// twenty two //

A következő napok villámsebességgel suhantak el. Kora délelőtt mentem be a kiadóhoz, hogy találkozzak a szerkesztőmmel; Daniel harmincvalahány éves lehetett, talán pont egyidős Villével, arca furcsán kereknek, szinte gyerekesnek tűnt, de a párnapos borosta és a rosszfiús mosolya mégis férfiassá tette a megjelenését. Az első fél órában Agnes is velünk volt, majd kettesben hagyott minket Dannel, akivel aztán késő estig ültünk az irodájában, megittunk egy hétre is elegendő kávét, amíg töviről-hegyire átbeszéltük a kéziratomat. Hibák után kutatva néztünk át minden egyes sort, amikből, nem meglepően, rengeteget találtunk; voltak apróbb nyelvtani hibák, néhány logikai buktató, de találtunk egy egész jelenetet is, ami Dan szerint túl szájbarágósra sikerült.

Eleinte zavaró volt, hogy nagyító alatt tanulmányozzuk az írásomat, olyan volt, mintha a lelkem egy darabkáját dobtam volna Daniel elé. És természetesen alapból is kicsit feszült voltam az ismeretlen helyzet miatt, de tudtam, hogy ezt csakis az én és a könyvem érdekében tesszük, így igyekeztem figyelmen kívül hagyni a szorongásomat és minden energiámmal az történetre koncentrálni.

Mire a kéziratom feléhez értünk, már jobban felengedtem és szinte élveztem, ahogy kettesben ízekre szedjük Ian életének minden pillanatát, és kezdtem felismerni, hogy Dan nem csak úgy a nagyvilágba mondta, azt, hogy várja, a velem való munkát. Iszonyatosan lelkes volt, az egyik drámai résznél, amikor Ian először döbben rá, hogy valami nem stimmel vele, hosszú percekig magyarázta, mennyire imádja, ahogy felépítettem a főszereplőm személyiségét. A mély álomban pihenő önbizalmam ébredezni kezdett, mert hiába is hittem Vincent illetve Ville bíztató szavaiban, mégis csak más volt egy szakmabelitől hallani, hogy milyen szépen játszom a szavakkal és mennyire valóságosnak hat minden, amit leírtam.

Órák múltán, hullafáradtan, zsongó aggyal érkeztem haza, és alig tudtam magam lebeszélni arról, hogy azon nyomban neki ne álljak kijavítani a gyengébbre sikerült részeket.

Reggel szinte azonnal leültem a gépem elé és szétszórt papírhalmok közepette vettem bele magam Ian életébe. Próbáltam kipréselni magamból a hibátlan mondatokat és megtalálni azokat a szavakat, amik megközelítették a fejemben kavargó érzéseket. Nem mondanám, hogy könnyen haladtam, görcsösen ragaszkodtam az elérhetetlen tökéletességhez és ez nagyon megnehezítette a dolgomat. Néha már azt kívántam bárcsak lenne mellettem valaki, aki a fülembe súgja, a következő betűt, ami hibátlanul illeszkedik az előtte lévőhöz. Persze ez a valaki végig ott volt a fejemben, az a halk, de egyre erősödő hang, ami már több mint egy évtizede folyamatosan beszélt hozzám. Ihlet, sugallat, múzsa, ezernyi jelzővel illethetném azt a benső késztetést, aminek hatására a kósza gondolataim, egy történetté álltak össze. Határtalanul büszke voltam magamra, életemben először éreztem úgy, hogy értékes az, amit csinálok, hogy a sok fáradtságos óra, amit novellák és versek írásával töltöttem nem csak menekülés volt a világ elől, hanem felkészülés valami nagyobb dologra. 

A változtatásokat folyamatosan küldtem el Dan számára, aki legnagyobb meglepetésemre, csak egyet dobott vissza, így szombat estére, szenvedve ugyan, de a végére értem a zöld kiemelővel megjelölt soroknak, és hirtelen azt sem tudtam mihez kezdjek magammal. Üres megkönnyebbülést éreztem a lelkemben, ahogy végiggörgettem a százvalahány oldalas dokumentumon. Soha nem voltam az a kitartó fajta, hajlamos voltam föladni azt, amibe belekezdtem, ha meguntam vagy olyan akadályba ütköztem, amit nem tudtam azonnal megoldani, de abban a három napban szinte megállás nélkül dolgoztam. Nem tartottam sorozatnézős szüneteket, nem olvastam könyveket, még a közösségi oldalakra se néztem be, jóformán minden figyelmemet az In to Your Skinnek szenteltem. Ez alól Ville volt az egyetlen kivétel. Egy hete se volt, hogy eljöttem tőle, mégis úgy hiányzott, mintha hónapok óta nem láttam volna. De ha nem is volt velem személyesen, rengeteget segített, amikor elakadtam valahol és semmi kedvem nem volt az íráshoz, ő volt az aki, ha csak néhány pillanatra is, de kitisztította a párbeszédektől és bekezdésektől fuldokló gondolataimat. Mosolyogva hallgattam, ahogy az új dalairól mesélt, és közben igyekeztem még véletlenül se gondolni arra, hogy mikor lesz esélyünk újra találkozni egymással. Úgy döntöttem, nem fogok többet sírni emiatt, mert nem akartam, hogy a kapcsolatunk sötét árnyként nehezedjen rám, egyszerűen csak önfeledt boldogságot akartam érezni, amire hosszú idő óta először, minden okom meg is volt.

Hiába tudtam, hogy már nincs mit átírnom, nem kell több hasonlatokat keresnem, furcsa hiányérzetem volt, mintha azzal, hogy késznek nyilvánítottuk a regényemet, elveszettem volna magamból egy darabkát. Ennek ellenére azért jól esett az ágyamban fetrengeni, sorozatot nézni és nem foglalkozni semmivel, még a háttérbeszorult diplomázásom sem érdekelt igazán. Az igazat megvallva, egyáltalán nem aggódtam a védésem miatt, olyan sok időt töltöttem el a megírásával és újraolvasásával, hogy nem is szándékoztam elővenni, csak néhány nappal a németországi utam előtt.

A nagy igyekezetemben, hogy mihamarabb befejezzem a javításokat, valahogy elsiklott a figyelmem afelett, hogy Vinc alig volt otthon, csak amikor vasárnap reggel felébredtem és nem találtam őt sehol, eszméltem rá, hogy ez már a harmadik éjszaka a héten, amit valahol máshol töltött el. Szinte biztos voltam benne, hogy ennek köze lehet ahhoz a lányhoz, akiről még Finnországban mesélt nekem. Reméltem, hogy igazam van, mert Vincentnek égető szüksége lett volna már egy barátnőre, valakire akire nem csak egy kellemes este erejéig fordít figyelmet.

Legjobb barátom este hat után, két üveg borral a kezében és egy árulkodó mosollyal az arcán érkezett haza. Pletyka maratont tartottunk, legalábbis mi így hívtuk, azokat az alkoholtól mámoros, fesztelen beszélgetéseinket, amiken mindenféle korlátok nélkül öntöttük ki a másiknak a lelkünket, agyunkat ellepő gondolatainkat. Megtudtam annak a titokzatos lánynak a nevét, akivel akkor már több hónapja kerülgették egymást és végre úgy látszott, huzamosabb ideig lesz Vinc életének szerves része. Annie huszonhat éves volt, egy kávézóban dolgozott, mint üzletvezető, ami történetesen csak egy utcányira volt Vinc stúdiójától és ismerve barátom koffein fogyasztási szokásait, bőven volt alkalmuk találkozni egymással. Elmondása alapján, kedvesnek tűnt és tőlem szokatlan módon, vártam, hogy megismerkedhessek vele. Addig még egyetlen barátnőjével sem találkoztam, ami nem csoda, hisz amióta ismerem, csak egy említésre méltó kapcsolata volt, az is csak pár hónapig tartott és már több, mint egy éve volt. Persze Ville is szóba került, de róla aligha tudtam új és érdekes információkkal szolgálni, egyikünknek sem volt túl sok szabadideje az elmúlt napokban, és ugyan beszéltünk telefonon meg írtunk egymásnak üzeneteket, de semmi említésre méltó nem történt. A Finnországban töltött hetemről pedig már régen beszámoltam Vincentnek, így csak a szokásos, hiányzik, szeretem, de még nem mondtam meg neki mondatok hagyták el a számat. A szerelmi életünk kitárgyalása után a közelgő németországi utamra terelődött a szó. Nem szándékoztam sok időt otthon tölteni, de éreztem, hogy ez elkerülhetetlen lesz. Amióta Londonba jöttem összesen csak két napot voltam a családommal, és akármilyen kusza és távolságtartó a kapcsolatom velük, a szívem mélyén azért szerettem őket és úgy gondoltam, jót tenne, ha eltöltenék köztük pár napot. Sem anyámnak sem a bátyámnak nem szóltam a regényemről, azt se tudták, hogy van olyan hogy regényem. Azzal ugyan tisztában voltak, hogy szoktam írogatni, de azon kívül, hogy még tizenhárom éves koromban, anyám kérésére megmutattam neki az egyik versemet, nem sokat törődtek vele. Múló hobbinak, kamaszkori fellángolásnak tartották és emiatt egy kicsit tartottam is, mit fognak hozzá szólni, amikor majd azzal állítok haza, hogy a közeljövőben publikált író lesz belőlem. Vinc szerint, mint mindig, akkor is csak túlaggódtam a családommal kapcsolatos dolgokat és bonyolultabbá tettem az egyébként egyszerű helyzetet. Reméltem, hogy igaza van, mert büszke voltam magamra, és azt akartam, hogy ők is azok legyenek, amiért megvalósítom az álmomat, még ha az egész irodalmi világ távol is áll tőlük. De ez csak a kisebb problémám volt. Tudtam, hogy nem halaszthatom tovább a dolgot és el kell mondanom nekik a döntésemet, miszerint Londonban maradok, legalább addig, amíg a kiadási folyamat be nem fejeződik, de feltehetőleg utána sem fogok visszatérni a szülőhazámba. Vincenttel már korábban megbeszéltem ezt, akkor még az volt a tervünk, hogy neki illetve inkább vele fogok dolgozni, megveszem a szükséges kellékeit, elintézem a levelezéseit, egyszóval segítek abban, hogy teljes mértékben a munkájára tudja fordítani a figyelmét. Mindketten tudtunk, hogy ez nem egy hosszú távú megoldás, de addig tökéletes lett volna, amíg nem tudok a saját lábamra állni, illetve amíg Vincent össze nem szedi a pénzt a saját galériára, amiről évek óta álmodozott. Féltem anyám reakciójától, már az se igazán tetszett neki, hogy egész nyárra otthagytam őket, és fogalmam sem volt mennyire lesz dühös, ha meghallja, hogy egy szem lánya még egy jó ideig nem szándékozik hazaköltözni.

Hétfőn meglepetten olvastam Dan e-mailjét, hogy ő teljesen késznek nyilvánította az Into Your Skin első fejezetét, ezért az utólagos engedelmemmel felrakta a kiadó oldalára. Izgatottan kattintottam az üzentben lévő linkre, ahol ott volt nevem, egy rövid ismertető arról, hogy mégis kiféle miféle vagyok én és a regényem első fejezete. Fülig érő mosollyal az arcomon olvastam el újra a már unalomig ismert sorokat. Így hogy félig meddig kézzel foghatóvá vált a könyvem, kezdtem csak igazán megérteni mi is történik velem pontosan. A szerződéskötés után elmaradt őrjöngésem megérkezett, bár nem sikongattam és nem zokogtam örömömben a sarokban ülve, csak MCR-t üvöltetve táncoltam körbe a szobámat miután gyorsan tovább küldtem az e-mailt Vinc és Ville részére. Tudtam, hogy Ville épp a stúdióban van és énekel, zongorázik vagy idegesen szívja a cigarettáját, mert nem pont olyanra sikerült a felvétel, ahogy azt ő megálmodta. Ezért is lepődtem meg amikor tíz perccel később megcsörrent a telefonom és Vinc helyett az ő neve villogott a kijelzőn.

-          Neked nem az év lemezén kéne dolgoznod? – szóltam bele vigyorogva.

-          De igen Szívem, csak képzeld, kaptam egy e-mailt a barátnőmtől és egyszerűen muszáj volt felhívnom őt.

Csendesen felnevettem a szavain. A beszélgetésünk alig egy percig tartott, őszintén gratulált és elmondta, hogy imádja a kijavított verziót, és egy hiányzol után, már ment is vissza a zenéjéhez. Leírhatatlanul jól esett az, ahogy viszonyult az íróként tett első, jelentősebb szárnycsapásaimhoz. Teljes mértékben mögöttem állt, ami valahol el is várható egy párkapcsolatban, de ő többször is tudtomra adta, hogy részéről ez nem csak egy átlagos baráti támogatás. Akkor is így támogatna, ha történetesen nem alkotnánk egy párt, mert tehetségesnek tart és úgy érzi, megérdemlem, hogy az egész világ megismerhesse a fejemben születő történeteimet. Hálás voltam neki ezért, és csak azt sajnáltam, hogy nem lehetett velem, és csak másodkézből láthatta hogyan lépkedek előre, hogyan emelkedek felül a saját korlátjaimon. 

Soha, legmerészebb álmaimban sem gondoltam volna, hogy egy alig tíz oldalas szösszenet, alapjaiban fogja megváltoztatni az életemet, így felkészületlenül ért, amikor a fejezet kikerülésének másnapján, egy könyvekkel foglalkozó, viszonylag híres blogger srác megosztotta a követőivel az Into Your Skint, mint az év egyik legjobban várt megjelenését. Már ez is bőven elég lett volna ahhoz, hogy madarat lehessen velem fogatni, de mint kiderült, ez csak a kezdete volt egy hatalmas, mindent elsöprő lavinának. Ismeretlenek jelöltek be és írtak levelet facebookon, több mint százan követték be az egyébként alig használt Twitter fiókomat, és követeltek újabb részleteket.

Könnyeimmel küszködve olvastam a dicsérő szavakat és alig tudtam elhinni, hogy vannak élő, lélegző emberek, akik a rajongóimnak vallják magukat. Igyekeztem minden egyes üzenetre válaszolni, néhányukkal még el is beszélgettem egy ideig. Hihetetlen volt, egyszerre voltam meghatódva és zavarban, úgy éreztem magam, mintha megtaláltam volna a szivárvány tövében elrejtett kobold kincseket. Egy hét alatt több száz rajongóm lett, és kénytelen voltam csinálni egy hivatalos oldalt, mert nem tudtam mit kezdeni a számtalan jelöléssel és üzenetekkel.

A határtalan boldogságom ellenére, kicsit bizonytalan voltam, féltem, hogy ez csak egy fellángolás, tizenöt percnyi, múlandó hírnév, és mire ténylegesen megjelenik a regényem, a kutya sem fog törődni vele. Tisztában voltam vele, hogy az első rész nagyon drámaira, hatásvadászra sikerült; Ian öngyilkosságot követ el, de, hogy sikerrel járt-e vagy életben maradt nem derül ki a fejezet végén. Sőt, egészen a könyv utolsó oldaláig semmit nem lehet tudni a depressziós fiatal állapotáról, de persze ezt az olvasók nem tudták, ők abban bízva követelték a következő fejezetet, hogy abból majd megtudják hogyan alakul vagy épp nem alakul Ian élete a túladagolása után.

Eleve nehezen tudtam rávenni magam, hogy a figyelmemet a diplomámra irányítsam, de miután felkeresett egy kulturális oldal írója, azzal, hogy interjút szeretne velem készíteni egy kezdő írókkal foglalkozó cikksorozatához, méghozzá nem telefonon vagy skype-on keresztül, hanem személyesen, esélyem sem volt az angolszász irodalomra fókuszálni. Sokkolva mondtam igent a kérésre, és kétségbeesve hívtam fel Villét, hogy most azonnal el kell mondania, hogyan működik egy riporterrel való beszélgetés és hogyan élte túl az ilyen találkozókat az elmúlt években.

Először természetesen kiröhögött, amiért ennyire bepánikoltam, és hogy tovább húzza az agyamat olyan sablonos válaszokat adott, mint „Válaszolni kell a kérdésekre” vagy „Ha lehet, ne mondj semmit a szexuális életünkről” de miután kellőképpen kiszórakozta magát, átváltott egy jóval készségesebb, segítőbb hangnembe.

Ahogy két mondatával teljesen zavarba tudott hozni, úgy tudta le is nyugtatni a többek közt miatta, pattanásig feszült idegeimet. Sajnos tanácsai így sem tűntek túl hasznosnak. Elmondása szerint, majd ráérzek az ízére, és csak arra kell figyelnem, hogy semmi olyat ne mondjak, amit nem akarok nyilvánosságra hozni, legyen akármilyen meghitt és barátságos hangulatú is a beszélgetés. De közben legyek nyitott és ne tűnjek egy merev, ideges valakinek, aki csak egyszavas, semmitmondó válaszokat ad.

-          Egy szóval, legyél önmagad – mondta kedvesen.

-          Feszült és kínos?

-          Ezek nem te vagy Szívem, a visszahúzódó éned csak egy része a személyiségednek, próbálj meg olyan lenni, mint amikor Vincenttel hülyéskedsz, vagy velem beszélgetsz – magyarázta.

-          Nem hiszem, hogy menni fog.

-          Csak próbáld meg…

-          Kénytelen leszek, csak félek, hogy egy totális katasztrófába fog torkollani az interjú és a végén a srác egy sort sem fog megjelentetni belőle, vagy ami még rosszabb, leírja hogy én voltam a legrosszabb interjú alany akivel valaha dolgozott.

-          Szívem megint túlgondolkozod a dolgot, de ha nagyon szeretnéd, fel tudok szabadítani egy napot és elmegyek veled, hátha akkor nem leszel annyira ideges.

-          Eszedbe ne jusson, neked a stúdióban a helyed, én meg majd túlélem valahogy, de azért köszönöm, tényleg.

Hárításom nem csak annak szólt, hogy nem akartam, hogy miattam fölösleges kiadásokba verje magát és elterelje a figyelmét a lemezükről. Mert bár szívesen elfogadtam volna az ajánlatát, de valahol legbelül tisztában voltam vele, hogy ezt pont úgy mint az Anges-szel való találkozómat, egyedül kell végigcsinálnom, hogy fel kell nőmön és túl kell lépnem a félénk személyiségemen. És szinte biztos voltam benne, hogy mellette még idegesebb lettem volna, arról nem is beszélve, hogy ez egyet jelentett volna azzal, hogy a kapcsolatunk nyilvánosságot lát, erre pedig, akármennyire is szerettem őt, nem voltam még felkészülve.

Abban bíztam, hogy mivel nem egy felkapott énekes vagy hasonló híresség voltam, csak egy első könyves írónő, az újságírót, aligha fogja érdekelni a magánéletem és a múltam, inkább a könyvemre fog fókuszálni, amiről könnyebben mertem beszélni, mint magamról. 

//Sziasztok Kedveseim!

Itt is az új rész és ha jön 5 komi akkor hozom a kövit. Vicceltem. Tudom, nem volt túl vicces, de egyébként nem hazudtam, tényleg nagyon hamar jön a következő fejezet, de nem kellenek hozzá kommentek meg semmi hasonló nyalánkság, csak az, hogy ne lustuljak be.

Egyébként ha bárkit érdekel, Villének jelent meg egy új száma, finnül énekel meg minden, ha van kedvetek hallgassatok bele, bár nagyon nem olyan mint a HIM, szóval ne arra számítsatok. 

Orion //