// twenty five //

Az étterem kellemes csalódás volt számomra; féltem, hogy valami drága, elegáns helyre fogunk menni, de aranyozott díszek és súlyos tízezreket érő berendezés helyett, egy meleg, romantikával átitatott, nyugodt hangulatot árasztó helyiségbe léptünk be. Az egyik eldugottabb sarokba ültünk le, távol az utcafronttól és a többi vendégtől. Az ételek, amit a figyelmes, de nem túlzottan tolakodó pincérünk szolgált fel, szépek és finomak voltak. Nem tudtam pontosan mire számítsak, így minden eltelt perc újdonságként hatott rám, és meglepően tapasztaltam, hogy a filmekben látott, hasonló jelenetek egyáltalán nem fedik az igazságot. Nem suttogtunk egymásnak túlzó hasonlatokat a szerelemünk mélységéről, nem áradoztunk a másik gyönyörű orráról vagy álláról. Pont úgy beszélgettünk, mint máskor, annyi különbséggel, hogy az étterem hangulata, a terítőre játékos árnyékot vető gyertyaláng és az asztalon pihenő pár szál virág valahogy lágyabbá tette a szavainkat és a témaválasztásunkat.

Kilépve az étteremből, Ville unszolására sétálni indultunk, először azt hittem, mindenféle valós cél nélkül hagyjuk magunk mögött az utcákat, de hamar rájöttem, hogy Ville tudatosan irányít és rövidesen meg is érkeztünk egy csendes kis park bejáratához.

-          Nem is volt olyan szörnyű, ugye? – kérdezte Ville miután leültünk egy öreg fa alatt lévő padra.

-          Ha azt mondom jól éreztem magam, nem fogsz piszkálni vele?

-          Ezt nem tudom megígérni neked.

Valahogy sejtettem, hogy ezt fogja válaszolni.

-          Akkor sajnálattal kell közölnöm veled, hogy az elmúlt két óra minden egyes percét utáltam, a leves túl sós volt, a virágoknak nem tetszik a színe és te is borzasztóan unalmas voltál – néztem fel rá.

Az édeskés irónia, ami áthatotta a hangomat mosolyra késztette Villét. Igazság szerint élveztem az egész, klasszikus randevút, talán pont azért mert az a cukormázas giccs, amitől mindig is annyira ódzkodtam a közelünkbe se került.

-          Örülök, hogy tetszett Szívem – csókolt meg.

A nem rég eldobott cigarettáinktól kesernyés ajkaink játékosan ízlelgették egymást. Jól esett így a szabad ég alatt kettesben lenni vele, távol a többi embertől és mindenféle zavaró körülménytől. Ha akkor rangsoroltam volna a napjaimat aszerint, hogy melyiken éreztem a legboldogabbnak magam, ez a nap bizonyosan az elsők között szerepelt volna. Halkan, szinte suttogva beszélgettünk, arcunkat az ég felé emelve kerestük a fényszennyezettségtől csak halványan pislákoló csillagképeket, elképzeltük milyen lenne, ha a régi időkben, egy hatalmas hajón hánykolódnánk valahol a Csendes-óceán közepén, ahol minden csillag teljes fényében ragyogna, mégis elképzelhetetlen sötétség venne körbe minket. Bugyuta, általunk kitalált történeteket meséltünk egymásnak, száz meg száz éve halott, talán nem is élt ókori hősökről, és közben apró csókokat loptunk a másiktól. Szerettem vele lenni, szerettem, hogy olyan könnyen eligazodik a csapongó álmodozásaimon és nem csak, hogy figyelmes hallgatja végig őket, hanem részt is vállal belőlük, és velem együtt szövi az újabbnál újabb szálakat.

Amikor az idő kezdett hűvössé válni, lassú léptekkel, ráérősen indultunk el hazafelé. Kezünket összekulcsolva sétáltunk apró, kihalt utcákon, ahol a magassarkú cipőm kopogása hangosan verődött vissza a falakról, és tovább beszélgettünk, egy percet sem adva az álmos éjszakai csöndnek. A lakásba érve üresség fogadott, jelezve, hogy Vinc még nem jött vissza a barátnőjétől, pedig már rég elmúlt éjfél is. Örültem, hogy volt annyira figyelmes, hogy ott éjszakázzon, bár valószínűnek tartottam, hogy nem csak miattunk döntött így. Miután Ville, kevéske holmiját bepakolta a szobámba, nevetgélve, egymással csipkelődve mentünk el zuhanyozni. Majd felfrissülve, tusfürdőtől illatozva feküdtünk be az ágyamba, hogy a párnák és takarók biztonságos melegében, szenvedélyes szeretkezésbe merüljünk. Mintegy tökéletes véget adva a mesébe illő, minden tekintetben varázslatos esténknek.

Reggel fáradtan nyitottam fel a szemhéjam és kellett egy lélegzetvételnyi idő, mire megértettem, hogy a hátamhoz simuló meleg test Villéhez tartozik. Álomittasan idéztem fel a tegnapi napomat, alig tudtam elhinni, hogy mindaz, amire emlékszem, valóban megtörtént és nem csak a képzeletem játszik velem valami csúf játékot. Hogy végre szavakkal is szerelmet vallottunk egymásnak, hogy a váratlanul jött örömömben, még egy nem is annyira klisés randiba is beleegyeztem.

Óvatosan kikászálódtam Ville rám nehezedő karja alól, felkaptam egy bőbb pólót, magamhoz vettem a telefonomat és nesztelenül lépkedve kimentem a szobából. Főztem egy adag kávét, és a forró bögrémet szorongatva befészkeltem magam az egyik fotelbe. Hogy a még mindig kótyagos agyamba életet leheljek, különböző oldalakat kezdtem el böngészni, megnézve mi történt a nagyvilágban, amíg én az álmaimat éltem. Gyanútlanul olvasgattam a falamon lévő posztokat, amikor egyszer csak szembe nem találtam magam a saját arcommal. Nem egy olyan kép volt, amit én raktam fel még hónapokkal ezelőtt és csak azért került megint előtérbe, mert valaki új hozzászólást írt alá. A kép határozottan új volt, alig pár órája készült, amikor Villével kézen fogva sétáltunk be abba az aranyos kis parkba. Gondolkodás nélkül nyitottam meg a linket, ahol egy rövid, szinte semmilyen információt nem tartalmazó cikkben találgatták ki is lehet Ville Valo barátnője. A sorok közé további képek voltak beillesztve; a padon ülve csókolózunk, egymásra mosolygunk, összebújva nézzük a csillagos eget és végül kézen fogva hagyjuk magunk mögött a fákkal tűzdelt parkot. Döbbenve vettem tudomásul, hogy valaki titokban, szinte az egész esténket, alaposan dokumentálta.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb, ki fog derülni a kapcsolatunk, de jogosan bíztam benne, hogy ez csak jóval később fog bekövetkezni, lévén Ville nem az a tipikus, felkapott híresség volt, akinek minden apró-cseprő ügyeiről beszámolnak az újságok. Így már csak abban reménykedhettem, hogy bele fog telni egy kis időbe, mire kiderítik ki is vagyok én. Az interjúm még nem jelent meg, és hiába került ki pár blogra és netes magazinra rólam egy-két fotó, akkora hírverés nem volt körülöttem, hogy azonnal kiszúrják, én vagyok az a bizonyos, titokzatos barátnő.

Minden bizonnyal az lett volna a logikus lépés részemről, hogy felkeltem a még mindig alvó Villét és egy friss bögre kávé mellett megosztom vele azt a káoszt, ami az érzelmeimet uralta, de ehelyett egymagamban kimentem az erkélyre és minden erőmmel azon voltam, hogy visszatartsam a mellkasomat egyre esőbben feszítő pánikrohamot. Fel kellett volna készülnöm erre, de én egyre csak halogattam, és igazán bele sem gondoltam milyen érzés lesz viszontlátni magam egy internetes portál oldalán, ahogy épp Villével csókolózok. Mert az ízelítőt, amit a regényem első fejezetének megjelenése után kaptam teljesen máshogy éltem meg, akkor azért figyeltek fel rám, mert valami olyasmit alkottam, ami elnyerte az emberek tetszését, rám voltak kíváncsiak. Míg a paparazzi által készített képek hírértéke abban rejlett, hogy Ville aki két évtizede szerves része a zeneiparnak, és milliókat tesz boldoggá a dalaival, egy ismeretlen lánnyal sétálgatott London utcáin. 

Egyáltalán nem vágytam erre, amikor arról álmodoztam, hogy író leszek, örültem, hogy már nem a múltszázad hajnalán élek, amikor az írók, költők ugyanolyan hírességeknek számítottak, mint a mostani idők színészei, énekesei. Ugyan mai is van pár olyan szerző, akit nem csak a könyvek hátuljáról ismerhetünk meg és rendszeresen megjelennek a médiában, de ők nagyon kevesen vannak és eszembe se jutott, hogy egyszer egy olyan nagy volumenű könyvsorozatot írhatnék, mint mondjuk J. K. Rowling.

Ha egy kicsit átlagosabban céljaim lettek volna az életemet, és olyan munkát tekintettem volna a hívatásomnak, ami egyáltalán nem igényli a többi ember figyelmét, mint egy könyvtáros, vagy egy varrónő, mentesültem volna a szívemet gyötrő félelemtől, ami miatt alig tudtam visszatartani a könnyeimet. Még a gondolatát is gyűlöltem annak, hogy az emberek esetleg arra következtethetnek majd, hogy csak azért vagyok Ville mellett, mert így könnyűszerrel tudom reklámozni a még meg sem jelent könyvemet. Nem akartam az a huszonéves fruska lenni, aki a pénzes barátja révén indítja be a karrierjét. Úgy akartam nevet szerezni magamnak, hogy jól írok, hogy az olvasók élvezik a történeteimet és féltem, hogy erre az álmomra, miként fog hatni a kapcsolatom Villével. Amikor összejöttünk még csak távoli elképzelés volt a könyvkiadás, és eszembe sem jutott, hogy egy napon azon fogok aggódni, hogy talán lesznek, akik csak azért veszik meg a könyvem, mert ő a barátom, vagy épp ellenkezőleg; látatlanul fogják elítélni az alkotásomat és úgy fogok járni mint a Kristen Stuart, akinek minden filmjét lepontozzák, nem is fáradva annak megnézésével.

Fogalmam sem volt milyen változásokat fog ez hozni a mindennapjaimba, azon gondolkoztam, hogy vajon lesznek-e olyanok, akik megállítanak majd az utcán, képeket csinálnak rólam vagy rólunk, hogy ezentúl mindig figyelnem kell majd ha kettesben elmegyünk valahova. Annyira félvállról vettem az egész híres barátom van dolgot, hogy még annak se néztem utána, mennyit írnak róla az újságok, milyen cikkek jelennek meg vele kapcsolatban. Szinte semmit nem tudtam az életének ezen részéről, persze tudtam épp hol vannak, melyik városban koncerteznek de egyetlen vele készült interjút vagy videót sem néztem meg róla, azóta hogy személyesen találkoztunk. Igazság szerint legalább hat éve nem követtem sem a munkásságát sem az életét, minden tudásom vagy kopott volt, vagy Villétől származott.

Féltem. Egyrészt mert mindig is utáltam az emberek figyelmének középpontjában lenni, másrészt pedig fogalmam sem volt, hogyan kell kezelni a médiát. Teljesen idegen területre érkeztem, ezernyi jelenet játszódott le a fejemben, riporterek faggattak, idegenek beszéltek hozzám, gúnyos megjegyzéseket tettek, kinevettek, lelkesen ölelgettek, a semmiért szerettek.

Mégis, őrült szorongásaim közepette, egy aprócska hang, egyre hangosabban járt örömtáncot amiért az egész világ, de leginkább azok, akik az évek folyamán lenéztek, bántottak vagy elhagytak láthatják, hogy én Elise Mauer, a zárkózott, álmodozó lány, a híres és észbontóan szexi Ville Valo barátnője vagyok. Utáltam magam amiért, még ha csak az agyam egy eldugott szegletében is, de így éreztem, hiszen semmi különlegeset nem tettem azért, hogy együtt legyünk, egyszerűen csak így alakult. Ezért nem jár semmiféle elismerés, én mégis elégtételt éreztem a családom és régi ismerőseim felé, kicsinyes bosszúként tekintve a szeretetre, amit egymás iránt éreztünk.

Gondolataim csapongtak, egyik végletből a másikba estem, Villére lett volna szükségem, de nem akartam előtte felfedni a zavaros érzelmeimet, így jobb híján egy újabb cigarettát vettem a számba és nyugodtságot erőltetve magamra tárcsáztam Vincent számát. El se kellett mondanom, hogy miért hívom, mert ő is látta a cikket, ami, mint kiderült korántsem az egyetlen ami megjelent rólunk. Dióhéjban, kihagyva a legszélsőségesebb részeket, elmeséltem neki mennyire rosszul érint az, hogy napvilágot látott a kapcsolatunk. Vinc rögtön megértette milyen ijedt vagyok, és minden igyekezetével azon volt, hogy megnyugtasson, hosszú körmondatokban magyarázta, hogy nem kell foglalkoznom a cikkekkel, hogy nem írtak semmi bántót, sem rólam, sem a kapcsolatunkról. És elég lesz majd akkor agyalni, ki és mit gondol arról, hogy most jelenik meg az első könyvem, ha már kiderítették, hogy ki is vagyok pontosan.

Szóban igazat adtam neki, de közben tudtam, hogy az agyam nem fogja ezt ennyiben hagyni, és még napokig ezen fogok kattogni.

-          Eli, beszélj erről Villével, oké? – mondta komolyan.

-          Oké.  

-          De tényleg, azokról is, amiket nekem nem mondtál ál – erősködött tovább.

Halványan elmosolyodtam, barátom ismert már és tudta, hogy közel sem mondtam el mindent, ami a szívemet nyomta.

-          Nyugi, beszélni fogok vele – sóhajtottam.

Nem voltam hülye, tudtam, hogy a közeljövőben mélyebben is ki kell fejtenem Villének, hogyan is érzek az ő életével járó különös érdeklődéssel kapcsolatban, de várni akartam vele. Nem mintha nem élvezte volna a teljes bizalmamat, és attól tartottam volna, hogy esetleg nem ért meg, egyszerűen csak nem akartam problémákkal, nehéz szavakkal árnyékot vetni arra a rövidke időre, amit együtt tölthettünk.

Továbbra is gondterhelten, de valamelyest lecsillapodva néztem meg újra a rólunk készült fotókat, elolvastam még pár cikket, és bár a legtöbb finnül volt, egyikben sem találtam semmi bántót, sem rám sem Villére nézve. Már a kommenteket futottam át, kíváncsian, hogy milyen reakciót váltottunk ki az emberekből, amikor meghallottam az nyíló erkélyajtó, kissé nyikorgó hangját. Oldalra fordulva, megláttam a már felöltözött, álmosan mosolygó Villét.

-          Mióta vagy ébren Szívem? – ült le mellém és kedves csókot nyomott a hajamra.

-          Egy ideje.

-          Igazán felkelthettél volna.

-          Aludtál, és én nem szeretek alvó embereket felébreszteni – rántottam meg a vállam.

-          Azért máskor megpróbálhatnád, van pár igazán kellemes módja annak, ahogy felkeltheted a barátodat.

Pimasz megjegyzésére csak megráztam a fejemet. Hamar kiderült, hogy számomra teljes mértékben érthetetlen okokból, imádja a reggeli, ébredés utáni álomittas szeretkezéseket. És hiába magyaráztam el neki, hogy engem ilyenkor csak az foglalkoztat, hogy minél előbb koffeint jutassak a szervezetembe, és a kávé után szomjazó agyamban, egyszerűen nincs hely holmi buja gondolatoknak, ő mintha meg se hallotta volna az érveimet. Tovább simogatott, csókolgatott abban reménykedve, hogy az iránta érzett vágy majd minden más szükségletemet elnyomja, persze esélye sem volt és ez igencsak rossz néven vette.

Elbambulva figyeltem ahogy szájába tesz egy cigarettát és a komótosan  meggyújtja azt. Szerettem őt nézni dohányzás közben, a tüdejéből kiáramló füsttől még különösebbnek, még misztikusabbnak hatott a kisugárzása a kékesszürkés felhő közepette.

Míg ő csöndesen ébredezett, én magamban tépelődtem, hogy most mutassam-e meg neki a cikkeket, vagy várjak vele egy kicsit, végül rövid mérlegelés után az előbbi mellett döntöttem, ezzel is mintegy jelezve, hogy nem olyan nagy dolog az, hogy valaki csinált rólunk pár képet a parkban. Még ha ez nem is volt teljesen igaz.

-          Khm, Ville, híresek lettünk.

Igyekeztem, hogy hangom a lehető leglazábban hangozzon.

-          Én eddig is az voltam – vigyorgott rám önelégülten.

Idétlen poénján halkan felnevettem, majd gyorsan megnyitottam azt az oldalt amit, utoljára olvastam és a kezébe nyomtam a telefonomat.

Kíváncsi érdeklődéssel nézett a képernyőre, majd néhány pillanat múlva, arcáról minden érzelem tovatűnt. Lemerevedett és lassan rám emelte tekintetét. A szám belsejét rágva vártam, hogy mit fog mondani, szemein láttam, hogy aggódva kutatja az arcomat, próbálva leolvasni mire is gondolhatok. Feszültséggel terhelt csönd telepedett ránk, mindkettőnk a másiktól várta, hogy megszólaljon.

-          Nem mondasz semmit? – kérdeztem halkan.

-          Nekem ez nem igazán újdonság, te vagy az akinek mondania kellene valamit.

Hanghordozása, és ahogy a szavak elhagyták ajkait, túlságosan is hasonlított arra, mikor azt próbálta nekem bizonygatni, hogy túl fiatal vagyok hozzá, és ez jobban megijesztett, mint bármilyen rosszakaró megjegyzés, amit névtelenség mögé bújt emberektől kaphatok.

Idegesen nyaltam meg a számat, fogalmam sem volt mit várt tőlem Ville és mit kéne mondanom, valószínűleg azt, amit Vincnek is elmeséltem, de viselkedése összezavart és hirtelen abban sem voltam biztos, hogy bármennyit is meg kéne osztanom vele az örvénylő érzéseimből.

-          Eli, mennyire akadtál ki?

Nem szerettem, amikor a nevemen szólított, pedig eleinte, mennyire idegesített a sok Szívem és Drágám, de azóta megszoktam, megszerettem a beceneveket amiket rám aggatott és mikor nem ezeket használta, minden szava sokkal komolyabbnak tűnt.

-          Nem nagyon – motyogtam.

Majd látva elkomorult tekintetét, gyorsan folytattam, mielőtt még faggatózni kezdene, mert kérdései kereszttüzében, esélyem se lett volna vele szemben.

-          Valahogy furcsa érzés így viszontlátni magunkat és nem is igazán tudom, mit gondoljak róla. Nem mondanám rossznak, inkább kellemetlennek és talán kicsit aggaszt hogy ki mit fog mondani rólam és rólunk, nem tudom.

Minden igyekezetem ellenére hangom megremegett néha, pedig csak a felszínt kapargattam.

Ville arcáról végre eltűnt az a komor kifejezés, amitől úgy tartottam és átvette helyét egy megértő, meleg mosoly.

-          Szívem, mondanám, hogy soha senki nem fog rosszat mondani rólad, vagy a kapcsolatunkról, de nem akarok hazudni. Viszont egyelőre ilyenről még szó sincs, még a nevedet se tudják szóval ne aggódj emiatt, majd ha kell, én megvédelek.

Akármennyire is volt szentimentális és közhelyes amit mondott, amint átölelt tetovált karajival, teljes biztonságban éreztem magam, és nem is értettem miért nem rohantam előbb hozzá, mert abban a pillanatban elhittem, hogy ő bárkitől és bármitől meg tud védeni.

Ennél sokkal rosszabb reakcióra számítottam Villétől, ugyan nem beszéltünk sokat a médiával való kapcsolatáról, de néhány elejtett megjegyzéséből világosan kiderült, hogy nem szereti, ha a magánéletében vájkálnak. Azt hittem dühös lesz, amiért fotókat készítettek rólunk, de ehelyett csak az érdekelte, hogy én hogyan éltem meg, ezt a számomra merőben új helyzetet.

-          Téged nem zavar? – kérdeztem.

-          Nem mondanám, hogy örülök neki, de amíg nem írnak hülyeségeket, nem foglalkozok vele. Legalább már mindenki tudja, hogy milyen gyönyörű barátnőm van – simogatta meg gyengéden az arcomat.

-          Néha gusztustalanul nyálas tudsz lenni, de azért köszi – ráztam meg mosolyogva a fejem.

Rossz hatással volt rám Ville különös módón romantikus személyisége, nehezen tudtam lépést tartani vele, egyik pillanatban még csipkelődő megjegyzésekkel bombázott, majd minden átmenet nélkül kezdett arról beszélni, hogy milyen finom illata van a hajamnak és mennyire szereti, amikor csillogó a szemem ha ránézek.

A korábbi félelmeimet és kétségeimet elzártam az agyam legmélyebb bugyraiba és érzelmileg felfrissülve vártam a nap további részét. Ville rutinosan lépett túl a kellemetlen beszélgetésünkön, és pont úgy viselkedett, mint mielőtt odaadtam volna neki a telefonomat. Visszamentünk a lakásba, nevetgélve csináltunk magunknak reggeli gyanánt pár szendvicset, majd szerelmespárokhoz illően kezdtünk el civakodni azon, mivel is üssük el az időnket. Egyikünk sem akart kimozdulni, főleg a tegnap történtek után de a továbbiakon merőben máshogy gondolkoztunk. Én Disney filmeket szerettem volna nézni, amivel Villének sem lett volna gondja, egészen addig, míg rá nem jöttünk, hogy mindketten a saját anyanyelvüket választanánk az angol helyett. Így már nekem se volt akkora kedvem újra nézni gyerekkorom kedvenceit, végül rengeteg halálra ítélt ötlet után, úgy döntöttünk, hogy otthagyjuk a nappali tágas terét és befészkeltük magunkat az ágyam meleg puhaságába és egyforma lelkesedéssel kezdtük el nézni a BBC féle Büszkeség és Balítéletet.

A rejtett romantikus énem, teljes kiteljesedése volt ez a történet, nyíltan vállaltan voltam halálosan szerelmes Mr. Darcy karakterébe, és nagy sóhajokkal nyugtáztam minden egyes alkalmat amikor Colin Flirth megjelent a képernyőn. Ville csak nevetett rajtam és többször is emlékeztetett rá, hogy jó pár évvel ezelőtt, amikor az ő képeit, videót nézegettem is hasonlóan bugyuta kifejezés jelent meg az arcomon. Érdekesnek tartottam, hogy eleinte nem igazán érdekelte, hogy régebben hatalmas rajongója voltam, de amióta összejöttünk egyre gyakrabban hozta föl és tett kínos megjegyzéseket az iránta érzett, plátói szerelmemre. Élvezte, hogy zavarba hoz, hogy néhány elejtett szavától fülig pirulok és habogni kezdek. Ilyenkor mindig úgy éreztem, hogy hárman vagyunk a szobában; én, Ville és az egója. De akármennyire is idegesített, amit csinált, nem tudtam rá haragudni. Olyan könnyű volt vele a semmittevés, mert még ha nem is csináltunk semmi különlegeset, egy percre se unatkoztam mellette. Boldog voltam, és ahogy Ville nézett rám, ahogy oda sem figyelve simogatta a combomat, biztos voltam benne, hogy ő is hasonlóan érzett.

Talán sejtenem kellett volna, hogy a nyugalom amivel Ville kezelte azt, hogy valaki fotókkal dokumentálta az első igazi randevúnkat és ahogy fogadta a remegő válaszomat csak a felszíne volt egy mélyen gyökeredző, jól elrejtett problémának. De az meg se fordult a fejemben, hogy nem csak én hallgatom el a valós érzéseimet. Vinc hazaérkezése volt az a pont, ami előidézte a robbanást. Jókedvűen kávézgattunk a konyhapultnál, beszélgettünk az életünkről, kinevettünk Vincentet, amiért zavarba jött amikor Annieről faggattam. Legjobb barátom nem akart feszültséget kelteni köztünk, egyszerűen egy jó barátként viselkedett, nem tudván, hogy milyen lavinát fog elindítani.

-          És megbeszéltétek a cikkes dolgot? – vette fel, csak úgy mellékesen.

-          Meg – bólintott Ville.

Vinc ellenőrzésképpen rám nézett, én pedig egy mosoly mögé rejtőzve imádkoztam, hogy ne lássa meg rajtam, milyen titkokat hagytam kimondatlanul.

-          Örülök, féltem, hogy Eli szokásához híven csak a felét mondja majd el annak, amit gondol.

Mielőtt még tiltakozhattam volna, az egyébként helytálló megjegyzése miatt, kimondta azokat a szavakat, amiket még hosszú hetekig nem akartam hallani.

-          Az újakat is láttátok már?

Hangja ritkán hallott aggodalommal csengett.

-          Milyen újakat? – értetlenkedtem.

-          Ezek szerint nem. Megtalálták a kiadó oldalán megjelent írásodat, tudják, hogy nem sokára megjelenik a könyved, még engem is megemlítettek meg ilyenek. 

// Sziasztok Kedveseim!

Hát elérkeztünk ide is, ezt értem a fejezetben történtekre, illetve arra is, hogy már csupán öt rész van hátra a történetből. Bizony, vészesen közeledünk a Eli kalandjának a vége felé, és nem is igazán tudom, hogyan érzek ezzel kapcsolatban, de majd ha eljutunk odáig, leírom.

Addig is szeretlek titeket, meg minden ilyesmi. 

Rion //

// twenty four //

A kávézóba belépve egy barátságos, melegséget árasztó üzlet fogadott, ahol szinte azonnal kiszúrtam Owent, aki egy régies, barna fotelben üldögélt és az asztalon lévő laptopját nyomkodta. Vettem egy nagy levegőt, elsuttogtam magamnak, hogy minden remekül fog menni és mire észbe kaptam már a göndör hajú férfi kezét szorongatva mutatkoztam be. Owen mosolya kedves, hangja fesztelen volt. Alig pár évvel lehetett idősebb nálam, amit valamiért megnyugtatónak éreztem. Rendeltem magamnak egy tejeskávét és zavartan mocorogtam, az egyébként nagyon is kényelemes fotelben.

-          Ne haragudj, ha kínos leszek, nem igazán csináltam még ilyet – mondtam Owennek.

-          Semmi gond, csak beszélgetni fogunk, és szólj bátran, ha zavar valami.

És ezzel elkezdődött első, de reményeim szerint korántsem az utolsó interjúm. Először mindenféle átlagos dologra volt kíváncsi, mint, hogy miért költöztem ide, mikor kezdtem el írni és egyébként is ki vagyok én. Igyekeztem értelmes, de nem túl terjengősen válaszolni; szakdolgozatot írtam, a legjobb barátomnál élek és a többi. Rettentően furcsa érzés volt egy vadidegennek mesélni magamról, még akkor is, ha semmi mélyebb, igazán személyes témát sem érintettünk. Tizenvalahány perce ülhettünk egymással szemben és kezdtem feloldódni, már nem piszkáltam a körömágyamat és a szavak is egyre gördülékenyebben hagyták el az ajkaimat. Kérdezett a sok levélről és gratulációról amik az első fejezet megjelenése után, szinte robbanás szerűen árasztották el az összes oldalamat.

-          Őszintén szólva, egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez fog történni, eleinte mindenkinek válaszoltam, de már nagyon elúsztam és néha egy köszönömöt se tudok írni.

-          Térjünk rá a regényedre, elég érzékeny témát választottál és még egy férfi bőrébe is belebújtál. Mennyire terhelt meg érzelmileg az írás? – váltott irányt a beszélgetésünkön Owen.

Egy rövid szünet után, míg összeszedtem a gondolataimat, viszonylag részletesen elmeséltem, hogyan jutott eszembe ez az ötlet, és hogy milyen sok időt töltöttem el kutatással, hogy hány különböző emberrel beszéltem, akik már megpróbáltak véget vetni az életüknek.

-          Voltak nehezebb részek, amikor kicsit beszippantott a történetem, de olyankor mindig valami vidámabb zenét hallgattam, ami az írásnak ugyan nem tett jót, de a lelkemnek igen. A szemszöggel pedig tényleg megszenvedtem, féltem is hogy nem lesz elég hiteles.

Először tényleg furcsa volt egy férfi szemszögéből írni, ezen javítottam talán a legtöbbet mielőtt lefordítottam a történetet, de Vinc majd Dan hathatós segítségével, úgy éreztem sikerült elhagyni a szerintük túl lányos szófordulatokat, és visszaadni Ian gondolatait.

Kicsit több, mint egy órát beszélgettünk, és úgy éreztem, jól vettem az akadályokat és csak vállalhatóan voltam kínos, nem mondtam badarságokat és nem is dadogtam.

Owen megígérte, hogy átküldi a kész anyagot, ami csakis abban az esetben kerül ki az oldalra, ha én rábólintok, és ettől sokkal jobban éreztem magam.

Megkönnyebbülten indultam el a hazafelé. Rágyújtottam egy cigarettára és miután írtam egy rövid üzenetet Vincentnek, felhívtam Villét.

-          Na, élsz még Szívem? – kérdezte mosolygós hangon.

-          Túléltem igen.

Címszavakban, de azért kellő részletességgel beszámoltam neki mindenről, Ville figyelmesen hallgatott és kedvesen megvárta, hogy befejezzem és csak utána dörgölte az orrom alá, hogy ő megmondta, hogy nem lesz semmi extra és teljesen fölöslegesen rettegtem. Kénytelen kelletlen adtam neki igazat, tényleg jóval könnyebb volt, mint ahogy én azt a fejemben elképzeltem.  Még beszéltünk néhány percet, majd le is tettük a telefont, mert Villének, mint általában akkor sem volt túl sok szabadideje.

Már megint majdnem egy hónapja nem találkoztunk. Két hónapja alkottunk egy párt, mégis csak két hetet töltöttünk el együtt. Nehéz volt elviselni a köztünk lévő távolságot, de egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy emiatt külön utakra kéne térnünk. Már túlságosan is ragaszkodtam hozzá, jobban, mint addig bárkihez is tettem. Fogalmam sem volt róla, mit tartogat számunkra a mindig bizonytalan jövő, nem tudtam mikor láthatom őt újra, de bíztam benne, hogy idővel majd kitalálunk valami megoldást, mert hosszú távon túlságosan nagy szenvedés lett volna mindkettőnk számára egy ilyen kapcsolat.

Szombat délután, az előző este elfogyasztott boroktól kicsit nyűgösen ültem az ágyamon, és ha bár már reggel óta ébren voltam, még mindig a pizsamám volt rajtam. Úgy terveztem, hogy az egésznapot, édes semmittevéssel fogom tölteni; elolvasok minden olyan cikket, amiket elmentettem, megcsinálom azt a Candy Crash pályát, ami napok óta kifogott rajtam. Nem akartam semmire gondolni, ki akartam magam vonni a világ zajos körforgásából, és erre nehezen találhattam volna jobb megoldást, mint előtérbe engedve a rajongói énemet, zenekaros és sorozatos Tumblr posztokat nézni hosszú órákon keresztül.

A fejhallgatómból Dave Grohl érdes hangja szólt, csorgattam a nyálam Benedict Britishname-re és a gyönge másnaposságomon kívül semmi sem zavarta a nyugalmamat. Egészen addig amíg Vinc valami érthetetlen okból úgy döntött, megszakítja a későre nyúló sziesztámat és csalfán mosolyogva be nem jött a szobámba

-          Nem tudom, mit akarsz, de nem érdekel – mondtam neki lehúzva fejemről a fülesemet.

-          Dehogynem érdekel, mert itt van Ville és gondoltam nem így akarsz vele találkozni – nézett végig kócos fejemen.

Összeráncoltam a homlokomat; alig pár órája beszéltem Villével, aki a legjobb tudásom szerint épp az öccsével volt és valami akciófilmet néztek a moziban.

-          Vinc, te komolyan azt hitted, hogy ez másodszorra is működni fog?

-          Eli – nevetett fel barátom – először sem hazudtam, most mégis miért tenném?

-          Talán mert nagyon béna a humorérzéked?

-          Ez egyáltalán nem igaz, én vagyok a legviccesebb ember, akit ismersz, és életed nagy szerelme, a finn Adonisz tényleg itt van és csak rád vár.

Nem akartam, de halkan felnevettem a jelzőkön, amivel Vinc a barátomat illette. Igazából őszintének hangzott, de az a különös vigyor az ajkain túlontúl ismerős volt ahhoz, hogy elhiggyem, amit mondott.

-          Persze, persze, na hagyjál, mert épp megzavartad a randim Benivel.

-          Tényleg Eli, Beni? Itt van Ville és te Sherlockkal csalod? Nem lesz boldog – nevetett ki.

-          Menjél már ki! – üvöltöttem rá mosolyogva.       

Igazából számíthattam volna valami hülyeségre Vincenntől, mert már hetek óta csöndes volt, és magához képest nagyon ritkán piszkált. Kicsit rosszul is esett, hogy pont ezt választotta, hiszen tudta mennyire szenvedek Ville hiányától. Keserédes nosztalgiával gondoltam vissza arra a majd három hónappal azelőtti délutánra, amikor Vinc kísértetiesen hasonló módon zavart meg és jelentette be a finn énekes ittlétét. A különbség csupán annyi volt, hogy akkor egyáltalán nem akartam találkozni vele, ő mégis kint ült a nappaliban, aminek a megismétlődésére akkor nem sok esélyt láttam. Szomorkásan süppedtem vissza a saját kis világomba, és amikor már azt hittem ismét magamban lehetek, a Let it die ismétlődő refrénjében egy furcsán ismerős érintés zavart meg. Ijedten ugrottam meg és dühösen lerántottam a fejhallgatómat.

-          Vinc az istenért, ne hozd már rám a frászt állandóan.

De hátra fordulva nem barátom kusza szőke fejével találtam szembe magam, hanem egy szenvtelenül mosolygó, finn énekessel.

-          Bocsi Szívem – mondta Ville egy csöppnyi megbánás nélkül.

Egy pillanatra lemerevedtem, próbáltam feldolgozni a szemem elé táruló látványt, majd számat egy boldog mosolyra húztam és szinte Ville nyakába ugrottam.

-          Hogy a franca kerülsz ide? – kérdeztem nevetve

-          Ha zavarlak titeket Benivel, el is mehetek – incselkedett.

De mielőtt lehetőségem lett volna elmondani, hogy ha csak megpróbál elmenni mellőlem, akkor lassú és szörnyű halál lesz a sorsa, arcomat egyik kezével maga felé húzta és gyöngéden megcsókolt. Testem azonnal reagált az ajkai érintésére, a hetek óta felgyülemlett feszültség egy pillanat alatt párolgott el az izmaimból. A mögöttünk lévő gyötrelmes napok keserűsége háttérbeszorult és legyőzötten adta át helyét a csókunkból áradó örömmámornak. 

-          De komolyan hogy és miért és – támadtam le kérdéseimmel, de Ville félbeszakított egy rövid puszival.

-          Már nagyon hiányoztál, szóval csináltam pár szabadnapot magamnak, és iderepültem – mosolygott rám.

Válasz helyett csak szorosan hozzábújtam és beletemetkeztem a mellkasába, magamba szívva a jól ismert, sötéten édes illatát, és tudtam, hogy ennél nehezen lehetnék boldogabb. Már régóta tisztában voltam vele, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Villébe, és abban a pillanatban, hallva ütemes szívverését, tüdőmbe szívva a viszontlátás különös hangulatát úgy éreztem képtelen vagyok ezt tovább magamban tartani.

-          Ville – szólítottam meg halkan.

-          Hm?

Kibontakoztam ölelő karjaiból, megkerestem a tekintetét és hagytam, hogy az ajkamról leperegjen az oly kedves jelentést hordozó szó.

-          Szeretlek.

Ville arcán alig észrevehető meglepettség suhant át, majd szinte ellágyulva, bársonyosan simogató hanggal válaszolt.

-          Én is szeretlek Szívem.

Hiába hallottam már számtalan alkalommal ezt a mondatot, az ő szájából valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt. Ismét visszagondoltam az első, nagyon is hasonló találkozásunkra; akkor eszembe sem jutott volna, hogy valaha is ilyen mély érzéseket fogok táplálni iránta, arra pedig még a legvadabb, tizenéves álmodozásaim közepette sem gondoltam, hogy Ville egyszer azt fogja nekem mondani, hogy szeret. Délibábszerű látomásnak hatott, ami velem, velünk történt. Áldottam azt a napot, amikor elmeséltem Vincentnek mennyire bele voltam zúgva Villébe, mert ha akkor csöndben maradok, a hozzánk látogató énekes minden bizonnyal közel sem szentelt volna rám akkora figyelmet és én könnyedén elmenekülhettem volna a sötét személyisége elől. Eleinte nagyon kíváncsi voltam rá, miért is küzdött annyit velem, miért akart beférkőzni a bizalmamba, hisz látszólag semmi oka nem volt rá, azon kívül, hogy Vincent megkérte zökkentsen ki a bénult állapotomból. Végül az egyik meghitt beszélgetésünkkor rákérdeztem a dologra. Villét nem lehetett egykönnyen zavarba hozni, de nekem akkor sikerült, szinte láttam ahogy elpirult, miközben próbált összeszedetten válaszolni. Mint sejtettem, nem azzal a céllal érkezett meg Vinc lakásába, hogy meghódítja a szívemet és fenekestül felforgatja az életemet, tényleg csupán annyit akart elérni, hogy ha csak egy kicsit is, de kezdjek el nyitni az emberek felé. Esze ágában sem volt összejönni, nem csak velem, de senki mással sem, aztán valami megváltozott benne. Egyre jobban érdekelte a sorsom és a játék, amibe belekezdett, egyik napról a másikra vált véresen komollyá. Kiderült, hogy azon az eszement délutánon, amit együtt töltöttünk, valóban meg akart csókolni, de félt, hogy csak azért avattam bizalmamba, mert ő volt kamaszkorom idolja. És magában sem volt biztos, fogalma sem volt róla beleférnék-e az életébe, így inkább tovább folytatta a megkezdett játszmáját, ezzel mintegy időt adva mindkettőnken arra, hogy tisztázzuk a kusza gondolatainkat és érzéseinket. De amikor másodszor jött vissza Londonba, már tudta, hogy nyert ügye van, és csak pár hajszál választ el minket attól, hogy lehorgonyozzunk egymásmellé.

Pár édes csók után, elfeküdtünk az ágyamon és összebújva, a másik testének melegében fürödve beszélgettünk, leginkább magunkról. Elmeséltük azokat az apróságokat, amiket telefonálás közben lényegtelennek gondoltunk, de így személyesen, ellenállhatatlan vágyat éreztünk a megosztásukra. Persze Ville nem tudta annyiban hagyni, hogy azzal küldtem ki Vincentet, hogy épp egy brit színésszel randizok. Hosszú percekig hallgattam a csipkelődő megjegyzéseit és csak akkor nyugodott meg amikor nagy pirulások közepette beismertem, hogy őérte még Sherlockot is faképnél hagynám. Ami figyelembe véve, hogy nála csak a tízedik Doctor dobogtatja meg jobban a szívemet, elég nagy dolognak számított. Ezt el is mondtam neki, de ő nem osztotta a nézetemet. 

-          Sajnálom, de a Doctorral szemben esélyed sincs, ha megjelenne a szobámban és megkérne, hogy utazzak vele időn és téren keresztül, gondolkodás nélkül mondanék rá igent – mondtam neki teljesen komolyan.

Ő meg csak döbbenten nézett le rám, egyáltalán nem értette meg a rajongásomat, nem a sorozattal volt baja, csupán furcsa volt számára, hogy ennyire elszántan ragaszkodok egy nem létező személyhez. Lehet jobban átérezte volna, ha egy énekesről vagy színészről lett volna szó, akikkel, mint személyes tapasztalataink is mutatták, ha nem is sok, de lényegesebben több esélyem van találkozni, mint egy kilencszáz éves időutazó földönkívülivel.

-          Jól van Drágám, ha érted jön a te Doctorod, akkor egy szó nélkül elengedlek vele – hagyta rám mosolyogva a dolgot és lágy puszit lehet a homlokomra.

Elmondhatatlanul boldog voltam, amiért megint vele lehetek, hogy túl vagyok az interjúmon is és nem sokára publikált író válik belőlem. A kicsiny világom hirtelen tökéletessé vált, nem kísértettek a múlt árnyai, eszembe sem jutottak anyám bántó szavai, a mellettem lévő férfi személyisége, ami néhány hónapja úgy megrémített, most békésen telepedett rám, kizárva mindent, ami valaha is fájdalmat okozott nekem.

Ville három napot tudott szabaddá tenni számunkra, hétfő estéig volt lehetőségünk kiélvezni egymás társaságát. Ugyan reméltem, hogy kicsit több időt tudunk majd együtt tölteni, de eszembe se volt panaszkodni emiatt, még akkor sem, miután közölte, hogy ellenkezhetek akármennyire is, de ő márpedig este elvisz egy igazi, régimódi randevúra. Romantikus étteremmel, virággal, sétával és minden olyan kellékkel együtt, amiktől olyan nagyon idegenkedtem. Tiltakozni akartam, elmondani neki, hogy számomra műnek hatnak az efféle vacsorák, de mikor megláttam az elszántságot a tekintetében és a mögötte megbúvó reménykedést, hamar meggondoltam magam.

-          Jó, legyen, de előre szólok, hogy nem fogok kiöltözni, meg semmi ilyesmi – egyeztem bele kelletlenül Ville tervébe.

-          Ó, dehogynem fogsz.

Hangos, de hatástalan ellenkezésemet követően végül belementem, hogy minimális erőfeszítéseket teszek azért, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most jött ki egy nevesincs punk együttes koncertjéről.

Ahogy ő sem értette miért rajongok sorozat karakterekért, úgy én sem tudtam megérteni, miért ragaszkodik a romantikus, gyertyafénytől sárgás vacsorákhoz, de olyan vidáman ecsetelte, hogy milyen jól megszervezte az estét, hogy lelkesedése apránként kezdett átragadni rám is. Kíváncsi lettem hogyan tudnám jól érezni magam egy tőlem ennyire távolálló helyzetben. Nem kellett tartanom az első randik tipikus buktatóitól, hisz ha nem is ismertem úgy Villét, mint a tenyeremet, de azért könnyedén, mindenféle erőfeszítés nélkül tudtam kiigazodni rajta. És mivel tudta mennyire nem szeretem a nyálas, rózsaszín masnival átkötött, klisés szerelmes mondatokkal teletűzdelt dolgokat, bízhattam benne, hogy valami egyszerűbb estét tervezett számunkra. Egy órával az indulás előtt kizavartam Villét a szobából és magamat is meglepő izgatottsággal kezdtem el készülődni. Miután gyorsan lezuhanyoztam és megmostam a hajam, tanácstalanul álltam a szobám közepén és pont, mint egy nappal azelőtt, azon gondolkoztam, mit is kéne felvennem. Akármennyire is szerette volna Ville, nem rejtegettem estélyiket a szekrényem alján, nem mintha szívesen sétálgattam volna egy szűk, minden bizonnyal kényelmetlen ruhában London utcáin. Ugyan nem rajongtam a szoknyákért és a kifejezetten nőies, elegánsabb darabokért, néha napján azért megakadt a szemem egy csinos felsőn vagy ruhán, így ha csak szűkösen is, de volt választási lehetőségem. Rövid mérlegelés után egy fekete alapon, apró virágokkal díszített, hosszú ujjú ruha mellett döntöttem, amit nem olyan régen vettem az egyik unalmas napomon.

Lágy hullámokat varázsoltam a hajamba, feltettem a szokásosnál némileg erősebb sminkemet és a szekrény egészalakos tükrében, néztem végig magamon. Nagyjából elégedett voltam az eredménnyel, de kicsit kényelmetlenül éreztem magam, nem utáltam a testemet, nem tartottam magam túl kövérnek, vagy túl vékonynak, egyszerűen csak nem szerettem kihangsúlyozni a vonásaimat. Míg mások önbizalmat merítenek abból, ha szépen felöltöznek én inkább bizonytalan lettem tőle, talán ha tizenhárom éves koromban nem kezdek el bő együtteses pólókban mászkálni és több időt fordítok a divatra, tíz évvel később nem okozott volna problémát ruhában eltölteni egy kellemes estét a barátom társaságában.

Merengésemből két halk kopogás rántott vissza a valóságba.

-          Hamupipőke, gyere már ki, mert indulom kell, de látni akarom milyen ha előtör belőled hercegnősdi – kiáltott be Vincent.

-          Megyek már, és ne hívj Hamupipőkének, utálom azt a mesét! – szóltam vissza.

Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, már nyúltam volna a tornacipőmért, amikor rájöttem, hogy kénytelen leszek felvenni az egyetlen magassarkúmat, az egyébként igencsak terjedelmes cipőgyűjteményemből. Fintorogva bújtattam bele a harisnyával fedett lábaimat a cipőkbe, majd megigazítottam a combomat verdeső ruhámat és félénken kinyitottam az ajtómat.

Ville és Vincent egymás mellett álltak a nappaliban, az egész olyan volt, mintha egy első bálozó lennék, ők meg a fogadóbizottságként várnák, hogy kilibbenjek habos-babos ruhában, tiarával a fejemen. Ehelyett a mesékbe illő királykisasszony helyett, csak egy bizonytalan Elise-t kaptak, de úgy látszott ez is megfelelt nekik.

Mindketten furán, szinte döbbenten meredtek rám.

-          Na, ezt is megéltem – mosolyodott el sejtelmesen Vinc.

Majd gyorsan elköszönt és minden további nélkül elment, minden bizonnyal Annie-hoz. Ville némán álldogált tőlem pár lépésnyire, ő sem olyan volt, mint általában; fekete ingére egy elegáns zakót vett föl és hiába volt farmerben, eszméletlenül jól nézett ki.

Idegesen harapdáltam a számat, nem tudván mit is kéne mondanom és mit gondol Ville. Pár, lehetetlenül hosszúnak tűnő másodperc után elmosolyodott és odalépett hozzám.

-          Ne viselkedj már ilyen elveszett kismadárként Szívem, gyönyörű vagy.

Utáltam, hogy mindig könnyedén elérte, hogy elpiruljak szavaitól. Hihetetlen volt, hogy ennyi idő után is pont olyan zavarba tudtam jönni a közelében, mint az első napokban, és mentségemre csupán azt tudtam felhozni, hogy ez egy merőben új és felfedezetlen terület volt, nem csak nekem, hanem neki is.

-          Biztos nem nézek ki hülyén, olyan furcsán érzem magam így?

-          Biztos – mosolygott le rám.

Ajkát puhán az enyémhez nyomta, lágyan ízlelgetve őket.

-          És legalább végre nem kell annyira lehajolnom hozzád – nézett játékosan a szemembe.

-          Kapd be! – nevettem fel.

-          Nyugi Szívem, akkor is szeretni foglak, ha megint másfél fejjel kisebb leszel nálam – csókolt meg újra, ezúttal több szenvedéllyel mozdulataiban.

Régebben sok bajom volt azzal, hogy rossz géneket örököltem és ilyen apróra nőttem, nem mondanám, hogy bántottak vele, de rengetegszer kerültem kényelmetlen helyzetbe miatta; például, nem értem el a müzlit a boltban, mert túl magasan volt, vagy tizenhat évesen kisiskolásnak néztek. De az évek alatt hozzászoktam, hogy alacsony vagyok és már annyira részévé vált a személyiségemnek, hogy ha valaki odaadott volna egy üvegcsét ami tíz centivel magasabbá varázsolna, nagy valószínűséggel soha nem ittam volna meg a tartalmát.

 // Sziasztok Kedveseim!

Itt az új rész, mint ahogy már minden bizonnyal észrevettétek. Most nincs mit mondanom Eli és Ville bénázásról, viszont van egy minimális önreklámom, a személyes blogom elköltözött ide, szóval akit érdekelnek az agymenéseim kövessenek be meg minden ilyesmi. (új novella is van, ha szeretnél mást is olvasni tőlem)

Szeretlek titeket nagyon!

Rion //