// sixteen //

Ahogy fokozatosan oszlani kezdett a jellegtelen álmom és tudatommal együtt a testem is ébredezni kezdett, lustán kinyitottam a szemem. Az első dolog, amit megláttam, Ville tetovált karja volt, ami könnyedén ölelt magához. Halványan emlékeztem rá, hogy megkérdeztem aludhatok-e vele, de az kiesett, hogy teljesen összegabalyodtunk volna. Halkan nyöszörögve mocorogni kezdtem, kiszabadítottam magam a férfi öleléséből, megfordultam és Ville félig betakart, de láthatóan meztelen mellkasával találtam szembe magam; még nekem is túl korán volt ahhoz, hogy zavarba jöjjek, így csak egy álmos mosollyal az arcomon bújtam vissza hozzá.

-          Jó reggelt Drágám – halottam meg Ville rekedtes hangját. – Jól aludtál?

Válaszul csak hümmögtem és szemem ismét lecsukva hallgattam a férfi ütemes szívverését. Az idejét se tudtam már annak, mikor éreztem akkora nyugalmat, mint azon a reggelen, ahogy Ville lusta mozdulatokkal simogatta a hátamat.

-          Kávéra van szükségem – morogtam halkan pár perc múlva.

Nehézkesen kikászálódtam a puha ágyból és fáradtan pislogva indultam el a földszint felé.

-          Nekem is csinálhatsz – szólt utánam Ville, mikor már majdnem kiértem a hálószobából.

A kopott kanapén ülve ébredeztem, a háttérben Bach egyik hegedűre írt darabja szólt, aminek túlvilági hangzása, különleges légkört teremtett a félhomályban úszó helyiségben. Kicsivel később meghallottam Ville lépteinek ismerős zaját, aki szájából lógó cigivel, csak egy sötét melegítőnadrágot viselve botorkált oda hozzám. Odanyújtottam neki a dohányzóasztalon lévő bögréjét, amit egy fáradt mosollyal köszönt meg. Leült mellém és hosszú másodpercekig nézte álomittas tekintettel az arcomat, bele-bele szívva a cigarettájába.

-          Mi az? – mosolyodtam el én is.

-          Semmi – rázta meg fejét, majd egy apró puszit lehelt a homlokomra.

Még kicsit szokatlan volt, hogy folyamatosan egymás érintését keressük, hogy minden különösebb ok nélkül megcsókol, de nagyon élveztem ezt, az újfajta kapcsolatunkat.  Leraktam a már kiürült bögrémet és rádőltem Ville vállára, aki lazán átkarolta a derekamat. Addig még nem volt alkalmam alaposabban megnézni a felsőtestét díszítő tetoválásokat, de azon a reggelen, tökéletes rálátásom nyílt az összesre. Bizonytalan mozdulatokkal rajzoltam körbe ujjammal néhány minta körvonalát, bőre puha volt és a szokásos, mámorító édes illatot árasztotta, amit még a cigaretta erős szaga sem tudott elnyomni.

-          Mit csinálunk ma? – kérdeztem.

-          Amit csak szeretnél Szívem.

-          Maradhatunk így egésznap?

-          Persze – kuncogott halkan Ville, ujjait fel alá járatva az oldalamon. – De én arra gondoltam, hogy kimehetnénk a tengerpartra.  

-          Jól hangzik, de még maradjunk így egy kicsit – néztem fel rá.

-          Rendben – mosolyodott el kedvesen.

Majd lágyan megcsókolt, ajkának kávé és hamu íze volt, ami olyannyira jellemezte őt. Akkor gondoltam rá először, hogy erre nekem tényleg szükségem van. Szükségem van a reggeli, álmos összebújásokra, a lomha lopott csókokra és a közös kávézásokra.

Végül csak kora délután indultunk el otthonról. Kéz a kézben sétáltunk Helsinki külvárosában, üres parkokban ücsörögtünk, önfeledten beszélgettünk, leginkább saját magunkról, de mintha mindketten szándékosan kerültük volna a jövőt érintő témákat. Minden olyan könnyedén ment, nem voltak kínos csendek, valamelyikünknek mindig akadt mondanivalója. Ville sokat kérdezett a gyerekkoromról, elmeséltette velem, hogyan ismertem meg a zenekarát, és minden egyes szóra, ami elhagyta a számat, úgy figyelt, mintha a világ legérdekesebb dolgáról beszélnék. Furcsa volt visszagondolni rá, hogy pár hete mennyire rettegtem tőle, hogy Londonban még milyen feszélyezett voltam a közelében és, hogy Ville vallomása, miszerint mellettem kevésbé kísértik a démonjai, mekkora változást hozott a kapcsolatunkba. És az óta csak közelebb kerültünk egymáshoz, egyre többet tudtunk meg a másik múltjáról, szokásairól.

A tenger csodálatos volt, a sós levegő kellemesen csiklandozta a torkomat, ahogy a kikötőben sétálgattunk. Eredetileg egy rövid hajóút is be volt tervezve, de valahogy egyikünk sem vágyott más emberek társaságára, ezért csak letelepedtünk egy part melletti büfénél és a tájban gyönyörködve beszélgettünk tovább. Az idő kellemes volt, az égen alig volt felhő és a szél sem hozott magával hideget, mégis szinte kihalt volt a környék, csak néhány turistával és pár kutyással találkoztunk, akik ügyet sem vetettek ránk.

Már korábban is feltűnt, hogy Ville milyen megfontoltan beszél a múltjáról; szívesen emlékezett vissza azokra az időkre, amikor még csak annyi idős volt, mint én, és ha futólag is, de megemlítette az alkohollal kapcsolatos gondjait ellenben, a régi párkapcsolatairól, amik olyan mély sebeket ejtettek rajta, egy szót sem szólt. Ezt a kicsit tartózkodó hozzáállását annak tudtam be, hogy legyenek bármilyen érzéseink is a másik iránt, még bőven újnak számított az ismertségünk ahhoz, hogy mindent megosszuk egymással. És különösebben nem is zavart, hogy hallgat a volt barátnőiről, csupán furcsának találtam, hogy egyetlen sztorijában sem szerepelnek, mintha soha nem is léteztek volna. Nem is próbáltam ebbe az irányba terelni a beszélgetést, úgy voltam vele, hogy ha majd készen érzi magát rá, akkor elmeséli milyen csontvázak lakoznak a szívében.

Már sötétedett, amikor visszaértünk a toronyházba, még a parton kezdtünk el a filmekről beszélgetni, azt terveztük, hogy megmutatjuk a másiknak a kedvenc alkotásunkat, sajnos Ville szinte azonnal megvétózta a Star Wars maraton ötletét, mondván, hogy mindketten ezerszer láttuk már a trilógiát és túl sok időt is venne igénybe a megnézésük. Nem szívesen mondtam le a kedvenc űroperámról, de miután megígérte, hogy május negyedikén, ha kell, több száz kilométert is repül, hogy végignézze velem mind a három részt, vonakodva de belementem, hogy másik filmet választok.  

Épp valami rágcsálnivalót kerestem a kissé hiányosan felszerelt konyhában, amikor Ville a telefonját szorongatva, egy mindjárt jövök felkiáltással, sietve felment az emeletre. Arra gondoltam, hogy a másnapi előadással kapcsolatban lehet valami megbeszélnivalója, de nem igazán foglalkoztam vele komolyabban, egészen addig amíg, tíz perc múltán pár papírlappal a kezében, arcán egy hatalmas vigyorral, vissza nem jött az alsó szintre.

-          Minek örülsz ennyire? – kérdeztem.

-          Beszéltem Vincenttel, aki volt olyan kedves és átküldött nekem pár dokumentumot.   

-          És? – néztem rá már kicsit gyanakodva.

Válasz helyett csak felém nyújtotta a nála lévő lapokat. Kíváncsian olvastam el tetején lévő első pár sort és döbbenten ismertem rá bennünk az egyik olyan novellámra, amit angolul írtam.

Hitetlenkedve néztem fel Villére.

-          Eli, ha nem szeretnéd, nem fogom elolvasni őket.

Ugyan már korábban megígértem, hogy megmutatom neki ezeket az írásokat, viszont valahogy abban bíztam, hogy erre máskor fog sor kerülni, például miután átnéztem és kijavítottam őket. Egy pillanatra felötlött bennem, hogy nemet mondok neki, de tudván, hogy Ville mennyire kíváncsi rájuk egyszerűen képtelen voltam rá.

-          Olvasd el nyugodtan, de előre szólok, hogy egyáltalán nem jók – adtam neki vissza a lapokat.

Ville kényelmesen eldőlt a kanapén, hosszú lábait a dohányzóasztalra tette, míg én tőle egy kicsit távolabb ültem le. Idegesen rágcsáltam a szám belsejét és mereven néztem az arcát, abban reménykedve, hogy le tudom róla olvasni a gondolatait. 

-          Eli, nagyon nehéz ám úgy olvasni, hogy folyamatosan bámulsz – emelte fel Ville a tekintetét.

-          Bocsi – mondtam.

Hogy eltereljem a figyelmemet, elkezdtem nyomkodni a telefonomat, de hiába néztem a világító képernyőre, gondolataim végig Ville körül forogtak, minden egyes alkalommal, amikor meghallottam a papír susogását összerezzentem, talán még akkor sem voltam ennyire ideges, amikor először találkoztam vele.

-          Szívem – szólalt meg végre, megtörve a bő húsz perces csöndet.

-          Tudom, hogy nagyon bénák, még két éve írtam őket és...

-          Imádom a gondolataidat – szakított félbe Ville. – Elképesztő, ahogy leírod a dolgokat, minden érzelmet, minden mozzanatot tökéletesen érzékeltetsz, és a gondolatok amiket belefűztél a sorok közé, gyönyörűek.

Biztos vagyok benne, hogy a szívem megállt egy pillanatra. Mindig is őrülten bizonytalan voltam az írásommal kapcsolatban, és ugyan mondták már, hogy jól fogalmazok, és érdekesek a történeteim, de Ville szavai ennél sokkal többek voltak, ez volt a legszebb dolog, amit hosszú idő óta hallottam. Ösztönösen, minden előjel nélkül mozdultam felé és csókoltam meg. Ez nem az a lusta, kedves csók volt, amiken annyiszor osztoztunk már azon a napon, ez a csók teli volt szenvedéllyel. Szavai elindítottak bennem valamit, amitől jobban vágytam rá, mint addig bármikor. Ajkaink vad táncot jártak, a levegő szó szerint izzott körülöttünk, ahogy a kanapén elfeküdve, elmerültünk egymás közelségében. Míg én Ville nyakába kapaszkodtam és hosszú hajába túrtam ujjaimat, ő a szabad kezével a pólóm alá nyúlva fedezte fel a csupasz bőrömet. Azt kívántam bár soha ne érne véget ez a pillanat, de Ville elszakította ajkát az enyémtől. Sötéten parázsló tekintetében ugyanazt a vágyat láttam, amit az egész testemben éreztem.

-          Azt hiszem itt az ideje, hogy beszéljünk - szólalt meg nagyot nyelve.

Majd lassan, továbbra is a szemembe nézve felegyenesedett.

-          Lehet – tornáztam magam én is ülő helyzetbe.

Hideg csönd telepedett fölénk, csak a még mindig kissé szabálytalan lélegzetünk zaját lehetett hallani.

-          Eli, hidd el, én sem vágyom jobban erre a találjuk ki hova tart a kapcsolatunk beszélgetésre, mint te, de muszáj túlesnünk rajta – gyújtott rá egy cigarettára Ville.

-          Tudom, csak úgy érzem, jobb lenne úszni az árral és az időre hagyni a piszkos munkát.

Menekülésnek hangzott, amit mondtam, pedig csak részben volt az.

-          Normális esetben hagynám is, hogy minden kialakuljon magától, de Szívem, amikor találkoztunk, egy kész roncs voltál, akkor is szomorú volt a tekinteted, amikor mosolyogtál. Ugyan már egyértelműen jobban vagy, de még mindig látom benned azt a félelmet, ami miatt nem mertél közeledni az emberek felé és nem akarom, hogy miattam újra teljesen magadba zárkózz. Arról nem is beszélve, hogy én sem voltam, vagyok a legjobb formámban, nekem is meg vannak még a démonjaim. És azt neked is be kell látnod, hogy ez így mindkettőnkre nézve elég veszélyes kombináció, ezért muszáj beszélnünk rólunk, arról, hogy mit is tudunk adni a másiknak.  

Hangja szokatlanul komoly volt, arca szinte üresnek tűnt az ajkán játszó pimasz mosoly nélkül. Legbelül éreztem, hogy igaza van, hogy nem hagyhatjuk megválaszolatlanul a fejünk fölött lógó kérdéseket, de egyszerűen természetellenesnek tűnt megbeszélni, szavakba önteni az érzéseinket. Még olyan törékenyek voltunk és féltem, hogy az este végére mindketten ezernyi apró darabra fogunk hullani.

-          Készen érzed magad rám? – kérdezte Ville.

Összezavarodva néztem rá, fogalmam sem volt mire célozhat ezzel a kérdéssel.

-          Bízom benned, ha erre gondolsz – utaltam vissza a korábbi beszélgetésünkre, ahol elmondtam neki, mennyire nehezemre esik megbízni valakiben.

-          Ennek őszintén örülök, de nem erre gondoltam. Készen állsz a velem együtt járó csomagra?

Továbbra sem voltam benne teljesen biztos, hogy mire szeretne kilyukadni.

-          Hosszú hetekre elmegyek itthonról turnézni vagy stúdiózni, az év nagyobb részében semmi időm nincsen, az újságok pedig minden szart összeírnak rólam és ha kiderítik, hogy veled vagyok, téged sem fognak kímélni. 

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tartottam a sajtótól, mert hiába nem voltak már annyira felkapottak, mint tíz éve, így is sokat cikkeztek róluk, leginkább Villéről.  De a turnék miatti távolléte sokkal jobban aggasztott, amit csak bonyolított az, hogy két, egymástól messze lévő országban éltünk, mégis úgy éreztem érte megéri elviselni a nehézségeket, amik a kapcsolatunk velejárói voltak.

-          Ezekkel mind tisztába vagyok – jelentettem ki egyszerűen.

Láthatólag válaszom egyáltalán nem nyugtatta meg.

-          Ezt erősen kétlem. Tegyük fel, hogy én már jó ideje a világ másik végén koncertezem, az időzónák miatt szinte lehetetlen hosszabban beszélgetni, mert vagy az egyikünk vagy a másikunk hulla fáradt, hogyan fogod ezt elviselni? Volt már egyáltalán hasonló kapcsolatod?

-          Nem igazán – mondtam halkan.

-          Érzelmileg nagyon megterhelő, amikor nem csak, hogy nem tudsz együtt lenni a pároddal, de még beszélni sem tudtok rendesen egymással. És ugyan át lehet vészelni az ilyen időszakokat, de félek, hogy te erre még nem állsz készen, és nem akarom, hogy a közelgő turnénk kellős közepén döbbenj rá, hogy ez túl sok neked.  

Az érveit ugyan jogosnak éreztem, mégis valahol bántó volt, hogy azt gondolta ilyen hamar megtörnék, de közben értettem is, hogy miért tart ettől. Az elmúlt hónapokban egyáltalán nem volt stabilnak nevezhető az érzelmi világom, de már így is olyan sokat változtam Ville közelében, ezért őszintén bíztam benne, hogy a segítségével egy új, a korábbinál szilárdabb talajt tudok teremteni az érzelmeimnek.

-          Ha esélyt sem adunk magunknak, soha nem fogjuk megtudni, mi fog történni. És igen, benne van a pakliban, meg fog viselni amíg turnézol, de abban biztos lehetsz, hogy soha nem hagynálak így cserben, ha elhatároztuk, hogy együtt vagyunk.

Ville nem felelt azonnal; feszülten rágyújtott egy újabb cigarettára és próbálta összeszedni a gondolatait.

-          Elhiszem, hogy szándékosa nem tennél ilyet, de mivel még soha sem voltál ilyen helyzetben, ezért nem is tudhatod hogyan reagálnál rá.

Válaszolni akartam neki, megvédeni magamat és talán magunkat is, de túl lassú voltam, Ville feszültsége engem is feszélyezetté tett, és mire megszólaltam volna, már újra az ő mély hangja töltötte be a helyiséget.

-          De bízom benned.

Szavaira halványan elmosolyodtam.

-          Viszont még így is rengeteg akadály van előttünk, például, hogy én veled ellentétben már bőven túl vagyok a csapongó korszakomon és stabilitásra vágyom.

-          Mintha én annyit tombolnék – forgattam meg szemem ignorálva a célzását arra nézve, hogy nem egy komoly kapcsolatot keresek mellette.

-          Az isten szerelmére Eli, huszonnégy éves vagy – mondta

-          Tudom…

Egy csöppet sem tetszett az irány, amibe a beszélgetésünk haladt.

-          Én ennyi idősen rengeteg őrültséget csináltam, amik ma már nem férnének bele az életembe. És hiába is voltak hosszú kapcsolataim, nem álltam még készen arra, hogy teljesen elkötelezzem magam valaki mellett. 

Döbbenten tanulmányoztam az arcát, egyszerűen nem értettem mi ez a hirtelen fordulat Ville viselkedésében. Soha semmi jelét nem mutatattam annak, hogy unalmasnak találnám, hogy arra a vad rocksztár énjére vágynék, aki évekkel ezelőtt volt. Hihetetlen volt számomra, hogy ő, aki átlátott minden falon, amit magam köré emeltem, hirtelen csak egy hormontúltengéses fiatalt lát bennem.

-          Szóval azért mert te minden koncert után matt részeg voltál és kitudja hány nőt fektettél meg, én is automatikusan ilyen leszek?

Határozottan dühös és sértett voltam.

-          Nem ezt mondtam – túrt bele ujjaival idegesen a hajába.

-          Akkor mit?

-          Azt, hogy kibaszottul fiatal vagy és nem én akarok lenni az, aki elveszi a lehetőségeidet.

Tátott szájjal bámultam Villére.

-          Milyen lehetőségeimet? Nem azért nem iszom le magam minden másnap a sárga földig, mert nincsen rá lehetőségem, hanem mert nem akarom, ahogy nem akarok semmitmondó kapcsolatokat sem, pont úgy vágyom a stabilitásra, min te. A koromon pedig ha akarnék, sem tudnék változtatni – válaszoltam keseredetten.

Fogalmam se volt róla, honnan vette, hogy valami bulizós, az életet két kézzel habzsoló lány szeretnék lenni. Hiszen láthatta mennyire kényelmetlenül érzem magam idegen körül, hogy csak akkor tudok felengedni a tömegben, ha mellettem van Vincent vagy ő. Rosszul esett, hogy annyi átbeszélgetett óra után sem értette meg, milyen ember is vagyok valójában, holott addig úgy éreztem, könnyedén átlát minden falon, amit magam köré emeltem.

-          Nem bántani akarlak ezzel, ne értsd félre – mondta kicsit lágyabb hangsúllyal. – Magasról teszek rá, hogy hány éves vagy, mert minden meg van benned, amire szükségem van. Imádom ahogy nevetsz, ahogy teljes szívvel rajongsz a zenéért, és folyamatosan elképeszt mennyire intelligens és naiv tudsz lenni egyszerre. De félek, hogy egy nap csak rádöbbensz, hogy amit én akarok, az neked még túl sok vagy épp túl kevés és… – hagyta félbe a mondatát.

-          És ott hagylak valaki másért? – fejeztem be halkan a gondolatmenetét.

Ville elnyomta a már régen kialudt csikkjét, és feltűnően kerülte a tekintetemet. Tisztában voltam vele, hogy ez az ő mumusa, a félelem attól, hogy miután megnyílik valakinek, az köszönés nélkül sétál ki az életéből, de reméltem, hogy azért hívott el Helsinkibe, mert úgy gondolta én más vagyok. Azt gondoltam, hogy ha én minden kétséget kizáróan meg tudok benne bízni, akkor ő is képes ugyanerre, de hiába is mondta ezt pár perce, láthatólag nem így volt.

-          Ville, édesem – fogtam meg a hideg kezét, hogy magamra vonjam a figyelmét – Szó szerint TE vagy az ideálom. Ugye felfogtad, hogy évekig ábrándoztam rólad? És persze, nem ismertelek, de három hete beléptél az életembe, és már az első fél órában, tokostól tépted ki az ajtót, ami mögé elrejtőztem. Ezt még talán felírhatom annak a számlájára, hogy előjött a tizenévesen érzett rajongásom. De a beszélgetéssel töltött hosszú órák alatt, megismertelek téged, akinek bármilyen témát felvethetek, mert mindenről van véleményed. Mindig figyeltél arra, amit neked mondtam, még ha fáradt is voltál, vagy nem is érdekelt annyira, akkor is meghallgattál. Soha nem akartál korlátozni, végig azon ügyeskedtél, hogy kimerészkedjek a kalitkámból, szóval eszedbe se jusson, hogy másra lenne szükségem. És basszus, szerinted nekem egyszerű elhinni, hogy tényleg érdekellek és nem csak jótékonysági esetet látsz bennem?

Hangom tele volt keserűséggel, pedig lényegében épp akkor vallottam be, hogy szeretem őt. Idegesen vártam, mi lesz a reakciója, hogy vajon még mindig úgy érzi túl fiatal és éretlen vagyok hozzá vagy végre ő is közel enged magához. Ville csöndesen, kifejezéstelen arccal nézett rám, majd minden figyelmeztetés nélkül az arcomhoz nyúlt és kiszáradt ajkát az enyémre tapasztotta. Csókja tele volt érzelmekkel, úgy ölelte át vékony testemet, mintha az élete függne tőle. Egy szemvillanás alatt tűnt el belőlem minden félelem és feszültség, végre teljesen biztonságban érezhettem magam mellette. Mikor elváltunk egymástól, Ville tekintete a szememet kereste.

-          Ne haragudj – búgta csendesen.

-          Semmi baj – simítottam végig ujjaimmal enyhén borostás arcán. – Én akarom ezt, akarlak téged – mondtam ki a szavakat, amik már napok óta érlelődtek bennem.

-          Én is Szívem – mosolyodott el lágyan. – De nem lesz egyszerű, Németország nem a szomszédban van és nekem ritkán van ennyi szabadidőm.

-          Nem megyek vissza Münchenbe – mondtam halkan.

Ville kérdőn nézett rám, őt még nem avattam be a hetekben körvonalazódott tervembe.

-          Londonban maradok, talán segítek Vincnek vagy valami, ezt még nem találtam ki.

Kicsit meglepetten, de megértően bólintott, tudta mennyi fájdalmas emlék köt az otthonomhoz, és milyen nehéz lenne visszatérnem Münchenbe.

-          Majd megoldjuk valahogy – mosolygott rám bíztatóan.

Szemében láttam, hogy teljesen komolyan gondolja amit mondott. Neki ugyanannyira szüksége volt erre a kapcsolatra, mint nekem és pár száz kilométer nem állíthat meg minket. Természetesen aggódtam, soha nem voltam még távkapcsolatban, de bíztam a szavaiban.

Ville felvette a dohányzóasztalról a már majdnem üres cigarettásdobozt, kivett két szálat és az egyiket szó nélkül felém nyújtotta. Mindketten rágyújtottunk és buta mosollyal az arcunkon néztük a másikat.

-          Tudod, imádom, hogy szinte mindent le tudok olvasni az arcodról, mégis folyamatosan meglepsz édesem – hangsúlyozta ki az utolsó szót.

Persze, hogy nem kerülte el a figyelmét, hogy ismeretségünk óta, először becéztem őt.

-          Most komolyan Eli, hogy működik nálad ez a pirulás? – nevetett kedvesen Ville, ahogy próbáltam elrejteni előle a lángoló arcomat.

-          Nem tudom – lestem fel rá szégyenlősen. – Úgy látszik nagyobb hatással van rám, ha mondasz valamit, mint amikor csinálsz.

Ville arckifejezése azonnal megváltozott. A boldogságtól csillogó szeme, elsötétedett és kihívóan pillantott rám.

-          Majd meglátjuk milyen leszel, amikor tényleg csinálok valamit – fújta felém a cigarettája szürke füstjét.

-          Hagyd már abba – bújtam oda hozzá, beletemetve arcomat a pólójába.

-          De még nem is csináltam semmit – simított a fülem mögé néhány hajtincsemet.

Ville elemében volt. A kisebb veszekedésünk, egyértelműen felszabadultabbá tette, már nem láttam az arcán átsuhanó aggodalmat, pont olyan pimasz volt, mint azokon a távolinak tűnő napokon, mikor egy hetet Londonban töltött. Tovább piszkált, felhozta a törülközős incidenst is és igazából mindent megtett annak érdekében, hogy teljesen zavarba jöjjek, és csak akkor hagyta abba a csipkelődést, amikor már feltűnően nem viszonoztam a csókjait. Kicsit olyanok voltunk, mint azok a kamasz párok, akik alig pár napja jöttek össze, és még minden lopott érintés újdonságnak hat számukra. Ami eléggé ironikus volt, hiszen alig pár perce vetette a szememre, hogy milyen fiatal is vagyok. Ha nem éreztem volna magam gusztustalanul boldognak, talán elgondolkoztam volna rajta, hogy ez mennyiben volt valós probléma számára és mennyi volt belőle a védekezés. De mivel nem akartam elrontani sem a saját, sem Ville hangulatát, úgy döntöttem ezen ráérek később rágódni.

Ville ismét a novelláimra terelte a szót, lelkesen mondta el újra, mennyire tetszettek neki és konkrétan utasított rá, hogy fordítsam le a többi írásomat angolra, még a segítségét is felajánlotta, bár pár szónál nem beszélt többet németül. Nem ígértem neki semmit, hiszen hiába is beszéltem folyékonyan a nyelvet és írtam már pár oldalt angolul, nem voltam benne biztos, hogy ha lefordítanám egy hosszabb művemet az megőrizné az eredeti nyelvezet sajátosságait.

Majd végre elkezdtük nézni a Karácsonyi Lidércnyomást, ami Ville egyik kedvenc filmje volt és ugyan már én is többször láttam Tim Burton remekművét, ő ragaszkodott hozzá, hogy közösen is megnézzük. Szinte aranyos volt, ahogy halkan énekelte a dalokat és némán tátogta a kedvenc párbeszédeit.  

-          Holnap fél négykor érkezik Vincent, kimegyünk elé a reptérre és onnan rögtön a Hallba megyünk, lesz egy csomó próba és hétkor kezdünk – vázolta fel a másnapi menetrendet Ville.

-          Istenem, meg is feledkeztem Vincről, nem lehetne, hogy nem beszélünk neki rólunk?

Előre rettegtem a kínos beszólásoktól, mert bár biztos voltam benne, hogy barátom örülni fog annak, hogy végre van egy különleges ember az életemben, de őt ismerve tudtam, nem fogja csak úgy szó nélkül hagyni, hogy ő már az elején azt mondogatta nekem, hogy bele fogok zúgni Villébe.

-          Szerintem már tudja – nézett rám részvéttel a szemeiben. – Amikor délután beszéltem vele, megkaptam a szokásos, ha összetöröd a szívét, megöllek szöveget.

-          Csodás, most hónapokig fogom hallgatni, hogy ő már az első nap megmondta, hogy le fogsz venni a lábamról.

Ville próbált kicsit nyugtatni, pedig elég egyértelmű volt, hogy ha Vincent elkezdi rajtam köszörülni a nyelvét, ő is csatlakozni fog hozzá.

Aznap már nem kellett megkérnem Villét, hogy aludjunk együtt, természetes volt, hogy a fürdőből a vendégszoba helyett, az övébe megyek. Az ágyban, szorosan egymáshoz bújva még halkan beszélgettünk valami lényegtelen semmiségről, majd szép lassan mindketten álomba merültünk. Szokatlan volt számomra, hogy ilyen könnyen alszom el a karjaiban. Valahogy mindig is feszélyezett ha nem volt elég szabadterem, ahol kedvemre mocoroghatok és nem kell attól tartanom, hogy felébresztem a másikat. Mellette viszont az zavart volna, ha nem ér hozzám, ha karjával nem szorít magához. 

// Sziasztok Kedveseim!
Szerda van, nincsen semmi csúszás. Amint láthattátok ez ismét egy hosszabb rész lett, nekem nem tartozik a kedvenceim közé, de hogy pontosan miért azt nem tudnám megmondani, talán valahogy hiányosnak érzem, de tényleg nem tudom. Remélem bennetek pozitívabb élményt hagyott a fejezet, de ha esetleg nem, akkor írjatok nyugodtan, mert a negatív kritikából néha többet lehet tanulni, mint a sok dicsérő szóból.
Szerdán találkozunk, addig is jó olvasást!

Rion //

//Már tegnap kiraktam a részt, de csak ma vettem észre, hogy fehérrel ki van jelölve az egész, és csinálhattam akármit, fehér is maradt ezért inkább csináltam egy új bejegyzést... //