// twenty seven //

... Az ablakokon beáradó fény hajnalt sejtetett, tehát az egész éjszakát máshol töltötte, bőven adva neki időt arra, hogy túl sok sört fogyasszon el. Ha nem rettegtem volna a válaszától és attól, hogy ez lesz utolsó beszélgetésünk, illetve nem éreztem volna magam vérig sértve, bizonyosan rákérdeztem volna a dologra, de ezekkel a különböző érzésekkel a mellkasomban, inkább a némaságot választottam.

-          Szívem beszélhetünk? – kérdezte rekedten, félénkséggel a hangjában.

Kérdésére csak aprót bólintottam, és ha arcomon nem is látszott, lelkem megkönnyebbülten felsóhajtott szavaira. Pontosan tudtam, milyen esetlenül beszélnek a részegek, a betűk valahogy túl gyorsan pörögnek a nyelvükön és minden, amit mondanak olyan bugyután álmatagnak hat, Ville viszont a bizonytalansága ellenére is teljesen érthető volt. Tehát ha ivott is alkoholt az éjszaka folyamán, ahogy azt a ruhájából áramló szag sugallta, tartotta magát az évekkel ezelőtt elhatározáshoz, hogy csak mértékkel önti magába a sört és más égetett szeszeket.

Ville lassan ült le mellém, ösztönösen megigazgatta a koponyájára simuló sapkáját és amikor újra megszólalt, hangja halk és rekedt volt.

-          Borzasztóan sajnálom, hogy ez a dolog idáig fajult és mielőtt tovább megyek, tudnod kell, hogy szeretlek Eli, és ezt nem befolyásolja semmi, sem a hibáid vagy az, hogy hány éves vagy.

Egy mély sóhajt követően, óvatosan felém nyúlt és kisöpört pár kócos tincset az arcomból.

-          Nagyot hibáztam, amikor nem meséltem neked eleget a múltamról és az okokról, amiért annyira tartottam egy új kapcsolattól. Úgy gondoltam az lesz a legjobb, ha szép fokozatosan avatlak be az életem ezen részébe, de láthatóan ez egy téves döntés volt részemről. Nem számoltam azzal, hogy ilyen korán előtérbe kerülnek az engem feszélyező problémák, és emiatt mindketten sérülni fogunk.

És szavaihoz hűen mesélni kezdett. Nem ment bele minden apró részletbe, neveket sem említett, csupán az érzéseiről és a tapasztalatairól beszélt. Az egyik volt barátnője, akivel úgy hitte halálukig együtt maradnak, hozzám hasonlóan rosszul reagált a rajongók és a média felől érkezett figyelemre, nem tudott mit kezdeni a kérdésekkel, a rosszindulatú megjegyzésekkel és folyamatos feszültséget szült kettejük között. Ville minden igyekezetével azon volt, hogy megkönnyítse a szerelme életét, amennyire csak tudta elzárta a nyilvánosság elől, ha róla kérdezték, kitérő válaszokat adott és ha bántották, a védelme alá vette. De ez sajnos nem volt elég. A lány, saját bizonytalanságát úgy vezette le, hogy féltékenykedni kezdett a rajongókra, akik hozzáértek, vagy megölelték Villét, mondván a férfi biztos megcsalja őt az egyikükkel. Veszekedést veszekedés követett, míg végül az egyik turné közben megjelent, Ville kitalált kalandjait taglaló cikk után a lánynál betelt a pohár és egy utolsó nagy vita közepette szakított barátjával. Ville összetört, de még volt ereje reménykedni abban, hogy jön majd valaki, aki nem csak a személyét, de az életét is szeretni fogja. A következő komolyabb kapcsolata reménytelien indult, a nőt nem igazán zavarták a kettőjükről megjelent képek vagy írások és nem féltékenykedett a tizenéves lányokra, akik bálványozták barátját. Egyedül a hosszú hetekig tartó túrnék miatt voltak eleinte kisebb, majd nagyobb fennakadások közöttük, amik nagyon megviselték Ville volt barátnőjét. A korábban erősnek látszó nő, fokozatosan vesztette el a mindennapos harcokat és a nyomás, amit eleinte meg sem érzett, egyre nagyobb súlyként nehezedett a vállára. Idegesíteni kezdték a cikkek és a bennük rejlő pletykák, a rajongókkal szinte ellenségessé vált a viszonya és minden igyekezete ellenére, boldogtalan volt Ville mellett. Ez a szakítás jóval csöndesebbre sikerült, mint az előző, pedig a helyzet kísértetiesen hasonló volt, annyi különbséggel, hogy akkor nem a férfi hűtlenségéről írtak a másodrangú lapok, helyette a nő kitalált pasijával közöltek egy meglehetősen intim interjút. Az egyébként is instabil lelkiállapotban lévő barátnőjének ez már túl sok volt, és hiába is szerette Villét, pontosan tudta, hogy nem bírja már elviselni a férfi életének sajátosságait. Ville szíve újra darabokra tört és a reménytelenségét az alkohol üres ígéretével igyekezte pótolni, kevés sikerrel.

Míg a múltja darabkáit tárta fel előttem, hangján éreztem, hogy még mindig milyen fájdalmasan érintik ezek az évekkel ezelőtti szakítások és végre tisztán láttam, miért is reagált olyan hevesen a kiborulásomra. A titkolózásom és érzékenységem felszínre hozta a démonjait, amik miatt ösztönös bizalmatlanság járta át a lelkét.

-          Szívem, tudnod kell, hogy mindannak ellenére, amiket ma mondtam neked, tudom, hogy akkor sem hagynál el ok nélkül, ha mindennek elhordanának az újságok.

Hinni akartam az őszinte tekintetének, de tettei túlságosan is ellentmondtak szavainak.

-          Akkor miért keresed az okokat arra, hogy elüldözhess? Ha úgy érzed nem vagyok elég érett hozzád vagy nem tudod kezelni az érzékenységemet, akkor mond azt, mert ez így nem fog működni  – szólaltam meg először mióta bejött a szobába.

-          Egyszerűen csak féltelek téged, ahogy magamat is. Tudom, hogy igazságtalan volt rád vetítenem minden aggályomat, de akkora hatással volt rád ez az újfajta figyelem, hogy megijedtem mi lesz veled a későbbiekben – nézett rám szomorúan. – De bízom benned és magunkban.

-          Biztos vagy ebben?

-          Igen Szívem, biztos.

Közelebb hajolt hozzám, orrunk szinte összeért. Láttam rajta, hogy habozik, nem tudván hogyan fogadnám, ha megcsókolna. Ezért én voltam az, aki megmozdult, és ajkamat egy rövid csók ereéig az övéhez érintettem.

-          Minden oké? – kérdezte.

-          Nagyjából – mosolyodtam el halványan.

-          Emlékszel arra, amikor kint voltunk az erkélyen és elmondtad, hogy félsz tőlem? – szólalt meg egy leheletnyi csönd után

-          Persze.

-          Akkor döbbentem rá, hogy mennyire össze vagy törve. Tudtam a szorongásaidról és láttam is amint vívódsz magaddal, de ahogy akkor beszéltél az érzéseidről és a félelmeidről, jöttem csak rá, milyen mélyen vannak a sebeid. Aztán amikor könnyekkel a szemedben átöleltél, segítséget kértél tőlem, megfogadtam, hogy soha nem foglak megbántani. Ma este mégis miattam sírtál – halkult el.

Ville bűnbánó tekintete kedvesen simogatta az arcomat, mondani akartam valamit amitől jobban érzi magát, amitől a szomorú hangulat tovaszáll, de nem jöttek a megfelelő szavak a nyelvemre. Egy roppant hosszúnak tűnő pillanatig némán meredtem rá, majd közelebb férkőzve hozzá, karjába temettem magam és nyakába suttogva mondtam el neki mennyire szeretem őt.

Ugyan mindketten fáradtak voltunk, mégis újra átbeszéltük a történteket, hogy egyikünkben se maradjon semmi megválaszolatlan kérdés, amik felébresztenek minket édes álmunkból. A veszekedés utáni haragomból nem sok maradt, ahogy Ville indulatai is rég lecsillapodtak már, így kellemes nyugalommal szívünkben tudtunk beszélgetni a hibáinkról. A megbocsátás könnyed és őszinte volt, ami így teret engedett a jóval nehezebbnek bizonyuló reménynek, hogy elhiggyük ezentúl nem okoz majd égető horzsolásokat sem az éveim száma, sem a félénk személyiségem, és Ville mérhetetlen önbizalma alatt megbúvó bizalmatlansága is hamarosan a feledés homályába fog veszni. Változtatni akartunk, levedleni az egészségtelen szokásainkat, hogy idővel könnyebben tudjuk majd kezelni a másik kirohanásait. Az előző nap érzett zavartalan harmónia észrevétlenül tért vissza hozzánk, lágy felhőként ölelve körül a megfáradt testünket, amibe még az a kellemetlen tény sem tudott belerondítani, hogy Ville másnap visszarepül Finnországba.

Hétfőn szinte ki sem mozdultunk az ágyból, nevetgélve élveztük ki az utolsó együtt töltött óráinkat, hiszen jó szokásunkhoz híven, fogalmunk sem volt mikor láthatjuk majd egymást legközelebb. Ugyan Ville megemlítette, hogy vele mehetnék Helsinkibe és addig maradhatnék, amíg csak kedvem tartja, de hamar rá kellett jönnünk, hogy ez azon a héten nem működne. Neki szó szerint be voltak táblázva a napjai, persze esténként együtt tudunk volna lenni, viszont nekem is voltak kötelezettségeim. Egy valószínűleg kellemetlen fotózás és egy interjú is várt rám, így nehéz szívvel, de eltoltuk a finnországi utazásomat és csak reménykedtünk benne, hogy nem kell heteket várnunk a mindkettőnk számára megfelelő időpontra.

Sokkal nehezebb volt elválni tőle, mint legutóbb, a könnyeimet csak nagy erőfeszítések árán tudtam visszatartani és az utolsó csókunknál úgy éreztem, ezernyi darabra törik a szívem. Rossz volt elengedni őt, de valahol tudtam, hogy ez a helyes, ennek így kell lennie, mert egyelőre nem volt más választásunk. Neki Finnországban volt az élete, nekem pedig Londonban és azon kívül, hogy néhány hetente meglátogatjuk a másikat, nem sok lehetőség nyílt előttünk.

Csak miután Ville hazautazott döbbentem rá, hogy rám nézve mit is jelentettek a rólunk megjelent fotók. Agnes teljesen sokkolva hívott fel aznap délután; azelőtt nem sokkal találta meg a cikkeket és hirtelen azt sem tudta, hogy mit szóljon hozzá. Legalább húsz percig beszélt arról, hogy ez teljesen új megvilágításba helyezi a marketinget és igazán figyelmeztethettem volna, hogy egy rocksztárral töltöm a szabadidőmet. Megkérdezte, hogy szeretném-e ha felhasználnák Ville nevét vagy zenéjét bármilyen formában a reklámozáshoz, amire azonnal határozott nemet mondtam. Így is rettegtem, hogy sokan beskatulyázzák majd a könyvemet, és nem akartam, hogy még a hivatalos oldalam is arról szóljon, hogy együtt vagyok egy banda énekesével.

Félelmem, hogy mindenki azt fogja hinni, hogy csak kihasználom Villét, alaptalannak bizonyult. A cikk megjelenése után a rajongóink elárasztottak üzenetekkel, és ugyan kaptam pár fenyegetőbb hangvételű levelet, amikben pár fiatal nő nemtetszését fejezte ki a kapcsoltunk iránt, de a többiek mind pozitívak voltak. Ettől kicsit megnyugodtam, már nem remegett meg a gyomrom minden alkalommal, amikor új üzenetet kaptam és könnyebb szívvel böngésztem a kedvenc oldalaimat is.

Az következő hetek életem egyik legmeghatározóbb időszakává váltak. Eleinte minden rendben ment, legalábbis látszólag. Villével magunk mögött hagytuk a veszekedésünket, és bár mindketten óvatosabban beszéltünk az interjúkról és a rólunk megjelent hírekről, bátran kértem tőle tanácsot a fotózás előtt és ha épp rossz kedvem lett egy-egy üzenet miatt, esetleg kételyeim támadtak, habozás nélkül fordultam hozzá.

Az Owen által írt interjú, meglepően jól sikerült, még én is elégedett voltam a végeredménnyel. A fotózást is átvészeltem valahogy, ami leginkább annak volt köszönhető, hogy elképesztő mennyiségű kávét fogyasztottam el azon napon, így idegességem ellenére is vidám és felpörgött voltam. Kezdtem megszokni a furcsa és eleinte kényelmetlen helyzeteket, amik lassacskán a mindennapjaim részeivé váltak. Az első hetekben elég sokan kerestek meg, főleg miután elhatároztuk, hogy a regényemnek nem csak a lefordított angol verzióját, de az eredeti német változatát is kiadjuk. Leginkább kulturális magazinoktól jöttek a felkérések, amiknek magamhoz képest egész lelkesen tettem eleget, de akadt egy-két olyan újságíró is, akik azt akarták elérni, hogy Villével közösen adjunk nekik interjút. Ezekre rögtön nemet mondtam. Egyrészt, mert egyikünk idejébe se fért volna bele egy ilyen riport, főleg barátoméba nem, aki szinte megállás nélkül az új albumukon dolgozott, másrészt pedig eszem ágában sem volt Villével reklámoztatni magamat.

Később a finn bulvárújságok is megtaláltak, akik valamiért mind abban a hitben éltek, hogy majd rajtam keresztül kaphatnak friss infókat a készülő albumról, vagy esetleg megosztok velük néhány érdekes tényt az együttes tagjairól. És mikor rádöbbentek, hogy semmit nem tudok az új dalokról, jöttek a Villével kapcsolatos kérdések; hogyan ismerkedtünk meg, mióta vagyunk együtt, milyen ő való életben és a többi sablon. De volt egy nő, aki nem tudta hol a határ és a szó legszorosabb értelmében, mindenre kíváncsi volt, majdnem hogy rákérdezett, hogy milyen volt az első alkalom, amikor lefeküdtünk egymással. Természetesen feleltem egyetlen olyan kérdésre sem, amit egy kicsit is kényelmetlennek éreztem, így ez a rámenős riporter is csak egy majdnem üres e-mailt kapott válaszul. Szerencsére ezen kívül más, igazán kellemetlen élményem nem volt, talán mert a témában érdekelt újságok hamar rájöttek, hogy nem az a típus vagyok, aki a lelkét is eladja tíz perc hírnévért.

Mérhetetlenül hálás voltam a számtalan felkérésért, jól esett, hogy ilyen sokakat érdekel a regényem, arról nem is beszélve, hogy ezeknek az új kötelezettségeimnek hála, kevesebb időm volt azon rágódni, mikor láthatom újra Villét. Ugyan többször is felmerült, hogy meglátogatom őt Helsinkiben, de a tervezési fázisnál egyszer sem jutottunk tovább, én el voltam foglalva a történetem német verziójával, míg barátom napjai nagyobb részét a stúdióban töltötte és persze meg tudtunk volna oldani, hogy rövid időre együtt lehessünk, de mindketten egyetértettünk abban, hogy egy ilyen kurta találkozás, csak még nehezebbé tenné a külön töltött napokat.

Ville és Vincent rengeteget segítettek, elég volt egy apró megjegyzést elejtenem arról, hogy fáradt vagyok, esetleg rossz kedvem van és ők mindent megtettek, hogy jobban érezzem magam. Ville esetében ez kölcsönös is volt, folyamatosan kimerült volt. Lefárasztotta a napestig tartó zenélés és őt is rengetegen kérdezgették kettőnkről, szinte ugyanazokat a kérdéseket kapta, mint én és nagyjából hasonló válaszokat is adtunk, mintha előre megbeszéltük volna, miket fogunk mondani. Sajnos hiába állt mellettem a két férfi, így is sokszor azon kaptam magam, hogy minden különösebb ok nélkül sírva fakadok. Nem értettem, miért érzem magam szomorúnak, igyekeztem azzal magyarázni, hogy hiányzik Ville, de legbelül tudtam, hogy ennél többről van szó. Nem egyszerű szomorúság volt az, ami a lelkemet fogságba ejtette, sokkalta mélyebb és sötétebb volt annál, amit korábban éreztem Ville távolléte miatt. Ezekről a rövid, általam jelentéktelennek tartott kis epizódokról nem beszéltem sem Vincentnek, sem Villének. Visszagondolva, szólnom kellett volna, főleg azok után, hogy anyám felhívott telefonon, először azóta, hogy eljöttem otthonról. A félelmem, hogy sokan azt fogják gondolni eleve csak azért kaptam lehetőséget arra, hogy megjelenjen a könyvem, mert Ville segített benne, egészen addig a telefonbeszélgetésig alaptalannak bizonyult. De jött anyu és kendőzetlenül kérdezett rá, hogy mennyi pénzt kaptam a híres barátomtól, akiről nekik elfelejtettem szólni. Haragudott rám, amiért eltitkoltam a viszonyomat, ahogy ő nevezte, és sértettségét, észnélküli vádaskodásával fejezett ki.

-          Nem értelek Elise, mindig olyan csöndes voltál, mi ez a hirtelen változás, hogy a címlapokon akarsz szerepelni?

Messzire kerültem tőle, alig ismertük egymást, mégis roppant mód fájt, hogy azt gondolta csak azért vagyok Villével, mert így akarok előre lépni az életemben.

-          Azt pedig el sem tudom képzelni, hogy ez az énekes mit láthat benned, az ilyenek nem modellekkel szoktak együtt lenni? Talán csak élvezi, hogy egy nála fiatalabb lányka rajong érte, mert ugye ő volt az, akiért régebben úgy odavoltál? Ezzel csak azt akarom mondani neked, hogy ne várj sokat ettől a viszonytól, mert olyanok, mint te ezerszámra szaladgálnak az utcán, majd meglátod, hamar rád fog unni és talál magának egy celebet.

Némán tűrtem, hogy a saját anyám a földbe döngölje az önértékelésemet. A féltés címkéje alá rejtett, bántóbbnál bántóbb megjegyzéseire is csak hümmögéssel tudtam válaszolni, a döbbenettől arra sem volt energiám, hogy megvédjem magamat és Villét. Miután letettem a telefonomat, biztos voltam benne, hogy jó ideig nem fogok vele újra beszélni.

Már az is rendkívül megviselt, hogy nem tart elég tehetségesnek ahhoz, hogy sikeres legyek az irodalmi világban, de, hogy nem tart elég jó embernek, nőnek ahhoz, hogy Villével legyek, és ezen felül annyira sem ismer, hogy rájöjjön milyen nehéz számomra a folyamatos érdeklődés, már túl sok volt. Azt hiszem itt értem el azt a pontot, ahonnan már csak lefelé haladtam és egyik rossz döntést hoztam a másik után. Ahhoz képest, mekkora fájdalom feszítette a mellkasomat, viszonylag hamar kisírtam magam és sikerült annyi erőt gyűjtenem, hogy felhívjam Villét. Tömören, kicsit megszépítve a mondottakat, beszámoltam neki az anyámmal folytatott beszélgetésemről, és közöltem vele, hogy a közeljövőben biztosan nem kell attól tartania, hogy találkozni fog a családommal. Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy kihagyom azt a részt, ahol anyám értetlenkedve áll azelőtt, hogy ő velem van, mert a nő szerint, aki a világra hozott, semmivel sem vagyok jobb a névtelen tömegnél és nem rendelkezem egyetlen olyan tulajdonsággal sem, ami igazolná a Villével való kapcsolatomat. Mindenesetre így is elég okot adtam barátomnak, hogy aggódjon miattam. Tudta, hogy milyen rosszul kezelem a családommal kapcsolatos problémákat, hogy mennyire magamra veszem az összes bántó megjegyzésüket és majd belepusztult, hogy nem lehet velem.

-          Szívem, ha úgy érzed, nyugodtan gyere ide, valahogy felszabadítanék egy félnapot, vagy valami.

-          Édes vagy, de nekem sincs sok időm és mire találnánk egy napot ami jó mindkettőnknek, már rég lenyugodnék. Majd beszélek Vincenttel.

Utáltam, hogy ilyen messze élünk egymástól, és hogy pont egy olyan időszakban sikerült találkoznunk, amikor mindkettőnk életét sűrűn átszövik a szenvedélyünkkel kapcsolatos munkáink. Csak később, amikor már teljesen magam alatt voltam és szinte emberi gépként működtem jöttem rá, hogy azonnal repülőre kellett volna ülnöm.

Ígéretemhez híven, beszéltem legjobb barátommal, de neki is csak a kikozmetikázott változatot meséltem el és mélyen elrejtettem, mekkora hatást is gyakoroltak rám valójában anyám szavai. Vinc közelsége sokat segített rajtam, bolondos énének köszönhetően, egy kis időre háttérbe tudtam helyezni a fájdalmamat, de ahogy múltak a napok és hetekké duzzadtak, egyre nehezebben tudtam kontrollálni az érzéseimet. Először nem ismertem fel a jeleket, nem vettem észre, hogy fokozatosan elzárkózom mindenki elől és kezdek úgy viselkedni, mint ahogy azt év elején tettem, miután Lukassal különváltunk. Az újabb forduló pont Október elején, pár héttel ezután jött el. Rajongó táborom folyamatosan nőtt, valami, számomra teljesen érthetetlen okból kifolyólag, több, mint tízezer ember követte figyelemmel a könyvem megjelenését. Rengeteg biztatást kaptam tőlük és normális esetben biztosan erőt meríthettem volna a kedvességükből, de úgy éreztem, nem érdemlem meg amit kapok tőlük. Egyetlen, alig tíz oldalas fejezetet olvastak csak a regényemből, és ugyan Agnes unszolására, kitettük több novellámat is az internetre, de így is elhamarkodottnak éreztem a rajongásukat. Ha már a könyvesboltok polcain lett volna a könyvem, egy rossz szavam nem lett volna a figyelmükért, de nem ez volt a helyzet. Féltem, mit féltem, rettegtem, hogy amint elolvassák az egész történetet, csak csalódottan fognak ülni a székeikben, ágyukon és azon gondolkoznak majd, hogy miként szerezhetik vissza a pénzüket, amit a könyvemért fizettek. Pesszimista hozzáállásom ellenére, igyekeztem olyan hálás lenni, amilyen csak tudtam, a régebben hanyagolt Twitter fiókomba is életet leheltem és próbáltam minél több levélre választ adni. Valamit jól csinálhattam, mert az egyik híres vlogger szavazást indított, hogy kivel vagy kiről készítse a következő riportját és a követői többsége az én nevem mellé tették le a voksukat. Reménykedtem, hogy ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy kamerák előtt kell majd beszélnem, az egyébként, nagyon szimpatikus, jó humorú sráccal, de nem így történt.

Sok interjú volt már a hátam mögött, de a legtöbb telefonon keresztül, vagy elzártan, közönség nélkül készült, ahol csak a riporter látta, ha feszengtem egy kérdés hallatán és nem kellett figyelnem minden mozdulatomra és kiejtett szavamra.  Nehezen mentem bele abba, hogy felvegye a beszélgetésünket és igazából csak azért mondtam igent, mert Agnestől kezdve, Villéig, mindenki szerint remek lehetőség volt a könyvem reklámozáshoz. A hónap közepére tűztük ki a felvételt, és ha a felszínen izgatottnak is tűntem miatta, legbelül semmi kedvem sem volt az egészhez, fölöslegesnek éreztem, mégy úgyis, hogy megértettem, így több emberhez fog eljutni a nevem. Rossz előérzetem hamarosan beigazolódott, Ville és az együttes egy pár napos szünetet iktattak be a sűrű programjukba, barátom vidáman csengő hangon hívott fel, hogy végre rám ér és már ki is találta, hogy elutazunk egy kisebb városba, ahol kiveszünk egy házat és elmerülünk egymásban, kizárva mindenki mást. Hetek óta először éreztem boldognak magam. Elképzeltem ahogy a hideg éjszakákon, összebújunk és régi, kicsit ósdinak ható romantikus filmeket nézünk, reggelente egymás mellett ülve kávézgatunk és elveszünk a tüdőnkből kiáramló füst, szürkés ködében. De álmodozásom nem tartott sokáig. Az interjúm felvétele pont annak a négy szabad napnak a közepére esett, esélyt sem adva nekünk a találkozásra. Először azonnal le akartam mondani az egészet, vagy legalább átrakni későbbre, mert egyszerűen nem akartam elfogadni, hogy több mint egy hónap várakozás után, további napokat, heteket kell átvészelnem anélkül, hogy látnám őt. Persze nem így történt, Ville ha nehéz szívvel is, de elmagyarázta, hogy muszáj elmennem a találkozóra és ne aggódjak, megoldjuk valahogy. Borzalmasan érzetem magam, haragudtam az egész világra és nem értettem, hogy a jó dolgok miért járnak ennyi fájdalommal.

A napok kezdtek összemosódni, az első videóra felvett interjúm meglepően jól sikerült, de ez leginkább annak volt köszönhető, hogy már egyáltalán nem érdekelt az egész. Kijelölték a könyvem megjelenési dátumát; November 15. Rengeteg előrendelés érkezett, és ennek és a pozitív visszajelzéseknek köszönhetően, új szerződést kötöttem a kiadóval, aminek értelmében, további három regényemet fogják kiadni a közeljövőben. Hogy ne legyen kedvem máshoz menni, még előleget is kaptam tőlük, ami bőven elég volt ahhoz, hogy visszaadjam Vincentnek a négyszáz fontos kölcsönét és még így is több pénzem volt, mint amikor elindultam otthonról. Hitetlenkedve fogtam fel, hogy ez többé már nem csak egy múló szerencse, hanem egy jóval nagyobb dolog, amivel megalapozhatom az egész hátra lévő életemet. Egy olyan útra érkeztem, amiről több éve álmodoztam, határtalan örömöt kellett volna éreznem, de akármennyire is hálás és büszke voltam azért mert ekkora sikert értem el egy fejezetnyi írásommal, Ville nélkül nem tudtam kiélvezni addigi életem legfontosabb időszakát.

Az állapotom folyamatosan romlott, míg eljutottam odáig, hogy értelmetlennek éreztem kimászni az ágyamból, felöltözni és úgy tenni, mintha élnék. Szinte minden este rémálmaim voltak, reggelente kétségbeesetten kerestem a mellettem fekvő barátomat, abban reménykedve, hogy sikerült elszakadnia a munkájától és az éjszaka leple alatt, besurrant a szobámba. De vékony teste helyett, csak az üres teret találtam magam mögött. 

-          Miért nem lehetünk már együtt? – kérdeztem magamtól elszoruló torokkal.

Több mint egy hónap telt el azóta, hogy éreztem az édes kesernyés ajkait, negyvenhat napja vártam, hogy ismét elvesszek a zöld szemében. Tudtam, hogy nehéz lesz, tudtam mire vállalkozom, és egyszer már sikeresen kibírtam nélküle négy hetet, de akkor minden annyival egyszerűbb volt. Gyűlöltem magam, amiért nemet kellett mondanom a meghívására. Gyűlöltem, hogy még meg sem jelent a regényem, mégis úgy érzem, mintha egy siker sorozat szerzője lennék.

Örültem az érdeklődésnek, de túl sokszor tették fel ugyanazokat a kérdéseket és alig pár hét alatt eljutottam arra pontra, hogy már a sablonos, rövidke válaszaim is kimerítőnek és eposzi terjedelműnek hatottak. Menekülni akartam, elfutni a világ és az emberek elől. Totális mélyponton voltam, mosolyom már akkor sem volt igazán őszinte amikor Villével beszéltem telefonon. Álarcomat, amit négy hónapja visszahelyeztem a képzeletbeli szekrényembe, ismét magamra húztam. Vinc érezte, hogy valami megváltozott a viselkedésemben, de még előle is elzárkóztam, és álszent boldogsággal végeztem a dolgomat, tagadva, hogy bármi bajom lenne.

-          Csak hiányzik Ville – mondtam el neki újra és újra, amikor gyanakodva méregetett.

Ville is sejtette, hogy valami nincs rendben velem, de ő is betudta annak, hogy rég nem láttuk egymást és csak nehezen kezelem a rám nehezedő nyomást. Ha szemtől szembe álltunk volna, más lett volna a helyzet, mert hiába is rázkódtam bele a régi szerepembe, előtte esélyem se lett volna színészkedni. Egy pillanat alatt kiszúrta volna, hogy csak megjátszom magam, hogy szavaimat követő mosolyom hamiskásan csüng az arcomon. Ezért, akármennyire is vágytam rá, hogy újra vele legyek, kicsit örültem annak, hogy nem lát ebben a sötét állapotomban.

Szükségem volt egy kis időre, néhány nyugalommal teli napra, amiken nem kell senkinek beszélnem, nem kell kérdésekre felelnem és megszabadulok a hirtelen jött, tengernyi kötelezettségemtől. Éreztem, hogy muszáj valami kiutat találnom a két kezemmel épített labirintusomból, mert egyértelműen szenvedtem, minden áldott éjjel álomba sírtam magam. De ahhoz, hogy megtegyem az első lépést, csak akkor szántam el magam amikor már a kedvenc dalaimat sem bírtam meghallgatni, mert irritáltak az erős riffek és a vinnyogó gitárok. A másodperc töredéke alatt döntöttem el, hogy ott hagyok mindent és mindenkit, és anélkül hogy bárkinek is szóltam volna, összepakoltam pár napi ruhámat, néhány fontosabb holmimat, amire úgy gondoltam szükségem lehet és bejelentkeztem egy külvárosi hotelbe.

// Sziasztok Kedveseim! 

Tudom, eltűntem és vannak akik tudják miért van akik nem, de ez egyáltalán nem tartozik ide. Igazából csak remélem, hogy a hónapnyi szünet után kárpótolt titeket ez a szokásosan hosszúra sikeredett rész. A következő fejezetre sem tudok dátumot mondani, de őszintén bízom benne, hogy azt is hamarosan felteszem, főleg úgy, hogy már csak három darab rész árválkodik a gépemen. 

Rion //