// twenty eight //

Tisztában voltam vele, hogy nem ez éltem legjobb döntése, és lehetőségek ezrei sorakoznak előttem, de úgy éreztem, hogy egyszerűen nincsen más választásom. Vagy elvonulok, vagy megőrülök. Az, hogy esetleg beszéljek Vincenttel, vagy Villével fel sem merült bennem, már egyébként is túl késő volt hozzá. Csak egy szépen karbantartott roncs voltam, és ahhoz hogy megszereljem az elkorhadt alkatrészeimet, magányra volt szükségem.

Maró bűntudattal gondoltam rá, hogy még mindig elmehetnék Finnországba, elmerülhetnék Ville borzongató kisugárzásában, aki szívvel-lélekkel segített volna túljutnom, a testem minden porcikáját hasogató fájdalmamon, de féltem. Megígértem neki, hogy nem titkolódzom többet, hogy szólok, ha újra erőre kapnának a démonjaim, de akárhányszor alkalmam lett volna beszélni vele, nem tudtam megtenni. Nem akartam még nehezebbé tenni a köztünk lévő távolság súlyát, és valahol tartottam tőle, hogy újra felmerül benne; nem jól választott párt magának. Beláttam, hogy túlérzékenyen reagálok az engem érő ingerekre, mindent felnagyítottam, különösen azokat a dolgokat, amik valamilyen formában negatívan érintettek, de ezt is túlkésőn vettem észre. Addigra már minden gondolatom mögött sötét árnyékok ólálkodtak.

Egészen estig senkinek nem tűnt fel, hogy elmentem barátom lakásából. Vinc először azt hitte, hogy Finnországba mentem és a nagy sietségben elfelejtettem szólni neki, amiért le is szidott egy terjedelmes üzenetben. Két óra múlva már felváltva pityegett és csörgött a telefonom, de nem válaszoltam egyik hívásra sem. Furdalt a lelkiismeretem, amiért ezt teszem velük, de nem volt erőm a szemükbe mondani, hogy csúfosan elbuktam és elmenekültem ahelyett, hogy segítséget kértem volna. Mielőtt teljesen átadtam volna magam az önsajnálatomnak, hogy enyhítsem bűntudatomat és valamelyest megnyugtassam őket, írtam egy rövid üzenetet Vincentek, hogy jól vagyok, élek még és azzal ki is kapcsoltam a telefonomat. Nyugalmat akartam. Csöndet, aminek a segítségével kiűzhetem a lelkemet darabokra tépő fájdalmamat.

Azt hittem, hogy a személyiségtelen hotelszoba majd elindít bennem egy öntisztító folyamatot, de hiába is készítettem egy halom zsebkendőt az ágy mellé, nem volt rájuk szükségem. A pár órával korábbi heves érzelmeim mintha felszívódtak volna és a némaság, amire olyan nagyon vágytam átvette a gondolataim felett az uralmat.

Az első éjszaka alig aludtam valamit, pedig ki sem mozdultam az ágyból. Agyam zsibbadtan, egyszerű parancsokkal irányította a testemet; lélegezz, pumpáld a vért, mozgasd az ujjakat és nekem akkor ennyi pont elég. Még furcsának sem éreztem ezt a merőben szokatlan állapotot, mert végre pihenhettem, nem kellett a múlttal és a jövővel foglalkoznom, nem emésztettem magam a jelenem paradox kettősségén, csak üres tekintettel bambultam ki a fejemből. A bugyuta, fröccsöntött műanyag műsorok, amik a különböző kereskedelmi csatornákon mentek, tökéletesen tükörképei voltak annak, ahogy éreztem magam. Nem nevettem az erőltetett poénokon, nem szörnyülködtem a megrendezett veszekedéseken és a hatásvadász drámák is hideg hagyták a szívemet, mégis azonosulni tudtam azzal az eszmével, amit ezek a műsorok képviseltek. Kenjünk cukormázat a semmire, hogy kielégítsük az édesszájú közönséget, játszunk idegen szerepeket a ropogós bankókért, tegyünk úgy, mintha élveznénk a többi híres, hírhedt ember társaságát, hogy magunk is celebekké válhassunk. Játszani a boldogságot egyáltalán nem mulatságos, mégis újra eljártam a próbákra, talán abban reménykedtem, hogy ha elég sokat gyakorlok, egybeolvadhatok a szerepemmel és végre igazán élvezni tudom majd az életet. Tévedésem nyilvánvaló volt; minél jobban igyekeztem vidámnak látszani, annál jobban emésztett fel a ragacsos melankólia.

Amikor a reggeli nap sugarai, meleg fényt hoztak a szobába, még mindig úgy feküdtem a paplanok erdejében akár egy lélegző viaszbábú, ahhoz sem volt kedvem, hogy megigyak egy bögre kávét, vagy elszívjak egy szál cigarettát. Elvesztettem az időérzékemet, néha figyeltem a TV-ben zajló eseményekre, máskor elbóbiskoltam vagy csak a semmibe bámulva piszkáltam a hajamat. Gondolataim sekélyesek voltak, nélkülöztek minden értelmet vagy mélységet, ettől meg kellett volna ijednem, de a szokatlan csönd túl kellemes volt. Végül estefelé már nem tudtam figyelmen kívül hagyni az elgémberedett testem jelzéseit. Elmentem fürdeni, és azóta, hogy beléptem a hotel aulájába, először rendeltem magamnak valamit enni. Miután megvacsoráztam, a langyos kávém társaságában kiültem az erkélyre és a pangó tüdőm legnagyobb örömére végre rágyújtottam. Ahogy élveztem a nikotin és koffein kettősét, tudtam, hogy véget kell vetnem az agyamban tanyázó meghitt nihilnek; eljött az idő arra, hogy alámerüljek a lelkem legmélyére és megnézzem milyen károkat okoztam a megfoghatatlan szervemben.

A lehető leglassabban kezdtem újra életet lehelni magamba, ismerkedtem az érzéseimmel, rendszereztem a gondolataimat és utána, csak hogy biztos legyek abban, tényleg készen állok a feladatra, beraktam az egyik kedvenc dalomat. Kicsit tartottam tőle, hogy az ideiglenes zeneundorom még nem múlt el, de amint meghallottam a Truce kezdő akkordjait, tudtam, hogy félelmem alaptalan volt. A twenty one pilots szám, aminek szövege minden alkalommal összetörte a szívemet és egyúttal új életet is lehet belé, ismét csodát művelt velem. A majdnem két napig takarékon égő érzéseim úgy gyúltak lángra, mintha benzinnel öntöztem volna meg őket, testem máglyává változott és, hogy enyhítse valamelyest a bőrömet perzselő forróságot, hűsítő könnyfüggönyt vont az arcomra. 

Nem akartam félmunkát végezni, végig akartam járni minden jelentősebb lépésemet, ami abba a hotelszobába vezetett, ezért feltéptem a már beforrt, fehér csíkká halványult sebeimet is. A helyzet ugyan rettentően hasonlított ahhoz az őrült nap estéjéhez, amikor először találkoztam Villével, de ez az önvizsgálatom ezerszer fájdalmasabb volt. Jóval távolabb nyúltam vissza a múltamba, és sokkal több vesztenivalóm is volt, mint akkor; mert tudtam, ha elbukom és nem sikerül tisztáznom mit és miért érzek, azzal konckára teszem az éppen csak beindult karrieremet és a még fiatal, de szoros kapcsolatomat Villével.

Ahogy felrémlett előttem barátom mosolygós arca, ösztönös melegség járt át, amit a bűntudat keserű érzése követett; vágytam a mély hangjára, a becéző szavaira, mégis elhessegettem az arcképét, mert egyszerűen nem engedhettem meg, hogy leragadjak Villénél. Tudtam, hogy önző vagyok, de ez akkor nem érdekelt, mert csak azon járt az agyam, hogy jobban akarom magam érezni, amihez előbb teljesen össze kell törnöm.

Hosszú órákig bőgtem. Sirattam a gyerekkorom gondtalanságát, amikor még álmaim fényesen csillogtak előttem és a család biztonságot jelentett számomra. Újraéltem az első szerelmem elvesztését; alig emlékeztem már Ralph-ra, pedig a szakítás után hetekig szenvedtem, fűnek-fának azt hangoztattam, hogy én bizony soha többé nem leszek másba szerelmes, és komolyan is gondoltam. Aztán jött egy sötétszemű fiú, aki elfelejtette velem a korábbi heves érzelmeimet, és újra boldog lettem, persze ez a kapcsolat sem tartott sokáig. Rég nem hasogattak már ezek a sebhelyek, de ahogy elidőztem az emlékükön, a nosztalgikus varázs helyett csak szúró fájdalmat éreztem a lelkemben, ami egyben azt is jelentette, hogy jó úton haladok. Akartam, hogy fájjon, akartam a szenvedést és amint továbbléptem az életem idővonalán és elérkeztem az egyetemi éveimhez, megkaptam amire vágytam. Ott állt előttem az a lány, akinek az árnyéka is több fényt árasztott magából, mint én az elmúlt hetekben. Féltékeny csodálattal figyeltem az őszinte szenvedélyét, a friss gondolatait és a boldog mosolyát. Szinte fuldokoltam a könnyeimtől, ahogy magamba nézve csak sötétséget találtam és tudatosult bennem, hogy nem zavarna volna különösebben, ha meghalnék. Pedig élni akartam, de a mögöttem koslató halálvágy túl kedvesen becézgetett ahhoz, hogy a szimpla létezésnél többre vágyjak. Végül befészkeltem magam a pokol utolsó bugyrába is, ahol már nem érdekelt semmi és senki, meghallottam Tyler hangját; stay alive, stay alive for me. És mintha csak erre lett volna szükségem, kizártam a hamisan dédelgető énem szavait, minden figyelmemet a dalra összpontosítottam és egy idő után már nem éreztem csábítónak az alvilág leheletét. A puha sarok ahol meggyötörten hevertem, szúrós tüskékkel teli tömlöccé változott. Gyűlöltem ott lenni, menekülni akartam, de már tisztában voltam a határaimmal, és ha csak későn is, de beláttam, egyedül soha nem jutnék ki onnan élve. 

Pár óra alvást követően, kora délelőtt ébredtem fel, a fejem úgy hasogatott, mintha másnapos lennék, holott már hetek óta nem ittam alkoholt. Az előző este elfojtott bűntudatom nesztelenül kúszott be a bőröm alá, emlékeztetve arra, hogy mekkora ostobaság volt részemről ragaszkodni ahhoz a makacs elképzeléshez, hogy muszáj egyedül szenvednem. Összeszorult a szívem a gondolatra, hogy mennyire kizártam mindenkit az érzéseimből, mondván ezzel megvédem őket, miközben csak fájdalmat okoztam azoknak, akik szeretnek.

Rendeltem egy nagy adag kávét, amivel kiültem az erkélyre és végre valahára tiszta fejjem tudtam gondolkozni. Még a második cigarettám sem égett el, mikor meghoztam azt a döntést, amiről bizonyosan tudtam, hogy fenekestül fogja felforgatni az életemet. Bántott, hogy csak ilyen későn jutott eszembe ez az egyszerű megoldás; jobban örültem volna, ha nincs szükségem erre a két magányos éjszakára, de annyira el voltam foglalva a depresszióm egy újabb szakaszával, hogy közben elfelejtettem használni az agyamat. Ugyan egy kicsit bizonytalan voltam a döntésemet illetően, de nem akartam meghátrálni, hisz így is elég gondot okoztam már a félénk, bizonytalan hozzáállásommal.

Kihoztam a gépemet az erkélyre, és mindenféle teketória nélkül foglaltam le egy repülőjegyet a délutáni, Helsinkibe tartó járatra. Egy kész vagyonba került, de ez egy csöppet sem érdekelt.

Pár óra múlva, miután megmostam a hajam és rendbe szedtem magam, összepakoltam a kevéske holmimat, kijelentkeztem a szállodából és azonnal a reptérre mentem. Hatóra húsz perckor érkeztem meg Finnországba. Ideges és izgatott voltam egyszerre, tudtam, hogy Ville ki lesz akadva, de arról fogalmam sem volt mennyire haragszik rám, és a dühét milyen formában fogja majd kifejezni.

A reptérről kilépve, rágyújtottam és három nap elteltével újra bekapcsoltam a telefonomat és figyelmen kívül hagyva az több tucat értesítéseimet, azonnal írtam egy rövid üzenetet Villének: Hol vagy?  

Ville azon nyomban felhívott, de még nem álltam készen rá, hogy beszéljek vele, és nem is telefonon keresztül akartam túlesni a kényelmetlen beszélgetésen, így kinyomtam hívását. Ezt még megismételtük párszor, ő hívott, én elutasítottam és így tovább, aztán stratégiát váltott; Vedd már fel azt a kibaszott telefont! – olvastam az sms-ét. Ignorálva a kérését, válaszoltam neki, hogy csak mondja meg, hol van, közben beültem egy taxiba és remélve, hogy nem valahol az ország másik végében tartózkodik, a háza felé irányítottam a sofőrt. Szerencsém volt, Ville válaszából kiderült, hogy ugyan nincs otthon, de nagyjából húsz perc és hazaér. Megkönnyebbülten süppedtem be az ülésbe; ennyi idő bőven elég volt ahhoz, felkészítsem magam a várhatóan nagyon dühös barátomra és kitalálni hogyan is fogom neki megmagyarázni ezt az egészet

Hamarosan már Ville tornya előtt álltam és kicsit remegő kézzel ütöttem be a kapukódot, amivel ha a házba nem is, de a kertbe könnyűszerrel bejutottam. Átvágva az apró udvaron, letelepedtem a bejárathoz vezető lépcsőfokok egyikén és türelmetlen türelemmel vártam a barátomra. Hiába is gyártottam ezernyi variációt a repülőn és a taxiban ülve, még mindig nem tudtam mit fogok neki mondani. Azzal nyugtattam magam, hogy talán a rögtönzés lesz a legjobb megoldás. Féltem a bizonytalanságtól, de úgy éreztem akármi is fog történni, készen állok rá.

Az elszívott cigarettáim számából következtetve nagyjából negyedórája ülhettem a lépcsőn, amikor az utcán megállt egy ezüstszínű autó, ugyan nem láttam ki szállt ki a járműből, tudtam, hogy ez csak Ville lehet. És nem tévedtem; néhány másodperccel később, a kapu halkan feljajdult és megláttam barátom szikár alakját. Hosszú haját nem rejtette sapka alá, szemei karikásak voltak, borzalmasan fáradtan látszott. Nem vett azonnal észre, talán valahol a gondolatiban járt, amik minden bizonnyal körülöttem forogtak, aztán ahogy elindult a torony bejárat felé, tekintete megakadt rajtam. Láthatóan meglepődött, meg is torpant egy gyorsan múló pillanatig, majd, mint aki nem hisz a szemének, óvatosan elém lépett. Hasonló óvatossággal mozdulataimban emelkedtem fel ültemből.

-          Szia – suttogtam bizonytalanul

Halk hangom kizökkentette Villét a bénultságából, és olyan szorosan ölelt magához, hogy alig tudtam levegőt venni.

-          El se tudod képzelni mennyire aggódtam érted.

-          Ne haragudj – motyogtam a nyakába.

El sem engedve húzott be a házba, becsukta mögöttünk az ajtót és arcomat két kezébe fogva nézett le rám.

-          Nem tudom mi a franc ütött beléd, de soha többé ne csinálj ilyet. Két éjszakája nem aludtam, senki nem tudta, hogy hol vagy, és persze muszáj volt kikapcsolni azt a kibaszott telefonodat, én halálra aggódtam magam, míg te szartál mindenre. Tudod te, hogy mi minden járt a fejemben, mikre gondoltam? Attól féltem, hogy… Basszus Eli, ilyet egyszerűen nem csinálhatsz. 

Dühös és sértett volt. Némán tűrtem, ahogy halkan kiabált velem, borzalmas érzés volt látni rajta, hogy mekkora fájdalmat okoztam neki és hiába volt kényelmetlen hallgatni szavait, tudtam, hogy igaza van.

Vett egy nagy levegőt, tekintete kicsit vesztett haragjából és valamivel nyugodtabb hangon folytatta.

-          Szóval elmondanád végre, hogy miért tűntél el három napra, minden szó nélkül?

Lehunytam a szemem, igyekeztem emlékezni a mondatokra, amiket olyan gondosan válogattam össze idefele jövet, de egy sem jutott az eszembe, így végül tényleg a rögtönzést választottam.

-          Nagyon-nagyon sajnálom Ville – néztem ismét rá. – Túl sok volt a felhajtás, túl sok volt minden és folyamatosan hiányoztál, egyszerűen nem tudtam elviselni tovább. Tudom, hogy szólnom kellett volna, de mindig csak halogattam és a végén már túl mélyre süllyedtem és időre volt szükségem, hogy kitaláljam hogyan legyen tovább, mert ami most van, teljesen felemészt és úgy érzem megfulladok. 

Vonásai megfeszültek és alig észrevehetően elsápadt.

-          És mire jutottál? – kérdezte.

Nyeltem egy nagyot. Biztos voltam a döntésemben, de kicsit féltem, hogy Ville hogyan fogadja majd.

-          Finnországba költözök – mondtam halkan.

-          Hogy mi? – kerekedett ki a szeme.

-          Írni itt is tudok, már van annyi pénzem, hogy kivegyek valami lakást és így bármikor láthatjuk egymást.

Ville megkönnyebbülten felsóhajtott.

-          Istenem, te fogsz a sírba vinni. – És végre megcsókolt.

Nem ez volt életünk legszenvedélyesebb csókja, tele volt feszültséggel és haraggal, de a minket összekötő szerelem így is utat tört magának. És az abszurd helyzet ellenére, halványan pislákoló boldogságot hozott ránk. 

// Sziasztok Kedveseim!

Nagyon nehezen ment ennek a fejezetnek a javítása, és ismételten csak remélni tudom, hogy megérte vele és egyben magammal is küzdeni érte. Köszönöm, hogy még mindig itt vagytok és olvassátok ezt a történetet, el sem tudjátok képzelni milyen sokat jelent nekem az, hogy nem iratkozott le mindenki abban az egy hónapban, amikor nem hoztam semmi friss tartalmat. 

Rion //