// twenty one //

// Sziasztok Kedveseim!

Igen, megint e fejezett előtt írok nektek, mert szeretném, ha mindannyian akik figyelemmel követitek ezt a történetet tudnátok, hogy mennyire kibaszottul hálás vagyok nektek. Amikor talán három hónapja elkezdtem ezt a blogot, alig érkeztek visszajelzések, de ez nem igazán érdekelt, aztán úgy egy hónapja egyre többen kezdtetek kommentet írni, és ezek nem a sablonos, mikor jön már a kövi részek voltak, hanem hatalmas energia löketek amik miatt szívesebben ültem le javítgatni a részeket. Arról nem is beszélve, hogy Sky minden fejezet után hagy nekem pár kedves sort, és komolyan ezek így együtt kicsit szebbé tették azaz ti tettétek egy kicsit szebbé az életemet. Innen is köszönök mindent és csak remélni tudom, hogy a folytatás is legalább annyira tetszeni fog nektek, mint az a húsz fejezet amit eddig olvashattatok. 

Új rész talán szerdán de lehet előbb. 

és mert úgy sem bírom ki, chapter twenty one pilots. oké most jobb. 

Rion //

Már Londonban, miközben átírtam és lefordítottam a regényemet is sokkal többet dohányoztam, mint előtte bármikor, de mióta Helsinkiben voltam, majdnem annyit cigiztem, mint Ville. Pedig soha nem akartam rászokni a nikotinra, bőven elég koffeint vittem be a szervezetembe ahhoz, hogy az úgymond legális drogokkal kielégítsem a testemet. Mégis élveztem, ahogy a kékes füst körbe táncolt minket, jól esett a kicsit égető érzés a torkomban, amikor beleszívtam a cigarettába és mivel mindig is hittem abban a már divatjamúlt elképzelésben, hogy a művészethez hozzátartozik a dohányzás, vagy más annál jóval károsabb szenvedély, ezért még valahol helyénvalónak is gondoltam azt, hogy szántszándékkal roncsolom a tüdőmet.

Szombat este a hálóban fetrengtünk, a háttérben valami jellemtelen indie banda zenéje szólt, Ville a hamutálban kotorászott a csonka csikkjével, és arról beszélt, hogy az egyik régi barátja, most fog hazaköltözni Párizsból, hogy újra megnyissa a tetováló szalonját, amikor szemében valami furcsa fény csillant meg.

-          Nem akarsz mostanában valami új tetoválást? – kérdezte.

-          Mostanában már szereztem egy újat, valami béna együttes, béna szövegét, nem emlékszel?

-          Most hogy mondod, mintha rémlene valami – mosolyodott el hamiskásan. - Pedig egy heartagram csodálatosan festene rajtad, mondjuk valahol itt – simította végig kezével a csípőm jobb oldalát.

-          Nem elég, hogy örökre magamon viselem a szavaidat, még a rajzodat is rám akarod kényszeríteni? – vigyorogtam rá.

Ville válasz helyett, csak egy puha csókot lehelt az ajkamra. A kedves csók hamar követelődzővé vált és nem kellett sokat várni ahhoz, hogy ruháink helyett csak a tetoválásainkat viseljük az izzadtságtól csillogó testünkön.

Vasárnap reggel nehezen és kedvtelenül kászálódtunk ki az ágyból, egyikünk sem vágyott arra amit az a nap tartogatott számunkra, de nem volt más választásunk, mint elfogadni, hogy megint el kell válnunk egymástól. Maradni akartam, minden porcikám azt suttogta, hogy ne menjek ki a reptérre és ne üljek fel a repülőgépre, még beszéltünk is róla, hogy a tervezettnél, pár nappal többet töltök Finnországban, de Ville az együttessel karöltve, már hétfőn neki kezdtek az új album felvételeinek és mivel kivételesen nekem is fontos dolgom volt, szomorú szívvel, de kénytelen voltam visszautazni a szigetországba.

Még mindig fájdalmasan élt bennem, milyen nehezen éltem túl a heteket Ville nélkül, és akkor sem számítottam sokkal virágosabb napokra, egyetlen előnyöm volt csupán a múlthoz képest; a szerkesztővel való találkozás, amitől legalább annyira tartottam, mint amennyire vártam azt.

Kedd este túl izgatott voltam, hogy olvassak vagy zenét hallgassak és aludni sem tudtam.

Az ágyam meleg ölelésében vergődtem és kíváncsisággal vegyített félelemmel vártam a másnapi találkozómat. Továbbra is nehezemre esett elhinni, hogy esélyt kaptam rá, hogy az évekig kuporgatott írásomat talán egy könyvesbolt polcán láthatom majd viszont. Próbáltam nem túlságosan beleélni magam, mert egyrészt szinte semmit nem tudtam a könyvkiadásról, másrészt tudtam, hogy ez csak egy beszélgetés lesz, aminek a végén nem biztos, hogy mosolyogva fogok távozni.

Szerdán úgy viselkedtem, mint egy őrült, akit alig pár órája engedtek ki a zárt osztályról helyhiány miatt és nem tud mit kezdeni a hirtelen jött szabadságával. Fel alá járkáltam a lakásban, percenként néztem meg hány óra van és mennyi időm van még az indulásig. Már menni akartam, holott még mindig pizsamámban voltam, és halvány fogalmam sem volt róla, mit fogok felvenni a kinyúlt, Manson arcával díszített pólóm helyett. Elsőre valami formálisabb öltözékben gondolkoztam, mivel még is csak egy tárgyalásra készültem, de utána úgy döntöttem, hogy nem érné meg egy tömött, levegőtlen plázában, órákig új ruhák után kutatni, és inkább valami olyat vennék fel, ami jobban tükrözi ki is vagyok én valójában.

Vincentnek szinte könyörögtem, hogy jöjjön el velem, de természetesen nem ért rá, és egyébként is nemet mondott volna, mondván ezt egyedül kell elintéznem. Igazat adtam neki, ez a saját utam, nekem kell kitaposnom az ősvényt, de ettől függetlenül jobban örültem volna, ha van mellettem valaki, amikor találkozom a szerkesztővel. Villét is óránként zaklattam, aki ugyan nem ért rá válaszolni minden üzenetemre, mégis sokat segített abban, hogy megőrizzem azt a minimális nyugalmat, ami még maradt bennem.

Az izgatottságtól remegő végtagokkal szálltam ki a fekete taxiból, és görcsölve néztem az előttem lévő, egyszintes, fehér épületre, amin a felirat büszkén hirdette, hogy ez bizony a KI kiadó székhelye, megannyi regény szülőszobája. Vettem egy nagy levegőt, elnyomtam a késztetést, hogy rágyújtsak még egy cigire és a tőlem telhető legnagyobb magabiztossággal felvértezve magam mentem át a fotocellás ajtón. Egy kedves, fiatal recepciós hölgy bevezetett egy kisebb, de kellemesen tágas szobába.

-          Ülj le, mindjárt jön Agnes. Addig is hozhatok egy kávét vagy teát? – kérdezte.

-          Nem köszönöm.

A lány bólintott és az ajtót maga mögött becsukva, kiment a szobából. Leültem az egyik bőrhuzatos székre, ami a helyiség közepén lévő, nagy, sötét asztal körül volt, idegesen piszkálni kezdtem körömágyamat és némán vártam, hogy valaki bejöjjön. Pár perc múlva meg is jelent egy negyvenes, lángoló vörös hajú nő.

-          Remélem nem várt sokat – tette le a tömött mappáját az asztalra. – Agnes Jones vagyok.

-          Elise Mauer – ráztam meg a felém nyújtott kezét. – Nem, csak most érkeztem.

-          Remek.

Leült a velem szemben lévő székre, az egyik köteg iratból előhúzott pár lapot, amiket kiterített maga elé. Kicsit megfélemlítő volt a jelenléte, hangja határozott, arca vonásai kemények voltak, mégis szimpatikusnak találtam.

-          Mint azt az e-mailben is írtam, elolvastam a kéziratát és őszintén szólva, nagy reményeket fűzök magához, nem lenne gond, ha tegeződnénk?

-          Nem, persze – válaszoltam kicsit megilletődve.

-          Remek, akkor mesélj valamit magadról, ha jól hallom, talán Németországból jöttél? – mosolyodott el először, mióta belépett a szobába.

A szigorú arckifejezése nélkül vonásai rögtön kedvesebbnek tűntek.

-          Igen, pár hónapja költöztem ide.

Röviden elmeséltem Anges-nek, hogy a következő hónapban diplomázok anglisztika szakon, és most épp kiélvezem az úgymond utolsó szabad nyaramat. Aztán a regényemről kérdezett, mikor írtam, megjelent-e már valahol bármilyen formában. Láthatólag örült, amikor megtudta, hogy egészen egy hónappal előttig senki nem olvasta. Majd ezen a vonalon haladtunk tovább, milyen elképzeléseim vannak, mit szeretnék pontosan, és amikor közöltem nincs semmilyen tapasztalatom és halvány fogalmam sincs róla mit szeretnék, azon kívül persze, hogy megjelenjen a könyvem, megértően bólintott.

-          Akkor elmondom, hogyan zajlik nálunk egy kiadási folyamat. Tegyük fel, hogy már aláírtuk a szerződést, én megbeszélem veled, hogy szerintem milyen előzetes javítások, változtatásokra van szükség a kéziratban, te ezeket megcsinálod. Utána átadlak a szerkesztődnek, akivel még egyszer átnézitek az egész művet, tovább csiszoljátok és ha mindketten elégedettek vagytok vele, átkülditek a lektornak aki kijavítja azokat a hibákat, amiket ti nem vettetek észre, majd a korrektorhoz és utána a tördelőhöz kerül az írásod. Ekkora már nyomdakész a szöveg. Közben te találkozol a tervezőnkkel, aki a te és a szerkesztőd elképzelései szerint több borító mintát is készít amiből tudsz választani.

Hallatszott, hogy már számtalanszor elismételte ezt a monológot, de nem éreztem azt, hogy unná, nem volt fölényeskedő sem amiért semmit nem konyítottam a szakmájához. Még legalább tíz percig ecsetelte, a kiadás részleteit. Mint megtudtam, a könyv megjelenése előtt, szinte minden esetben közzétesznek, egy részletet vagy egy egész fejezetet a regényből az oldalukon, ezzel mintegy megismertetve az olvasókat az író stílusával. Ez különösen az első könyves szerzőknél fontos, akinek még nincsenek rajongóik és senki nem ismeri a munkájukat. Miután ez megtörtént, készítenek egy promóciós fotósorozat és egy interjú a szerzővel, amiket, kihasználva a közösségi média adta lehetőségeket, lényegében ingyen hirdetnek. Innentől kezdve pedig csak arra kell várni, hogy a nyomda elkészüljön a kész könyvekkel, amik azonnal a nagyobb áruházak polcaira kerülnek.

Meglepett, hogy már azelőtt, hogy egyáltalán megjelenne az írásom, is ilyen sok dologgal kéne foglalkoznom. Pedig logikus volt minden lépés, amit Agnes felsorolt, hiszen ezek nélkül a kutya se tudna a könyvem létezéséről.

Az anyagiakra, amik leginkább aggasztottak, csak a megbeszélés végén tért ki. Három opciót sorolt föl; én állom a kiadás teljes költségét, így kapnám a legtöbb pénzt az értékesítésből, és ha esetleg filmvászonra, vagy színpadra vinnék a regényemet is csak minimális összeg járna a cégnek. Ha csak a felét fizetném ki zsebből, még mindig jól járnék, az eladások utáni 60% járna nekem, viszont többet kéne fizetnem a kiadónak, ha valakinek tovább adnám a történetemet. És utoljára jött, a számomra anyagilag legkedvezőtlenebb ajánlat, ők állnák a kiadás teljes költségét, övék lenne a szerzői jogok nagy része, és nekem alig járna bármi pénz.

-          Nagyjából nyolcszáz fontba kerülne az egész, de pontos összeget akkor tudok mondani, ha már kész a tervezet – fejezte be Agnes.

A rengeteg számtól és százaléktól kicsit lefagyott az agyam, eleve nehezen hoztam döntéseket, de ha pénzügyekről volt szó, egyszerűen tanácstalan lettem, féltem is, hogy rögtön kell választ adnom, de még mielőtt rákérdezhettem volna, Agnes azt mondta, hogy gondolkozzak el a dolgon. Átadott egy ismertető füzetet, amiben minden részletesebben le volt írva, amit az elmúlt, majdnem egy órában megbeszéltünk. És csak annyit kért, hogy még azon a héten szóljak vissza a válasszal.

-          Örülök, hogy megismerhettelek Elise

-          Én is, és köszönöm a lehetőséget, péntekig mindenképp hívlak – köszöntünk el egymástól.

Helyesnek bizonyult az első benyomásom, Agnes igazán kedves volt és csak reméltem, hogy lesz még okom találkozni vele.

Aggódó gondolatokkal telítve értem vissza a lakásba. Vincent még nem volt otthon, ezért írtam neki egy rövid üzenetet, miszerint itthon vagyok és siethetne, mert azonnal szükségem van rá. Egy forró kávétól gőzölgő bögrével kezemben ültem ki a szívemhez oly közel álló erkélyre, rágyújtottam egy cigarettára és a füstöt mélyen a tüdőmbe szívva vettem számításba a lehetőségeimet. Egyáltalán nem volt már sok pénzem; amit az egyetem alatt megtakarítottam szinte mind ráment arra a három hónapra amit Londoban töltöttem, és arra a kevésre, ami megmaradt szükségem volt. De még ha otthon is maradtam volna, és nem repkedtem volna keresztbe-kasul Európán se tudtam volna nyugodt szívvel kifizetni mind a nyolcszáz fontot. Ötletem sem volt mihez kezdjek. Szerencsére Vinc hamarosan visszajött a műterméből és ahogy észrevette bambuló alakomat, azonnal letámadott.

-          Mesélj el mindent – ült le mellém a padra.

És én úgy tettem, ahogy kérte. Büszkén számoltam be a találkozóról, Anges először ijesztő, mégis megnyerő személyiségéről, a tömérdek új információról, amiket magamba szívtam. Lelkesedésem csak akkor csappant meg kissé, amikor a szerződés pénzügyi részéhez értem.

-          Nem tudom mit kéne csinálnom Vinc, a felére sincs pénzem, de nem szeretném, ha övék lenne a szerzői jogaim jelentős része.

-          Anyádéktól nem tudsz kölcsön kérni? – vetette fel.

Nekem is eszembe jutott, hogy segítségül hívom a családomat, de egyrészt még nem akartam beavatni őket ebbe, másrészt pontosan tudtam, hogy nincs semmiféle félretett pénzük, és még ha lett is volna, se bíztam benne, hogy pont rám és a bolondos hóbortomra áldoznák azt.

-          Nem – ráztam meg a fejem.

Kétségbeesetten morzsoltam az ujjaimat, három napom volt előkeríteni legalább négyszáz fontot, ahhoz, hogy ne kelljen lemondanom az álmomról. Nem akartam itt elakadni, hisz kiskamaszkorom óta játszottam a gondolattal, hogy egyszer a távoli jövőben publikálni fogják a műveimet és felnőttként abból fogok élni, hogy papírra vetem a fejemben születő különböző történeteket. De ezt pénz nélkül aligha tudtam volna megvalósítani.

Pár percig mindketten némaságba burkolóztunk. Én már szinte a regényem rituális temetési szertartását terveztem, amíg Vinc elgondolkozva nézegette a kezében lévő papírt, amit Agnes-től kaptam.

-          Én tudnék adni négyszáz fontot – szólalt meg halkan.

Meglepetten fordultam felé, tudtam, hogy komolyan beszél, mégis kerestem rajta az udvariasság árulkodó jeleit. De egyet sem találtam.

-          Vinc, te is tudod, hogy nem fogadhatom el, már így is rengetettel tartozom neked.

Igaz, hogy néha napján én vettem kaját, mosóport vagy bármit, ami napi bevásárlás során szükségessé vált, de a számlákba egy árva pennyt sem fizettem. Lényegében ő tartott el engem, és hiába volt a legjobb barátom, egyszerűen nem várhattam el tőle, hogy még több szívességet tegyen számomra.

-          Ugyan már Eli, tudod, hogy nem okozna gondot, és majd megadod, amikor milliókat kaszálsz a könyveddel – próbálta elbagatellizálni az ajánlatát.

-          Nem is tudom Vinc.

-          Ha nem akarsz teljesen a kiadótól függeni, nem nagyon van más lehetőséged – mutatott rá a nyilvánvaló tényre. – Bár még szólhatsz Villének is.

Ville nevének említésétől hangosan felnyögtem. Ő lett volna az utolsó személy, akihez ilyen kéréssel fordultam volna.

-          Biztos, hogy nem – morogtam.

-          Csak fogadd el a segítséget, pontosan tudom mennyit jelent ez neked és nem akarom, hogy azon ússzon el a dolog, hogy túl makacs vagy – nézett mélyen a szemembe.

-          Vinc, hanyagoljuk most ezt, majd kitalálok valamit.

Igazság szerint csak egy hajszál választott el attól, hogy igent mondjak neki, de amíg nem voltam teljesen biztos benne, hogy nincs más opcióm, nem akartam beadni a derekamat a kölcsönbe.

-          Ha nem egyezel bele, szólok Villének, és vele sokkal rosszabbul járnál, addig nyaggatna, amíg el nem fogadod tőle mind a nyolcszáz fontot.

Kikerekedtek a szemeim. Vinc egy pillanat alatt váltott át a kedves bátyó szerepéből a gonosz mostohatestvér funkciójára. Döbbent arcomat látván, egy önelégülten vigyor jelent meg az arcán, pontosan tudta, hogy ezt a kört megnyerte.

-          Basszus, ez így nem fair – mondtam elgyötörten.

-          Ahogy az élet sem – rántotta meg a vállát.

A közhelyes megjegyzésére csak fintorogtam, majd elkeseredetten, de eszméletlenül hálásan egyeztem bele a kölcsönbe.

-          Rendben, legyen ahogy te akarod, de ígérem hogy minden egyes fontot vissza fogok fizetni. És nagyon-nagyon köszönöm – mosolyodtam el végre én is.

-          Bármikor Eli – ölelt át. – Tudtam, hogy ha előhúzom a Ville kártyát, nem fogsz tudni nemet mondani – nevetett fel

-          Mert suttyó vagy.

-          Erre valók a legjobb barátok – rántotta meg lazán a vállát.

Szavakkal ki se tudnám fejezni, mennyire hálás voltam ennek a lökött szőke gyereknek, amiért mellettem volt és még akkor is segített, ha én makacsul ellenkeztem ellene.

Kicsivel később, enyhe bűntudattal hívtam fel Villét, aki hiába volt elfoglalt a stúdióbeli munkálatokkal, tűkön ülve várta, hogy megtudja, hogyan ment a megbeszélésem. Szabadkozva kértem bocsánatot tőle, amiért csak három órával azután szóltam neki, hogy kijöttem a kiadótól. Neki is, pont úgy, mint Vincnek, részletesen elmeséltem mindent, azzal a különbséggel, hogy már nem volt kérdés melyik opciót választom. Ville oda és vissza volt a hírtől, hogy tényleg meg fog jelenni a könyvem, és végre én is kezdtem felfogni, hogy ami azon a napon történt velem az nem csak egy csodás álom volt, hanem a már nem is annyira rideg valóság.

-          Nem az én dolgom, de honnan van ennyi pénzed, nem azt mondtad pár napja, hogy túlköltekeztél és spórolnod kell? – vetette fel zavartan.

Felnyögtem.

-          Sehonnan, van még nagyjából százötven fontom és az el is fog menni arra, hogy hazamenjek.

-          Akkor?

-          Vinc ad kölcsön – mondtam egy pillanatnyi szünet után.

Továbbra is zavart, hogy elfogadtam tőle a négyszáz fontnyi összeget, jobban örültem volna, ha saját magam tudom megoldani, de erre akkor nem sok esélyem volt. Leginkább semennyi.

-          Szóval azért nem szóltál előbb, mert Vinc győzködött mi? – nevetett fel halkan Ville.

-          Pont így történt, nem akartam bele menni, de csőbe húzott, szóval ez van.

-          Én is szívesen adtam volna, még kérned se kellett volna.

Hangja melegséggel teli volt, szinte láttam magam előtt a kedves mosolyt, ami elterült az arcán.

-          Ja és milyen csodás hír lett volna belőle, hogy összejövök veled és máris rajtad és a pénzeden élősködök – horkantam fel.

-          Ugyan már Szívem, senkit sem érdekelné, de mivel már megoldódott, mindegy is.

Éreztem, hogy kicsit megbántottam, azzal, hogy nem ő volt az első akihez a problémámmal fordultam, holott pontosan tudtam, hogy készségesen segítene. De ahogy ismertem soha nem vetette volna ezt a szememre, és ettől csak rosszabbul éreztem magam.

-          Nézd Ville, sajnálom, hogy – kezdtem bele, de szinte azonnal félbeszakított.

-          Nem fontos Szívem, a lényeg, hogy kiadják a könyved és utálom, hogy nem tudok most veled lenni.

Legszívesebben beleordítottam volna a telefonba, hogy szeretlek, de ezt a szót későbbre tartogattam, így csak elmondtam, hogy mennyire hiányzik és halkan megköszöntem neki a támogatását, még ha nem is fogadtam el azt.

Még aznap este visszaszóltam Agnes-nek, hogy döntöttem, és aláírhatjuk a szerződést. Másnap délutánra meg is beszéltünk egy időpontot, ahol megismerhetem majd a szerkesztőmet, aki mint kiderült, már olvasta a regényemet és nagyon várta, hogy velem dolgozhasson.

Furcsálltam, hogy milyen nyugodtan kezelem az egész kiadás mizériát, nem ugráltam az ágyamon és nem is futkorásztam örömömben fel-alá a lakásban, pedig arra számítottam, hogy annyira fel fogok pörögni a boldogságtól, hogy napokig nem lehet majd lelőni. Talán még kellett egy kis idő, amíg az agyam összes zuga megemészti, hogy a huszonnégy éve körülöttem poshadó állóvíz, fenekestül fog felfordulni és az álmaim, amikben már én magam is alig hittem, testet öltenek, 180°-os fordulatot hozva az életembe.