A
nap további részét szinte teljes egészében tervezgetéssel töltöttük. Ugyan nem
szándékoztam sok mindent magammal hozni, bútoraim, szőnyegeim és más nagyobb
dolgaim nem is voltak, de így sem volt egyszerű kitalálni, hogy hova kerüljenek
a cuccaim. Leginkább a rengeteg könyvemnek kellett helyet találni, Ville amúgy
is tömött polcain, amiről hamar kiderült, hogy lehetetlen vállalkozás. Ezért
rövid tépelődés után, arra jutottunk, hogy a vendégszoba, amiben csak egyetlen
éjszakát töltöttem el, lesz az én kis művész kuckóm, ahol egyrészt nyugodtan
tudok majd írni, másrészt ahova bezsúfolhatom a folyamatosan gyarapodó
könyvtáramat.
Persze,
nem ment minden ilyen könnyen. Hamarosan rátértünk a piszkos anyagiakra, és
félig-meddig teljesült a korábbi kívánságom, hogy veszekedhessek Villével.
Eleinte még mosollyal az arcán mondta, hogy nem kell semmit fizetnem neki,
tökéletes lesz az a rendszerféleség, amit Vincenttel alkalmaztunk, ő majd
megoldja a számlákat, én pedig megveszem a mindennapokhoz szükséges dolgokat.
De én makacsul ragaszkodtam ahhoz, hogy ez így igazságtalan és nem érdekel,
hogy mennyivel van több pénz a bankszámláján, nem akarok élősködni rajta. Ez
valamiért sértette Ville lovagias énjét, ezért mikor rájött, hogy az érvei úgy
verődnek vissza rólam, mint a napfény a friss hótakaróról, gyerekes
fenyegetőzésekkel indított támadást ellenem, amiket a tökélyre fejlesztett
műsértődése követett. Ilyenkor az egész arca megváltozott, szeme búskomor
zölddé vált, ajkáról elszökött a jellegzetes mosolya és valahogy még a
szemöldöke is máshogy állt, mint szokott. Volt ebben a morcosságában valami,
amit elbűvölőnek találtam és ezzel sajnos ő is tisztában volt. Sokat
köszönhetett már ennek az arckifejezésnek, ágyba vitt kávék, hátmasszázsok és
számomra unalmas filmek voltak a rovásán, és aznap, Ville még egy jelet
véshetett a láthatatlan táblájára. Ha nem is egyeztem bele abba, hogy mindent ő
fizessen, arra rábólintottam, hogy az első hónapokban, amíg ki nem derül,
mennyit fogok keresni a regényemmel, ő rendezze a számlákat. Miután mindkettőnk
egója megkapta, amit akart, ismét a közös jövőnkről kezdtünk beszélgetni. Ugyan
egyelőre egyikünk sem igazán ért rá egy hosszabb vakációra, hiszen az új HIM
lemez még félkész állapotban volt, rám pedig dedikálások vártak, ez nem gátolt
meg minket abban, hogy újra felelevenítsük az interjúm miatt elhalasztott
kiruccanásunkat. Úgy számoltuk, hogy December elejére mindketten szabadok
leszünk és végre elmehetünk abba a kis faházba, ahová Ville szokott
visszavonulni, ha elege van az emberekből.
Este
a zeneszoba félhomályában, égő viasz szagával az orrunkban, furcsa hangzású
zenéket hallgattunk és másokról beszélgettünk. Olyan emberekről, akik már rég
nem szerves részei az életünknek, de a nyomot, amit maguk után hagytak bennünk
csak az öregkor szivacsos emlékezete fogja letörölni rólunk. Élvezettel hallgattam
Ville meséit, eleven személyleírásai életet leheltek a szereplőibe, és szinte
úgy éreztem én is mellettem voltam, amikor kamaszon, narancssárga loknikkal a
fején, az osztálytársaival gördeszkázott Helsinki kihaltabb utcáin.
Ez
is egyike volt azon dolgoknak, amiért beleszerettem Villébe, a legátlagosabb
napból is képes volt elővarázsolni egy meghitt, különleges hangulatú
pillanatot. Ilyenkor csak mi ketten léteztünk, talán még egy, a szomszéd házba
becsapó villám sem tudta volna elporlasztani a nyugodtságunkat. Ha nem is
tudatosan, de mindig is erre vágytam, egy férfira, akinek a jelenléte, a
szavaiba öntött elméje, hasonló hatással van rám, mint a hipnotizőr hangja a
gyenge akaratú közönségére.
Ville
az egyik barátjáról mesélt, aki megszállottan gyűjtötte bőrére a
sírfeliratokat, amikor utoljára találkoztak, több mint harminc temetési jelenet
volt a testén, mind külön történettel és emlékekkel.
-
Erről
jut eszembe, már egy ideje dolgozok egy mintán, megnézed? – kérdezte Ville.
-
Mármint
tetováláson?
-
Igen,
szóval érdekel?
-
Persze.
Felállt
mellőlem és a zongora előtti, papír és füzet kupacból kiemelt egy fekete
mappát, aminek az elején, minő meglepetés, egy arany heartagram virított.
Kicsit lapozgatott a papírok között, majd visszaült a kanapéágyra és a kezembe
adta a megfelelő oldalt. A rajzról ordított, hogy Ville csinálta; első
ránézésre csak egy amorf szívnek láttam, de miután jobban szemügyrevettem,
feltűntek benne a különböző minták, alakzatok. Valahogy egyszerre volt
piktogram és anatómiai szív formája és ez a kettőség különlegessé tette az
amúgy elcsépelt motívumot, nem mellesleg tökéletesen illet az alkotójához. Mosolyogva
dicsértem meg a rajzot, amire Ville büszkeséggel a hangjában mondta el, hogy
arra gondolt, jövő héten magára is fogja varratni, csak még azt nem döntötte
el, hogy hova.
-
Hát
igen, rajtad azért már nincs olyan sok hely, mint mondjuk rajtam – állapítottam
meg a nyilvánvalót, miután jó tíz percig keresgéltünk Villén egy tenyérnyi
szabadterületet, ahol jól is nézne ki az a deformált szív.
-
Téged
ismerve, neked sem lesz már sokáig ennyire fehér a bőröd – simította végig a
kezemen lévő szarvas körvonalait.
-
Abból
kiindulva, hogy milyen régen voltam utoljára tetováltatni, azt hiszem, ez a
veszély egyelőre nem fenyeget – nevettem fel halkan.
Pedig
rengeteget ötletem volt, leginkább egy lepedő-szellemnek öltözött macska
mozgatta a fantáziámat, de erősen gondolkoztam azon, hogy ideje lenne valami
igazán nagy dolgot magamra varratni. Már épp meg akartam osztani Villével a
terveimet, amikor feltűnt a minket körülvevő némaság. Ugyan a hangszórókból még
ömlött a keleties hangzású punk zene, de barátom szokatlanul csöndben volt,
holott addig szinte folyamatosan beszélt vagy zizegett mellettem.
Ville
felhúzott szemöldöke és kissé elnyílt ajkai, nagyon is ismerősek voltak
számomra, akkor szokta magára ölteni ezt a kifejezést, amikor megsértem az
egóját vagy valami olyasmit mondok, amivel utána hosszú ideig tud majd
piszkálni. De akárhogy is igyekeztem, nem találtam okot egyik eshetőségre sem.
-
Szóval
nagyon régen volt új tetoválásod? – kérdezte.
Automatikusan
bólintottam.
-
És
akkor elmesélnéd nekem, hogy ezek mikor kerültek rád? – mutatott rá a bal
karomra, amin a pólóm takarásában is jól látszottak a már szürkülő betűk.
Hitetlenkedve
néztem le a kezemre, aztán vissza Villére, egy pillanatra teljesen lefagytam
majd kitört belőlem a nevetés.
-
Úristen,
erről teljesen megfeledkeztem – ismertem be egy szégyenező kuncogás
kíséretében.
Ville láthatólag nem találta ezt olyan
mulatságosnak, mint én.
-
Tehát
ennyit jelentenek neked a szavaim, hogy három hónap alatt elfejted őket?
Sértődöttsége
túljátszott volt ugyan, de láttam rajta, hogy tényleg rosszul esett neki, hogy
nem emlékeztem az idézetre, amit csak miatta varrattam magamra. Hogy
kiengeszteljem megsebzett büszkeségét, közelebb húzódtam hozzá, átöleltem a
nyakát és a lehető legkedvesebb hangommal kértem tőle bocsánatot. A hatás nem
volt azonnali, ezért apró puszikat leheltem az arcára, amik sokkal
hatékonyabbnak bizonyultak a beszédnél, mert mire az ajkaihoz értem, keze a
derekamon pihent és amint megcsókoltam, gyengéden belemarkolt a húsomba.
-
Ennyivel
azért nem úszod meg a dolgot – suttogta a számba.
-
Miért,
mit akarsz csinálni?
Nem
vártam választ a kérdésemre, ezért is lepődtem meg amikor Ville kicsit elhajolt
tőlem, hogy jobban lássa az arcomat.
-
Délelőtt
még valami kikötözésről hadováltál – vigyorgott rám szenvtelenül.
Zavarom
nyilvánvaló volt, nem kellett tükör ahhoz, hogy tudjam, arcom elvesztette a megszokott
sápadtságát, hogy a piros különböző árnyalataiban pompázzon. Ville pár
pillanatig élvezettel nézte milyen nagy hatást gyakorolt rám, majd még mindig
mosollyal az ajkán, megcsókolt, ezúttal jóval szenvedélyesebben.
Másnap
sokáig az ágyban maradtunk, csak valamikor késő délelőtt mentünk le a
nappaliba, hogy végre együnk valamit. A kanapén kanalaztuk a müzlinket, közben
finn meséket néztünk és szinte gusztustalanul boldogok voltunk. Pedig
mindketten tudtuk, hogy pár óra múlva el kell mennem, de ez kivételesen nem egy
sötétszürke felhőtömegként körözött a fejünk fölött. Kapcsolatunk kezdete óta
először készültünk úgy elválni egymástól, hogy ha nem is dátumra pontosan, de
tudtuk, hogy legfeljebb két héten belül újra együtt leszünk. Persze a búcsú
mindig keserű, viszont a tudat, hogy a következő találkozásunkkor már együtt is
fogunk élni, sokkal édesebbé tette az egyébként fájdalmas elválást.
Londonba
érve kicsit ideges voltam, milyen lesz majd találkozni Vincenttel, mert
Villével nagyjából túljutottunk azon, hogy eltűntem előlük, de legjobb
barátommal, az érzelmileg kimerítő telefonálásunk óta csak keveset beszéltünk
és akkor is leginkább a költözésemről. Tudtam, hogy rá teljesen máshogy hatott
az a pár nap, mint Villére, benne jóval több bűntudat volt, mert úgy érezte,
észre kellett volna vennie milyen világ rejtőzik a mosoly mögött, nekem pedig
eltökélt célom volt kiíratni belőle ezt a gondolatot. Mert az igaz, hogy nap,
mint nap látott és talán felfigyelhetett volna az intő jelekre, de mivel ő is
betudta a rosszkedvemet annak, hogy hiányzik Ville, jogosan hitt nekem, amikor azt
hangoztattam, nincsen semmi bajom.
A
laza csomó a gyomromban hamar szertefoszlott, amint beléptem Vinc lakásába, az
ismerős illat, a hangszórókból szóló halk metalcore dallamok és legjobb barátom
őszinte öröme, elfeledtette velem a bizonytalanságomat. Ezerszer jobban otthon
éreztem magam abban a londoni bérházban, mint a kontinensen lévő, tömeg
panelben ahol felnőttem.
Az
első egy-két óra hadarással, néhány csepp könnyel és rengeteg öleléssel telt
el, majd miután kibeszéltük a lelkünket, úgy döntöttünk a következő napot
kettesben fogjuk tölteni, finom borokat fogunk inni és olyan vígjátékokon
fogunk nevetni, amiket már százszor láttunk. Aznap este a gyerekkorom egyik
nagy kedvencére, az Ace Ventura-ra esett a választásunk, amit egyikünk sem
látott már jó pár éve. Ahogy elindult film, azonnal elöntöttek a nosztalgikus
emlékek, amiknek a bolyhos kis pop-pompai kedvesen táncoltak előttem, de ahogy
múltak a percek és peregtek a képkockát, a kerekded formák szépen, lassan
elsorvadtak, míg végül az arcomra olvadtak és döbbent vonásokat rajzoltak a
bőrömre. A poénok, amiken régen annyit nevettünk, erőltetettnek és elcsépeltnek
tűntek, a karakterek bénák a történet pedig borzalmas volt. Csalódottságunk
ellenére, kitartóan néztük tovább az állati nyomozó vagánykodásait, és hogy
enyhítsük a szenvedésünket, édes borral öntöztük a torkunkat. Az alkohol remek
ötlet volt; két üres üveggel az asztalon, a film közepére, ha nem is ugyanolyan
élvezettel, mint kiskamaszon, de harsányan nevettünk mindenen, amit Jim Carrey mondott.
Kérsz egy kis Tic-Tac-ot? Ez az én
taktikám.
-
Ha
nem ittuk volna meg minden boromat, már meghaltunk volna – mondta Vincent a
szokásos happy end után.
-
Nincs
több alkoholod? - Hangom magasan és gyerekesen csengett
Vinc
sértődötten nézett rám.
-
Ugye,
ezt te sem kérdezted komolyan?
A
felháborodása jogos volt, mert barátom ugyan messze volt attól, hogy
fenyegesse, a művészek körében olyan népszerű alkoholizmus, de az a szörnyű
eset, még soha nem fordult elő, hogy kifogyjon a szeszből. Válaszomat meg sem várva,
a konyhába ment és kihozott egy üveg rumot, innentől kezdve kicsit homályosak
az emlékeim. Azt tudom, hogy belekezdtünk az Űrgolyhókba, és követve Mel Brooks
űrhajójának a példáját, nem fékeztünk, senki kedvéért, de hogy utána miként
kerültem az ágyamba és hova tűntek a zoknijaim, arról fogalmam sem volt.
Talán
még soha nem részegedtünk le együtt annyira, mint azon az estén, nem csoda
tehát, ha másnap délelőtt hasogató fejjel és szárazszájjal ébredtünk.
Fájdalmunkban benne volt a fulladásig tartó nevetésünk, a sötétedésig tartó macskajajunk
pedig kellemetlen bizonyítéka volt annak, hogy milyen jól éreztük magunkat.
Korábbi tervünknek megfelelően, ki sem mozdultunk a lakásból, a nappaliban
döglődtünk, pizzával tömtünk az arcunkat és okulva a rossz élményből, biztosra
menve, Harry Pottert néztünk. Ilyenkor éreztem csak igazán, hogy nem véletlenül
lettünk legjobb barátok Vincenttel, annyira könnyedén tudtunk ráhangolódni a
másikra, mintha világ életünkben ismertük volna egymást, mintha egyazon
környéken nőttünk volna fel, ahol ugyanazok az emberek és események voltak ránk
hatással. Holott teljesen más helyről jöttünk, Vinc családja tipikus
értelmiségiekből álló família volt, tele művészekkel és tudósokkal, míg nálunk
alig akadt olyan, aki eljutott az egyetemig, és csak egy unokatestvérem volt,
aki kamaszkorában gitározott, de miután leszáradtak a pattanásai, ő is felhagyott
a zenével mert nem lett azonnal híres és nem özönlöttek felé a nagymellű rocker
csajok.
A
pakolás még annak ellenére is egy rémálom volt, hogy nélkülözte az általam
annyira gyűlölt válogatást, mert ugyan nem kellett döntenem két, bandás póló
között, viszont muszáj volt mindent újrahajtogatnom és felkutatni a láthatatlan
manók martalékává vált fél pár zoknijaimat. Egy degeszre tömött bőrönd után,
úgy döntöttem megérdemlek egy rövidke pihenőt, ezért kikapcsoltam a 80-as évek
metál zenéit és beraktam egy jóval nyugodtabb, Massive Attack albumot, majd a gépemmel egyetemben befészkeltem
magam az ágyamba. Gondoltam elgörgetem az időt a tumblr-ön, megosztok pár
érdekes képet és kikapcsolom az agyamat. Már egészen ellazultam, amikor
megláttam, hogy valaki írt facebookon, nem sűrűn szoktam üzenetet kapni, így
ideges kíváncsisággal kattintottam át az oldalra. Meglepve néztem Karin villogó
nevére, régebben egészen közel álltunk egymáshoz, de már vagy egy éve nem
beszéltem vele, és halvány fogalmam sem volt róla, hogy mit szeretne. Pedig
gondolhattam volna rá, hogy miért keresett meg ennyi kihagyás után. Rövidke, de
lelkes üzenetében a dolgaim felől érdeklődött; jól látta, hogy én vagyok Ville Valo új barátnője? Tényleg meg fog
jelenni egy könyvem? Régen beszéltünk, találkozhatnánk.
Először
automatikusan válaszolni akartam neki, de a billentyűzet fölé helyezve, az
ujjaim nem mozdultak. Éreztem, ahogy a pánik, kedves ismerősként kúszik fel a
tarkómon. Régi barátnőm felbukkanása előhozta az emlékeket, amik elől
olyannyira menekültem, és közben az új félelmeimet is jutalomfalattal
szólongatta felém. Vajon csak azért érdekli, mi van velem, mert párszor
megemlítették a nevemet az újságokban? Ha nem jelentek volna meg képek rólam és
Villéről, akkor is találkozni akarna velem? Tudtam mi következik; ezernyi
formába átfogalmazva felteszem magamnak ugyanazokat a kérdéseket, remegni
kezdek, tenyerem hideg és nedves lesz, míg végül össze nem zuhanok. Nem akartam
ezt, elegem volt már a saját agyam védekezéséből, ezért mielőtt még belegabalyodtam
volna a gondolataimba, kezembe vettem a telefonomat és felhívtam Villét.
Csak
mikor kiadtam magamból a kételyeimet döbbentem rá, mekkora előrelépést tettem
azzal, hogy nem engedtem a szorongásomnak és azonnal segítséget kértem.
Hatalmas változás volt ez, és miután lenyugodtam és Ville tanácsát miszerint,
válaszoljak neki és majd meglátom mi lesz, fontolóra vettem, ötlött fel bennem,
hogy az otthoniak mit sem tudnak arról, hogy egy újabb országba szándékozom
költözni.
Mivel
a beszélgetés kellően bátorrá tett, elköszöntem Villétől, és minden habozás
nélkül felhívtam Thomas-t. Tudtam, hogy anyámmal még nem tudnék beszélni, túl
élénken élt még bennem a legutóbbi szóváltásunk emléke, és kicsit féltem is,
hogy egy mondatával lerombolja a hirtelenjében felépített önbizalmamat, ezért választottam
a kevesebb kockázatot jelentő bátyámat.
-
Igazából csak azért hívtalak, hogy elmondjam
jövő héten költözöm – mondtam, letudva a szokásos udvarias köröket.
-
Hazajössz,
anyu nem is mondta? – Thomas hangja meglepett volt.
-
Nem-nem,
Helsinkibe költözöm.
-
Az
Finnországban van ugye? – kérdezte pár másodperc nyomasztó csöndet követően.
-
Igen.
-
Egyre
messzebb mész – nevetett horkantva, majd arról kezdett beszélni, hogy ha addig
sikerült összespórolni annyit, akkor nyáron összeházasodnak xy-nal.
Nem
igazán vártam sokat Thomas-tól, tisztában voltam vele, mennyire instabil a
kapcsolatunk, de azért jól esett volna, ha legalább érdeklődik afelől, hogy
miért költözök egy másik országba és mégis mikor látogatok legközelebb haza. A
csalódás ellenére, azért örültem, hogy beszéltünk egymással, mert ha nem is
reménykedtem egy olyan viszonyban, mint amilyen Ville és Jesse között van, szerettem
volna jobban megismerni őt.
A
ruháim nagyobb részét, még aznap elpakoltam, csak azok maradtak a szekrényben,
amiket a következő hét folyamán viselni szándékoztam. Persze a felsőkön és
nadrágokon kívül, még rengeteg dolgom volt, tudtam, hogy csak az asztalon és a
polcokon heverő papírjaim és egyéb mütyürjeim megtöltenének egy egész bőröndöt,
ezért előbb szelektálni akartam, amihez semmi erőt nem éreztem magamban. Meg
egyébként is, még bőven volt időm válogatni.
Agnes
és Dan nem örültek túlzottan a költözésem hírének, de az is lehet, hogy csak
meglepte őket a nem várt fejlemény, mert tíz perc elteltével, Agnes már a
naptár fölé görnyedve szervezkedett.
-
Az
ugye nem lesz probléma, ha akár egy hetet is itt kell majd töltened? –
kérdezte.
-
Dehogy.
-
Jó,
mert arra gondoltam, hogy a most szétszórt interjúkat és a későbbi, a bemutató
utáni dedikálásokat igyekszem egybe rakni és akkor nem kell annyit repkedned –
mondta fontoskodó lelkesedéssel.
Még
volt egy hónap a könyvem megjelenéséig, amit vagy iszonyatosan távolinak
éreztem, vagy szorongatóan közelinek, mindenesetre borzasztóan izgatott voltam
miatta. Arról nem is beszélve, hogy Dan már többször célzott rá, hogy ideje
lenne elővenni a többi regényemet és megnézni melyik lenne a legalkalmasabb a
kiadásra. Tervben volt egy teljesen új történet is, aminek a vázlata már ott
motoszkált a fejemben, de egyelőre nem jutottam el odáig, hogy rendesen
foglalkozzak vele. Először rendbe akartam hozni az életemet, végre elhagyni a
depressziómat és egy egészséges melankóliával kifejezni a mindig kicsit
pesszimista személyiségemet. Ezzel ők is tisztában voltak, mert ha nem is
mondtam nekik ki nyíltan, hogy miért töltöttem négy napot Finnországban, a
finoman elejtett megjegyzéseimből, leszűrhették, hogy milyen problémákkal
küzdök.
Az
utolsó hét, amikor még Vinc lakótársa voltam, gyorsan eltelt. Legjobb
barátommal rengeteg időt töltöttünk el együtt, még arra is sikerült rávennie,
hogy egy kicsi, de annál hangosabb búcsú buliba is elmenjek, ahová meghívta
azokat az ismerőseit, akikkel jól kijöttem. Táncoltunk, nevettünk és egy kicsit
többet ittunk a kelleténél, egyszóval remekül éreztük magunkat.
Furcsa
érzés volt belegondolni, hogy másnap már Villével fogok élni, és bár
rettenetesen félem, de csak egy puhány aggódásnak maradt hely a mérhetetlen
izgatottságom mellett.
-
Hiányozni
fog ám az a hülye fejed – ölelt magához Vincent, miközben a taxira vártunk.
-
A
tiéd is nekem, de úgyis jövök még ide elégszer, erről jut eszembe, van neked
egy ajándékom.
Azzal
elővettem a konyhapult alól egy kis dobozkát és odaadtam barátomnak.
-
Késtem
vele pár hónapot, de tessék.
Vinc
kíváncsian bontotta ki az ajándékát, amit meglátva boldogan felnevetett.
-
Már
el is felejtettem, hogy az egyik dührohamod közben leverted az egyik kedvenc
bögrémet.
-
Remélem,
ez kiengesztel majd.
-
Az
évezred festőjének titulálsz rajta, azt hiszem ez elég lesz ahhoz, hogy ne
emlegessem föl többet a dolgot – mosolygott rám.
Egy
utolsó ölelés a lakásban, pár elmorzsolt könnycsepp és néhány vigyázz magadra
után, ha nem is végleg, de búcsút mondtam Vincentnek és elindultam, hogy abban
az évben, másodszorra is új országba költözzek.
Néhány
órával később, már Ville toronyháza előtt álltam, két hatalmas bőrönd
társaságában.
-
Mond,
hogy ezek nem csak a ruháid – kérdezte megbúvó aggodalommal a hangjában Ville.
-
Kinek
nézel te engem? Az egyikbe szinte csak könyvek vannak.
-
Gondolhattam
volna – rázta meg a fejét barátom, majd magához vont és hosszú, szerelmes
csókot lehet az ajkamra.
-
Üdvözöllek
az új otthonodban – mondta vigyorogva, majd hirtelen a térdem alá nyúlt és az
ölébe kapott.
Alig
volt időm megkapaszkodni a vállában, ő máris elindult velem a bejárat felé,
hogy mint az amerikai romantikus filmekben, átcipeljen a küszöbön.
-
Mégis
mit csinálsz? Neked nem szóltak, hogy ezt csak esküvő után szokták csinálni? –
mosolyogtam rá értetlenkedve.
-
Ha
nem is házasodtunk össze, végül is házas társak lettünk, szóval ne pampogj
annyit, csak élvezd ki a pillanatot.
-
Te
nem vagy normális – nevettem fel a kitekert szójátékán.
Még
mindig Ville karjaiban voltam, és ugyan nem volt kenyerem a romantika, de mint
már számtalan alkalommal előtte, akkor is haraptam egy keveset barátom
szentimentalizmusából. Mert igaza volt, ez egy olyan pillanata volt az
életemnek, amit meg akartam élni, hogy az ínségesebb napjaimon elővehessem az
emlékét annak, ahogy Ville boldogságtól édes, nikotinnal fűszerezett csókja
elveszi az eszem.
Letudva
a nyálas nyitányt, behurcoltuk a bőröndjeimet és ezzel részemről le is volt
tudva a költözés. Persze nem ez volt minden cuccom, négy nagyobbacska doboz várt
valahol Anglia egyik raktárában arra, hogy feltegyék egy kamionra és egészen
Finnországba fuvarozzák őket. Ezekben voltak a maradék könyveim, cipőim és
minden olyan dolgom, amiket viszonylag sokáig tudok nélkülözni. Addig nem is
szándékoztam igazán berendezkedni, amíg mindenem meg nem érkezik, de ez Villét
nem hatotta meg. Túlzott lelkesedéssel vezetett fel az emeletre, hogy
megmutathassa a szobát, amiben valaha vendégeskedtem. Még pár napja motyogott
valamit arról, hogy átrendezte, de én csak arra gondoltam, hogy kivitte az
ágyat vagy ilyesmi, az meg sem fordult a fejemben, hogy teljesen az én
ízlésemre formálta az aprócska helyiséget. A falakon ott lógott pár kedvenc
albumom borítója, az ablaknál egy régies, fiókos asztalka volt, mellette pedig
néhány egyelőre üres könyvespolc.
-
Na,
tetszik Szívem?
-
Nagyon
– mosolyogtam rá, majd még egyszer körbe vezettem a tekintetem a szobán. – Nem
is tudom, mit mondjak.
-
Egy
köszönöm bőven elég lesz.
Odaléptem
hozzá és lábujjhegyre állva, lágy csókot hintettem az ajkára. – Köszönöm.
Az
a kevés aggodalom, ami még élt bennem az összeköltözéssel kapcsolatban, hamar a
háttérbeszorult. Szinte minden zökkenőmentes volt, egyszer sem vesztünk össze,
nem adódott komolyabb probléma sem, egyedül a könyveim elrendezésben nem értettünk
egyet, de ezen is gyorsan túljutottunk.
Féltem,
hogy annak ellenére, hogy mennyire szerettem a toronyházat, idegenként fogom
magam majd érezni, ha Ville nem lesz ott velem, de az első pár napon annyira el
voltam foglalva a rendezkedéssel, hogy nem törődtem ezzel a furcsa, betolakodó
érzettel. Aztán pedig, mire mindenem a helyére került, és időm nyílt
szorongani, már otthon éreztem magam. Ez leginkább annak volt köszönhető, hogy
gusztustalanul boldog voltam, hiszen végre úgy lehettem együtt Villével, hogy
nem kellett attól rettegnem, valamelyikünknek haza kell mennie és csak hetek
múltán lesz alkalmunk újra találkozni egymással. Persze ez a rózsaszín burok,
amiben a szerelmemet dédelgettem, nem semlegesítette az elmémet még mindig
folyamatosan ostromló kis démonjaimat. Láthatóan és érezhetően jobban voltam,
mint korábban, de így is sokszor kaptam azon magam, hogy minden különösebb ok
nélkül elkedvtelenedek, és az írás sem ment úgy, ahogy szerettem volna. Néha
csak ültem az asztalomnál, mereven néztem az előttem heverő füzetre, aminek a
vakító üressége szemrehányóan tekintett vissza rám.
Végül
megelégeltem a tehetetlenségemet és megfogadva barátom tanácsát, felkerestem
egy pszichológust. Nem igazán tudtam, mire számítsak, és bár Ville elmesélte
neki milyen tapasztalatai voltak, még így is kicsit félve léptem be Dr.
Parviainen irodájába. Eleinte nagyon visszafogott voltam, de Daavid nyíltsága,
őszinte érdeklődése és meglepően jó humora gyorsan megtörte a vékonyka
ellenállásomat. Tisztában voltam vele, hogy nem lesz egyszerű kialakítani egy
újfajta gondolkozásmódot, amiben jóval kevesebb hely jut az önutálatnak és
bizonytalanságnak. Apró lépésekben haladtunk, elsődlegesen is azt kellett megtanulnom,
hogy ha rosszul érzem magam, merjek és akarjak is segítséget kérni. Ezt
szerencsére nyugodtan gyakorolhattam Villén, aki kérés nélkül is mindent
megtett azért, hogy elengedjem az önmarcangoló énemet; ha látta, hogy a semmibe
bambulok, odajött hozzám, magához ölelt, beszélgetést kezdeményezett vagy csak
halkan énekelt nekem egy kedves dallamot. Hihetetlenül hálás voltam, amiért
mellettem volt.
Kellemesen
hátborzongató volt visszagondolni, milyen hosszú utat tettem meg idáig, mennyit
változtam az elmúlt hónapok alatt. Amikor először találkoztam Villével, csak
egy potenciális veszélyforrást láttam benne, egy olyan embert, akinek a
személyisége erősebben hatott rám, mint addig bárkié. Rettenetesen féltem tőle,
és mint később kiderült, nem minden ok nélkül akartam minél messzebb kerülni
tőle, mert alig három hét alatt teljesen levett a lábamról. Igaz, ez az opció
nem szerepelt a félelmeim között, soha nem gondoltam volna, hogy pont Ville
Valo lesz az, aki megváltoztatja az életemet. Igazából abban sem hittem, hogy
lesz bárki, akit ilyen nyílt szerelemmel fogok szeretni, akiben egy újabb
klisével élve, megtalálom a másik felemet. De az én zöldszemű rocksztáromat egy
csöppet sem érdekelte, hogy én miben hiszek, villantott pár féloldalas mosolyt,
tett egy életre is elég szenvtelen megjegyzést és addig piszkált, míg a hosszú,
téli álmomat követően, újra ki nem virágoztam, szebb szirmokkal és élénkebb
színekben pompázva, mint valaha.
És
ezzel azt hiszem a végére is értem a történetemnek. Amikor Dr. Parviainen azt
mondta, írjam le miként döbbentem rá a depressziómra és milyen akadályokba
ütköztem az elmúlt két évben, nem gondoltam volna, hogy ennyire élvezni fogom
az írást. Ahogy azt sem, hogy ilyen terjedelmesen fogom szőni a szavakat.
Eredetileg
nem akartam megmutatni Villének, de aztán mikor már a költözést ecseteltem úgy
döntöttem, talán neki is jót tesz majd, ha elolvashatja az érzéseimet és
ezáltal, még jobban megismer engem. Ville lelkesen fogott neki a soraimnak, és
néha jókat derült rajtuk, főleg az elején, ahol elég hosszan írtam róla és az ő
sötét kisugárzásáról. Nem mintha a későbbi oldalakon olyan keveset szerepelt
volna, de valamiért leginkább azok a korai napokat leíró fejezetek tetszettek
neki a legjobban.
-
Olyan
aranyosan naiv voltál, de tényleg.
-
Vajon
azért hajolt közel hozzám, mert meg akart csókolni vagy valami más okból? –
figurázott ki.
-
Ellenállni
nekem? Ezt te sem gondolhattad komolyan.
Elég
sokat dolgoztam ezen a történeten, és jóval többet segített a megírása, mint
azt a kezdetén gondoltam volna, még sem szeretném, ha megmaradnának az
örökkévalóságnak. Ez a múltam és én túl sok időmet vesztegettem el azon
agyalva, mi történt tíz éve, két éve vagy három hónapja, ezért amint a végére
érek ennek a bekezdésnek, és kiteszem az utolsó mondat végére a pontot, ha nem
is rituálisan, HIM szövegeket kántálva, de elégetem mind a száznegyven oldalt.
//Sziasztok Kedveseim!
Hát ez lenne a vége, még írok egy búcsú valamit, szóval itt, az utolsó fejezet végén csak gyorsan megköszönöm nektek, hogy olvastátok Eli és Ville történetét, amit remélhetőleg élveztetek.
Orion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése