// twenty nine //

-          Akkor nem tartod hülyeségnek ezt a költözés dolgot? – kérdeztem miután elváltak ajkaink.

-          Dehogyis – mosolyodott el haloványan Ville. – Kétségkívül jobb ötlet, mint eltűnni három napra.

Lesütöttem a szemem, szégyelltem, hogy elmenekültem és tudtam, hogy hiába viselkedett Ville a vártnál jóval nyugodtabban, ezzel a lépésemmel, olyan sebeket ejtettem a kapcsolatunkon, amik csak nehezen, hosszú idő elteltével fognak begyógyulni.

-          Tudom, hogy szólnom kellett volna, de képtelen voltam elmondani neked, hogy mennyire magam alatt vagyok. Szinte minden tökéletes körülöttem, boldognak kéne lennem, mégsem vagyok az, és csak későn jöttem rá, hogy ezt egyedül nem bírom elviselni. Úgy tűnik, csak akkor tudok ésszerűen gondolkozni, ha melletted vagyok.

Rövid kivonata volt ez annak, ami az elmúlt hetekben történt velem. Ville nem mondott semmit, csak hosszan, elmerengve tanulmányoztam az arcomat.

-          Gyere, igyunk egy kávét és megbeszéljük ezt.

Szótlanul követtem a konyhában és néztem végig, ahogy lefőzi a kávénkat. Bögrénkkel a kezünkben felmentünk a zeneszobába és letelepedtünk az ágykanapéra. Ville feltűnően kerülte a tekintetemet, rágyújtott egy cigarettára és gondolataiba mélyedve bámult a semmibe, miközben én azon tűnődtem, hogyan is kéne szavakba foglalnom mindazt a fájdalmat, ami arra késztetett, hogy gyáván megfutamodjak.

-          Eli - szólalt meg Ville –, miért nem szóltál előbb? Pontosan tudnod kéne, hogy ha bármilyen problémád van, akár az éjszaka közepén, a világ másik végéről is odamennék hozzád és segítenék.

Fájdalmasan néztem rá. Továbbra se voltam képes összeszedett választ adni a kérdésére, de már nem volt idő újra és újra átrágnom magam az érzelmeim kavalkádján. Lassan, vonatottan, néha apró szüneteket beiktatva meséltem el neki mindent, amit már napokkal, hetekkel ezelőtt kellett volna. Hogy először én sem vettem észre, mennyire nyomorultul érzem magam, letudtam annyival, hogy hiányzik és vakon folytattam tovább a hazudozást. Beszéltem neki az unalomig ismételt kérdésekről, a számomra merőben szokatlan nyomásról és érdeklődésről. A kételyeimről, hogy megérdemlem-e ezeket, hiszen még meg sem jelent a regényem, mégis közönségtalálkozót követelnek tőlem. Az anyám szemrehányó viselkedéséről. Néha ugyan ugráltam az időben, de igyekeztem szépen, sorban végigmenni azon az úton, ami odáig vezetett, hogy nem akartam reggel felkelni az ágyból és a zene, ami állandóan szólt körülöttem, bántani kezdte a fülemet. Szánakozva ismertem be neki, milyen tudatosan zártam ki őt a problémáimból, hogy amikor otthagytam Vincent lakását, tisztában voltam vele, hogy ő még abból a mocsárból is kérdés nélkül megpróbált volna kihúzni, mégsem tudtam rávenni magam, hogy felhívjam, és a segítségét kérjem. Valamiért úgy éreztem, hogy innen már nincs visszaút, túl sok magyarázatra szorult volna a lelkem állapota, hiszen végig azt hangoztattam, hogy jól vagyok, nincs semmi bajom. A hotelben töltött éjszakáimról csak keveset meséltem Villének, nem is nagyon volt miről, szinte csak a televíziót bámultam és az emlékeimben elveszve sirattam az életemet.

-          Komolyan nagyon sajnálom. Azt hiszem csak nem akartam csalódást okozni neked, bár jobban belegondolva, inkább magamban csalódtam, hogy megint azaz életunt báb lettem, ami voltam – fejeztem be.

Ville egyszer sem kérdezett közben, holott láttam rajta, hogy többször is szívesen mondana valamit, de száját csukva tartotta és teljesen rám koncentrált. Szeme teli volt fájdalommal és csak remélni tudtam, hogy meg tudja bocsátani a hibát, amit elkövettem.

-          Féltél, hogy megint azt fogom neked mondani, hogy túl fiatal vagy hozzám és túlságosan magadra veszed a dolgokat? – kérdezte.

Nem szívesen válaszoltam neki erre a kérdésre, mert tényleg gondoltam rá, hogy ezt fogja mondani, ha meghallja, hogy szenvedek a médiától, de ennél sokkal összetettebbnek éreztem a helyzetet.

-          Részben igen, de nem ez volt az oka annak, hogy elhallgattam előled. Egyszerűen megszoktam, hogy magam vagyok és most is így akartam túl jutni ezen az időszakon, de mint látod, nem igazán jártam sikerrel. Biztos vagyok benne, ha veled tudtam volna lenni az elmúlt hetekben, a közelébe se jutottam volna annak, hogy olyan szarnak érezzem magam, mint most.

Olyan őszinte voltam vele, amennyire csak tőlem tellett, azt akartam, hogy tudja mi zajlott le bennem, nem csak mert megérdemelte az igazságot, hanem mert az ő hatására, újra változni akartam. Az már rég nem volt elég, hogy nyitottam felé, hogy a kezébe adtam a szívemet, eljött az ideje, hogy a lelkem legmélyére elzárt érzéseimet is megmutassam neki, hogy ezentúl még véletlenül se fordulhasson elő ilyen még egyszer.

-          Mellesleg, igazad lett volna, tényleg túl érzékeny vagyok a hírnévhez, pedig csak épphogy egy apró kóstolót kaptam belőle. Fogalmam sincs, te hogyan csinálod – mosolyogtam rá szomorúan.

-          Szívem, nekem se ment mindig ilyen könnyen, voltak húzós időszakaim, de veled ellentétben én tudtam mikor kell segítséget kérni – mondta Ville.

Hangja nem volt dorgáló vagy szemrehányó, csak követve az én példámat, őszinte volt.

-          Nagyon haragszol? – kérdeztem halkan.

-          Hazudnék, ha nemet mondanék. Eredetileg le akartam ordítani a fejedet, de aztán megláttalak ott a lépcsőn kuporogva és rájöttem, hogy hiába is kiabálnék veled órákig, nem érnék el vele semmit, csak újra összevesznénk és nem akartam, nem akarom, hogy megint eltűnj. Jó lenne, ha végre tényleg felfognád; hozzám bármikor jöhetsz, ha segítségre van szükséged, mindig itt leszek neked. Értékelem, hogy most mindent elmondtál, hogy oda is beengedtél ahova nem akartál, és ezt most halál komolyan mondom, de ezt sokkal előbb kellett volna megtenned. Tisztában vagyok vele, hogy milyen nehezen kezeled az érzéseidet, viszont ezzel az állandó meneküléseddel egyszerűen nem tudok mit kezdeni.

Csöndben figyeltem őt, nem igazán tudtam már mit mondani, hálás voltam neki, amiért nem kiabál, amiért ilyen nyugodtan kezeli a helyzetet és amiért megértette a lelkemben dúló viharomat. Akkor először jutott eszembe, hogy talán elszámítottam magam, biztosnak vettem őt és fel sem merült bennem, hogy talán túl nagy törést okoztam a kapcsolatunkban és Villének túl nagy feladat lenne beforrasztani a repedéseket.

Tudtam, hogy elmondhatatlanul önző módon viselkedtem, és az egész eltűnésemmel csak azt értem el, hogy megbántottam azt a személyt, aki a legközelebb állt a szívemhez, és mindezt azért, mert életem során nem tanultam meg, hogyan kell bízni valakiben.

-          Gondolkoztam – szólalt meg Ville párpercnyi hallgatás után.

Hangja komoly, mégis valahogy tétova volt, mint aki nem teljesen biztos abban, amit mondani szeretne.

-          Igen?

-          Valószínűleg nem ez a legmegfelelőbb időpont arra, hogy ezt mondjam, de ide kéne költöznöd.

-          Úgy érted, ide, hozzád?

Bólintott és várakozva nézett rám.

Igazából bennem is felmerült ez a lehetőség, de kicsit elhamarkodottnak tartottam, és nem is akartam úgy beállítani hozzá azok után, hogy három napra úgymond elszöktem otthonról, hogy szia, mától itt fogok veled élni.

-          Nem is tudom, nem lenne túl korai ez?

-          Szerintem nem. Nézd Szívem, veled akarok lenni, és már az is csodás lenne, ha egy városban élnénk, de jobban örülnék neki, ha minden reggel melletted ébredhetnék és nem kéne aggódnom miattad.

-          Biztos vagy benne, mert elég rendetlen tudok lenni és…

-          Biztos – szakított félbe Ville.

Egy pillanatig haboztam, nem voltunk együtt még olyan rég óta, és ez mégis csak egy hatalmas lépés, főleg, hogy így cserbenhagytam őt, de elnézve Villét, ahogy reménykedve várt a válaszomra, éreztem, hogy mindkettőnk számára ez lenne a legegyszerűbb megoldás.

-          Akkor azt hiszem, nem kezdek el lakás után nézni – mosolyodtam el.

-          Helyes – ölelt magához.

Alig tudtam elhinni, hogy ilyen szerencsés vagyok. Más talán szóba sem állt volna velem, míg Ville megkért, hogy költözzek be a házába. A fájdalom, ami egész testemben lüktetett az utóbbi napokban lassan halványulni kezdett, teret engedve a jogos boldogságomnak, felcsillantva a reményt, hogy az elmémbe újra befurakodott depressziótól végleges búcsút vehetek.

-          Drágám, Vincenttel beszéltél már? – kérdezte Ville.

-          Nem, csak azon járt az agyam, hogy ide kell jönnöm.

-          Akkor, talán ha felhívnád – simogatta meg a karomat.

Legjobb barátom sokkal dühösebb volt, mint Ville. Először szabályosan rám rakta a telefont, miután elmondtam neki, hogy élek és Finnországban vagyok. Hosszú percekig próbáltam elérni, hogy beszéljen velem, láthatólag őt jobban megviselte az, hogy szó nélkül elmentem, és csak nagy nehézségek árán tudtam vele megértetni, mi is történt pontosan. Vinc egyáltalán nem fogta vissza magát, hangosan kiabált velem, amiért olyan felelőtlenül viselkedtem, fejemhez vágva mindent, amitől Ville valamilyen okból kifolyólag megkímélt. Sok időbe telt mire én is többet tudtam mondani pár szónál és hosszabban ki tudtam fejteni miért is hagytam ott lakását. Azt vártam, hogy miután betekintést nyert a gondolataimba, tovább fogja folytatni a kiabálást, de ami következett arra egyáltalán nem számítottam. Vincent sírni kezdett. Amióta ismerem, soha nem láttam, hogy sírt volna, és ettől ha lehetséges, csak még rosszabbul éreztem magam, igyekeztem megnyugtatni, halk, kedves szavakat suttogtam a telefonba és azt kívántam bárcsak mellette lehetnék.

-           Eli basszus, ne haragudj, észre kellett volna vennem, hogy szarul vagy, az istenért is, mindennap láttalak – mondta Vinc még mindig szipogva.

És én teljesen lefagytam. Az én idióta, művészlélek barátom magát hibáztatta a saját hülyeségem miatt.

-           Vinc fog be, ez az egész az én hibám. Mégis hogy a francba láthattad volna meg, ha végig hazudtam – emeltem meg én is hangomat.

Egy hosszú pillanatig mindketten csöndben voltunk. Majd egymás szavába vágva kértünk bocsánatot és szidtuk le a másikat.

Érzelmileg teljesen kikészülve tettem le a telefont és feldúltan, könnyektől nedves szemmel mentem vissza Villéhez a zeneszobába. Nem mondtam semmit, csak odakuporodtam mellé, beletemetkeztem az ölelésébe és hagytam, hogy a könnyek továbbra is végig gördüljenek az arcomon. Ville nem kérdezte meg mi történt, valószínűleg hallott minden egyes szót, amit Vincnek mondtam és abból nem volt nehéz kikövetkeztetnie, hogy barátom balga módon magát tette felelősség a történtekért. Amikor elindultam a reptérre, számítottam rá, hogy nehéz napnak nézek elébe, de álmaimba sem gondoltam volna arra, hogy ennyire kimerítő lesz. Rettentő hálát éreztem, amiért két ilyen embert tudhatok közel magamhoz. Egyrészről ott volt Ville, aki hiába volt dühös rám, alig emelte fel a hangját és mindent megtett azért, hogy megértse az érzelmeimet, a gondolataimat és miután átlátta az agyam zavaros harcmezejét, nem hátrált ki a problémáim elől, inkább még szorosabbra fűzte a köztünk lévő szálakat. És ott volt Vincent, amit vele tettem, árulással ért fel. Végig egy karnyújtásnyira volt tőlem, mégse mentem oda hozzá, pedig ő sokkal többet tett értem, mint Ville. Mert ugyan az énekes volt az, aki kihúzott a depressziómból, de Vincent végig velem volt, még a legsötétebb napokon is, folyamatosan noszogatott és egy percre sem hagyott magamra.

Zokogásom nem akart csitulni, talán még azon a borzalmas, szállodában töltött éjszakán sem rázkódott ennyire a testem. Ville türelmesen tartott a karjaiban, lágyan simogatta a hátamat várva, hogy elapadjanak a könnyeim. Már a közelsége is sokat segített, de éreztem, hogy meggyötört szívemnek szüksége van még valamire, és ő mintha olvasott volna a gondolataimban; halkan dúdolni kezdte az egyik saját dalát. Bársonyos hangja körülölelt minket, és pár perc múlva lélegzésem lelassult, a kavargó érzelmeim lenyugodtak. Kibontakoztam karjából, letöröltem az arcomra száradt könnyeket és fáradtan néztem fel Villére.

-           Mondtam már, hogy nagyon szeretem a hangodat? – kérdeztem rekedten.

-           Igazából még soha nem mondtad – mosolyodott el.

Visszagondolva, valóban így volt. Beszélgettünk már a zenéjéről, a dalszövegeiről, de arról, hogy mennyire szeretem azt, ahogy énekel, valahogy soha nem került szóba. Úgy gondoltam tudja, hiszen évekig bálványoztam őt.

-           Pedig majdnem dobogós vagy a kedvenc énekeseim listáján – mosolyogtam rá én is.

-           Majdnem? – emelte fel egyik szemöldökét.

Napok óta először nevettem fel. Már szinte el is felejtettem milyen rosszul viseli, ha megsértem a számára oly fontos önérzetét.

-           A negyedik hely is nagyon szép eredmény, figyelembe véve, hogy milyen sok együttest szeretek – mondtam neki.

-              Ezzel tudnék vitatkozni, de túl fáradt vagyok hozzá. Szóval, mi lenne, ha elmennénk aludni, és reggelre hagynánk azt a részt, amikor meggyőzlek arról, hogy én vagyok a kedvenced? – kérdezte.

Kuncogva bólintottam, adtam egy kedves csókot az ajkára és komótosan felálltam a kanapéágyról. Mindketten gyorsan lezuhanyoztunk, kivételesen tényleg csak a fürdéssel foglalkozva és kimerülten dőltünk be az ágyba. Befészkeltük magunkat a meleg takaró alá, fejemet Ville mellkasára hajtottam és hosszú idő óta, először voltam biztos benne, hogy nem lesznek rémálmaim és a reggelt nem csalódásként fogom megélni.

-           Ígérd meg, hogy nem menekülsz el többet, nem bírnám ki ezt még egyszer – suttogta Ville álmosan.

-           Nem fogok – motyogtam. – Szeretlek.

-           Én is szeretlek Szívem.

// Sziasztok Kedveseim!

Mint láttátok ez a fejezet nem lett igazán hosszú, de így szerintem jobban kijön majd a történet dinamikája, de majd meglátjátok, mire gondolok a következő részben, amire nagyon úgy néz ki, hogy csak pár napot kell várnotok!

Köszönöm, hogy vagytok nekem és minden hasonló nyalánkság!

Rion //