// twelve //

Part I. 

Kedd délután az ágyamon feküdtem és a szoba fehér mennyezetét bámultam. Előző éjjel szinte végig ébren voltam, próbáltam kibogozni a kusza gondolataimat, de hiába is erőlködtem, teljes némaság uralkodott a fejemben. Valamikor hajnali négy környékén tudtam csak elaludni és alig öt óra múlva már ismét ébren voltam. Igyekeztem hasznosan eltölteni a napomat, de testem túlzottan fáradt volt ahhoz, hogy rendesen működjön, ezért hamarosan ismét a takaróm alatt voltam és egy órácska alvást követően, ugyanazokkal a rendezetlen gondolatokkal küszködtem, mint az éjszaka folyamán.

Ville két napja ment vissza Finnországba, és én még mindig képtelen voltam megérteni mi is történt pontosan kettőnk között, abban a hét napban, amit Londonban töltött. Az eleje egyszerű volt; tartottam tőle, már a puszta jelenlététől is feszélyezett lettem, és minden porcikám azt kiabálta, hogy tartsam magam távol az énekestől. Majd ahogy egyre többet beszélgettem vele, lassan megváltoztak felé az érzéseim. Nem hagyta, hogy elbújjak a barlangomban, folyamatosan feszegette a határaimat és ezzel érte el csak igazán, hogy féljek tőle. Éreztem, ha tovább engedem és hagyom, hogy magával ragadjon a vonzó személyisége, a pimasz mosolya és a kissé sötét humorérzéke, akkor rövid időn belül teljesen meztelen leszek előtte és minden ellenkezés nélkül fogom elárulni neki a legrejtettebb gondolataimat is. Meg akartam állítani őt, de valamiért nem tudtam megtenni, bénultan hagytam, hogy egy utolsót lökjön rajtam és lezuhanjak a mélybe. Védtelenül ültem mellette, a félelmeimről suttogtam füleibe és ő figyelmesen hallgatott, kedves szavakkal nyugtatott, ezzel elérve, hogy biztonságban érezzem magam a karjaiban és ez legalább annyira megijesztett, mint a hirtelen változás, ami lezajlott bennem.

Amikor már vagy ezredszer pörgettem vissza a fejemben minden egyes pillanatot, amit Villével töltöttem és mégse sikerült megfejtenem mivel érte el, hogy erős falaim tégláról téglára elporladjanak, csalódottan adtam fel a válaszok utáni kutatásomat.

Nyűgösen kászálódtam ki az ágyamból, és Vinc szobája felé vettem az irányt. Korábban megígértem neki, hogy a kiállítás után elmesélem neki, hogy milyen furcsán alakul a kapcsolatom Villével, és ez remek alkalom volt erre. Nem csak azért, mert barátom minden bizonnyal kíváncsi volt, hogy mi történt közöttünk, de egyben azt is reméltem, hogy ő mint külső szemlélő, tisztábban fogja átlátni a helyzetet és olyan tanáccsal fog szolgálni, amitől lelkem újra könnyebb lesz.

-          Vinc, segítened kell – dobtam le magam az ágyára.

-          Mi történt? – fordult felém az asztalától. – Úgy nézel ki, mint akin átment egy úthenger.

-          Most keltem fel, mert éjjel nem tudtam rendesen aludni – nyögtem fáradtan.

Barátom leheletnyi aggodalma azonnal tovatűnt arcáról, átadva helyét egy komisz mosolynak.

-          Csak nem hiányzott az imádott Villéd?

Kérdésére nem válaszoltam, csak zavarodottan kezdtem el harapdáltam az alsó ajkamat.

-          Ne mond, hogy… Most komolyan Eli? – nevetett fel hitetlenkedve.

-          Nem igazán hiányzott, inkább úgy mondanám, hogy hagyott maga után néhány megválaszolatlan kérdést.

Elmeséltem neki, hogy már az első napon milyen nagy hatást gyakorolt rám Ville. Hogy akaratlanul jutott át, véleményem szerint, túl hamar a védelmemen, hogy mennyire igyekezett folyamatosan kínos helyzetekbe hozni, hogy percről-percre egyre jobban megnyíltam előtte, annak ellenére is, hogy rettegtem a következményektől. Végül rátértem a legzavaróbb részekre, az estére, amit a szobámban töltöttünk, a megnyitó ünnepségére és utoljára az elutazása előtti mindkettőnket meglepő puszimra.

Vinc csöndesen hallgatott végig, egyszer sem szakított félbe, bár láttam, hogy néha elharapott egy-egy mosolyt, amikor Ville csillogó szeméről meséltem.

-          Szóval miben is kéne segítenem? – kérdezte miután befejeztem az utolsó mondatomat is.

-          Nem egyértelmű?

-          Nem igazán – mosolyodott el.

-          Meg akarom érteni, hogy mi történt pontosan, de egyszerűen nem tudok ésszerűen gondolkodni. Azért engedtem közel magamhoz, mert ő Ville Valo, vagy mert kedvelem őt? Tényleg flörtölt velem és meg akart csókolni vagy csak félreértettem a dolgot? Mert barátságról beszéltünk és alig ismerjük egymást és… Vinc, tényleg össze vagyok zavarodva – hadartam el egy szuszra. 

-          Oh Eli, miért nincsenek neked lány barátaid? – emelte fel tekintetét a plafonra. – Figyelj – nézett a szemembe –, nem látok bele Ville idióta fejébe, ezért nem tudhatom mit akart, de az biztos, hogy kedvel téged, különben nem törte volna magát azon, hogy megnyílj felé. Talán előbb ezt kéne elfogadnod, és kialakítani vele egy normális barátságot, közben pedig lenne időd kitalálni, te hogyan érezel iránta.

A fejemben még mindig káosz uralkodott, de Vincent szavai valamelyest megnyugtattak, mégse tudtam szabadulni a gondolattól, hogy Ville esetleg nem a barátságomat keresi.

-          És mi van, ha helyesek a megérzéseim, ha tényleg többet akar tőlem?

Vincent sóhajtott egy nagyot, azt hittem kezd elege lenni ebből a témából, ezért meglepetésként ért, hogy arcán egy meleg mosoly jelent meg.

-          Őszintén, szerintem ez a helyzet. Nem ismerem őt olyan régóta, de láttam, ahogy téged néz és az, amiket mondtál, mind azt igazolják, hogy valószínűleg nem csak a barátod szeretne lenni.

-          De miért akarna tőlem bármit is Ville? – mondtam ki hangosan azt a kérdést, ami már két napja ismétlődött bennem.

-          Ezt tőle kéne megkérdezned, bár téged ismerve, úgysem fogod – mondta kedvesen.

-          Én se látok rá sok esélyt – nevettem ki a saját félénkségemet. – Főleg úgy, hogy nem is tudom, örülnék-e neki, ha esetleg igazad lenne.

A következő két hét felemásan telt el, néha úgy éreztem minden lelassult körülöttem és az idő valahol a déli féltekén tölti a szabadságát, máskor a napok összemosódtak és keddből egy szemvillanás alatt lett csütörtök. A szakdolgozatomat sikeresen befejeztem, kifejezetten sokat haladtam vele, mert miközben a különböző versek és színművek elemzésével voltam elfoglalva sem kellett a zavaros érzelmi életemen rágódnom. Másfél héttel azután, hogy Ville hazament, el is küldtem a tanáromnak az első verziót és reménykedtem benne, hogy nem kell majd az egész dolgozatot átírnom.

Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Ville keresni fog, amíg otthon van én pedig nem mertem neki írni, így kellemes meglepetésként ért, hogy szerdán kaptam tőle egy sms-t. Semmi különös nem volt benne, csak érdeklődött, a hogylétem felől és a zenékről, amik az elmúlt pár napban kiakasztottak. Kicsit idegesen válaszoltam neki, többször átfogalmaztam a szöveget, hogy minden pontosan olyan legyen, ahogy fejemben elképzeltem. Aztán ahogy állandósulni kezdtek az egymás közt váltott üzeneteink, kezdeti idegességem nyom nélkül tűnt el. Néha nem is beszélgettünk, csak dalokat küldtünk a másiknak, vagy rövid helyzetjelentéseket, mint „Megint itt van Vinc haverja, aki csak háromnaponta fürdik, és azt hiszem ez pont a harmadik nap” vagy „Felborított egy tizenéves csaj kávézóba és az egész pólóm úszik a forró csokijában”. Kifejezetten furcsa volt ilyen kis semmiségektől írni neki és utána a válaszából megtudni, milyen dolgok történnek az ő életében. Megtehettem volna, de nem igazán néztem utána Villének a neten, egyedül a születési dátumára kerestem rá, amikor még Londonban volt. Valamiért jobbnak éreztem, ha tőle tudom meg milyen ember is ő és nem mások által írt cikkekből.

Alkalomadtán telefonon is beszéltünk egymással, leginkább olyan éjszakákon, amikor egyikünk sem tudott aludni, ami figyelembe véve, hogy Finnországban két órával későbbre járt, mint az Egyesült Királyságban, azt bizonyította, hogy Ville is legalább annyira szeret sokáig ébren maradni, mint én. Telefonbeszélgetéseink alatt jóval többet piszkált, mint üzenetváltásaink közben. Mikor egyszer, két egymást követő este kértem meg, hogy hívjon fel, mert majd’ meghalok az unalomtól, legalább tíz percig hallgattam, hogy biztos azért nem tudok magammal mit kezdeni, mert már megszoktam, hogy itt van és hiányzik. Hiába magyaráztam neki, hogy már több mint egy hete nincs itt és csak arról van szó, hogy nincs kedvem sorozatot nézni, de mivel délben keltem, álmos sem vagyok, ő ragaszkodott a saját verziójához. Bár az tény, hogy hiányzott és voltak álmatlan éjszakáim miatta, de ezt semmi pénzért sem vallottam volna be neki; elég volt magammal megküzdenem, nem akartam még Ville egójával is foglalkozni. Az esti, éjszakai hívások alkalmával mindenféléről beszélgettünk, ahhoz hasonlóan, ahogy azon a kettesben töltött délutánon tettük, de valamiért az igazán személyes témákat elkerültük. De így is rengeteg dolgot tudtunk meg a másikról, és egyre inkább kezdtem elhinni, hogy ez a barátság még akár működőképes is lehet kettőnk között. Azt a lehetőséget pedig, hogy talán más is kialakulhat a friss ismeretségből, jó mélyre eltemettem az agyamban, és csak az elalvás előtti, illékony pillanatokban játszottam el a gondolattal, hogy milyen lenne szerelmesnek lenni Villébe.

A kedélyállapotom változó volt. Ha épp nem írtam és nem beszélgettem Villével, akarva-akaratlanul is előjöttek a régi érzéseim, emlékeim. Néha gondoltam rá, hogy beszélnem kéne az otthoni barátaimmal, akiket az elmúlt hónapokban teljesen kizártam az életemből, de akárhányszor elkezdtem gépelni a szavakat, az első sor után mindig megakadtam. Nem voltam benne biztos, hogy ennyi idő után is kíváncsiak lesznek rám és azt sem tudtam, mit írhatnék nekik. Ugyan nem szóltam nekik, hogy Londonba megyek, elég sok képet osztottam meg a város különböző nevezetességeiről ahhoz, hogy egyértelmű legyen, már nem Münchenben vagyok. Írhattam volna nekik erről, vagy akár a megnyitóról, talán még Villéről is kikérhettem volna a tanácsukat, de túlságosan gyáva voltam megtenni a kezdőlépést. Azt pedig nem várhattam el tőlük, hogy ezernyi kilométerről kiolvassák a fejemben cikázó gondolatokat és megkeressenek. Az egyébként érthető haragjuktól való félelmem túl erős volt, és valahol úgy éreztem, hogy még ha megemberelném magam és rájuk írnék, sem tudnám összeszedetten elmondani, hogy miért kerültem el őket az elmúlt időszakban. Hiába ismertem őket jól és álltam egykor közel hozzájuk, már nem az a lány voltam, aki évekkel korábban először lépett be az egyetemi előadóterembe.

Az egyik este, miután végeztem Kerouac Útonjával és rám telepedett a szokásos rosszkedv, amiért többet nem tudhatok meg a főszereplő kalandozásairól, úgy gondoltam, szólok Villének, hogy hívjon fel, hátha kedves akcentusa mosolyt csal majd az arcomra.  De az üzenetemre semmiféle válasz nem érkezett, elég késő volt már, így ezen nem lepődtem meg különösebben, mégis rosszul esett a dolog. Valamiért iszonyatosan vágytam rá, hogy beszélhessek valakivel; Vincent már legalább két órája a másik szobában aludt és Mason, akivel néha napján váltottunk pár mondatot, szóba sem jöhetett, így tényleg Ville volt az utolsó lehetőségem. És miután biztossá vált, hogy nem fog felhívni, az addig a fejem fölött, dögkeselyűként köröző magány, szélsebesen itta be magát a bőröm alá és csupán perceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy megérezzem az arcomon végiggördülő első könnycseppet. Borzasztóan egyedül éreztem magam, és a tudat, hogy ezért leginkább én vagyok a felelős, csak rontott a helyzetemen. Kapkodva vettem a levegőt, a torkom összeszűkült, a homlokom lüktetett és mire menedékként a takaró alá bújtam, már keservesen zokogtam. Felszínre tört az összes érzés, amit addig igyekeztem figyelmen kívül hagyni; a gyengeségem, a vakságom és minden apró-cseprő félelmem egyszerre támadta meg a védtelen lelkemet. Szinte láttam magam, ahogy napról-napra változom, ahogy alábbhagy a szenvedélyem és mielőtt elértem volna a mélypontot, felderengett előttem egy szőke, borostás férfi képe. Nem akartam Lukasra gondolni, nem akartam azon rágódni, hogy ki is lehetnék, ha nem találkozom vele, de a gondolataim a múltban rekedtek, és minél inkább szabadulni akartam tőlük, annál hangosabbak lettek. Fájt az emlékezés, a mellkasomra tonnányi nyomás nehezedett és fogalmam sem volt hogyan taszíthatnám le magamról azt. Agyam egyre sötétebb hellyé változott és mikor azt hittem teljesen bekebelez a feketeség, egy halovány, de jól látható fény villant fel előttem. Nem hozott magával boldogságot, de már a mássága is elég volt ahhoz, hogy kimásszak abból a végtelen spirálból, ami olyan ismerős volt számomra.  Rádöbbentem, hogy az óta nem volt ilyen összeomlásom, hogy Vincent kérésére újragondoltam, hogyan is vagyok valójában, amióta rájöttem, hogy a halálvágy elhagyása nem hordozza magával az életkedvet. És ez valamiféle reményt adott, hiszen addig, ha nem is mindennap, de rendszeresen sírtam álomba magam.

-          Talán kezdek jobban lenni? – motyogtam. 

Légzésem lassulni kezdett és már csak halkan szipogtam, amikor megéreztem a telefonom rezgését. A maradék könnyemet letörölve, kibújtam a takaróm alól és fakó mosollyal ajkamon olvastam el Ville üzenetét.

Ne haragudj Eli, csak gitároztam a telefonom meg a ház másik végében volt, de már ráérek, ébren vagy még?

Akkor ötlött fel benne a gondolat, hogy talán Ville barátsága is közrejátszhatott abban, hogy amikor egyedül voltam, nem éreztem magam olyan magányosnak és az üresség, ami olyan sokszor uralta lelkemet nem tűnt már olyan kopárnak.

Szokás szerint nem volt válaszom a saját kérdéseimre. Viszont Villének mindenképp válaszolni akartam, ezért gyorsan visszaírtam neki, hogy semmi gond, ébren vagyok ugyan, de már nem fontos a dolog, szóval nem kell felhívnia, inkább menjen aludni. Valahol szerettem volna vele beszélni, de tudtam, hogy a hangomról azonnal rájönne, hogy sírtam és semmi kedvem nem volt a magyarázkodásommal újra felszakítani a sebeket, amik még mindig gyulladtan lüktettek bennem. A tervem nem jött be. Az sms elküldése után nem sokkal, telefonom újra rezegni kezdett. Először nem akartam felvenni, de nem jutott eszembe egyetlen kifogás sem amivel lerázhatnám Villét, ezért megköszörültem a torkomat, halkan mondtam pár mondatot, remélve, hogy valamennyire eltűnik hangomból a rekedtség és a fülemhez emeltem a készüléket. Igyekeztem vidámnak hangzani, de soha nem voltam túl jó színész.

-          Szívem, te sírtál? – szakított félbe Ville ahogy meghallotta a hangomat.

-          Öhm, nem – válaszoltam kissé bizonytalanul.

-          Aha, nekem nem úgy tűnik.

Kényszeredetten felnevettem. Tudtam, hogy lebuktam, de azért még tettem egy utolsó kísérletet arra, hogy megelőzze

-          Csak most fejeztem be egy könyvet és nagyon szomorú volt a vége. Nem is értem miért olvasok ilyeneket, mert csak rossz kedvem lesz tőlük, de szóval, semmi komoly, csak tudod meghalt a kedvenc szereplőm, akinek végig szurkoltam. Azt hiszem túlságosan beleéltem magam a sztoriba.

Ville nem válaszolt semmit, és ez a néma hallgatása többet mondott, minden szónál.

-     Eli, komolyan gondoltam ám, hogy szólj, ha van valami, nem csak díszként ajánlottam fel a vállamat – szólalt meg végül.

-          Tudom, de…

Azt akartam mondani, hogy de tényleg nem történt semmi és csak a könyv miatt itattam az egereket, de képtelen voltam újra előhozakodni ezzel a kegyes hazugsággal, így inkább félbehagytam a mondatomat.

-          Szívem… Nem muszáj róla beszélned, ha nem akarsz, de ne titkold el, ha rosszul érzed magad, mert úgy nem tudok segíteni neked.

Szavaira halványan elmosolyodtam és halkan, a részletekkel nem fáradva meséltem el Villének hányszor zuhantam össze a magányos éjszakáimon és miként köszönt rám aznap, régi ismerősként a múltam. 

// Sziasztok Kedveseim!

Nem kell meglepődni azon, hogy nem volt túl hosszú ez a fejezet, mert holnap vagy legrosszabb esetben holnapután jön a második rész, mert miközben átnéztem, valahogy hozzákerült plusz 2000 szó és úgy gondoltam, hogy egy 5000 szavas fejezet azért túlzás lenne, ezért kapjátok meg így, két részletben, remélem nem baj.

Tehát, a 12. fejezet második része péntek/szombat környékén jön és a 13. pedig a szokásos szerdai napon. 

Legyetek jók, meg minden ilyesmi! 

Orion //

// eleven //

Délutánra teljesen fel voltam pörögve; My Chemical Romance-t üvöltetve táncoltam fel-alá az üres lakásban és csak remélni tudtam, hogy a szomszédoknak hasonló ízlése van a zenék terén, mint nekem. Rettentően izgatott voltam, szinte úgy éreztem, hogy az én kiállításomnak lesz a megnyitója, nem pedig Vincentének.

Amikor már alig csak egy órám volt elkészülni, még mindig nem tudtam, mit is fogok felvenni. Ugyan Vincenttől is kértem tanácsot, de semmivel sem volt segítőkészebb, mint a barátja, csak annyit mondott, hogy nem kell kisestélyi és ha lehet a pizsamát is hanyagoljam. Kétségbeesve kotorásztam a szekrényemben, végül félretolva a rengeteg együtteses pólómat, kivettem egy egyszerű fekete felsőt, amit egy szintén sötét szoknyával tettem valamennyire elegánsabbá. Messze voltam attól, hogy öltözékemet formálisnak lehessen nevezni, de reméltem, hogy ez is megteszi majd.

Húsz perccel a kezdés előtt értem a galériához. Eredetileg korábban kellett volna mennem, de kétszer is elrontottam a sminkemet és vagy negyedórán keresztül kerestem azt a tornacipőmet, ami sehol sincs kiszakadva, ezért csak késve tudtam elindulni a lakásból. A taxiból kiszállva egy kocka alakú, modern épületet pillantottam meg, fehér falakkal és hatalmas ablakokkal, amik nagy részét a kiállítást hirdető molinók takarták el. A bejárat felett az End Your Grief felirat díszelgett, két oldalon pedig Vincent korábbi munkáiból készült montázs volt, egy-egy óriási heartagrammal kiegészítve. A galéria előtti járdán kisebb csoportokba összegyűlt emberek lézengtek, cigizve és beszélgetve várták, hogy elkezdődjön a megnyitó. Megkönnyebbülten állapítottam meg, hogy egyáltalán nem vagyok alulöltözve; voltak, akik szakadt farmerben, HIM-es pólóban jöttek, mások elegánsabb zakókat, ingeket viseltek. A tömeget kikerülve beléptem az ajtón és egy boltíves alagút szerűséget pillantottam meg, aminek a falaira egy furcsa, nyakatekert pózban fekvő női alak volt felfestve. Más lehetőségem nem lévén, átsétáltam a különös folyosón és egy nagy és tágas csarnokban találtam magam. A fekete falakon, arany és vörös, cikornyás minták voltak, amik végig futottak az egész termen, körülölelve a plafonról lelógatott, még lefedett festményeket. A csarnok végében, szemben a kis alagúttal, volt egy kisebb színpad, ami fölött egy aranyszínű, gótikus mintákkal tarkított heartagram volt a falra rögzítve. A háttérben halk, számomra ismeretlen zene szólt. Mosollyal az arcomon néztem köbre, újra és újra elámulva milyen tökéletes hangulatot hoztak össze Vincenték. Az embereken végig vezetve tekintetemet, ismerős arcok után kutattam, és hamar ki is szúrtam Masont.

-          Szia Mason! – mentem oda hozzá

-          Eli, de jól nézel ki – nézett rajtam végig.

-          Köszi – mondtam kicsit szégyenlősen. – Nem tudod, hol van Vinc?

-          Ott egy ajtó – mutatott a terem bal oldala felé – azon menj be, valahol ott kell lennie.

Megköszöntem a segítséget és elindultam a mutatott irányba. Az ajtón belépve egy világos folyosóra kerültem, aminek a végén rögtön meg is láttam Vinct, aki egy fiatalabb férfival beszélgetett. Kifejezetten jól nézett ki, egy fehér pólót és egy fekete szűk farmert viselt, a mindig szanaszét álló szőke haját hátra fésülte és csak úgy áradt belőle az izgatottság.

-          El, azt hittem már nem is jössz ide – ölelt magához.

-          Semmi pénzért nem hagytam volna ki ezt az exclusive találkozót – vigyorogtam fel rá.

Gyorsan elhadartam, hogy miért nem jöttem hamarabb és hogy mennyire elnyerte a tetszésemet a galéria díszítése. Ugyan Vinc figyelt rám, még ki is nevetett, amikor a cipőm kereséséről meséltem, de látszott rajta, hogy fejben már valahol teljesen máshol jár, amin nem is csodálkoztam. Beszédén hallatszott az izgalma, ahogy az is, hogy próbál nyugodt maradt.

-          Neked majd tartok egy külön tárlatvezetést, de most húzd vissza a seggedet a nagyterembe, mert mindjárt kezdünk.

Nevetve hagytam ott Vincentet, és Masont keresve átvágtam az egyre sűrűsödő tömegen. Nagyjából ugyanott állt, ahol alig tíz perce beszéltem vele, mellé furakodtam és épp jókor találtam meg a helyemet, mert az addig fehér fényben úszó csarnok elsötétült. Az emberek tompa morajlása alább hagyott, csak néhány elszórt hangot lehetett hallani, amiket elnyomott a hangszórókból szóló lágy ének. Azonnal ráismertem a Gone With The Sin-re, ami régebben az egyik kedvenc HIM dalom volt. Apró piros fények kezdtek villogni a falak mentén, és amikor a gitár résznek kellett volna következnie, a zene lehalkult. Felkapcsoltak egy reflektort, ami éles fénycsíkkal megvilágította a színpad egy pontját. Akkor pillantottam meg Ville ismerős alakját, aki még magához képest is csodásan festett. Fekete farmert, egy szürke, kopottas hatást keltő pólót viselt, haját pedig egy szintén sötét sapka alá rejtette el. Nem tudnám megmondani miért, de valahogy másnak láttam őt, mint azelőtt, talán a hely hangulata ragadt át rá vagy csak előjöttek a régi emlékeim, ahogy tizenévesen, zavaros felvételeket nézek a koncertjeikről és ezért találtam különbnek a színpadon álló férfit.  

Ville mosolyogva végignézett a galériában összegyűlt embereken és gitárjával a kezében leült a mikrofonállvány mögött lévő székre. Vártam, hogy mond pár szót, de a nyitóbeszéd helyett rögtön belekezdett egy számomra ismeretlen dalba. Egy halott lányról énekelt, aki tehetetlenül nézi végig, ahogy az életben maradt szerelme, az ő koporsója mellett sétálva kíséri el a lány élettelen testét annak utolsó útjára. Míg Ville összetört szívekről és a már-már elviselhetetlen fájdalomról énekelt, különböző festményeket vetítettek falakra és a színpadra, amik lassan úsztak le a közönség felé, hogy aztán elvesszenek az emberek árnyékaiban.

Már a felvételről játszott dalrészlettől is libabőrös lett a karom, de amikor Ville énekelni kezdett, egy hosszú másodpercre elakadt a lélegzetem. Hangja sokkalta gyönyörűbb volt, mint ahogy képzeltem.  Egyszerűen képtelen voltam levenni róla a szememet, megbabonázva figyeltem, ahogy végigkúszik rajta a színpad felé vetített, eltorzult női arckép. A férfi szokványos sötétsége gomolygó felhőként terítette be az egész termet, jelenléte annyira magával ragadott, hogy csak kicsit késve vettem észre, hogy néhány festményről lehullott a lepel és a dal témájába vágó jelenetek láthatóvá váltak.

Az egész olyan volt, mint egy rögtönzött fantáziavilág ahol a szerelem egyet jelent a halállal, ahol a gyászoló csak akkor léphet tovább, ha újra megnyitja valaki előtt az összetört szívét, abban a biztos tudatban, hogy az újra darabokra fog szakadni. Szomorúságot, részvétet kellett volna éreznem, de minden olyan varázslatos volt, hogy lelkemet valami különös, sötét melegség járta át.

Amikor a második dal utolsó akkordjai is lecsengtek Ville rövidke szünetet tartott.

-          Most egy régebbi dal következik, amit sokatok ismerhet – mondta lágyan.

Míg páran tapsoltak, ő megigazította az ölében fekvő gitárt és lomhán újra végig pásztázta a közönséget. Amikor egy pillanatra találkozott tekintetünk, ajkán egy féloldalas mosoly jelent meg, majd szemét lehunyta és belekezdett a Buried Alive By Love akusztikus változatába, én pedig csendesen felnevettem. Mosolya emlékeztető volt; nem felejtette el, hogy mennyire kiakadtam ennek a dalnak a refrénjén.

Az alig húsz perces előadás a végéhez közeledett, mikor Ville elhajolt a mikrofontól és letette a gitárját, az emberek hangosan tapsolni kezdtek, néhányan elismerően fütyültek, míg az énekes boldogan mosolygott ránk.

A terem ismét fehéren fénylett, de épp csak egy pillanatra, amíg Ville lement a színpadról, majd ismételten kihunytak a fények, szinte vaksötétet hozva a csarnok hatalmas terébe. A hirtelen beállt csöndet, fokozatosan hangosodó szívdobogás hangja törte meg, aminek ritmusát követve a plafonról induló, piros fénycsóvák, villogva kezdtek el táncolni. Az ütemes dobogást lassan női nyögések és sikolyok váltották fel, amikről nehezemre esett eldönteni, hogy a nő élvezettől vagy fájdalomtól jajgat, eközben folyamatosan világosodott ki a terem, láthatóvá téve annak egészét.

Már az összes képről lekerült a ponyva, felfedve minden mesterművet, amit Vinc festett. Néhány vászon fölé egy-egy vékony plexi volt felszerelve, amikről vöröses, vérszerű folyadék csordogált a sötét parketta felé. A nyögések, a villódzó fények és a gyéren megvilágított képek összhatása félelmetesen gyönyörű volt, hűen tükrözték a két művész lelkének gótikus oldalát.

Mielőtt még mindenki elindulhatott volna körbejárni a galériát, a furcsa női hangok elhaltak és Vinc, Villével együtt felment a színpadra. A tömeg hangos ovációval köszöntötte a két férfit, ők pedig röviden megköszönték mindenkinek, hogy eljöttek. Barátom hatalmas vigyorral az arcán, mondott pár szót a kiállítás létrejöttéről, hogy milyen régóta szerettek volna már együtt dolgozni Villével és mennyire örül neki, hogy végre sikerült összehozniuk a közös projectet. A képekről keveset mondott, mert állítása szerint azok úgyis magukért beszélnek. Mint megtudtam, a Ville által játszott dalok nagy része azért volt ismeretlen számomra, mert kifejezetten erre kiállítására írta őket. Még mondtak valamit egy különleges albumról is, amiben nem csak barátom festményeinek képmásai találhatóak meg, de az itt elhangzott dalok szövege is, plusz egy CD-amin maguk a dalok szerepelnek, majd lementek a kicsiny színpadról.   

Az újabb tapshullám után a hangszórókból ismét Ville mély hangja áradt, de éneklés helyett, verseket és saját szerzeményeit szavalta, amiknek hangulata tökéletes illet, nem csak a képekhez, hanem a megnyitó hátborzongatóan gyönyörű világához is.

Vinc betartotta az ígéretét és miután tett egy-két tiszteletkört, fogadta az őszinte gratulációkat, odajött hozzám és egyenként megmutatta az összes alkotását. Nem véletlenül volt minden molinó, felirat és díszítés fekete, arany és vörös színű; Vincent képein is ezek a színek domináltak. Elképesztően ábrázolta a gyász és szerelem különböző mélységeit a gyötrő kálváriát, amit azok élnek meg, akik még a halálba is a szerelmet keresik Az összefüggő képsorozat olyannak hatott, mint a katolikus templomok belsejében lévő stációk, amik végigkövetik Jézus keresztre feszítésének útját, kezdve Pilátus ítéletétől, egészen a sziklasírig. Minden kép csodálatos volt, talán ezek voltak a legjobbak, amiket Vincent valaha is festett. Ugyan nem értettem a technikai részekhez és nem figyeltem különösebben milyen ecsetvonásokat használt, de a festmények hangulata azonnal beitta magát a bőrömbe. Szinte láttam magam előtt, ahogy a haldokló nő minden másodperccel messzebb sodródik a szerelmétől, míg az kétségbeesve próbálja visszatartani őt. Kedves, becéző szavakat suttog a fülébe, simogatja a sápadt arcát és úgy mosolyog rá, mintha a holnap egy biztos pont lenne számukra.  

Miután végigjártuk az egész galériát és az egekig magasztaltam barátomat, Vinc megkért, hogy keressem meg Villét, mert még adniuk kell egy interjút mielőtt elmennék megünnepli a megnyitót.

A termet gyorsan átfésültem, de sehol sem láttam az énekes magas alakját. Végül a hófehérfalú folyosóról nyíló hátsókijárathoz mentem, kinyitottam a nehéz vasajtót és rögtön meg is találtam Villét, aki az épület mögötti rakodó résznél magányosan dohányzott.

-          Szia – köszöntem neki – Vinc szólt, hogy menned kéne, mert vár valami újságíró.

Ville bólintott, még szívott egy utolsó slukkot a cigarettájából, majd elnyomta az ajtó melletti hamutálban.

-          Akkor menjünk – mondta, majd kezét a hátamra téve, gyengéden a folyosó felé kezdett terelni. - Tetszett a megnyitó Szívem?

-          Nagyon.

-          Örülök neki – mosolygott rám.

Míg a két férfi egy középkorú nő kérdéseire válaszolt, a figyelmemet ismét a képeknek szenteltem. A már megfogyatkozott tömegen átvágva a kedvenc festményemhez mentem, ami kicsit elütött a többitől; egy télies tájon álló magányos fa volt rajta, aminek törzséből egy gúzsba kötött, meztelen női alak állt ki. Láthatólag szenvedett a fa szoros ölelésétől, de fájdalma ennél sokkalta mélyebbnek hatott, olyan volt, mint akinek épp darabokra szakad a lelke. Már amikor először láttam meg ezt a képet is tudtam, hogy van benne valami, ami hozzám hasonlatossá teszi. A nőben, ha nem is teljesen, de magamra ismertem, és ez kicsit megrémisztett. Már nem akartam az a lány lenni, akit megfojtanak a saját érzései, szabad akartam lenni, egy olyan valaki, aki nem fél a világtól és nem menekül el az emberek elől. Keserédes ízzel a számban néztem a képet és őszintén reméltem, hogy már nincs messze az a nap, amikor béklyóim lehullanak rólam és újra önmagam lehetek.

Mikor Vincenték végeztek az interjúval, és készítettek pár közös képet a rajongóikkal, hármasban beültünk egy fekete taxiba, és elindultunk az after party helyszínére. A rövid út koránt sem volt csöndes, barátomnak be nem állt a szája, a szó legszorosabb értelmében fel volt pörögve, Ville is hasonlóan lelkes volt, mosolya levakarhatatlanul díszítette arcát.

A zártkörű buli egy régi belvárosi ház tetején kialakított szórakozóhelyen volt, ahonnan csodálatos kilátás nyílt London történelmi részére, amit egyetlen magas épület sem takart el. A tető úgy volt kialakítva, hogy a vendégek úgy érezzék, mintha ha egy hatalmas kertbe érkeztek volna. Kanapék és székek helyett kovácsoltvas padok voltak, a szokásos modern dekorációt pedig kaspós bokrokkal, formára vágott alacsony fákkal és színes lampionokkal helyettesítették, amik keresztbe kasul lógtak a fejünk fölött. A zene hangosan dübörgött. Máskor talán zavart volna, hogy leginkább a rádióból ismert, lélektelen dalokat kell hallgatnom, de Vinc lelkesedése rám is átragadt, két pohár bor után már úgy éreztem magam, mintha ez az én nagy estém lett volna. Meglepően nagy élvezettel vetettem be magam a fényfüzérek alatt táncoló emberek közé, ugyan leginkább csak barátommal és Masonnal ugráltam a bugyuta slágerekre, de így is hatalmas erőlelépésnek tartottam, hogy nem vonultam el, hogy egyedül üldögéljek az egyik kényelmes babzsák fotelen, miközben majd megfulladok az önsajnálatomtól. Épp a Catalys-t ordított a hangszórókból, amikor észrevettem Villét, akit azóta nem láttam, hogy megérkeztünk a szórakozóhelyre.

-          Elrabolhatlak egy kicsit? – próbálta túl kiabálni Chester eltorzított hangját.

Beleegyezően bólintottam, azt hittem táncolni akar vagy valami hasonló, de ahelyett, hogy beljebb vitt volna, a tánctértől messzebb eső tető pereméhez vezetett. Ville hanyagul a párkánynak dőlt, rágyújtott egy cigarettára és szótlanul nézett le rám.

-          Azért hívtál ide, hogy ne egyedül kelljen cigizned? – kérdeztem mosolyogva.

Egy hosszú percig nem válaszolt, tekintetét továbbra is rajtam pihentette, majd egy lusta mozdulattal elnyomta a kezében lévő cigarettát és nagyon lassan felém lépett. Amikor már alig húsz centire voltunk egymástól, puhán rátette egyik kezét a csípőmre és még mindig szemembe nézve lehajolt hozzám. Arca veszedelmesen közel volt az enyémhez, és én lélegzetem visszafojtva vártam mi fog történni.

-          Láttam ám hogyan néztél rám, amikor énekeltem – mondta csöndes magabiztossággal    

-          Mire gondolsz? – motyogtam elvörösödve.

-          Az elvarázsolt arckifejezésedre, úgy néztél ki, mint aki szellemet látott, de az is lehet, hogy csak én varázsoltalak el ennyire – simított végig hosszú ujjaival az arcomon.

Az érintésétől önkénytelenül is lehunytam a szemem. Élettelen gondolatok ezrei cikáztak át az agyamon, de egyáltalán nem foglalkoztam ürességükkel, egyedül az érdekelt, hogy milyen kellemes érzést vált ki belőlem a közelsége, a kicsit érdes ujjainak érintése, csupasz bőrömön. Mikor kinyitottam a szemem, arca már csak centikre volt az enyémtől, éreztem a belőle áradó meleg dohánnyal átitatott leheletét. Tekintete várakozva fúródott az enyémbe, és én lassan megadtam neki, amire vágyott.

-          Az is lehet, hogy így történt – suttogtam halkan a szavakat.

Kedvesen elmosolyodott, majd egy hosszú puszit lehelt a homlokomra. Elhajolva tőlem, egy kicsit hátrébb lépett, és úgy nézett végig rajtam, mintha akkor találkozunk volna először azon a napon.

-          Gyönyörűen festesz Szívem – mondta továbbra is mosolyogva.

Szavaitól, ha lehetséges még jobban elpirultam. Ville kuncogni kezdett reakciómat látván, majd kezemet gyengéden megfogva, mintha mi sem történt volna, visszaindult az bulizó emberek felé.

-          Menjünk táncolni!

Az ünneplés legalább olyan jól sikerült, mint a kiállítás. Már hajnalodott, amikor hazaindultunk, mindhárman hulla fáradtak és leírhatatlanul boldogok voltunk. Ville újabb zavarba ejtő lépésén, időm se volt rágódni, eleinte ugyan kicsit idegesen viselkedtem, de miután a kezembe nyomott egy hatalmas pohár bort, erőt vettem magamon és hagytam, hogy magával ragadjanak a fülbemászó dallamok. Mint kiderült Ville nem igazán tud táncolni, de ez nem zavarta különösebben, bátran rázta a fejét Taylor Swift zenéjére, amíg én fulladoztam a nevetéstől. Vincenttel össze-vissza pörögtünk és ugráltunk, ha egy olyan szám szólt, amit mindketten ismertünk, nem foglalkozva sem másokkal sem azzal, hogy utáljuk az aktuális dalt. Ha tehettem volna, lefagyasztom azt az estét, hogy később, amikor valamiért magam alatt leszek, bármikor visszatérhessek arra a tetőre, ahol hónapok óta nem érzett vidámság itatta át minden mozdulatomat.   

Vasárnap dél körül ébredtünk, épp időben, hogy Ville kényelmesen, minden sietség nélkül elérje az ötkor induló gépét. Összedobtam egy gyors reggelit, ezúttal egyedül, mert Vincnek csak annyira futotta az erejéből, hogy nyögdécselve elterüljön az egyik fotelben. Igazán szórakoztató volt őt ennyire másnaposnak látni, általában én vagyok az, aki jobban megszenvedi az esti tivornyázásokat, míg ő teljesen fitten ébred, mintha nem is ivott volna semmit. Én is fáradt és nyomott voltam, de nem éreztem a szokásos hasogató fejfájást és a gyomrom legmélyéről sugárzó hányingert. 

-          Legalább egy kávét igyál – léptem oda hozzá.

-          Már ittam, nem segített – válaszolt rekedten.

-          Akkor feküdj vissza, majd felkeltünk, ha indulok – szólalt meg Ville is.

-          Ez nem rossz ötlet – mormolta és csigalassúsággal felkelt a fotelből.

Szórakozottan néztem, ahogy félig csukott szemmel csoszog vissza a szobájába, remélve, hogy nem esik el a saját lábaimban.  

Különös volt megint kettesben lenni Villével, még mindig nem értettem miért viselkedik néha olyan furcsán velem. Legszívesebben rákérdeztem volna, hogy mégis mi a fene történt tegnap este mikor félre hívott a párkányhoz, de féltem a válaszától és valamiért úgy éreztem, még nem jött el az idő erre a beszélgetésre.

Miután csendesen megreggeliztünk, lefőztem egy friss adag kávét és mivel Ville rá akart gyújtani kimentünk az erkélyre. Mindketten a korlátnak dőltünk és némán néztük az alattunk elterülő várost, elmerülve a saját apró világunkban.

-          Az meg van, hogy pont egy hete, szinte ugyanígy álltunk itt? – fordultam felé.

-     Hát igen, amikor még egy értelmes mondatot sem tudtam kipréselni belőled anélkül, hogy elpirultál volna – húzta ajkát egy pimasz mosolyra.

-          És most pont olyan gonosz vagy, mint akkor – vágtam vissza.

-          És te most pont úgy elpirultál, mint akkor – nevetett fel Ville.

El akartam fordítani a fejemet, nem akartam, hogy lássa, mennyire zavarba tud hozni egyetlen pillanat alatt, de képtelen voltam megtenni. Tekintetem továbbra is vidám arcán pihent, zöld szemei csillogva néztek le rám, ugyanazzal a kiismerhetetlen komolysággal, mint két nappal az előtt, mikor véletlenül elaludtam rajta.

-          Örülök, hogy végül nyitottál felém – szólalt meg lágyan.

-          Nem nagyon volt más választásom.

-          Nem tudtál ellenállni a, hogy is fogalmaztál, a vonzó sötétségemnek? – kérdezte oldalra döntve fejét.

-          Úgy tűnik nem.

Ville közelebb jött hozzám, egyik kezét a derekamhoz tette, míg a másikkal az arcom felé nyúlt. Úgy éreztem, hogy hirtelen visszamentünk az időben és újra tegnap este van, a tetőn állunk a párkány mellett és ott folytatjuk ezt a különös beszélgetést, ahol akkor abbahagytuk.

-     El sem tudod képzelni, mennyire örülök neki, hogy már nem félsz tőlem – súgta mélyen a szemembe nézve, hüvelyujjával végig simítva az ajkamon.

Ugyan nem ez volt az első alkalom, hogy ilyen közel voltunk egymáshoz, de addig igyekeztem figyelmen hagyni azt az egyszerű tényt miszerint Ville flörtöl velem. És ez egészen addig sikerült is, amíg érdes ujjával meg nem érintette a puha ajkaimat. Egy szempillantás alatt szinte minden a helyére került, a titokzatos arckifejezése, a mániája, hogy zavarba hozzon és a már szinte kedves becézgetései. De a miértre, továbbra sem találtam a választ.

Hosszú másodpercekig álltunk így, a másikat bámulva, végül én voltam az, aki megtörte ezt a különleges pillanatot. Lábujjhegyre álltam és egy félénk puszit nyomtam Ville arcára, majd halkan a fülébe súgtam:

-          Köszönöm.

Ahogy elhajoltam tőle, ugyanazt a döbbenetet láttam átsuhanni a tekintetén, amit én éreztem. Mégis mi a fészkes fenéért pusziltam meg, szidtam magam. Hogy zavaromat elrejtsem, egy kusza mozdulattal átöleltem vékony derekát és fejemet mellkasához szorítottam.

-          Szívesen – motyogta, és hosszú karjaival még közelebb húzott testéhez.

Magamba szívtam az étcsokoládés, kellemesen kesernyés illatát, és először nem éreztem semmiféle félelmet, tartózkodást az irányában. Valahogy biztonságban voltam.

Miután lassan elváltunk egymástól, még egy ideig kint maradtunk a friss levegőn és kedves semmiségekről beszélgettünk, teljesen figyelmen kívül hagyva az előbb lezajlott jelenetet. És akkor jöttem rá, hogy akármennyire is ellenkeztem eleinte Villével, hiányozni fognak csípős megjegyzései és titokzatos személyisége.

//Sziasztok Kedveseim!

Most megint itt a végén írok nektek, és megint egy hosszabb fejezettel jöttem. Kezdtem azt hinni, hogy képtelen vagyok 3000 szavas résznél rövidebbet írni.. Mindegy. 
Ez az egyik kedvenc fejezetem, imádtam kitalálni, hogy milyen lesz Vinc kiállítása és ha tehetném elmennék és megnézném a képeket, kár hogy azok csak az én fejemben léteznek. Kivéve az Eli által kiemelt festmény, ami Giovanni Segantini alkotása, és csodásan mesés, bár nem épp arról szól, mint amit leírtam, de sebaj. 
Következő rész lehet szerdán jön, de lehet csak szombaton, attól függően hogyan érek, addig is jó olvasást, meg ilyeneket! 
Orion //

// ten //

// Sziasztok Kedveseim!

Igen, tudom, hogy általában a fejezet végén szoktam írni, de szerettem volna veletek minél előbb megosztani, hogy elérkeztünk a történet 1/3-ához! Bizony, már csak húsz rész van hátra, csak. Plusz, bővült a menü is, már van egy 'music' oldal, ahol meghallgathatjátok a történetben szereplő zenéket, bár egyelőre csak ehhez a fejezethez raktam fel jó pár dalt, de majd úgyis meglátjátok miről beszélek. 

Egyébként szerintem ez az egyik leggyengébb fejezet, amit írtam, de remélem így is tetszeni fog nektek, jó olvasást!

Orion // 

Miután Ville elment aludni, percekig némán bámultam magam elé, néha-néha megérintve a bőrömet, ahol ajkai hozzám értek. Nem az aprócska csók miatt voltam annyira ledöbbenve, jobban összezavart az arcán ülő kifejezés és azok a távoli világot idéző szemei, amik kiismerhetetlen érzéseket tükröztek. Zuhanyzás után a takaró biztonságos védelme alatt órákig gondolkodtam rajta, hogy miért hajolt oda hozzám és vajon miért éreztem görcsöt a gyomromban, amikor rájöttem mennyire esélytelen, hogy Ville megcsókoljon. Legbelül szerettem volna azt hinni, hogy tévedek és igenis azért közelített felém, mert már nem csak egy furcsa ex-rajongónak vagy egy kósza ismerősnek lát, akin segíteni szeretne, de nem találtam egyetlen okot sem, ami ezt alátámaszthatta volna. A sötétben tapogatóztam, mint általában amikor róla volt szó. Azt viszont nem tagadhattam le, hogy vágytam ajkai érintésére, ami csak tovább bonyolította a helyzetemet. Nem értettem miért éreztem így, pedig teljesen logikus volt, hogy tetszik nekem, mégis csak évekig ő volt az, aki megtestesítette a számomra ideális férfit. Hosszú órákig próbáltam meggyőzni magam, hogy csak azért kívántam a csókját, mert a híres frontembert akartam, aki félmeztelenül, csábítóan mély hangon énekel a színpadon és nem a férfit, aki vágtázva rontott be az életembe. A gondolatot, hogy a kettő egyszerre is megmozdíthat bennem valamit, elzártam az agyam egy eldugott szegletébe, mert túlságosan is nehéz lett volna belátnom, hogy Ville Valo hat nap alatt levett a lábamról. Már azt is épp elég volt megemésztenem, hogy engedtem az unszolásának és az ösztöneim ellenére, hagytam, hogy kialakuljon köztünk egy kezdetleges barátság.

Sem Vincent, sem Ville nem volt már otthon, amikor tizenegy felé kótyagosan kimentem a szobámból a reggeli kávémért. A fejem hasogatott a kialvatlanságtól. Reméltem, hogy az éjszaka alatt kivilágosodik előttem a kép, és találok valami értelmes magyarázatot Ville viselkedésére és a saját érzéseimre, de továbbra sem tudtam válaszolni egyetlen kérdésemre sem. Abban viszont biztos voltam, hogy nem akarok ezen agyalni a nap hátralévő részében, ezért, hogy eltereljem az egyre kuszább gondolataimat, lejátszási listát kezdtem gyártani.

A nappali padlóján törökülésben ültem, zajos zenéket üvöltettem, keresve a megfelelő dalokat. Általában hangulat alapján rendezem őket össze, de akkor valahogy nem találtam semmi érdekes kiinduló pontot, amiből építkezve egy dallamokból álló pillanatképet készíthetnék, pedig érzések egész kavalkádja kiáltozott a szívemben. Így elveimet kicsit feladva, címük szerint kezdtem el kiválogatni a dalokat. Pár napja fejeztem be a Supernatural legújabb évadját; valószínűleg innen jött az ötlet, hogy olyan számokat keressek, amiknek a címében szerepel valamilyen természetfeletti lény neve, mint a Demons az Imagine Dragonstól vagy a The Phoenix a Fall Out Boy-tól. Élvezettel vetetettem bele magam a keresésbe, ami annyira lefoglalt, hogy egy jó ideig eszembe sem jutott Ville különös viselkedése. Ez a pihentető állapot egészen addig tartott, amíg el nem kezdtem vámpíros dalok után kutatni. Az első találatok között volt a HIM-től a Vampire Heart. Kis habozás után rákattintottam a lejátszás gombra és hagytam, hogy Ville hangja betöltse a nappali légterét. Nem érdekelt a furcsa, gótikus romantikával átitatott szöveg, nem zavart a minimalista hangszerelés, csak az énekes mély, selymes hangjára figyeltem, és hagytam hogy pont úgy elvarázsoljon, ahogy azt évekkel azelőtt tette. A dal rövidesen véget ért és a röpke nosztalgikus élményem megszakadt. A sors egy furcsa fintora volt, hogy pont akkor jött velem szembe egy HIM dal, amikor épp a szerzője által elindított lavina elől próbáltam menekülni. Az pedig csak hab volt a tortán, hogy annak ellenére, hogy közel sem élveztem már annyira a zenéjüket, mint régebben, Ville hangja így is pillanatok alatt képes volt maga alá gyűrni. Miközben felírtam a finn együttes nevét a már majdnem befejezett listám aljára, felvetődött bennem, hogyan fog majd rám hatni, ha élőben hallom őt énekelni, amikor látom majd finom mozdulatait és érzelmekkel telített tekintetét. Ugyan nem tudtam pontosan hogyan fog zajlani a kiállítás, de elég nagy esélyt láttam rá, hogy Villét nem azért rángatta ide barátom, hogy a színpad szélénél álldogáljon és kedvesen mosolyogva integessen a tömegnek.

Még egy ideig folytattam a keresést, de lelkesedésem megcsappant, húsz perc múlva félretettem a listámat és belevetettem magam az internet csodálatos világába. A nagy semmittevésben a telefonom rezgése zavart meg, a kijelzőn egy ismeretlen szám villogott.

-          Igen? – szóltam bele gyanakodva.

Mindig is utáltam az olyan hívásokat, amikről nem tudtam pontosan, kitől jönnek. És csak reménykedtem, hogy nem valami másodrangú telefonos ügynökkel fogok beszélni.

-          Szia, Ville vagyok. Eli szívem, ráérsz most?

Döbbentem pislogtam párat és csak kicsit késve szólaltam meg.

-          Ööö szia, igen? – válaszom inkább kérdésnek hangzott.

-          Remek! A szobámban hagytam egy mappát, amire nagyon nagy szükségem lenne, de most nem tudok elmenni érte. Megtennéd, hogy behozod a stúdióba? Ha taxival jössz, öt perc alatt itt vagy – hadarta.

-          Uhm, Persze.

Ville gyorsan eldarálta, hogy mit és hol kell keresnem, lediktálta a címet és köszönés nélkül lerakta a telefont.

-          Ez fura volt – mondtam ki félhangosan.

A készüléket továbbra is a kezemben tartva, zavarodottan néztem a sötét képernyőre. Egyrészt mert meglepett, hogy Ville felhívott, másrészt pedig mert igazán nem volt kedvem találkozni vele, még arra a pár másodpercre sem, amíg odaadom neki azt a nagyon fontos mappát. Hogy magamhoz térjek, megráztam a fejem, hívtam egy taxit, majd elindultam a szobájába, ahol azóta nem jártam, hogy ő idejött. Alapesetben ez Vinc raktáraként/dolgozójaként szolgált, amit szinte soha nem használt és mindig tele volt kacatokkal, üres vásznakkal és dobozokkal. Felvettem az ágyon heverő mappát és átmentem a saját szobámba, magamra kaptam egy fekete farmert és egy sötét, bőbb pólót, felhúztam a cipőmet, és pillanatokon belül a ház előtt voltam.

Tényleg alig öt perc alatt odaértem a stúdióhoz. A magas, modern épületbe belépve, a kedves recepciós hölgy, miután elmagyaráztam neki, hogy kihez és miért jöttem, a harmadik emeletre irányított. A liftből kiszállva, rideg, metálszürke falak fogadtak, amire különböző együttesek lemezei és képei voltak felaggatva. Már vettem volna elő a telefonomat, hogy szólhassak Villének, de nem volt rá szükség, mert tőlem tíz méterre megláttam az énekes magas alakját, ahogy egy szőke férfival beszélgetett.  Amikor meglátott, sietve mondott még pár szót a másiknak, majd elindult felém.

-          Eli, örök hálám üldözni fog – szólított meg egy fáradt mosollyal az arcán.

-          Szívesen – adtam neki oda mappát

-          Ha nincs dolgod és tudsz várni, olyan tíz percet, meghívlak egy köszönöm kávéra.

Hangja óvatosabbnak tűnt, mint általában.

-          Jól hangzik – mosolyodtam rá.

Igyekeztem lelkesen tűnni, hogy ne vegye észre rajtam a bizonytalanságomat.

-          Akkor tíz perc és itt vagyok, és tényleg nagyon köszönöm Szívem – nézett rám hálásan.

Némán bólintottam és ő már el is tűnt az egyik fekete ajtó mögött. Hogy elüssem az időt, amíg várok rá, leültem a lifttől nem messze lévő bőrfotelek egyikére, előhalásztam a telefonomat és a fülhallgatómat, ráböktem a lejátszás keverve gombra és hagytam hogy a Spotify válassza ki mit fogok hallgatni. Placebo – Special Needs, remek választás, gondoltam magamban. A lágy dallamok segítettek gondolkozni. Nem voltam annyira szétesve, mint ahogy azt otthon éreztem, persze kicsit szorongtam, hogy megint kettesben leszek majd Villével, de a katasztrofális érzelmi kavalkád amire számítottam elmaradt. És ahhoz, hogy ne omoljak össze csak annyit kellett tennem, hogy még véletlen sem hozom fel az előző estét, és nem kérdezem meg tőle, miért hajolt oda hozzám és miért méregette olyan különösen az arcomat.

A percek gyorsan peregtek, alig ért véget a harmadik szám, Ville már ott állt előttem és kedvesen mosolyogott le rám.

-          Mehetünk Szívem?

-          Persze – álltam fel.

A stúdióból kilépve, a belváros tömött utcái felé vettük az irányt. Az út viszonylag csöndesen telt, én nem kérdeztem tőle semmit, és ő se tűnt túl beszédesnek, habár a pár utcányi távolság alatt többször kifejezte mennyire hálás azért, hogy bevittem neki a mappát, amit balga módon otthon felejtett, de a harmadik ilyen után közöltem vele, hogy tényleg nem okozott gondot, csak ne köszönje meg még egyszer, mert kezd túlzásba esni. Végül egy kedves kis teraszos kávézónál álltunk meg, és leültünk az egyik, kényelmesnek látszó fotelekkel körbe vett asztalhoz. Amíg kihozták a kávéinkat, túlestünk a kötelező milyen volt a napod és a milyen szép idő van körökön. Szokatlan volt ilyen dolgokról beszélni vele, mesterkéltnek tűnt, mintha aznap találkoztunk volna először. Zavartan néztem rá, remélve hogy mond valamit, amitől hasonló lesz a hangulat, mint a nappaliban eltöltött délutánon. Ville láthatta mennyire feszengek, mert kérés nélkül kezdte el mesélni milyen idióta dolgokat műveltek az elmúlt tízen sok év turnéi alatt. Elképesztett, hogy felnőtt férfiak milyen gyerekes csínyeket tudnak kitalálni, ha sokáig vannak összezárva, pedig Vincent mellett azért láttam pár hajmeresztő dolgot. A beszélgetés végül a kiállításra terelődött, Ville lelkesen és le nem leplezett büszkeséggel a hangjában mesélte, hogy végre minden a helyén van, és az apró részletek is készen állnak a megnyitóra.

-          És akkor holnapután visszamész Finnországba? – kérdeztem tőle csak úgy mellékesen.

-          Hiányozni fogok mi? – könyökölt rá az asztalra.

-          Csak érdeklődök – hárítottam azonnal.

-          Kár tagadnod, úgyis tudom, hogy hiányolni fogsz – jelentette ki egy kacsintás kíséretében. – De igen, vasárnap megyek haza, aztán két hét múlva visszajövök két napra, szóval ne aggódj Szívem, nem kell sokáig nélkülöznöd.

Pofátlanul magabiztos volt, én meg csak felvont szemöldökkel meredtem rá és magamba imádkoztam, hogy még véletlenül se piruljak el a viselkedésétől.

-          Gondolom Vinc nem említette, hogy két hét múlva Helsinkibe megy pár napra? – mondta Ville.

-          Hát, nem nagyon – válaszoltam döbbenten.

Akkor először éreztem igazán a hátulütőjét annak, hogy teljesen kimaradok Vincent munkájából, mert annyira lefoglalta a megnyitónak a szervezése, hogy jóformán már napok óta nem is beszélgettünk egymással. Persze, ha segítenék neki, ahogy régebben tettem, nem ért volna olyan váratlanul a hír, hogy elutazik Finnországba. Ville szokásához híven szinte rögtön észrevette milyen érzések játszódnak le bennem, és mennyire bánt, hogy kimaradok barátom életének egy igencsak nagy és fontos részéből. Az asztal fölött átnyúlva gyengéden megfogta a kezemet.

-          Ne vedd magadra, rengeteg dolga volt mostanság, azt se tudta hol áll a feje, és ez a második, extra bemutató csak ma reggel vált biztossá – próbált jobb kedvre deríteni Ville.

Egy szomorkás, de hálával teli mosollyal néztem rá. Fogalma se volt róla, miért maradok háttérbe és miért nem bombázom őket ezernyi kérdéssel nap, mint nap, mégis megértő volt velem. Mint az elején, most is ő vette kezébe a beszélgetés irányítását, többet nem említette sem a kiállítást sem Vincentet. Igazából a semmiről beszélgettünk úgy, hogy közben nem vált unalmassá, terhessé a másik társasága. Miután megittuk a kávénkat, visszaindultunk a lakás felé, Ville taxit akart hívni, viszont én inkább sétáltam volna. Kora júniusi estéhez képest ugyan kicsit hűvös volt a levegő, a szél hullámokban tört elő a régi polgári házak közül, de én mindig is szerettem a nyári estéken a szabadban kószálni, vagy csak az erkélyen, a derengő lámpafénynél olvasni. Villén látszott, hogy fáradt, de egy szó nélkül beleegyezett az alig húsz perces sétába. A réges-régi utcákat járva, jókedvűen beszélgettünk tovább mindenféléről, ami épp az eszünkbe jutott.

Amikor hazaértünk Vincent már otthon volt, épp a konyában piszmogott egy sárgarépával.

-          Na, csak előkerültetek, azt hittem már megszöktetek nélkülem – mosolygott ránk.

-          Mit főzöl Vinc? – ült le Ville a pulthoz.

-          Még nem tudom pontosan, talán valami ragú lesz – nézett elgondolkodva a felvágott zöldségek felé

-          Ha olyan lesz, mint szokott, akkor inkább rendeljünk valamit – mondtam.

Vinc nem főzött ugyan rosszul, de amikor csak úgy nekiállt csinálni valami ragú félét, abból általában egy teljeséggel ehetetlen, gusztustalan massza lett.

-          Kösz a támogatást Eli.

-          Bármikor – vigyorogtam rá. – Amíg rájöttök, hogy nem tudsz ragut főzni, én elvonulok egy kicsit, mert vár a szakdolgozatom – mentettem ki magam.

Igazából semmi kedvem nem volt az angolszász költészettel foglalkozni, de szükségem volt egy kis egyedüllétre, messze Villétől és Vincenttől.

Az ágyamon fekve, Linkin Parkot hallgattam és igyekeztem kicsikarni magamból legalább néhány értelmes mondatot, de a gondolataim megállás nélkül a holnapi kiállítás körül forogtak. Izgultam, hogy minden rendben fog-e menni és már rettenetesen kíváncsi voltam barátom képeire. Próbáltam elképzelni milyen koncepciót találtak ki a fiúk. Szinte biztosra vettem, hogy köze lesz a szerelemhez vagy a halálhoz, vagy leginkább mindkettőhöz, különben eszükbe sem jutott volna együtt dolgozni. Ugyan már jó két éve voltunk barátok Vincenttel, és láttam már képeit kiállítva, de megnyitón még soha nem voltam. Filmekben, sorozatokban láttam, hogy a vendégek szépen kiöltözve, habzó pezsgőt iszogatnak és roppant szellemes dolgokat mondanak a kiállított művekről és ez egy pillanatra megrémisztett. Értettem valamicskét a festészethez, de alig léptem túl egy átlagos laikus műveltségét, de mivel egyébként sem szándékoztam sok emberrel beszélni, reméltem, ez nem fog gondot okozni. Inkább azon töprengetem, hogy mégis milyen ruhában kéne mennem, mert a képernyőn látottak alapján félő volt, hogy a ruhatáram nem alkalmas az efféle eseményekhez. Éreztem, hogy túlaggódom a dolgot, ezért úgy döntöttem, megkérdezem Vincentet, elvégre miatta lesz az egész hercehurca. De a szobámból kilépve csupán Villét találtam a nappaliban, aki a kanapén ülve nyomkodta a telefonját, és ugyan megkereshettem volna barátomat, aki az égett szagból ítélve épp pizzát rendelt, de végül, kis habozást követően odamentem Villéhez és lehuppantam mellé.

-          Kérdezhetek valamit?

-          Persze Szívem.

-          Soha nem voltam még ilyen megnyitón és fogalmam sincs mennyire kéne kiöltöznöm, elég lenne valami normális cucc, vagy keresnem kéne egy ruhát?

Ville döbbenten nézett rám.

-          Te most tényleg azt kérdezed tőlem, hogy mit vegyél fel holnap?

-          Nem kell kiválasztanod a ruhámat meg semmi ilyesmi, csak gondoltam, tudsz adni valami támpontot, mert, mint mondtam, nem tudom mire számítsak – magyaráztam.

-          Abban jössz, amiben akarsz Drágám – mosolygott rám szórakozottan.

-          Ezzel rengeteget segítettél, köszi – sóhajtottam csalódottan.

Már épp indultam volna Vinc keresésére, remélve, hogy ő készségesebben lesz, mint a barátja, amikor Ville újra megszólalt.

-          Egyébként egész jó válogatást csináltál.

-          Hogy mi? – kérdeztem.

Válasz helyett csak felemelt egy papírlapot az asztalról, ami történetesen a délután folyamán készített Supernatural listám volt. Meglepve néztem a vigyorral tarkított arcára. Először számon akartam kérni, hogy miért olvas el olyan dolgokat, amikhez semmi köze sincsen, de aztán rájöttem, hogy valószínűleg kiszúrta a saját együttesének a nevét és kíváncsi lett.

-          Csak azért mondod, mert a ti dalotok is rajta van.

-          Az csak növeli az értékét – rántotta meg a vállát.

-          Nem vagy te egy kicsit egoista?

-          Még az egészséges határon belül vagyok – mondta játékosan.

-          Te tudod – hagytam rá. – Egyébként izgulsz a megnyitó miatt?

A sok kettesben töltött idő jó hatással volt rám. Már alig szorongtam a közelében, és ha épp nem akart zavarba hozni, képes voltam önmagamként viselkedni mellette, anélkül hogy kényszeredett lennék.

-          Persze, de ez a jó fajta izgulás, olyan, mint amit a fellépések előtt szoktam érezni, pár perccel azelőtt, hogy kilépnék a színpadra – válaszolt mosolyogva. – Szívem, nem muszáj válaszolnod, ha nem akarsz, de már borzalmasan érdekel miért vagy ennyire passzív a kiállítással kapcsolatban.

Nagyot sóhajtottam. Nem azért hallgattam el előle a Vincenttel kötött megállapodásunkat, mert az olyan nagy dolog lenne, csak valahogy úgy éreztem nem tartozik másra, hogy ez csak a kettőnk ügye.

-          Vincenttel, még régebben kötöttünk egy egyezséget, hogy addig nem nézem meg a képeit, amíg teljesen el nem készül velük és ez valahogy átragadt mindenre, ami a munkájával kapcsolatos. – A szavak lassan, mégis gördülékenyen hagyták el a számat.

-          Valami ilyesmire gondoltam én is, de őszintén, nem sok értelmét látom a dolognak.

-          Szerinte a véleményemmel befolyásolom a művészetét – rántottam meg a vállam.

Igyekeztem nem törődöm lenni, mintha teljesen természetes lenne, hogy a legjobb barátom kizár az élete egyik legfontosabb részéből, mintha nem bántana, hogy semmit nem tudok az aktuális projectjeiről. De Ville átlátott rajtam, pontosan tudta, hogy utálom az egészet, és szívesen töltenék el hosszú órákat Vinc műtermében vagy csak beszélgetnék vele a készülő festményeiről.    

-          Beszélned kéne vele – szólalt meg egy rövid szünet után. – Rettenetesen aggódik a holnap miatt, és szerintem jól esne neki egy kis bátorítás.

Vinc mindig is az izgulós típus volt, emlékszem mennyire kétségbe volt esve, amikor egy galéria először kért képeket tőle egy kiállításra. Napokig hallgattam, hogy milyen sok dolog sülhet el rosszul és csak nagyon nehezen sikerült lenyugtatnom valamennyire.

-          Nem is tudom…

-          Csak menj be hozzá – mondta lágyan.

Tipródva néztem rá, tudtam, hogy igaza van, beszélnem kéne a barátommal, de fogalmam se volt mit mondhatnék neki és őszintén szólva féltem, hogy Vinc elutasító lesz velem.

-          Eli, ha nem mész, akkor akár arról is beszélhetünk, hogy mi járt a fejedben, amikor tíz éve a szobádban álmodoztál rólam.

-          Meggyőztél – álltam fel mellőle. – Ja, és nyolc éve volt, nem tíz – mondtam neki, mintha bármi jelentősége is lett volna.

Ville halkan felnevetett és mosolyogva nézte, ahogy bizonytalanul elindulok Vinc szobája felé.  Feszengve léptem be a nyitott ajtón, barátom az ágyán feküdt, kezében egy Harry Potter kötettel.

-          Szia, hogy s mint?

-          Eli! – tette le maga mellé a könyvet – Hulla fáradt vagyok, de minden oké. És te, hogy vagy Villével?

-          Jól – vontam fel a szemöldökömet.

-          Mennyire zúgtál bele? – vigyorgott rám pimaszul.

Akaratlanul is elpirultam.

-          Semennyire, szóval ezt a témát hanyagolhatjuk is.

-          Te tudod – mondta Vinc.

Nehezen tudtam eldönteni, hogy ezt válasznak szánta, vagy csak elővette a nem is olyan mélyen megbúvó szarkazmusát. Szenvtelen arckifejezéséből ítélve inkább az utóbbi volt a valószínű.

-          Figyelj Vinc, tudom, hogy nem szeretsz a munkádról beszélni, de ismerlek, és tudom mennyire izgulsz, szóval csak azt akarom mondani, hogy minden tökéletes lesz holnap, mindenki azt fogja csinálni amit mondtál nekik, mert te vagy a legkirályabb művész egész Angliában és kizárt, hogy elbaltázz valamit, amiben ennyi energiát fektettél – hadartam el gyorsan, hogy esélye le legyen közbe vágni.

Egy pillanatig sokkolva meredt rám, majd arcán egy hálás mosollyal odajött hozzám és szorosan magához ölelt.

-          Köszönöm – suttogta

Nem ez volt az első alkalom, hogy megdicsértem, de akkoriban keveset mondtam neki mennyire tehetségesnek tartottam őt, és milyen sokat jelentett nekem, hogy személyesen ismerhetem az egyik kedvenc festőmet, aki mellesleg a legjobb barátom is. Még így maradtunk egy kicsit, majd elengedtük egymást és mindketten leültünk az ágya szélére.

-          Na, de tényleg mi van Villével, amióta itt van, többet voltál vele, mint velem? – Kivételesen nem piszkálódni akart, komolyan érdekelte mi történik velem.

-          Semmi – válaszoltam azonnal.

-          Eli, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz.

-          Egy kicsit fura vele, nem azt mondom, hogy nem kedveltem meg, csak… Lehetne, hogy inkább a megnyitó után beszélünk erről?

Két okból sem akartam neki részletezni milyen komplikált érzéseim vannak Ville iránt. Elsőként, mert nem akartam ezzel terhelni, amikor pontosan tudtam, mennyire aggódik a másnap miatt, másodszor pedig, mert még magam sem tudtam pontosan mi történik kettőnk között, egyszerűen túl zavaros volt minden ahhoz, hogy megosszam vele.

Szerencsére Vincent, ha kicsit nehezen is, de engedett a kérésemnek, és pár pillanattal később már arról beszélgettünk, hogy ideje lenne elvinnie színházba, ahogy azt majdnem egy évvel ezelőtt megígérte nekem.

Az elmúlt napokban tényleg kevés időt töltöttünk együtt és csak az ágyán ülve eszméletem rá, hogy mennyire is hiányoztak ezek a kellemes órák.