// twenty //

Másnap épp azt tervezgettük, hogy miket is csináljunk a hátralévő, egyre csak fogyatkozó napjainkon, amikor megcsörrent Ville telefonja, ő pedig mosolyogva válaszolt a hívásra. Nem fordítottam rá különösebb figyelmet, szokása volt eltűnni, hosszúra nyúló negyedórákra, hogy megbeszélje az együttes ügyes bajos dolgait. De akkor nem vonult el egy másik szobába, hanem ott maradt mellettem és bizonytalanul méregetve nézte az arcomat. Hangján és kicsit merev tartásán érződött a feszültség, amit nem igazán tudtam mire vélni.

Miután lerakta a telefont, tekintete egyértelműen elárulta, hogy valami olyan dolgot mondtak neki, ami kényelmetlenül érinti, nem csak őt, hanem engem is.

-          Valami baj van?

-          Nem, vagyis talán, az öcsém Jesse hívott és holnap átjönne ebédre.

Addig még szóba sem került, hogyan és mikor fogunk megismerkedni a másik családjával, igaz anyámék nem tudtak semmit sem Villéről, sem a kapcsolatunkról, és egyelőre nem is akartam ezen változtatni.

-          És öhm, félnem kéne?

Valamiért, mindig is nehezen jöttem ki a barátaim rokonaival, általában túl csöndes és óvatos voltam a közelükben, igazán esélyt sem adva rá, hogy megláthassák a valódi személyiségemet. Nem utáltak és tudtommal egyik anyuka sem akart éket verni közénk, egyszerűen csak képtelen voltam beilleszkedni közéjük.

-          Nem, azt nem mondanám, jobban jársz vele, mint a szüleimmel.

-          Ez nem hangzik túl biztatóan – húztam el a számat.

-          Ha nem szeretnéd, lemondhatom.

Őszintén örültem volna, ha a közeljövőben nem kéne senkivel megismerkednem, aki vér szerint kapcsolódik Villéhez, de nem akartam rögtön az elején nemet mondani rá.

-          Te szeretnéd, ha találkoznék vele? – kérdeztem komolyan.

Úgy éreztem, nem mindenképp csak az a fontos, hogy én tartok a hozzá közel állók véleményétől, hanem, hogy neki mit jelentene, ha a testvére megismerne. Abból, amiket addig mesélt nekem, az jött át, hogy igencsak szoros a kapcsoltuk és szeretik egymást, de láttam rajta, hogy ő is bizonytalan egy kicsit.

-          Azt hiszem igen, csak reméltem, hogy egy kicsit tovább megtarthatlak magamnak.

-          Akkor találd ki, hogy mit főzzek, mert gondolom, nem rendelni akarsz.

Ville hangyányi meglepettséggel, de hálásan mosolygott le rám.

-          Köszönöm Szívem – adott egy meleg csókot az ajkamra.

Miután gyorsan eldöntöttük, hogy ugyanazt az olasz tésztát fogom csinálni, amit Londonban is főztem, tapogatózva rákérdeztem, hogy mégis mennyit árult el rólam az öccsének. Nem akartam, hogy csak az ajtóban állva, jöjjön rá, hogy a bátyja egy huszonéves, német csajjal kavar. Mert bár szerintem a tizenhárom év különbség még az elfogadható határokon belül mozgott, de lehet Jesse számára kényelmetlen lenne, hogy alig idősebb nálam pár évvel. Ville megnyugtatva ölelt át, és vigyorogva biztosított, hogy nem lesz semmi gond, eleget, talán túl sokat is mesélt rólam az testvérének. És ne aggódjak, azt is tudja, hogy az elején, mindenkivel távolságtartó vagyok, bár őt ismerve, nem fogja magát zavartatni, de ő ott lesz mellettem és megvéd ha arról van szó.

-          Szerintem kedvelni fogjátok egymást.

Reméltem, hogy igaza lesz. Bíztam benne és a szavaiban, még akkor is, ha az agyam folyamatosan azt suttogta, hogy emlékezzek milyen volt Lukas szüleivel először találkozni, amikor egész vacsora alatt három szónál több nem hagyta el a számat, amikor a faggató kérdésekre is barátom válaszolt helyettem, amíg én szememet lesütve, kínosan mocorogtam a széken. Borzalmas volt, és ugyan később javult a helyzet, de soha nem sikerült teljesen lemosnom magamról az első, nem túl fényes benyomás emlékét.

A nap további része a zenéről szólt. Ville vigyorogva hozta föl, hogy igazán folytathatnánk a megkezdett gitároktatásomat, amibe ha nem is rögtön, de végül beleegyeztem. Nem mondanám, hogy sokkal jobban teljesítettem, mint az első alkalommal, annyi előnyöm volt csupán, hogy nem voltam hulla fáradt és már nem hozott teljes zavarba a férfi testének közelsége. Ville ismételten végtelenül türelmes volt velem, bár néha hallottam, ahogy elnyeli a feltörni készülő nevetését, amikor magamat szidva bénáztam a gitár bundjain.

-          Szívem az még mindig a felső E-húr, nem az alsó – magyarázta már mellettem ülve.

-          Tisztára logikátlan, hogy az alsó van felül – motyogtam.

Láttam, ahogy mosolyogva megrázza a fejét, és hálás voltam, amiért nem mondta el sokadszorra is, hogy hangmagasság szerinti felsőről van szó, nem pedig fizikairól.

Miután meguntam a sehova nem tartó akkordokat, hagytam, hogy Ville hozzáértő ujjai végre tisztességes dallamokat varázsoljon elő a hangszerből. Szerencsére már nem éreztem a mellkasomat feszítő idegességet, amikor előttem énekelt, így mindenféle gátlás nélkül élvezhettem a zenéjét.

Az estét az ágyában fekve töltöttük, cigarettáztunk, zenét hallgattunk és a mindenről beszélgettünk. Elmondhatatlanul boldog voltam mellette, és egy csöppet sem zavart, hogy csak az egyik pólója van rajtam. Eleinte még feszélyezve éreztem magam előtte meztelenül, de a kezdeti szégyenlősségem, meglepően hamar elpárolgott. Valamiféle magabiztosságot növesztettem, ahogy rájöttem, hogy Villét épp úgy felizgatja a testem látványa, mint engem az övé.  

Kicsit tartottam milyen lesz több, mint egy év után újra szeretkezni valakivel, mert amióta elvesztettem a szüzességemet, és úgymond igazi nő lettem, ez volt a leghosszabb idő, hogy nem volt senkivel intim kapcsolatom. Nem mondanám tökéletesnek az első együttlétünket, amilyen hevesnek indult, úgy nyugodott le a végére és lomha szenvedéllyel élveztük ki a másik testének minden egyes négyzetcentiméterét. De az utána következő alkalmak alatt egyre jobban kiismertük egymás igényeit, hamar megtaláltuk a közös hangot és gyorsan magam mögött hagytam az összes kételyemet.

Érdekes élmény volt Villével boltba menni, addig valahogy mindig úgy jött ki a lépés, hogy vagy egyikünk, vagy a másikunk vette meg a szükséges dolgokat, és együtt maximum egy üveg vízért mentünk be egy közértbe, és egy perc múlva már újra az utcán voltunk. De mivel arra a hétre, Ville teljesen kivonta magát a forgalomból, és még csak megemlíteni se volt hajlandó a közelgő lemez felvételt és interjúit, bőven volt ideje velem együtt bevásárolni a fél családi ebédre.

Már korábban is felült, hogy soha nem jutott eszébe, hogy bemehetnénk egy Burger Kingbe, vagy más, hasonlóan felkapott gyorsétterembe, de afölött teljes mértékben elsiklott a figyelmem, hogy mennyire komolyan veszi, miből készül az étel, amit megeszik. Minden terméknek alaposan ellenőrizte az összetételét, és csak olyan dolgokat tett a kosárba, amiket ő emberi fogyasztásra alkalmasnak talált. Ez nagyjából megmagyarázta, miért nem volt nála semmilyen félkész egytálétel, amit az ember csak bedob a mikróba és 2-3 perc alatt már kész is van a vacsorája, miért rendelünk mindig ugyanabból az étteremből és miért húzza állandóan a száját, amikor chipset keresek az egyébként üres konyhaszekrényében.

Egy jó óra volt, amíg megvettük az összes hozzávalót, pedig a bolt nem volt különösebben nagy és mindent hamar meg is találtunk. Az elején még mosolyogva, magamban jót szórakozva néztem, ahogy halál komolyan mérlegeli, melyik tésztát vegyük meg, de egy idő után, kezdtem elunni magam. Az egész olyan volt, mint amikor egy férfi elkíséri a barátnőjét egy leárazásokkal teli ruhaüzletbe, csak most felcserélődtek a szerepek, és nem ruhákat, hanem élelmiszereket vásároltunk. Húsz perc elteltével elő is vettem a telefonomat, végignéztem az összes közösségi oldalt, megosztottam pár képet, elolvastam a híreket és közben félvállról válaszoltam Ville kérdésére, hogy szerintem durum vagy a sima tészta lenne jobb a szószhoz és a zöldségekhez. Ugyan kicsit lassan, de Villének is feltűnt, hogy fejben valahol egészen máshol járok.

-          Szívem, te nem is figyelsz rám.

-          De igen, azt kérdezted, hogy melyik tejet vedd meg, és végül azt tetted a kosárba, amit eddig is venni szoktál – mondtam neki, fel se nézve a telefonomból.

Nem okozott különösebb nehézséget egyszerre két vagy akár több dologra figyelnem, egyszerűen csak kiszűrtem a lényegtelen információkat és megjegyeztem azokat, amik később még fontosak lehetnek.

-          Talán untatlak? – lépett közelebb hozzám.

Elszakítottam tekintetemet a képernyőről és felnéztem magas, vékony alakjára.

-          Egy kicsit – mosolyogtam rá.

Ville felemelte a szemöldökét és igyekezett sértődötten tűnni, de nem igazán sikerült neki. Nagyon is ismertem azt a kifejezést, ami elterült az arcán. Picinyke sebet ejtettem a féltve őrzött, folyamatosan táplált egóján és ő ezt egyszerűen nem tudta elviselni. Ez volt az egyik kedvenc játéka, kiprovokálni, hogy valami olyasmit mondjak, amiért szerinte büntetlenül visszavághat, és tehet csipkelődő megjegyzéseket. Nem mintha akkor szánt szándékkal csinálta volna, de ez nem akadályozta meg abban, hogy egy olyan csataként tekintsen a helyzetre, amit mindenképpen meg kell nyernie.

-          Tegnap este nem úgy tűnt – mosolyodott el féloldalasan.

-          Most komolyan Ville? – pirultam el azonnal.

-          Ha te így, akkor én is így – adott egy ártatlannak látszó puszit a szám szélére.

Hitetlenkedve ráztam meg a fejemet. Elképesztett, hogy néha mennyire gyerekes tudott lenni, milyen természetesen vedlett vissza egy értetlen kamasz fiú szintjére. Valahol idegesített az a töretlen kényszere, hogy minden adandó alkalommal zavarba hozzon, de mégis kedveltem ezt az oldalát, hisz többek közt ezeknek a pimasz mondatoknak köszönhetően szerettem belé.

-          Nem lehetne, hogy kiválasztod a cuccokat és megyünk?

Kezdett elfogyni a türelmem, csak könyvekkel és használt bakelitekkel teli boltokban szoktam harminc percnél tovább időzni, és legnagyobb sajnálatomra, ez az üzlet egyikből sem bővelkedett.

-          Már csak póréhagyma és paprika kell, és mehetünk Szívem – ölelte át a derekamat.

Szerencsére a zöldségeken nincsen semmiféle címke, ami az összetevőket taglalná, elég ha megfogja és jól megnézi az ember és már állhat is sorba a kasszánál.

Hazaérve egyre idegesebb lettem. Normális esetben is görcsölt volna a gyomrom egy ilyen ebédtől, de mivel Ville testvéréről volt szó, minden sokkal nehezebbé vált. Nem akartam csalódást okozni Villének, nem akartam okot adni arra, hogy szégyellnie kelljen, amiért olyan kínosan viselkedek ismeretlenek előtt. Tisztában voltam vele, hogy ő így szeret, antiszociálisan, minden apró hibámmal együtt, elfogadott olyannak amilyen vagyok és soha nem akarna megváltoztatni, mégis féltem. Az első benyomás döntő lehet egy kapcsolatban, és én elég rosszul teljesítettem ezen a téren. Addig Juri volt az egyetlen Villéhez közelálló személy, akivel hosszabban beszélgettem, a többieknek csak köszöntem és egyszavas válaszokat adtam. Fogalmam sem volt mire kéne számítanom az öccsétől, bizonyosan azt fogja nézni, mi jó Villének, hogy én milyen hatással lennék rá és a családja életére. Mert akármennyire is nem akartam törődni vele, tudtam, hogy a párkapcsolatok nem csak arról a két emberről szólnak, akik megosztják egymással a szívüket, hanem az őket körülvevő emberekről is. Hány olyan párról lehet hallani, akik azért mentek szét, mert a család vagy a barátok nem tudták elfogadni a másik barátját, barátnőjét, és én semmiféleképpen nem akartam, hogy így járjunk.

Hogy ne csak azon járjon az agyam, mit fog rólam, rólunk gondolni Jesse, elkezdtem megpucolni és felvágni a zöldségeket és előkészíteni mindent az ebédhez. Közben a Nirvana, 1989-es debütáló albumát hallgattam. Gondolataim lassan sodródtak a nyers zenével és lenyugodtak a már ezerszer ismételt, monoton mozdulatoktól. Egészen addig, míg annyira elfelejtettem, hogy kinek és miért főzök, hogy egy hirtelen pillanatban megint tizenhárom éves lettem. Hosszú, feketére festett hajjal ültem a szobámban, és tátott szájjal meredtem a TV képernyőjére, ahol egy koszos szőke, néha piros hajú pasas rekedten énekelt a fájdalomról és törte apró darabokra a gitárját.

Kevés olyan együttes állt közelebb a szívemhez, mint a Nirvana. Rengetegszer segítettek át a nehéz, depressziós napjaimon, amikor reményt vesztve sírtam az életem ürességén. Ugyan Ville volt az akinek az arca legtöbbször volt felfedezhető a szobám falán, és teljes szívemmel rajongtam a HIM-ért, de a grunge dallamos, hirtelen robbanó dühe volt az, amivel leginkább azonosulni tudtam. Mert én is dühös voltam, csalódott a felnőttek világban, az álszent jóságukban és tehetetlennek éreztem magam. A merengő időutazásomból Ville érintése húzott vissza a jelenbe. Gyengéden karolta át testemet, fejét a nyakamhoz hajtotta és édes csókot lehet a csupasz bőrömre.

-          Egy óra és itt van Jesse

-          Oké, azt hiszem kész vagyok, a szószt amúgy is frissen jó a tésztára tenni.

-          Mit szólnál, ha addig elmennék fürdeni? – lehelt újra egy apró puszit a nyakamra.

-          Fürödni mi? – fordítottam felé az arcomat.

-          Pontosan – csókolta meg kiszáradt ajkamat.

Gyorsan elpakoltam az edényeket, letöröltem a pultot, majd Villével kézen fogva, halkan beszélgetve felmentünk az emeletre.

Miután lemostuk az izzadságtól és vágytól neves bőrünket, nevetve, csókokat lopva öltöztünk fel, és csak akkor kezdtünk el kapkodni, amikor rájöttünk, hogy alig tíz perc van Jesse érkezéséig.

Míg megigazítottam az elkenődött sminkemet, azon tűnődtem, hogy Ville minden bizonnyal, többek közt, azért iktatta be a közös fürdőzést, hogy addig se rezzenjek össze minden egyes pillanatban, amikor az óra mutatója egy perccel előre halad, azt várva, mikor ér már ide az öccse.

Megugrottam a csengő hangjára. Még gyorsan a helyükre raktam a kezemben lévő evőeszközöket. idegesen beletöröltem izzadt tenyeremet a fekete farmerembe és egy nagy levegővétel után, magamban bátorító szavakat mantrázva indultam el Ville után a bejárati ajtóhoz.

Jesse sokban hasonlított a bátyjához, talán még egy vak is észrevette volna, hogy testvérek, vagy legalábbis rokoni szálak fűzik őket egymáshoz. Barátságosan megölelték egymást, váltottak pár szót finnül, és amikor odaértem Ville mellé, ő átkarolta a derekamat.

-          És ő itt Elise.

-          Szia – köszöntem.

Hangom pont olyan félénk volt, ahogy éreztem magam.

-          Szia Jesse vagyok, ennek a lököttnek az öccse – mosolygott rám kedvesen.

A bemutatkozás sem tartozott az erősségeim közé. Addig mindig eljutottam, hogy el kell mondani a nevemet, kezet kell rázni, puszit kell adni, rosszabb esetben ölelkezni, közben lehetőleg meg kell ereszteni egy barátságos mosolyt az illető felé, de itt elakadt a tudományom.

Vincent szerint csak természetesen kell viselkedni, érdeklődni kell, és ha kérdeznek valamit akkor válaszolni és utána minden beindul magától. De fogalmam sem volt mit kérdezhetnék Jesse-től. A Hogy vagy? és a Milyen volt a napod? valahogy erőltetettnek tűnt. Ezért inkább csöndben maradtam, és vártam, hogy valamelyik Valo testvér kezébe veszi az irányítást. Ville gyengéden, mintegy nyugtatás képen megszorította a csípőmet és semmiségekről beszélve az étkező felé vezetett minket. Míg én kicsit remegő kezekkel elkészítettem el a három adag tésztát, ők vidáman csevegtek, a kedvemért angolul, Ville megbúvó büszkeséggel a hangjában ecsetelte, hogy igazából csak a főző tehetségem miatt vagyok itt, és Jesse készüljön fel élete egyik legjobb olasz kajájára. Szememet forgatva vittem oda a tányérokat és leültem Ville mellé.

-          Hát akkor jó étvágyat – mondtam.

A főzés volt a kevés dolgok egyike, amiben mindig is magabiztos voltam, tudtam, hogy jól sikerült a tészta, már csak az volt a kérdés, hogy Jesse ízlésvilágába mennyire fog beleilleni. A válaszra nem kellett sokat várni.

-          Eli, azt hittem Ville túloz, de ez tényleg nagyon-nagyon finom – nézett rám kicsit meglepetten néhány falat elfogyasztása után.

-          Örülök, hogy ízlik – mosolyodtam el.

-          Még, hogy túlzok – morogta félhangosan mellőlem Ville.

És itt kezdtek el először civakodni a délután folyamán. Halkan nevetve hallgattam, ahogy több tíz éves sérelmeket emlegettek fel egymásnak, és korukat meghazudtoló módon piszkálódtak. Kicsit irigy voltam a kapcsolatukra, én és a bátyám utoljára talán akkor nevettünk együtt és egymáson, amikor még mindketten kiskamaszok voltunk. Nem tudom pontosan mikor és hogyan távolodtunk el egymástól, de mire elköltözött otthonról, már alig beszéltünk és olyanok voltunk, mint két idegen, akik történetesen egy fedél alatt élnek.

Miután megettünk az ebédet és elpakoltuk a piszkos tányérokat, Ville lefőzött egy adag kávét és nagy meglepetésemre a nappali helyett a kert felé vette az irányt. Jó pár napot töltöttem már el a házában, de még egyszer sem mentem ki a teraszra és Villét se láttam a kertben lévő székeken üldögélni. Hamar kiderült, hogy akkor is csak azért mentünk ki a friss, kicsit csípős levegőre, mert Jesse nem dohányzik és a füstöt sem szereti túlzottan.

Addig nem igazán kérdezett tőlem semmit, a várt faggatózás elmaradt vagy legalábbis váratott még magára, csak a szokásos bemelegítő, ismerkedő körökön voltunk túl, mint, hogy érzem magam itt, mennyire tetszik a város és hasonló, félig személytelen dolgok.

-          Ville mondta, hogy írtál egy regényt vagy valami ilyesmi – fordult felém Jesse.

Láttam rajta, hogy tényleg érdekli és nem csak udvariasságból kérdezi.

-          Igazából csak lefordítottam, még régebben írtam – javítottam ki kedvesen.

-          És lehet, ki is fogják adni. Egy szerkesztő behívta egy beszélgetésre – tette hozzá Ville.

-          Ez remek, és miről szól?

Jesse ráharapott a témára, és nekem nem volt más választásom, mint összpontosítva minden egyes szóra, ami elhagyta a számat, röviden elmondani neki a történetet. Közben nagyokat szívtam az ujjaim közt lévő cigarettából, bárki számára nyilvánvaló lehetett volna, hogy mennyre zavarba vagyok, pedig igyekeztem higgadt maradni. Ville egyik keze a combomon pihent; őszintén örültem neki, hogy mellettem volt, mert nélküle, már rég kimentettem volna magamat egy átlátszó kifogással.

Megkönnyebbülten lélegeztem fel, amikor barátom átvette a szót és mosolyogva kezdte el dicsérni a regényemet, mert addig se nekem kellett beszélni.

Engedj már fel, nem fog megenni, csak kíváncsi a bátyja új barátnőjére, mondogattam magamban újra és újra.

-          És tudnak már rólatok a rajongók, vagy még titokban tartjátok? – váltott témát Jesse.

-          Csináltak pár képet rólunk a londoni megnyitón, de nem írtak semmit arról, hogy együtt lennénk, és ez jól is van így – mondta Ville.

A két testvér váltott egy gyors pillantást egymással, amit akkor nem tudtam mire vélni, már az is csoda volt, hogy egyáltalán észrevettem. Ideges voltam, és továbbra is vártam mikor fog Jesse keresztkérdéseket feltenni, de félelmem teljesen alaptalan volt, ha kérdezett is tőlem valamit a múltamról vagy arról milyen ember is vagyok én, kedvesen, érdeklődve tette azt. Ha nem is beszéltem sokat, készségesen meséltem a családomról, az egyetemi élményeimről még Ville heccelésében is részt vettem, a helyzethez képest hosszan kifejtve, hogy milyen érzékenyen reagál, ha megsértem az önbecsülését. Addig Ville nem sokat mesélt az öccséről, persze hallottam régi történeteket, leginkább a gyerekkorukból, de halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit dolgozik vagy milyen álmai vannak az életben. Egy kicsit meg is lepett, amikor Jesse elmondta, hogy versenyszerűen bokszol és régebben nem csak a bátya, de ő is játszott egy bandában. Basszusgitározott, akárcsak eleinte Ville, mielőtt frontemberré avanzsált volna.

Ahogy elnéztem a testvérpárt, könnyűszerrel állapítottam meg milyen szoros kapocs van közöttük. Még ha személyiségük különböző is volt, az ahogy beszéltek, a mozdulataik és a nevetésük hátborzongatóan hasonló volt.   

Miután megittuk a kávénkat, még kint maradtunk egy ideig, az idő kellemes volt és egyikünknek sem volt kedve visszamenni a házba. Ville öccse kellemes társaságban bizonyult és ha nem is lettünk rögtön barátok, úgy éreztem nem esne nehezemre megkedvelni őt és rajta sem láttam semmi jelét annak, hogy unszimpatikusnak tartana. A percek múlásával, folyamatosan engedtem föl, és amikor egy óra elteltével Jesse indulni készült, bíztam benne, hogy lesz még alkalmam vele találkozni.

-          Ugye nem is volt olyan szörnyű? – kérdezte Ville miután elbúcsúztunk öccsétől.

-          Nem, sokkal rosszabbra számítottam – vallottam be.

-          Ahogy mindig.

-          Most mondanám, hogy jobb félni, mint megijedni, de annyira közhelyes lenne, hogy inkább nem mondom.

Ville csak megrázta a fejét és nem kommentálta a megjegyzésemet.

-          Van kedved elmenni valahova vagy csak nézzünk valami filmet? – nézett rám kérdően.

Igazából mindkettőhöz lett volna kedvem, így kitaláltuk, hogy keresünk egy mozit, ahol játszanak angol nyelvű filmeket. Szerencsénk volt, az egyik régimódi filmszínházban több klasszikust is vetítettek eredeti nyelven, aznap pont a Van, aki Forrón Szereti volt a műsoron, amit mindketten szerettünk. Imádtam Ville toronyházában lopni az időt, de jól esett egy kicsit kimozdulni. Azóta, hogy az első ittlétem alkalmával megmutatta a helyeket ahol felnőtt, nem igazán hagytuk el a külváros csendes környezetét. Pedig többször is megbeszéltük, hogy elmegyünk múzeumba vagy csak sétálunk egyet azon néhány macskaköves utcák egyikén amik még megőrizték a század eleji kinézetüket.  

A következő két nap egy szemvillanás alatt repült el. A sok betervezett program továbbra is a háttérben szunnyadt, szinte csak akkor mentünk ki a házból, ha elfogyott a cigarettánk, mégis ez volt életem egyik legboldogabb időszaka.

Szüntelen elképesztett Ville szerteágazó tudása és intelligenciája. Mindig is vonzódtam a művelt és okos emberekhez, a régi barátaim, akikkel már megszakadt a kapcsolatom is szinte mind értelmiségi körökben mozogtak, még Lukas, aki egyébként alig olvasott is tájékozott és jóval értelmesebb volt az átlagnál. De Ville messze kiemelkedett közülük. Már az is bőven elég lett volna ahhoz, hogy lekörözze a korábbi barátaimat, hogy volt ő az a személy akiért kamaszkorom éveiben, teljes szívvel rajongtam és a világ egyik legvonzóbb férfijaként tekintettem rá. De ő ezen felül rengeteget olvasott, és ugyan nem volt az a tipikus politizáló fajta, aki vérre menő vitákat folytatott egy új törvényjavaslat miatt, de könnyedén eligazodott a világ különféle ügyes-bajos dolgaiban. Alig tudtam olyan témát találni, amiben nem mozgott otthonosan, bizonyára ha más beállítottságú lennék, és jobban felvillanyozna egy új technikai fejlesztés, mint egy új Muse lemez megjelenése, máshogy láttam volna őt, de az érdeklődési körünk szinte tökéletesen fedte a másikét. Imádtam, hogy feltehettem neki bármilyen különös, oda nem illő kérdést, ő vagy tudott rá válaszolni, vagy lelkesen kereste meg velem a válaszokat. Nem nevetett ki ha furcsa, elvont dolgokról beszéltem neki és én is kezdtem jobban megérteni az ő melankolikus gondolkozásmódját. Kicsit több, mint egy hónapja alkottunk egy párt és még szinte minden új volt körülöttünk, a saját puha, bolyhos felhőnkön lebegtünk és ijesztően passzoltunk egymáshoz. Ahogy gondolkoztunk, a sok kis apróság, amiben hasonlítottunk, segített áthidalni az alapvetően különböző személyiségünk miatti problémákat is.

//Sziasztok Kedveseim!

Már majdnem harminc perce nincs vasárnap, de tegyünk úgy egy pillanatra, mintha az lenne és akkor ahogy ígértem, hétvégén hoztam az új részt. 

Szóval kicsit filleresre sikeredett ez a fejezet, de azért remélem így is elnyerte a tetszéseteket. 

Köszönöm a kommenteket meg minden egyéb támogatást, iszonyatosan jól esnek ám ezek a dolgok, ezért is akartam mindenképp időben jelentkezni. Ami azért majdnem sikerült. 

Új rész valamikor péntek környékén lesz, addig is írjatok ha bármi kérdésetek van!

Rion //