// thirty //

Négy napig maradtam Villével, eredetileg másnap este haza kellett volna mennem egy találkozóra, amit a kiadóm szervezett le, de semmi kedvem nem volt ott hagyni a toronyházat, és Ville is ragaszkodott hozzá, hogy maradjak.

Nem mondanám, hogy minden gördülékenyen ment kettőnk között; eleinte még próbáltunk úgy tenni, leginkább Ville, mintha mi se történt volna, de láttam rajta, hogy egyáltalán nem tette túl magát még azon, hogy csak úgy leléptem. Érezhetően feszült volt és ez kezdett rám is átragadni. Nem volt rideg, ugyanúgy átölelt és csókolt, mint azelőtt, de egyértelmű volt, hogy haragszik rám, és én nem is okoltam ezért. Viszont vele ellentétben, én beszélni akartam, tudni akartam milyen gondolatok járnak a fejében, mert én hiába is öntöttem ki neki az érzéseimet, ő nem avatott be az övéibe. Fogalmam sem volt róla, miként élte meg azt a két éjszakát, amíg én távol voltam, és ahhoz hogy ezt jóvátegyem, tudnom kellett mekkora kárt okoztam a lelkében. Ezért, tőlem merőben szokatlan módon, a kezembe vettem az irányítást; a harmadik napon leültettem a nappaliba, elé raktam egy friss, gőzölgő kávét és megkértem, hogy kiabáljon velem. Értetlenül nézett rám, mintha arra kértem volna, hogy másszon fel Finnország legmagasabb hegyére és építsen a tetején egy hóembert.

-          Nem akarok veled kiabálni Eli – mondta.

-          Tegnap este azt mondtad, hogy eredetileg le akartad üvölteni a fejemet – emlékeztettem őt a saját szavaira.

-          Igen, de aztán meggondoltam magam.

-          Ígérem, nem fogok megsértődni vagy elmenekülni, ha nem bízol bennem, ki is kötheted a lábamat az asztalhoz vagy valami, de szerintem…

-          Szívem – szakított félbe Ville -, hidd el, ha ki akarnálak kötni valahova, akkor nem az asztal lenne az első választásom – hajolt közelebb hozzám.

A hirtelen témaváltástól egy pillanatra lemerevedtem, Ville pedig kihasználva zavaromat lágyan megcsókolt. Akár puszta kedveskedésnek is vélhettem volna, ahogy ajkamat kóstolgatja, de mozdulataiban ennél jóval több rejlett és amint rájöttem, mi a célja ezzel a kis közjátékkal, azonnal hátrálni akartam, ám Ville nem engedett el olyan könnyen. Csókja már szinte követelődző volt, de hiába is élveztem nyelvének kávás ízét, tudtam, ha nem állítom meg, akkor a még igazán el sem kezdődött beszélgetésünk, talán soha nem fog folytatódni.

-          Ne csináld már ezt – toltam el magam tőle.

Az arcán elterülő pimasz fintor egyszerre volt idegesítő és rettentően vonzó is, kicsit bántam is, hogy ez a jelenet nem máskor, egy meghittebb pillanatunkban kapott helyet, amikor az agyam is pont annyira vágyott volna az érintésére, ahogy a testem tette.

-          Ne haragudj Drágám, de neked is be kell látnod, hogy ezt nem hagyhattam ki – vigyorgott Ville.

Szememet forgatva gyújtottam rá egy cigarettára, egyrészt hogy lenyugtassam magam, másrészt pedig, hogy Ville ne vegye észre a szám sarkában megbúvó mosolyomat, mert igaza volt, ezt a magas labdát, tényleg nem hagyhatta csak úgy a levegőben.

-          Szóval, én még mindig amondó vagyok, hogy veszekedned kéne velem – mondtam, miután arcom újra felvette a komoly vonásait.

-          Jaj Szívem – mosolygott rám. – El sem hiszem, hogy ezt mondom, de irtó cuki ez a makacsságod.

-          Jobban örülnék, ha inkább hatásos lenne – válaszoltam neki duzzogva, enyhe pírral az arcomon.

Végül nehezen, de beleegyezett, hogy ha nem is fog kiabálni, elmondja mi történt vele abban a három napban, amíg én a személyes purgatóriumomban sütettem a lelkemet.

-          Amikor Vincent felhívott, hogy megérkeztél-e, már éreztem, hogy valami baj van, de csak miután megnéztünk a repülőjáratokat és rájöttünk, hogy biztosan nem jöhettél Helsinkibe kezdtem el igazán aggódni.

Azzal mindketten tisztában voltak, hogy haza biztosan nem mentem, mert ha akkor még nem is tudtak mindent arról, amit anyám mondott nekem, elég egyértelművé tettem, hogy hosszú ideig München közelébe sem akarok kerülni. Ezért jobb ötletük nem lévén, felhívták a kórházakat és mindenkit, akivel az elmúlt hónapokban pár szónál többet váltottam.

-          Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy senki nem tudja hol vagy és bár örültünk, hogy nem egy kórházi ágyban fekszel félholtan, de ez egyben azt is jelentette, hogy szándékosan tűntél el előlünk. El sem tudom mondani mennyire aggódtam érted, először próbáltam pozitív maradni, de ahogy múlt az idő, egyre jobban féltem tőle, hogy valami irtózatosan nagy marhaságot csináltál. Akárhányszor hívott Vinc az járt a fejemben, azt fogja mondani, hogy te… - a mondatának a vége a semmibe veszett, de nem is volt szükség rá, hogy kimondja az utolsó szavakat.

Pontosan tudtam, mire gondolt és ez akármilyen klisésen is hangzik, de összetörte a szívemet. Addig a pillanatig azt hittem attól tartott, hogy ismét a hűvös pengénél kerestem menedéket és véres sebeket ejtettem a bőrömön, az fel sem merült bennem, hogy az életemet féltette.

-          Minden ösztönöm azt súgta, hogy Londonba kéne mennem, kicsit vicces, mert az volt a tervem, hogy végigjárom az összes hotelt és panziót, amíg rád nem bukkanok az egyikben, szóval, ha Vincent nem beszél le az útról, mondván, hogy hátha mégis idejössz valamikor, az sem kizárt, hogy tényleg megtaláltak volna.

Amíg Ville felment lehozni egy teli doboz cigarettát, elképzeltem mi lett volna, ha mondjuk, az első éjszakán bekopogtat a hotelszobám ajtaján. Nem tudtam eldönteni, hogyan reagáltam volna a jelenlétére abban a zsibbadt, érzelemmentes állapotomban, de arra láttam a legnagyobb esélyt, hogy Ville katalizátorként hatott volna rám, és idő előtt robbantak volna a felszínre az elfojtott érzelmeim, emlékeim. És ez, még elméleti szinten sem tűnt szép látványnak.

-          Szerinted jobb lett volna, ha megtalálsz a hotelben? – kérdeztem Villétől, amint visszaért.

-          Erősen kétlem, bár akkor talán megkaptad volna azt a kiabálást, amiért most annyit tepertél, mert iszonyatosan dühös voltam rád. Igaz tegnapelőtt is azt hittem, ordibálni fogok veled, tucatnyi variációm volt arról, hogy miket vágok majd a fejedhez, mégis amikor megláttalak egyik sem tűnt valóságosnak – mosolygott rám némi keserűséggel.

Mint később kiderült ezzel a mondattal lezárult a beszélgetésünk könnyedebbik része, mert ezt követően minden részlet amibe Ville beavatott csak növelte bennem a bűntudatot, amiért cserbenhagytam őt.

Érzelmei szinte felőrölték őt, egyszerre aggódott értem és haragudott rám, magához akart szorítani, de közben soha többé nem akart látni. Halkan, hogy ne tűnjenek olyan súlyosnak a szavai mesélte el, hogy a második este vége felé, úgy volt vele, hogy örülni fog, ha előkerülök, de ő azzal be is fejezi ezt a kapcsolatot. Úgy érezte túl sokat várok tőle, és persze tudta, hogy nem szándékosan okozok neki fájdalmat, hogy komoly gondjaim vannak, de neki is megvoltak a saját határai és problémái. Csupán egy hajszál választotta el attól, hogy kidobja a nehezen megszerzett józanságát és újra az üveg alján keressen menedéket a valóság elől. De aztán a reggeli nap fényében, pár óra álmatlan alvást követően az irántam érzett szerelme legyőzte a kételyeit, és úgy döntött, ha már idáig eljutottunk, ad nekem még egy esélyt. Ha őszinte akarok lenni magammal, be kell ismernem, hogy megérdemeltem volna, hogy szakítson velem, hiszen teljességgel figyelmen kívül hagytam az ő érzéseit és félelmeit. Tudtam mennyire retteg attól, hogy elhagyják, hogy elfordulnak tőle, mégis képes voltam elfutni előle.

Ville fájdalomtól halvány tekintettel nézett felém, láthatta rajtam a megdöbbenést, ahogy felismertem milyen kicsin múlt csak az, hogy még mindig egy pár alkotunk, mert arcomhoz nyúlva közelebb húzott magához.

-          Tudom, hogy neked is borzalmasan nehéz volt ez a három nap, és baromira örülök, hogy végre itt vagy velem, mert minden szarságod ellenére is melletted akarok maradni – csókolt meg gyöngéden.

-          Szeretlek – suttogtam.

-          Én is szeretlek Szívem.

Egy leheletnyi rózsaszín béke telepedett ránk, és mi élvezettel ittuk magunkba az égett dohánnyal keveredett, édeskés illatot, ami ha csak pár másodpercre is, de kiszorította a gondterhes téma mellékízét.

-          Van még valami, amiről szeretnék beszélni veled – szólalt meg Ville. – Ideje lenne felkeresned egy orvost, mert hiába is lettél jobban néhány hétre, most láthatóan rosszabbul vagy, mint amikor megismertelek.

Kibontakoztam öleléséből és megilletődve néztem Villére, hirtelen nem tudtam eldönteni, hogyan is érzek a javaslatával kapcsolatban. Soha nem voltam még sem pszichológusnál, sem pszichiáternél, fogalmam sem volt hogyan működnek ezek a dolgok, és ugyan nem volt bennem konkrét ellenérzés, megrémisztett az ismeretlen. Ville láthatta rajtam, hogy habozok a válaszommal, mert újra beszélni kezdett.

-          Nézd Szívem, tudom, hogy ez most kicsit félelmetesnek tűnik, de tapasztalatból mondom, hogy sokkal könnyebben fogod leküzdeni a depressziódat, ha professzionális segítséget kérsz. Mert én hiába is vagyok itt melletted, mint ahogy tapasztaltuk, ez nem elég ahhoz, hogy jobban legyél.

-          Nem is tudom. Igazából még otthon, Münchenben is gondolkoztam azon, hogy elmegyek valami agyturkászhoz, de tartottam tőle, hogy csak teletöm gyógyszerekkel, amiktől ugyan boldogabb leszek, de egyben függeni és fogok tőlük. És mire kettőt pislogok, már nem a depresszió lesz a legnagyobb problémám, hanem a folyamatos vágyam a vidámbogyók után.

Az igazsághoz az is hozzátartozott, hogy szinte semmit sem tudtam az ilyen terápiákról, és az egyetlen kiinduló pontom Elizabeth Wurtzel, Prozac-ország című könyve volt, ami egyáltalán nem tűnt biztatónak. Semmi kedvem nem volt lítiumot és erős nyugtatókat szedni, amiktől elvesztem a személyiségem és egy álmatag bábuvá válok. Persze valahol tudtam, vagy inkább csak reméltem, hogy ma már máshogy kezelik a depressziós embereket, és ebben a hitemben Ville is megerősített. Természetesen tudtam az alkoholizmusáról, ahogy azzal is tisztában voltam, hogy ő is megjárta a saját harcait a depresszióval, mégis meglepett, amikor kérés nélkül, szinte kendőzetlenül kezdett el beszélni az élményeiről. Egyértelmű volt, hogy csak azért meséli el nekem ezeket a poros történeteket, hogy reálisabb és egyben pozitívabb képet kaphassak arról, mi vár rám, ha a problémáimmal orvoshoz fordulok. Miután végzett, tucatnyi kérdésem volt hozzá, úgy tűnhetett mintha kételkednék a terápia hasznosságában, de igazából csak megerősítésre volt szükségem, mert hiába is töltött el félelemmel a gondolat, hogy egy idegennel kell majd megosztanom a legbensőbb érzéseimet, tudtam, hogy szükségem van erre. Végérvényesen pontot akartam tenni az életem ezen időszakára, magam mögött akartam hagyni azt a megtört valakit, akinek a bőrét álcaként használtam. Már nem csak egyszerűen élni akartam, de élvezni is az életet, Ville mellett. És amint ezt tudatosult bennem, már nem éreztem magamon semmiféle nyomást amiatt, hogy valami rosszat mondhatnék. Minden a helyére került.

Különös volt, ahogy mindketten megnyíltunk, és már egyikünk sem emlékezett rá milyen nehéz volt megtenni az első lépéseket, amikor még azt is elszoruló torokkal ismertük be, hogy hasonló problémákkal küzdünk, vagy küzdöttünk. A megtett út hossza részegítően hatott rám, agyam borködös lett, szívem könnyedén dobogott a mellkasomban és minden mocsok ellenére, amit az elmúlt órában mondtunk egymásnak, boldog voltam.

Hogy kicsit enyhítsem a beszélgetésünk súlyát, a jóval könnyedebb, de ezernyi kérdéssel kecsegtető összeköltözésre tereltem a szót. Valahol tartottam tőle, hogy Ville nem gondolta végig teljesen és bennem is voltak kétségek afelől, hogy valóban megérettünk-e egy ekkora ugrásra a kapcsolatunkban.

-          Nem azt mondom, hogy nem akarok itt élni, csak nem tudom. Nem szoktak ezzel várni az emberek? – magyaráztam neki, miután kifejtettem az aggályaimat.

-          Lehet. De gondolj csak bele, szinte csak úgy találkoztunk, hogy napokat voltunk együtt, és én nem emlékszem rá, hogy komolyabb gondokba ütköztünk volna.

Ebben igazat kellett adnom Villének. Még azon a pár napon is, amikor még nem alkottunk egy párt, gördülékenyen alkalmazkodtunk a másikhoz. Persze ezt nagyban megkönnyítette az, hogy minden ellentét ellenére, nagyon hasonló az életritmusunk. Mindketten szeretünk magányosan elidőzni, visszavonulni a saját kis világunkba, élvezzük a mélyen az éjszakába nyúló beszélgetéseket, közös filmezéseket, egyikünk sem sűrűn szokott reggelizni és még a kávét is szinte egyszerre kívánjuk meg. Az egyetlen, jelentősebb különbség talán a szociális életünk volt, Ville rendszeresen eljárt ide-oda a barátaival vagy a családjával, míg nekem az is bőven elég volt az emberekből, amit Vincent hozzánk tévedt haverjaitól kaptam.

-          És mi lesz ha hirtelen rájössz, hogy mennyire idegesít a rendetlenségem?

-          Tényleg az a bajod, hogy a mosatlan edényeken fogunk veszekedni? – nevetett fel Ville.

-          Ez igenis fontos kérdés, tudod mennyi időmbe telt mire Vinc leszokott arról, hogy minden asztalon felejtett pohár miatt hisztizzen velem?

Ville csak szórakozottan megrázta a fejét. Minden bizonnyal mulatságosnak találta, hogy ilyen apróságon akadtam fent, és azt meg sem említettem, hogy milyen hatalmas változás lesz egy másik országba költöznöm, aminek a nyelvét, még véletlenül sem beszéltem.

-          Ha megígérem, hogy nem fogok minden pohár miatt veszekedni veled, akkor végre beszélhetnénk arról, hogy mikor szándékozol ideköltözni?

Fintorogva mentem bele, hogy a továbbiakban, nem hozok szóba semmilyen konyhai eszközt, és nagyon reméltem, hogy Ville betartja az ígéretét és nem kell naponta végighallgatnom, hogy miért nem tettem be rögtön a mosogatógépbe a bögrémet.

Képzeletbeli naptárunkat lapozgatva kerestük a megfelelő időpontot, igazság szerint csak a csomagolás és néhány a kiadóval kapcsolatos teendőm szabott határt a nap kiválasztására. Így abban egyeztünk meg, hogy miután visszamentem Londonba és elintéztem mindent, rögtön költözök is a toronyházba.

-          El se hiszem, hogy tényleg az összeköltözésről beszélünk – mondtam félig magamnak.

-          Szívem, ha túlijesztő neked ez a tempó, akkor most…

-          Nem erről van szó – szakítottam félbe -, csak még nem volt időm feldolgozni, hogy veled fogok élni – mosolyodtam rá, majd arcához hajolva, kedves csókot leheltem ajkára.

Kicsit tényleg féltem milyen lesz vele egy házban élni, de ez inkább volt izgatott félelem, mint olyan ami menekülésre késztetne. Szükségem volt Ville közelségére, és az sem riasztott vissza, hogy azelőtt még egyetlen barátommal sem jutottunk el erre a szintre, mert vele akartam lenni. Pontosan tudtam, hogy nem bírnék ki még egy hónapot nélküle. 

// Sziasztok Kedveseim!

Ahogy ígértem hamar jött az új rész, ami egyben azt is jelenti, hogy már csak egy darab fejezet van hátra! Bizony, a végére értem, értünk ennek a történetnek és még nem igazán döntöttem el, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de mire kiteszem majd az utolsó részt, remélem tudni fogom. 

Köszönöm hogy olvastok és a szokásos nyáladzás

Rion //