáig morfondíroztam azon, melyik kéziratom lenne a legmegfelelőbb a célra, először csak novellákban gondolkodtam, de vagy túl rossznak ítéltem őket vagy csak nem volt kedvem hozzájuk, így nem kellett sok időnek eltelnie ahhoz, hogy a figyelmem a hosszabb írásaimra terelődjön. Ha már másban nem is, az írásban általában kitartó voltam, így több befejezett regényem is volt a fiókom alján amik közül választhattam. A legtöbbel azonban ugyanaz volt a problémám, mint a novelláimmal; sablonosak és unalmasak voltak. Aztán mikor már majdnem elvetettem az egész fordításos ötletemet, rábukkantam arra a régi történetemre, amit még az egyetem első éve alatt fejeztem be, mielőtt összejöttem volna Lukassal. Nem is értettem, hogyan feledkezhettem meg róla, hiszen nem csak, hogy ez állt a legközelebb a szívemhez, de ezen az írásomon dolgoztam a legtöbbet is. Legalább hat füzetet írtam tele vázlatokkal, leírásokkal és a párbeszédek különböző változataival. Néha egész fejezeteket körmöltem le egy ültő helyemben, csak hogy aztán össze-vissza firkálva javítsam ki a zavaró mondat szerkezeteket, addig-addig tökéletesítve a sorokat, míg alig tudtam kibogarászni mi az, amit áthúztam és mi az, amit szeretnék megtartani. 

Izgatottan olvastam újra az In To Your Skint, ami távolról sem volt tökéletes, hemzsegett a logikai hibáktól és tele volt nehézkesen illeszkedő mondatokkal, mégis úgy éreztem megéri belevágni, legrosszabb esetben nem lesz belőle semmi, de legalább addig is csinálok valamit.

Kétnapi fárasztó munka és töménytelen mennyiségű koffein elfogyasztása után, sikerült úgy átírnom, kijavítanom a regényemet, hogy olvasás közben élveztem újraélni az általam kreált történetet unalomig ismert részleteit. Mikor készen lettem az eredeti, német verzióval, gondoltam rá, hogy szólok Villének milyen nagy fába is vágtam bele a fejszémet, de végül a titkolódzás mellett döntöttem. Leginkább azért, mert féltem, hogy nem fog sikerülni, hogy még az első fejezetet sem fogom tudni befejezni és nem akartam hamis reményt ébreszteni Villében, hiszen pontosan tudtam, mennyire szeretne többet olvasni tőlem. Minden negatív gondolatomtól függetlenül, lelkesen kezdtem neki a fordításnak. Eleinte minden mondatomban kételkedtem, görcsösen ügyeltem rá, hogy ne olyan legyen az írásom, mint egy gyakorlatlan tizenkét évesé. Szerencsére Vinc, mint általában, ekkor is mellettem állt. Kicsit ugyan meglepődött, amikor teljesen kétségbeesve mutattam meg neki az első pár elkészült oldalt, de készségesen segített minden egyes alkalommal, amikor bizonytalan voltam a fordításomban és abba is beleegyezett, hogy nem árulja el Villének min dolgozunk. Hosszú órákat töltöttünk el a nappali padlóján ülve, papírhalommal körbe véve, végig beszélve az egész történetet. Meglepően jól haladtam az írással. A napjaim monotonak voltak, írás közben eszméletlen mennyiségű kávét ittam és egyre többet jártam ki dohányozni az erkélyre, leginkább olyankor, ha belefáradtam a gépelésbe és így nem volt semmi, ami elterelte volna a figyelmemet Ville hiányáról.

Villével rengeteget beszéltünk, ha volt egy kis szabadideje azonnal írt vagy telefonált, ezek a néha igencsak rövid beszélgetések voltak az álmosító délutánjaim fénypontjai, amikből elegendő energiát tudtam meríteni ahhoz, hogy ne zuhanjak magamba. Amikor már két hete is volt annak, hogy hazajöttem Finnországból, kezdtem egyre rosszabbul viselni Ville hiányát, borzalmasan zavart, hogy akárhányszor szóba került, hogy találkozhatnánk, egyszerűen nem találtunk megfelelő időpontot. Ville különböző európai városokban volt egy kisebb turné keretein belül, és még ha épp otthon is töltött pár napot, akkor se igazán ért volna rá velem foglalkozni. Ugyan odautazhattam volna hozzá, akár csak egy napra is, de ezt aligha engedhettem meg magamnak. Sokat repültem az elmúlt hetekben, és még volt előttem egy út Münchenbe, a pénzem pedig fogytán volt, arról pedig hallani sem akartam, hogy barátom fizesse ki megint a repülőjegyemet. Kicsit tartottam tőle, hogy ismét fel fogja hozni a korábbi vitánkat, hogy amikor sokadszorra mondom el neki, mennyire hiányzik, egyszerűen ki fog fakadni, hogy de ő szólt előre, ne siránkozzak már annyit. Szerencsére a félelmem alaptalan volt; esze ágában sem volt ezt a szememre vetni, sőt néha már úgy éreztem, hogy bűntudata van, amiért a turnézni ment. Holott többször is elmondtam neki, hogy ez így van rendjén, azt csinálja, amit mindig is csinálni akart. Felmegy a színpadra, kezébe veszi a mikrofonját és kitárja lelkének egy darabját, hogy több ezer ember olvashassa ki belőle, milyen érzésekkel küzd az álmatlan éjszakáin.

Amikor belevágtunk ebbe a kapcsolatba, mindketten tisztában voltunk vele, hogy Ville nem egy irodai alkalmazott, akinek délután négykor lejár a munkaideje és utána azt csinál, amihez csak kedve szottyan. Ahogy azt is tudtunk, hogy így a nyár közepén, amikor tombol a fesztivál szezon és lassacskán elkezdenek dolgozni az új albumon, csak kevés alkalommal tudunk majd találkozni. Persze, ettől még nehéz volt nélküle, de úgy éreztem, hogy ő megéri ezt a szenvedést, még akkor is, ha egy hónapig kell várnom arra, hogy újra láthassam.

Magamat is lenyűgöztem azzal, hogy röpke három hét alatt készen lettem a regényem fordításával. Nem voltam maradéktalanul elégedett a végeredménnyel, de Vinc váltig állította, hogy nagyon jó lett és csak egy szerkesztő szakértő szemeire van szüksége és már mehet is a nyomdába. Tízen sok éve, amióta elkezdtem papírra vetni az elmémet/fantázia világomat, rettegtem attól, hogy valakinek meg kell mutatnom az írásaimat, betegesen féltem a negatív kritikáktól, és annyira lebecsültem saját magamat, hogy a dicsérő szavakat is kétkedve, gyanakvással fogadtam. Nem csoda tehát, ha elképzelni se tudtam, hogy valaha is elküldöm egy kiadónak a kéziratomat. Már az is hatalmas előrelépésnek számított, hogy Vincentet ilyen mélyen belevontam a fordítási folyamatba arról nem is beszélve, hogy minden félelmem ellenére alig vártam, hogy megmutathassam Villének a regényemet.

De néha az emberek csinálnak olyan dolgokat, amiket előtte lehetetlennek tartottak, felmásznak a Mount Everest csúcsára, űrállomást építenek vagy csak megszólítják azt a lányt, akiről hónapok óta ábrándoztak. Valami ilyesmi történt velem is. Egy kellemes, bortól mámoros filmnézés után Vincent felvetette, hogy el kéne küldenem valahova az irományomat, mert szerinte igenis van rá esély, hogy felfigyeljenek a történetemre. Eleinte hangosan ellenkeztem, de barátom elővette a legmeggyőzőbb énét, és addig mondta a magáét, míg végül rábólintottam a javaslatára. Összeszedtem minden bátorságomat, félreállítottam a komplexusaimat és egy rövid e-mail kíséretében elküldtem az In to your Skin kész változatát egy kisebb, de jó nevű angol kiadónak, akik foglalkoznak a közönség számára ismeretlen, elsőkönyves szerzőkkel is.

Ville továbbra sem tudott semmit az egész fordítási folyamatról, így természetesen erről sem számoltam be neki. Nem tudtam pontosan megmondani miért hallgattam el előle mindezt, nagyrészt talán azért, mert meglepetést akartam neki okozni, de féltem, hogy azzal, hogy a kiadóval kapcsolatos dologba se avattam be, túlléptem egy határt. Mindenesetre ragaszkodtam hozzá, hogy nem mondok neki semmit, amíg nem kapok valami visszajelzést az írásomról.

Augusztus közepén járt az idő, már egy egész hónap telt el a finnországi utazásom óta és piszkosul lehangolt voltam. Szinte megállás nélkül az elküldött kéziraton kattogott az agyam, és amikor épp nem idegesen figyeltem az újonnan érkező e-mailjeimet, akkor azon aggódtam mikor lesz végre pár szabadnapja Villének. Egyre nehezebben viseltem el a hiányát, főleg az olyan napokon szenvedtem meg a magányt, amikor Ville idejéből csak néhány rövidke üzenetre futotta és nem volt alkalmam hallani megnyugtató szavait. Neki sem volt könnyű, minden beszélgetésünk alkalmával egyre erősebb bűntudatot érzett az elnyúló turné miatt, pedig igyekeztem levenni a válláról ezt a terhet, de mondhattam akármit is, az nem változtatott azon a tényen, hogy mindketten borzalmasan hiányoltuk a másikat. Ha nem lett volna velem Vincent, minden bizonnyal visszaestem volna abba a sötét verembe, ahonnan alig két hónapja kezdtem kimászni.

Aztán, amikor már kezdtem elveszteni a reményt, hogy valaha is újralátom kedvenc finn énekesemet, egy perc alatt változott meg minden körülöttem. Egy nagyon hosszú nap után, bágyadtan olvasgattam az ágyamban, amikor megcsörrent a mellettem lévő telefonom.

-          Szívem, nem érdekel, mit csinálsz, vagy hogy milyen programjaid vannak, holnapra vettem neked jegyet Helsinkibe, és ha nem jössz, érted megyek és én magam rángatlak ide – mondta Ville mindenféle köszönés nélkül.

-          Mi, hogyan, komolyan?

-          Van egy egész hetem.

-          Úristen, ez a legszebb dolog, amit valaha mondtál nekem – kiabáltam boldogan.

-          Nekem is hiányzol – nevetett fel.

A sok könnyel átitatott éjszaka után, végre boldogan, őszintén mosolyogva hajtottam álomra a fejemet, abban a biztos tudatban, hogy másnap újra Ville mellett leszek. 

// Sziasztok Kedveseim!

Hát ez majdnem egy Ville nélküli rész lett, de aztán még kaptatok belőle egy kicsit. A következőkben gyorsabban fognak történni az események, nem lesz annyi időhúzás mint az elején volt, de nem kell aggódni még van tizenkét fejezet a végéig!

Köszönöm hogy vagytok és nagyon szeretlek titeket!

Rion //