A
német káromkodás füzéremet, megütközve szakítottam félbe és döbbentem meredtem,
a kanapén ülő két meglepett férfire. Alig akartam elhinni, hogy Vinc nem
szórakozott velem, és Ville Valo, tini korom legnagyobb szerelme, tényleg a
nappaliban volt. A pillanat tört része alatt merevedtem le. Ha nem lettem
volna annyira ideges a Brave Ones
miatt, minden bizonnyal sokkot is kaptam volna, de így csupán mozogni
felejtettem el. Azonnal világossá vált előttem, hogy Vincent miért nem
erősködött jobban és miért nem vált teljesen elkeseredetté, hogy nem indultam a
rocksztár keresésére, hiszen pontosan tudta, hogy egyszer elő fogok jönni
szobám rejtekéből, amikor úgyis szembe fogom magam találni a vendégével. Hosszú
óráknak ható másodpercekig maradtam így, és mindenféle rendszer nélküli gondolatok
ezrei cikáztak a fejemben.
-
Ööö…
Hello – köszöntem miután visszanyertem az irányítást a testem fölött.
Hangom
egyáltalán nem volt magabiztos, még a vak is észrevehette mennyire zavarban
vagyok. Igyekeztem kerülni Ville tekintetét, helyette inkább Vinc arcát
pásztáztam, remélve hogy segítségemre siet, ami ha nem is pont úgy, ahogy
vártam, de megtörtént.
-
Ugyan
nem hiszem, hogy szükséges, de bemutatom neked Ville Valot – mosolygott rám
Vincent, majd a másik férfi felé fordult. – Ville, ő pedig itt Elise, a
szofisztikált lakótársam.
-
Szia,
örülök, hogy végre találkoztunk – mosolygott rám Ville.
Összeráncoltam
szemöldökömet, mi az, hogy végre találkoztunk? Nagyon rossz előérzetem volt,
egyáltalán nem akartam ott maradni, de azért kipréseltem magamból egy
biccentést felé, majd jobb ötlet híján, szinte önkénytelenül mentem oda a
szabad fotelhez. A két férfi várakozóan nézett rám, azt tudtam, Vincent számít
arra, hogy ki fogok akadni; ismert annyira, hogy tudja miért jöttem ki
káromkodva a szobámból, de arról fogalmam sem volt, hogy Ville mire várhat,
talán azt hitte sírva fogok a karjaiba borulni. Tizenéves valószínűleg ezt is
tettem volna, de azt az időszakot már régen magam mögött hagytam.
Hirtelen
azt se tudtam eldönteni mi idegesít jobban; a Brave Ones mérhetetlenül ingerszegény alkotása, vagy a tény, hogy
szemben ülök Villével. Határozottan zavart mindkét tény, hiszen régebben tényleg
rajongtam ezért az emberért, és ugyan azóta kinőttem belőle, nem csak a
rajongásból, hanem a zenéjéből is, mégse tudtam figyelmen kívül hagyni az
összes régi emlékemet, amik összekapcsoltak vele. Ráadásul ahogy Vinc
bemutatott minket egymásnak, egyértelmű volt, hogy Ville pontosan tudja, hogy régebben
milyen érzéseket tápláltam irányába, amitől ha lehet még inkább zavarba jöttem.
És az se segített sokat, hogy esélyem sem volt felkészülni rá, ez részben az én
hibám volt; komolyan kellett volna vennem a barátom hihetetlennek ható szavait.
Sokan, minden követ megmozgatnak azért, hogy ha csak egy fotó erejéig is, de
találkozhassanak az idoljukkal, de én egyáltalán nem így gondolkoztam.
Rajongásomat magányosan, a képzeletem segítségével éltem meg, nem akartam
aláírt pólókat, fáradt mosolyokat és hamis szeretetet kapni, sem zenészektől,
sem más hírességektől. Talán pont ezért is volt számomra, még ennyi idő
távlatából is olyan kínos, szemtől szemben ülni egy olyan személlyel, akiről
éveken keresztül ábrándoztam.
Tudtam,
hogy előbb vagy utóbb meg kell szólalnom, de még nem álltam rá készen, kellett
legalább egy fél perc szünet, hogy lenyugodhassak, szükségem volt a vihar
előtti csendre. Ekkor engedtem csak meg magamnak, hogy jobban szemügyre vegyem Villét.
Nem sokat változott az elmúlt nyolc évben, még mindig ugyanolyan helyes volt,
zöld szemei ismerősen csillogtak, sötét haja is ugyanúgy súrolta a vállát, mint
ahogy emlékeztem rá, csak a mindig fején lévő sapkáját hiányoltam róla. Láthatóan
idősebb lett, vonásai érettebbek lettek és a sötét pólója alól kilógó karjait
elnézve korával arányosan, tetoválásainak száma is gyarapodott. Arra a kis
időre, amíg szótlanul méregettem, majdnem el is felejtettem mennyire frusztrál
a jelenléte. De talán a kíváncsiság, vagy a gyomrom legmélyéről előtörő
csalódottság miatt maradtam ülve, mindenesetre valami ott tartott a nappaliban,
pedig csak egy hajszál választott el attól, hogy visszamenjek a szobámba.
Bizonytalan
voltam a következő lépésemben, láttam, hogy sem Vincent, sem Ville nem fog
megszólalni, így rám várt a feladat, hogy megtörjem az egyre kínosabbá váló
csendet. Rövid tépelődés után úgy döntöttem félreteszem a vendég okozta
szorongásomat és arra az egyetlen dologra összpontosítok, ami megakadályozta a
pánik hullámainak előretörését.
-
Vinc,
te meghallgattad már az új Brave Ones albumot? – kérdeztem barátomtól
Meglepetten
nézett rám, majd egy halovány mosollyal az arcán intett nemet. Láttam, ahogy
alig észrevehetően Ville felé pillantott, arcán hasonló csodálkozás suhant át,
mint barátomén, valószínűleg arra számítottak, hogy Villével kapcsolatban fogok
mondani valamit.
-
Hát,
ha jót akarsz magadnak, akkor nem is fogod – vágtam rá.
Vettem
egy nagy levegőt, összeszedtem a kusza gondolataimat és hagytam, hogy hangom
vibrálva töltse be a szoba légterét.
-
Ilyen
borzalmas lemezt már rég nem hallottam. Mindent elrontottak, és ezt komolyan
mondom, a hangszerelés botrányosra sikerült, a legtöbb számban a 2000-es évek
elején felbukkanó midi csengőhangokra hajazó gitárok voltak, a dobosuk
szerintem a felvételek alatt végig be volt tépve, mert egy dobgép is nagyobb
beleéléssel játszott volna, mint ő. Semmi eredeti ötletet nem találtam a
számokban. A szövegek egyszerűen kritikán aluliak voltak, kliséket hordoztak
klisék hátán, mint a csak akkor tudod meg mennyire értékes valami, ha már
elvesztetted és ehhez hasonló életigazságok. De a legrosszabb, hogy a lemez
nagy részét, azaz ember írta, aki a New Messiah-t, ami csak úgy lüktet az
eredetiségtől és a kreatív ötletektől. Nem tudom mi történt velük, de a zenéjük
annyira se volt bonyolult, mint egy két hónapja alakult garázsbanda első saját
száma. Az undorító, kommersz pop-rock stílust keresztezték Coelho-val. Nem egy
olyan pillanat volt, amikor legszívesebben letéptem volna a fejemről a
fejhallgatót, többször kellett…
-
Relax
Eli – szakított félbe barátom -, egyrészt egy szót nem értettem az utolsó
mondatodból, mert annyira hadartál másrészt Villének talán még szüksége lehet a
fülére.
Észre
se vettem mennyire felemeltem a hangomat.
-
Oh,
miattam aztán ne zavartasd magad – mondta vidáman Ville.
Óvatosan
felé pillantottam, és ahogy találkozott tekintetünk, bátortalanul rámosolyogtam.
-
Bocs,
csak tényleg nagyon-nagyon rossz volt - fordultam vissza a barátomhoz.
Vincent megértően biccentett.
-
Mert az egy dolog, hogy egy olyan banda albuma
szar, amit nem szeretek, de a Brave az egyik kedvencem az elmúlt öt évből, és
utálom, hogy nem tetszik a zenéjük.
Dühöm
párologni kezdett, már inkább voltam lehangolt, mint ideges. Nem sűrűn adtam
fel ennyire hamar a harcot, de a körülmények közel sem voltak ideálisak. Tényleg
nehezen oldódtam fel az emberek közelében. Olyakor is képes voltam minden ok
nélkül szorongani, ha ismerősökkel voltam, így már az is hatalmas bátorságra
vallott, hogy ennyit beszéltem Ville előtt, és ugyan lett volna még bőven
mondanivalóm a csalódást okozó zenekarról, inkább csöndben tépelődtem tovább.
-
Mi
van Eli, csak ennyi volt? Semmi kifacsart elemzés és dobálózás, mi van veled,
beteg vagy? - csapott le Vinc azonnal a megváltozott hangulatomra.
-
Nem
is szoktam dobálózni!
Néha
tényleg eldobtam egy-egy párnát, de nem volt megszokott, hogy így viselkedjek.
Inkább verbálisan szoktam kiadni magamból a feszültséget, és tényleg csak az
extrém helyzetekben vetemedtem arra, hogy tárgyakat vágjak a földhöz.
-
Ezt
mond a bögrémnek, amit múlthéten levertél a dohányzóasztaltól.
-
Ne
már, te is tudod, hogy az csak véletlen volt és már vagy ezerszer bocsánatot
kértem érte.
-
Véletlen
dobtad meg egy párnával? – erősködött tovább.
-
Vinc,
mondtam, hogy veszek neked másikat, lépjél már túl rajta – forgattam meg
szemeimet.
Barátom
egy pillanatig még műsértődöttséggel méregetett, majd tekintete ellágyult és
kifejezése együtt érzővé vált.
-
Jó,
hagyjuk – adta meg magát. - Sajnálom az albumot Eli, tudom, hogy nagyon vártad
már.
-
Hát
én is – mosolyodtam el szomorúan.
Vincenten
kívül alig akadt valaki, aki megérthette volna, milyen nehezen viselem, ha egy
együttes ilyen nagy csalódást okoz az új dalaival. Túlságosan a szívemre vettem
ezeket a dolgokat.
Igazából
csak ekkor, miután elmúltak heves érzelmeim, jutottam el odáig, hogy
elgondolkozzak azon, a megkerülhetetlen tényen, hogy egy szobában vagyok Ville
Valoval. Ráadásul a legjobb barátom lakásában, ami jelenleg az én otthonom is
volt. Fogalmam sem volt róla, hogyan kerülhetett ide, mert hiába ismert Vinc rengeteg
különböző embert, nem volt szokása hírességek között mászkálni. Már amikor
előadta ezt a kint van a nappaliban
életed egyik nagy szerelme, tudtam, hogy készül valamire, de csak valami
olyasmire gondoltam, mint hogy fel akarja venni videóra, ahogy fel alá
rohangálva, félőrült módjára keresem Villét, hogy aztán boldog, boldogtalannak
megmutathassa, milyen könnyen át tudott ejteni. Őt ismerve még Villének is
elküldte volna, ami valljuk be, sokkal kínosabb lett volna, mint az, hogy
káromkodva trappoltam ki a szobámból, majd őt meglátva sóbálvánnyá merevedtem.
Az
világos volt, hogy Ville ittlétének nem sok köze van hozzám, mert ugyan azt
mondta, örül, hogy végre találkoztunk, de ez inkább csak afféle célzás volt a
részéről, hogy hallott már rólam. Bizonyára Vincent volt az, akitől tudomást
szerzett a létezésemről, de hogy barátom miért és miket mesélhetett neki, arról
még elképzeléseim sem voltak. Tudtam, hogy könnyedén a végére járhatnék ennek a
rejtélynek, hiszen mindkét érintett fél egy karnyújtásnyira volt tőlem.
-
Vinc,
beszélhetnénk? – szólaltam meg halkan.
-
Nem
– válaszolta szinte azonnal.
Kicsit
megütközve néztem rá, sejtettem ugyan, hogy nem fogja rögtön feloszlatni a
Ville ittléte keltette félhomályt, de arra nem számítottam, hogy még esélyt sem
fog adni nekem.
-
De…
- próbálkoztam újra
-
Sajnálom
Eli, de nem lehet, mert most jutott eszembe, hogy dolgom van – mondta sietve.
Ismertem
már ezt a hangsúlyát, nem is volt kérdés, hogy nem mond igazat.
-
Addig is Ville szívesen beszélget veled
helyettem, ugye?
Ahogy
az utolsó szónál ránézett a vendégére vettem csak észre, hogy mennyire gusztustalan
mód vidám, kétséget sem hagyva afelől, hogy mi a szándéka. Kettesben akart
hagyni Villével, pedig látnia kellett mennyire kínosan érint már csak az is,
hogy egy légtérben vagyunk. Kezdtem kétségbe esni.
-
Persze.
Amúgy is, ha jól tudom, van valami, amit el szeretnél mondani nekem– hallottam
meg Ville mély hangját.
Hirtelen
kaptam felé a tekintetem, az arcán ülő mosoly kedvesebbnek tűnt, mint Vincenté,
de ez mit sem változtatott azon a tényen, hogy pontosan tudta mit akar a másik
elérni, és annak dacára, hogy láthatóan nem örültem a helyzetnek, nem tett
semmit ellene.
-
Örülök,
hogy mindketten kíváncsiak vagytok a másikra. Szóval én most elmegyek egy fél
órára, mert el kell intéznem egy roppant fontos telefont - állt fel elégedetten
a fotelből, és egy szemvillanás alatt el is tűnt a szobájában.
Megint
eljutottam arra a pontra, hogy nem tudtam megszólalni. Utáltam az egész
szituációt, menekülni akartam, de még ahhoz is túl félénk voltam, hogy
megmozduljak. Vannak olyan pillanatok az ember életében, amiket legszívesebben
megállítana, hogy legyen elég ideje emlékezetébe vésni minden egyes mozzanatát,
amikre évek múltán is vidáman gondolhat majd vissza, hát ez nem egy ilyen pillanat
volt. Ha tehettem volna, visszamegyek az időbe és soha nem beszélek Vincentnek
a HIM-es időszakomról, ezzel mintegy meggátolva a Villével való találkozásomat,
vagy legalábbis annak körülményeit. Izgultam, fogalmam sem volt róla, hogy mit
kéne mondanom és hogyan kéne viselkednem a közelében. Már az is feszélyezett,
hogy tudott a létezésemről és az csak tovább növelte a rajtam levő nyomást,
hogy úgy láttam, titkolt előlem valamit. Szavaiból ítélve Vincent beszámolt
neki az üzenetemről, de a tartalmát szerencsére magában tartotta. Teljesen
össze voltam zavarodva, nem értettem barátom miért akarta annyira, hogy
kettesben maradjunk és milyen hátsó szándékok vezérelték őt és Villét.
Óvatosan
a velem szemben ülő férfira emeltem a tekintetemet, abban reménykedve, hogy
kérdések nélkül is válaszokhoz juthatok, de arca néma maradt előttem. Engem
nézett és szemében ugyanazt a várakozást láttam, mint mikor kijöttem a
szobámból és megpillantottam őt. Nem akartam én lenni az, aki megtöri a
körülöttünk lévő, egyre hangosabb csendet, örültem volna, ha megszólal, ha mond
valamit, de eltökélt kifejezéséből ítélve, erre nem sok esélyem volt. Vettem
egy mély levegőt, egy hosszú pillanatra lehunytam a szemeimet és minden
bátorságomat összeszedve nyitottam szólásra számat.
-
Ez
mégis mi a franc volt? – kérdeztem értetlenül.
-
Nem
tudom, mire gondolsz – somolygott.
Összevontam
a szemöldökömet, kizártnak tartottam, hogy nem érti a kérdésemet, ezért nem is
válaszoltam a megjegyzésére.
-
Mi
csak meg akartunk lepni, az már igazán nem a mi hibánk, hogy ilyen könnyen
zavarba jössz tőlem – nevetett fel halkan Ville.
Elképesztett
a magabiztossága, ami teljes ellentéte volt a bennem lappangó érzéseknek.
-
Neked
alapból ilyen béna a humorod, vagy csak Vincent volt rád rossz hatással?
-
Eddig
még nem volt rá panasz – válaszolt színlelt komolysággal.
-
Most
már van – motyogtam halkan, de elég hangosan ahhoz, hogy meghallja.
-
Azért
annyira nem volt szörnyű, hogy megsértődj rajta.
-
Nem
sértődtem meg, csak szimplán nem találom viccesnek – mondtam.
Inkább
éreztem magamat megalázva, mint sem megbántva. Rossz érzés volt tudni azt, hogy
a velem szemben ülő férfi nem csak hogy látja, mennyire zavarba vagyok miatta,
de még mulattatja is a félszeg viselkedésem.
-
Pedig
szórakoztató volt nézni, ahogy őrlődsz magadba, kíváncsi lennék, mi játszódott
le a fejedben – vigyorgott.
-
Én
meg arra lennék kíváncsi, hogy mégis miért vagy itt és mi az, hogy örülsz
annak, hogy végre találkoztunk
Hangom
a kelleténél akaratosabban csengett, reméltem ez elég lesz arra, hogy
válaszoljon, mert nem állt szándékomban megosztani vele egyetlen olyan
gondolatomat sem ami akkor átfutott az agyamon.
-
Mi
másra – dőlt hátra a kanapén, majd folytatta – Vincent az egyik kiállításán
ismertem meg, még pár évvel ezelőtt, beszélgettünk valamennyit a festményeiről,
majd elhívott a megnyitó utáni buliba, azóta jóba vagyunk. Most pedig azért
vagyok itt, mert együtt fogunk dolgozni, nem túl érdekfeszítő történet –
fejezte be egy vállrándítással, nem is törődve kérdésem második felével.
Kezdett
világossá válni előttem Vinc szokatlan titkolózása a munkájával kapcsolatban,
azért mondta, hogy tetszeni fog, mert akkor már tudta, hogy mennyire bele
voltam habarodva Villébe tizenévesen. Kicsit furcsálltam, hogy Vincent soha nem
mesélt nekem Villéről, de nem voltam túlzottan meglepve, barátom tényleg
hatalmas ismeretségi körrel rendelkezett, akárhova mentem vele, mindig
találkoztunk valakivel, akinek tudta a nevét. Igazából magamtól is gondolhattam
volna rá, hogy Vincent képei felkeltették a zenész érdeklődését, hiszen kettejük
művészi látásmódja nagyon is hasonló volt. Vincent képei általában komoran
ábrázolják a világunkat, leghíresebb képsorozata a beteljesületlen álmokkal
foglalkozik és ő is előszeretettel jeleníti meg a szerelmet halál formájában,
akárcsak Ville. Érdekes, hogy míg barátom képeit szerettem, és minden nehézség
nélkül tudtam azonosulni velük és az általuk közvetített érzésekkel, addig
Ville dalait túlzónak, szinte műnek találtam. Nem is értettem, hogy mit
szerettem bennük nyolc évvel ezelőtt, talán pont az a különös borzongás
tetszett, amitől huszonévesen a hideg is kirázott. Visszagondolva már arra sem
emlékeztem pontosan, miért lettem szerelmes Villébe, mert az tény, hogy
tökéletesen beleillett az akkori kicsit depresszív korszakomba, fekete
ruháival, sötét szövegeivel és drámai, mély hangjával pont az ideálom volt.
Persze nem voltam igazán szerelmes, mégis, valahogy jobban éreztem magam, ha
láttam róla egy képét, vagy hallottam, ahogy énekel. De ezeken kívül, lennie
kellett még valaminek, mert az elmúlt időszakom sem volt épp vidámnak
nevezhető, sokkal feketébb sötétségben éltem, mint tizenhat évesen, mégse
vágytam a zenéjére. Próbáltam
visszaemlékezni a cikkekre, amiket róla olvastam, de semmi nem jutott eszembe,
mintha minden információ amit megtudtam, kitörlődött volna az emlékezetemből,
még azt se tudtam volna megmondani, hogy pontosan hány éves, nemhogy megtalálni
az okokat amiért bálványoztam őt.
-
Gondolhattam
volna, mindketten előszeretettel fuldokoltok a melankóliában – szólaltam meg
rövid hallgatás után.
-
Jó
meglátás – biccentett fejével. - Most, hogy ezt így megbeszéltük, igazán
elmondhatnád mit üzentél Vincenttel.
// És itt a második fejezet is. Köszönöm a további biztatásokat, minden apróságnak nagyon örülök és remélem a történet folytatása is elnyeri a tetszéseket. Kicsit variáltam a részeken, ezért úgy döntöttem, hogy ezentúl egyik héten két, a másik héten pedig egy új részt fogok kirakni.
Orion //
Orion //
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése