// twenty three //

// Sziasztok Kedveseim!

Rekord sebességgel itt az új rész, ami nagyon közel áll a szívemhez. Talán azért, mert ugyan az egész történet folyamán végig teljesen betekintést kaptunk Eli lelkébe, de itt olyan rétegeket is láthattok, amiket eddig nem mutattam meg nektek. Kicsit fájdalmas volt megírni ezt a részt, de úgy érzem sikerült belőle azt kihozni amit eredetileg terveztem, szóval egy olyan ritka alkalom van, amikor elégedett vagyok az írásommal. Tapsvihar. 

Következő fejezet a hétvégén jön.

Rion //

Végül csak két éjszakát töltöttem otthon. Az egész egy katasztrófához hasonlított, először is elszámoltam magam és egy olyan repülővel mentem, ami túlkésőn ért Münchenbe, ezért csupán perceken múlott, hogy nem késtem le az egyetemi időpontomat. Fáradtan és a késés miatt a kelleténél feszültebben válaszoltam a kérdésekre, némán imádkozva azért, hogy az idegességem ne rontsa le az esélyeimet. Félelmem alaptalannak bizonyult, a tömérdek órák, amiket a témám utáni kutatással töltöttem nem párologtak el az emlékezetemből és könnyedén halásztam elő minden tudásomat az angolszász irodalom poros verseiről. Így szerencsére, egy számomra roppant mód kínos félóra után, Shirle dékán hideg mosollyal az arcán, gratulálva átadta a papírt, amiért három évet töltöttem magolással, beadandók megírásával az egyetem falai között.

Örömöt és büszkeséget akartam érezni az elért sikerem miatt, de csak megkönnyebbültem, amiért nem kell többet foglalkoznom a diplomámmal. Túlságosan tele volt a fejem a kiadással, a rengeteg kérdéssel, amit idegenektől kaptam, a vészesen közelgő interjúmmal és azzal a ténnyel, hogy már három hete nem volt lehetőségem megcsókolni Villét vagy akárcsak látni őt pár pillanatra. Az már csak hab volt a tortán, hogy részt kellett vennem egy meghittnek tervezett családi vacsorán. Én voltam az első a szűk családi körben, aki befejezte az egyetemet és anyám egyértelműen sokkal boldogabb volt miatta, mint én. Összecsődítette a bátyámat és a menyasszonyát, szépen megterítette az asztalt és még a kedvenc sült húsomat is elkészítette, olyan volt, mintha szülinapom lett volna, csupán a csillogó papírokba csomagolt ajándékok hiányoztak.

Eleinte minden rendben ment. Közösen nevettünk, régi emlékeket elevenítettünk föl, egészen olyanok voltunk, mint annak idején, amikor apám még életben volt; egy normális család, akik szeretik egymást és összetartanak. Egy röpke óráig igazán boldog voltam, nem éreztem magam kívülállónak, könnyedén olvadtam bele a gyermekkori emlékeimet idéző ünneplésbe, elfeledve mindent, ami miatt szorongva léptem át a takaros kis lakás küszöbét. Bátyám, akivel a viszonyunk a kamaszkora kezdetén eléggé hűvössé vált, tőle szokatlan módon rengeteget beszélt hozzám. Általában csak egy félvállról odavetett köszönést és néhány vakkantás szerű kérdést kaptam tőle, ezért is ért kellemes meglepetésként, hogy jó testvérhez illően ugratni kezdett, elérve, hogy mindenki azokon a csacskaságokon nevessen, amiket óvodás koromban csináltam. A felszabadult hangulat anyura is nagy hatással volt, az arcán pihenő rovátkák elhalványodtak, a mindig merev tartása lágyabbá vált, az ajkán játszó mosoly pedig éveket fiatalított rajta.

Érezhetően büszkék voltak rám, és ez sokkal többet jelentett számomra, mint az bármikor is gondoltam volna. Mert hiába lázadtam ellenük, hiába voltam távolságtartó velük, mégiscsak ők voltak a családom, akik végig ott voltak mellettem az életem során, még ha nem is pont úgy, ahogy szükségem lett volna rájuk. Kicsit úgy éreztem, megint az a tizenhárom éves lány vagyok, aki minden erejével azon van, hogy a családja elfogadja őt. Arra az egy órára elhittem, vagy legalábbis elhitettem magammal, hogy végre felnőttünk egymáshoz, hogy anyám talán sejti miért akartam annyira Londonba költözni. Szinte vágytam rá, hogy rákérdezzen miért töltöttem annyi időt a szobám magányában és hova tűntek a barátnőim, csak hogy beavathassam őt a lelkem sötét zugaiba. De sajnos tévedtem.

A fekete leves hirtelen zúdult a nyakamba. Anyu addig abban a tudatban élt, hogy miután hivatalosan is elvégeztem az egyetemet, végleg hazatérek az általa csak nyári kiruccanásként emlegetett londoni kalandozásomból, így érthetően fel sem merült benne, hogy időközben én meggondoltam magam.

-          Mond csak Elise, mikor is jössz vissza? Mert addigra rendbe rakom a szobádat – kérdezte meg csak úgy mellékesen, miközben az ebéd utáni kávéját kortyolgatta.

Láthatóan lemerevedtem, a szám kiszáradt és kellett pár másodperc, amíg összeszedtem a gondolataimat.

-          Öhm, nem tudom anyu – haraptam idegesen az ajkamba. – Azt hiszem, még maradok egy ideig

-          De mégis mennyi időre? Pár nap, egy hét?

-          Inkább pár hónapra gondoltam. – Hangom halk és bizonytalan volt.

-          Hogy micsoda? – csattant fel anyám.

Becsuktam a szemem, vettem egy mély levegőt és vártam. Pontosan tudtam mi fog következni, már átestünk egy hasonló beszélgetésen mielőtt Vincenthez költöztem volna, bár úgy számoltam, ezt jóval nehezebben fogja megemészteni. Huszonnégy éves voltam, pár hónap múlva huszonöt, de ha az életem fontosabb dolgairól volt szó, ő mégis úgy kezelt mintha csak tizenkettő lennék.

Hideg, késő őszi esőként záporoztak anyu szájából a különböző érvek és szerinte helytálló tények, miért is kéne otthagynom a bolondos barátom lakását és visszahoznom minden cuccomat a szobába, amiben egészen kis korom óta éltem.

Mégis mit akarsz ott csinálni? Nem élősködhetsz tovább azon a gyereken, vagy talán összejöttetek? Itt a helyed a családod mellett.

Csak pár szavas válaszokat adtam, miszerint nem tudom, mit fogok csinálni, és nem jöttem össze Vincenttel, amik láthatólag csak még jobban felidegesítették. Közben bátyám és Sarah csöndben hallgatták a kettőnk vitáját, nem számítottam segítségre egyiküktől sem, de azért jól esett volna, ha legalább Thomas mellém áll, főleg azok után, hogy ha csak egy órára is de, újra testvérként tekintett rám.

Anyu, már szinte rikácsolt, amikor huszadszorra is megkérdezte, hogy mégis miből fogom magam fönntartani, mert ő ugyan nem tud engem támogatni, és az a bolti meló, amit az egyetem alatt csináltam semmire sem elég.  

-          Kiadják a regényemet.

Hirtelen jött nyugodtságom, amivel kimondtam a szavakat, még engem is meglepett, de közel sem annyira, mint amilyen váratlanul érte a hír anyámat, miszerint megjelenik egy könyvem. A mediterrán tenger kékségére emlékeztető szempár mozdulatlanul meredt rám, hosszú másodpercekig emésztette a kapott információt, majd hangját kicsit normalizálva további kérdésekkel bombázott.

Természetesen sértette, hogy nem szóltam neki hamarabb, mert azért ez mégsem olyan dolog, ami mindennap megtörténik az emberlányával. Újra felcsillant előttem a remény, hogy sok év nemtörődömség után végre érdeklődni fog a családom életem azon része iránt, amit addig igyekeztek figyelmen kívül hagyni. De miután egyre növekvő lelkesedéssel beszámoltam nekik a kiadóról, a lektorálásról és a három nap múlva esedékes interjúmról, a bátyám, egyetlen kérdéssel apró darabokra törte a lehelet vékony reménysugaramat.

-          És szerinted ebből meg tudsz majd élni? – nézett rám kétkedően az asztalra könyökölve.

-          Még nem tudom, de meg akarom próbálni.

Határozott voltam ugyan, de éreztem, hogy megremegett alattam a talaj és csak percek választanak el attól, hogy ismét visszabújjak a vastag falú csigaházamba.

-          Igaza van Thomas-nak, az írással manapság alig lehet pénzt keresni; gondolod, hogy vagy annyira jó, mint az a nő, aki azt a szürkéset írta? – harapott rá anyám rögtön a pénzügyi kérdésre.

Hirtelen nem is tudtam, mi bánt jobban, az, hogy a saját anyám nem bízik bennem, vagy hogy ahhoz a förtelmes könyvhöz hasonlította a művemet.

-          A visszajelzésekből ítélve látok rá esélyt.

-          Komolyan azt gondolod, hogy ez menni fog? Azért mert elvégeztél egy angol szakot még nem leszel azonnal író – mondta Thomas.

-          Pontosan, inkább valami normális munkát kéne találnod, Lottie barátnőmet már meg is kérdeztem, dolgozhatnál mellette az üzletében. Jól fizetne, és ha összeszednéd magad jóval többre vihetnéd, mint az írással – magyarázta anyám.

-          Nem akarok titkárnő lenni anyu, soha nem is akartam, csak a saját utamat akarom járni, ami jelenleg az írás.

-          Álomvilágban élsz Elise – rázta meg a fejét. –  Mindig is ilyen voltál, mentél a saját fejed után, Lukas-t is csak úgy eldobtad magadtól, velünk is alig törődtél, de azt hittem, ha hagylak egy kicsit tombolni és megszerzed a diplomádat, újra normális leszel. De tudod mit? Csinálj amit akarsz, de ne hozzám gyere pénzét, ha majd senkinek sem kell könyved és nem lesz hol laknod, mert a barátod megunta a szeszélyes viselkedésedet.

És ennyi volt. Hosszú idő óta először nyitottam feléjük, és ők, mint minden egyes alkalommal, akkor is csak a rosszat látták, nem csak a terveimben, de bennem is. Egy szó nélkül felálltam az asztaltól, magamhoz vettem a táskámat és rájuk se nézve mentem ki az ajtón.

Rohanva hagytam magam mögött a lépcsőfokokat és a velem egyidős panel áporodott levegőjét. Az utcára érve remegő kézzel halásztam elő a cigarettásdobozomat és gyújtottam rá azt remélve, hogy a tüdőmbe szívott nikotin valamelyest tompítja majd, a lelkemben érzett szúró fájdalmat. Mérhetetlenül csalódott voltam. Haragudtam rájuk és magamra is, amiért hagytam, hogy idáig fajuljon a helyzet. Nem is figyeltem merre megyek, csak hagytam, hogy a lábaim céltalanul vigyenek az egyik járdaszigetről a másikra. Minél messzebb akartam kerülni az otthonomnak csúfolt háztömbtől, szívem szerint azonnal elmentem volna az országból is, de a repülőjegyem csak másnapra szólt, így még egy feszültséggel teli napot mindenképp Münchenben kellett töltenem.

Minden porcikám Ville után kiáltott, mellette akartam lenni, érezni akartam a biztonságot jelentő ölelését, vagy akár csak hallani a bársonyos hangját, még sem hívtam fel. Ahogy őt ismertem, biztosra vettem, hogy addig-addig győzködne, míg bele nem egyezem abba, hogy Helsinkibe repülök, vagy esetleg ő jön Németországba és ezt akármennyire is vágytam a közelségére, egyáltalán nem akartam. Utáltam volna, ha miattam félbeszakítja a munkáját; olyan lelkesen mesélt az új dalokról és a stúdióban felvett dolgokról, hogy szinte szentségtörésnek tűnt kirángatni őt ebből a kreatív közegből. Ezért inkább magányosan sétálgattam tovább az ismerős környéken, miközben a fejemben visszhangoztak anyám vádaskodó szavai.

Az, hogy az írásomat látatlanban is értéktelennek tartotta nem okozott akkora meglepetést számomra, de ezt nem jelentette azt, hogy ne fájt volna a véleménye. Mégsem ez volt az, ami arra késztetett, hogy otthagyjam őket az asztalnál. Majd újra normális leszel. Ha hagylak tombolni. Lukas.

Nem tudtam mit értetett azalatt, hogy újra normális leszek. Talán látta rajtam a depresszió jeleit, esetleg észrevette milyen nehezemre esik a létezés, vagy csak abban bízott, hogy végre olyan leszek, amilyennek mindig is elképzelt? Egyik opció sem tetszett igazán, mert ha tudta, hogy rosszul vagyok, akkor segíteni kellett volna, mert az anyák ezt teszik nem? Segítenek a gyereküknek, ha az bajban van. De ő egyszer sem adta jelét annak, hogy mellettem állna, még akkor, sem amikor Vincenten kívül nem volt senki más, aki fogta volna a kezemet. Így maradt a második lehetőség; az anyám szerint nem vagyok normális. Bárki mástól ez a mondat talán még bók is lehetett volna, de ahogy ő mondta pontosan tudtam, hogy nem tekinti pozitívnak azt, hogy más vagyok, mint a többi velem egyidős ismerőse. Pedig igazándiból nem is lógtam ki nagyon a tömegből, csak visszahúzódóbb és félénkebb voltam az átlagnál, illetve a szokásosnál több fekete ruhát viseltem, és az, hogy ezek miatt anyám szemében nem lehetek normális, megkérdőjelezték az egész létezésemet. Legalábbis én akkor így éreztem. És persze muszáj volt Lukas-t is belerángatnia a beszélgetésbe, pedig elmagyaráztam neki, mennyire megszenvedtem a mellette töltött időt, és ugyan tudtam, hogy kedveli a volt barátomat, mégis azt feltételeztem, hogy megérti az érveimet, hogy a saját elképzelései elé tudja helyezni az én boldogságomat. De mint aznap annyiszor, ebben is tévedtem, talán mert anyám szavaival élve, egy álomvilágban éltem, ahol mindenkinek jár egy sokadik esély is.

Miután körbejártam a környéket ahol felnőttem, leültem egy rozoga padra és a feszültség, ami majd szétszakította a mellkasomat, végre utat tört magának a felszínre, és némán kezdtem el sírni a lehullott levelekkel tarkított, kihalt utcán. Nem tudom mennyi ideig ülhettem így azon a padon, harcolva a gondolataimmal, mire elszállt minden idegességem és sértettségem, egyedül hagyva a szívemet szorító szomorúságommal. Felhívtam Vincentet és száraz hangon számoltam be neki a családi ebéd, emelkedett ünnepi hangulatáról. Barátom bátorító szavai, jól esően járták át kimerült testemet. Ő volt az egyetlen ember akihez szinte bármikor segítségért fordulhattam, vele szemben nem éreztem azt a láthatatlan gátat, ami megálljt parancsolt az agyamnak. Soha nem kellett számolnom a következményekkel, mert akármit is mondtam el neki, mindig megpróbált megérteni és megtett mindent annak érdekében, hogy jobb kedvre derüljek.

Csak nehezen tudtam rávenni magam, hogy hazamenjek. Nem féltem a további vitáktól, mert tudtam, hogy anyám már elkönyvelte magában, hogy én egy veszett ügy vagyok, és majd idővel úgyis rájövök mekkorát tévedtem, mikor nem hallgattam a tanácsaira.  De egyáltalán nem vágytam arra a feszült és fagyos hangulatra, ami otthon várt rám. Egy-egy ilyen nézeteltérés, anyám és köztem csak tovább tágította a szakadékot, ami már szinte ellehetetlenítette a normális kapcsolatot közöttünk. Szerettem őt, de nem ragaszkodtam hozzá úgy, ahogy kellett volna, összekötöttek minket az évek és a gyermekkori boldog emlékeim, de nem éreztem azt az érzelmi kötődést irányában, mint kiskoromban. Távoli rokonként tekintettem rá és ez tátongó lyukként lüktetett a szívem sikamlós felszínén. Belépve a lakásba sötétség fogadott, testvérem és Sarah már hazamentek, csak a nagyszoba ajtója alól kiszűrődő halvány fény jelezte, hogy anyám otthon van. Nem fáradtam vele, hogy köszönjek neki, tudtam, hogy hallotta, ahogy a zárral babrálok, így cipőmet levéve rögtön a szobámba mentem. Az egész olyan volt, mint tinédzser koromban, összevesztünk valamin és ahelyett, hogy bármelyikünk is bocsánatot kért volna, úgy tettünk, mintha mi se történt volna.

Percek múltán már az ágyamon feküdtem, mereven bambultam magam elé és hosszas tépelődést követően, végre rávettem magam, hogy felhívjam Villét. Ő mit sem sejtve a mögöttem lévő nap borús eseményeiről, vidáman csengő hangok gratulált a diplomámhoz és csak mikor meghallotta halk szipogásomat jött rá, hogy a családi látogatásom nem pont úgy sült el, ahogy azt reméltem.

Azt hittem nem fogok már sírni, hogy eléggé kiszellőztettem a fejemet ahhoz, hogy legalább a felszínen túl jussak anyámék bántó szavain, de Ville mosolygós hangja átszakított bennem valamit és könnyeim megállás nélkül folytak végig az arcomon.

-          Szívem, miért nem szóltál hamarabb, érted mentem volna vagy elintéztem volna, hogy találkozhassuk – mondta kedvesen dorgálva miután elmeséltem az ebédlőasztal körüli varázslatos beszélgetésünket.

-          Pont ezért, mert nem akartam, hogy miattam hagyj ott csapot-papot.

-          Eli, nem lett volna gond, de így most nem tudom, hogyan tudnék segíteni, ha akarod reggel még…

-          Nem kell - szakítottam félbe –, az is bőven elég, hogy most kisírhattam neked magam, megleszek hidd el. Nem ez az első ilyen eset.

-          Biztos vagy benne?

Hallottam menyire aggódik értem. Pontosan tudta milyen könnyen jön elő önmarcangoló, befelé forduló oldalam, hiszen még is csak ő volt az, aki segített háttérbe szorítani énemnek ezt a részét, ami már kezdte felőrölni az egész személyiségemet. Tudtam, hogy félt és semmi esélyt sem akar adni nekem arra, hogy visszasüppedjek az önsajnálatomba, ahonnan kirángatott.

-          Biztos. Nem mondom, jobb lenne, ha itt lennél, de holnap már megyek haza és… Igazából anyámék hülyeségénél jobban aggódok az interjú miatt – váltottam témát.

Ville halkan felnevetett. Mióta felkértek a találkozóra, folyamatosan ezen kattogtam, de ő végtelen türelemmel nyugtatott meg ezredszerre is, hogy minden rendben lesz. Csodáltam, hogy ilyen könnyen tudja elviselni és kezelni az önbizalomhiányomból adódó hisztizésemet, egyszer sem csapta rám a telefont, pedig biztosan unhatta már, hogy valami miatt mindig idegeskedem. Egyre jobban kezdtem úgy érezni, hogy Villével kifogtam a főnyereményt, lehet más rengeteg hibát talált volna benne, de számomra szinte tökéletes volt. Mindenben támogatott, érzelmi támaszt nyújtott és egy mondatával képes volt elérni, hogy a hasamat fogva nevessek hosszú percekig. Olyan volt, mintha megtaláltam volna azt az embert akinek kiosztották a hozzám tartozó használati útmutatót, mert mindig tudta mit kell mondania, hogyan kell viselkednie velem. Elképzelni sem tudtam hol lennék nélküle. Ez a gondolat pár hónapja félelmet keltett volna bennem, de akkor csak határtalan hálát éreztem, amiért felé sodort a sorsom.        

Másnap úgy hagytam ott a szülői házamat, hogy nem tudtam, mikor is fogom legközelebb átlépni újra a küszöbét. Anyám igyekezett úgy tenni, mintha nem haragudna rám, egyetlen szóval sem említette meg a tegnapi vitánkat, de búcsúzásunkkor ugyanazt a csalódást láttam a szemében, amit én éreztem a lelkemben.

Londonba érve boldogan szívtam magamba a szmogos, zsírszagú levegőt és végre megint normálisan tudtam lélegezni. A nap nagy részében próbáltam elterelni a figyelmemet az alig huszonnégy óra múlva kezdődő interjúmról, zenét hallgattam, befejeztem a Szerelem a kolera idejént és igazából mindent megtettem, hogy lefoglaljam magam. Csak estefelé kezdtem el megérezni a pánikot, ami szépen lassan, észrevétlenül vette birtokba a testemet. Mit kéne felvennem? Miket kérdez majd? Mi lesz, ha lefagyok és elfutok? Ha megkérdezi járok-e valakivel mit kéne válaszolnom? Miért is kérdezne ilyeneket?

Kérdések tucatjai rohanták le az agyamat és csak kevésre tudtam választ adni. Ville szerint ugyan fölöslegesen, de megbeszéltük, hogy ha rákérdez a magánéletemre, vagy a képekre, amik még a megnyitó után készültek rólunk, nem mondom el, hogy mi van köztünk. Nem akartam, hogy a kapcsolatunk rányomja a bélyegét a regényemre. Nem akartam az a kezdő írónő lenni, aki a híres barátja nevét kihasználva szerez magának hírverést. Igazából híres sem akartam lenni, ha lehetne választani, inkább elismerésre vágytam, mintsem egy olyan életre, ahol állandóan bugyuta műsorokban kéne szerepelnem és folyamatosan álarcban kéne élnem a mindennapjaimat. Kicsit önző módon örültem neki, hogy Ville és a HIM már nem szerepel minden tiniknek szóló magazinban és csak kisebb, mégis jelentős réteget érdekli a zenéjük.

Azt már korábban eldöntöttem, hogy nem fogom meghazudtolni önmagam és a szokásos, leginkább fekete szerepelésemben fogok elmenni a találkozóra, de ez, végignézve a ruhásszekrényemen, nem volt túl nagy előrelépés. Szerettem volna még lefekvés előtt kitalálni, pontról pontra megtervezni, miben és hogyan fogom adni az első interjúmat, de persze semmire se jutottam. Jó két óráig tartott, mire sikerül elaludnom; forgolódtam, lerúgtam magamról a takarót, majd néhány pillanat múlva reszketve bújtam újra a puha anyag alá. Egyértelműen jobban izgultam, mint az Agnes-szel való megbeszélésem előtt. Annak is hatalmas tétje volt, de ha ott elbuktam volna, csak egy maroknyi ember szerzett volna tudomást róla, míg azt a netes újságot, naponta ezrek olvasták és ha bénázok, feszülten és makogva válaszolok, a hirtelen jött népszerűségem egy szemvillanás alatt merül el a feledés szürke homályában.

Délelőtt tizenegyre volt megbeszélve a találkozó egy belvárosi, csöndes reggeliző helyre, ahol Vinc szerint isteni a csokoládés muffin. Reggel nyolckor keltem fel, a fürdőszoba tükörből egy karikás szemű, riadt tekintetű lány nézett vissza rám. Reméltem, hogy képes leszek annyira összeszedni magam, hogy mire találkoznom kell Owennel, jobban fogok hasonlítani egy lelkes, elsőkönyves íróhoz, mint egy megszeppent kisiskoláshoz. Jól akartam csinálni, és mint már oly sokszor, akkor is a zenéhez futottam segítségért. Az ismerős hangok átbillentettek bennem valamit és az elmémen elhatalmasodott félelem zsugorodni kezdett, ugyan nem múlt el teljesen, de abbahagytam a különböző, nevetségesnél nevetségesebb kifogások keresését, amikkel lemondhatnám az interjút és érezhetően könnyebben tudtam összpontosítani az előttem álló feladatra.

Hosszú és megfontolt készülődés után egy feliratos pólóban és egy szakadt farmerben léptem ki az ajtón. Mivel a megbeszélt hely nem volt túl messze Vincent lakásától, és kellemes szeptember eleji idő volt, gyalog indultam el és két cigaretta elszívása után, csaknem percre pontosan érkeztem meg az Adam’s Café elé.