// seven //

Másnap délelőtt, amikor már épp kezdtem furcsállni, hogy egyik férfival sem találkoztam össze a lakásban, Vincent bekopogott hozzám.

-          Jó reggelt! – köszönt fáradtan.

-          Inkább napot – mosolyogtam rá.

-        Mindegy – legyintett. – Nem sokára indulok, és csak valamikor este hét körül jövök, de az is lehet, hogy később, mert találkozóm van Katie-vel – hadarta el egy szuszra.

Katie, Vincent ügynöke és asszisztense volt egy személyben. Már hosszú évek óta dolgoztak együtt és nem túlzok, ha azt állítom, hogy a nő egy igazi kincs volt Vinc számára. Szó szerint, minden őrült ötletére talált valami megoldást, ha Vincent egy ötvenéves, korhadt szekrényre akart festeni, akkor Katie megszerezte neki. A munkán kívül is remekül kijöttek egymással, nem is igazán értettem, hogy miért nincsenek együtt. A megbeszéléseik is nagyrészt abból álltak, hogy fél óra alatt lerendezték a munkával kapcsolatos kérdéseket, majd a maradék két és fél órában a műteremben söröztek és beszélgettek.  

-          Oké, nem gond, érezd jól magad Katie-vel – vigyorogtam.  

-          Nincs köztünk semmi és ezt te is tudod – forgatta meg szemét Vinc. – Erről jut eszembe, kedvenc énekesed már korábban elment, viszont ha minden igaz, jóval előttem ér majd haza, így lesz időtök kettesben beszélgetni.

-          Persze-persze, megint csak terelsz és egyébként is túlmisztifikálod ezt a Villés dolgot – feleltem.

-          Higgy, amit akarsz, de most mennem kell, légy szobatiszta meg ilyenek – mondta legyintve, majd kiment a szobából.

-          Neked is szia! – kiáltottam utána, de választ helyett csak a bejárati ajtó csapódását hallottam.

Vincent meglepően szétszórt volt. Normális esetben, simán leállt volna velem vitatkozni azon, hogy miért nincs és nem is lesz semmi közte és Katie között, és talán még párszor megemlítette volna, hogy mennyire bele voltam zúgva Villébe, akkor mégis szinte piszkálódás nélkül távozott. Biztos gondok vannak a kiállítással, vagy csak nem aludt eleget az elmúlt napokban, gondoltam, majd egy vállrándítással visszafordultam a gépem felé. Kijavítottam pár hibát a dolgozatom újonnan megírt oldalain és miután már kétszer is átolvastam az egészet, elégedetten dőltem le a mögöttem lévő ágyra. Az elmúlt napokban, viszonylag korán feküdtem le és épp csak egy órával késtem le a napfelkeltéket. Furcsa volt, hogy alig múlt dél, és én már végeztem is mindennel, amit arra a napra elterveztem, általában ebben az időben még csak az első kávémat iszogatom, nem pedig a harmadikat. Arról nem is beszélve, hogy milyen sokat haladtam az írással, két óra alatt többet gépeltem, mint az elmúlt két hétben összesen.

A nap további részét olvasással és zenehallgatással töltöttem, gondoltam rá, hogy elmegyek sétálni, betérek a közeli könyvesboltba, esetleg veszek néhány bakelit lemezt, de egyszerűen nem tudtam magam rávenni, arra hogy elinduljak. Még a csokoládé utáni vágyam sem volt elég erős ahhoz, hogy kimozduljak a lakásból, pedig még fel is öltöztem, de a sminkemig már nem jutottam el, ez is olyan lusta nap volt, amikor azt is elég megterhelőnek éreztem, hogy gondolkoznom kell.

Délután öt körül lehetett, a nappaliban lévő bőrkanapén tespedtem, zenét hallgattam, jó szokásomhoz híven persze fejhallgatóval. Így az Iron Maiden zajos gitárjaitól esélyem sem volt meghallani, hogy valaki bejött a lakásba. Egy kisebb sikoly hagyta el a számat, amikor valaki óvatosan megkocogtatta a vállamat. Ösztönösen megugrottam, készen arra, hogy elfussak az esetleges betörő elől, de amint hátranéztem csak Villét láttam meg, aki láthatóan nem számított arra, hogy ennyire megijedek.

-          Nyugi Szívem, csak én vagyok – szólalt meg halvány mosollyal az arcán.

Minden voltam, csak nyugodt nem. 

-          Már te is kezded? – kérdeztem tőle frusztráltan.

-          Bocs, nem gondoltam volna, hogy ilyen ijesztő vagyok.

-          Mindegy – motyogtam az orrom alatt.

Erre már nem válaszolt semmit, csak mosolyogva nézte, ahogy kicsi ügyetlenkedve kikapcsolom a fülhallgatóból még mindig üvöltő zenét. Nem repdestem az örömtől, hogy csak mi ketten vagyunk a lakásban, továbbra is veszélyesnek tartottam őt, de próbáltam megtenni mindent annak érdekében, hogy ne érezzem magam annyira feszélyezve mellette. Ahogy ismét felé fordultam, előbbi kósza mosolyának már nyomát sem láttam, arca nyúzott volt, tisztán látszott rajta, hogy fáradt. Amit nem is csodáltam, hiszen előző este elég későn jött haza, és ahhoz képest, reggel nagyon korán ment el itthonról. Ismerős volt ez a túlhajszolt tekintet, Vinc is így szokott kinézni egy-egy végigdolgozott éjszaka után, amikor arra is alig van energiája, hogy kávét főzzön magának, mégis elmegy még egy megbeszélésre vagy találkozóra egy új ügyféllel.

-          Kérsz egy kávét vagy valamit? – kérdeztem tőle kedvesen.

-          Nem, köszi – vágta rá gondolkozás nélkül.

Kicsit olyannak hatott, mint aki agyban valahol teljesen máshol jár, figyelme egyáltalán nem rám irányult, inkább a mögöttem lévő falat bámulta, így még egyszer rákérdeztem.

-          Biztos? Nagyon úgy nézel ki, mint akinek szüksége lenne egy kis koffeinre.

Távolról sem akartam tolakodó lenni vele, de tényleg elég rosszul festett. Szavaim hatására zavartan pislogott párat, majd halkan és némileg erőltetetten felnevetett.

-          Ennyire látszik?

-          Csak egy picit – eresztettem meg felé egy aprócska mosolyt. – Szóval hozhatom azt a kávét?

-          Igen, köszi – bólintott hálásan.

A konyhában állva, türelmesen vártam, hogy lefőjön a kávé. Leheletnyi büszkeséget éreztem, amiért úgy szóltam Villéhez, hogy közben nem éreztem gombócot a torkomban, és hangommal sem árultam el neki, mennyire tartok tőle. Még mindig nem tudtam milyen mélyre is akar nyúlni a lelkembe, és ugyan érdekelt mi történne, ha szabad utat adnék neki, de sem benne, sem saját magamban nem bíztam eléggé ahhoz, hogy ezt megtegyem. Úgy éreztem túl erős személyisége van hozzám, túl sokat adna és legalább annyit el is venne belőlem, erre pedig egyáltalán nem álltam még készen. Már a közelsége is védtelenné tett, és tudtam, ha egyszer engedek neki nem lesz semmi, ami visszatartana attól, hogy minden titkomat kifecsegjem előtte. Lehet Vincent úgy gondolta, Ville megfelelő barát lenne számomra, de én csak a veszélyt láttam benne, így igyekeztem vele kedvesen, már-már barátságosan viselkedni, miközben a megfelelő távolságban maradok tőle ahhoz, hogy ne akarjam megismerni.

Két bögre meleg kávéval a kezemben mentem vissza a nappaliba. Ville épp fel alá járkálva beszélt valakivel telefonon, és ahogy észrevett, odalépett hozzám, elvette a kezemből a bögrét, miközben némán egy köszönömöt tátogott, majd az erkély felé mutatva jelezte, hogy kimegy elszívni egy cigarettát. Mosolyogva bólintottam és, hogy elűzzem a lakásban honoló csöndet, rövid mérlegelést követően beraktam egy Metallica lemezt. Alig halkultak el a második dal utolsó taktusai, amikor Ville visszajött az erkélyről, vonásai jóval simábbaknak látszottak, mint pár perccel korábban. Ahogy leült mellém a kanapéra, orromat azonnal megcsapta a cigaretta kesernyés szaga, ami keveredett a férfi sajátos kicsit édeskés illatával.

-          Ne haragudj, hogy itt hagytalak csak el kellet intéznem ezt a telefont – szólalt meg Ville.

Úgy éreztem túl közel vagyunk egymáshoz, ezért mocorogni kezdtem, felhúztam törökülésbe a lábaimat és félig felé fordultam, ügyelve arra, hogy még véletlenül se érjek hozzá egyik testrészéhez sem.

-          Semmi gond – mondtam és magamat is meglepve, beszélgetést kezdeményeztem. – Gondok vannak a kiállítással?

Ville fáradtan dörzsölte meg a homlokát, majd egy nagyot sóhajtott, mintha mindenről akarna beszélgetni, csak erről nem.

-          Úgyis mondhatjuk – hárította el a kérdést. – De semmi olyasmi, amit ne tudnánk megoldani – tette hozzá apró mosollyal ajkain.

-          Értem.

Igyekeztem úgy viselkedni, mint akinek ez a természetes közege, amiben bármikor elboldogul, és még csírájában elfojtani a szorongásomat, és szerencsére mielőtt kínos csönd férkőzött volna közénk, Ville új témát dobott fel.

-          Ugye Vincent szólt, hogy holnap megyünk Bastards koncertre?

-          Említett valami ilyesmit – motyogtam.

Minden idegszálam a közös koncertezés ellen volt, és valahol tudtam, jót tenne a zsibbadt lelkemnek az élő zene lüktetése, de közel sem éreztem magam készen rá.

-          Mintha nem akarnál jönni – mondta elgondolkodva, szinte kérdésként.

-          Mert nem is akarok.

-          Velem van valami bajod, vagy csak szimplán imádsz itthon ülni? – kérdezett rá nyíltan Ville a dologra.

Egy fél pillanatig meglepődve bámultam rá, majd a hirtelen jött kérdésre, szinte gondolkozás nélkül válaszoltam.

-          Miért lenne veled bajom? – néztem rá továbbra is kissé értetlenül.

Egészen addig nem is gondoltam bele mit mondtam, míg meg nem hallottam Ville hangos nevetését. 

-          Hát látod, ezt én is szeretném tudni – mosolygott rám hamiskásan.

Éreztem, hogy elpirulok. Elképesztett a saját ostobaságom, hogy egy pillanat alatt képes voltam lerombolni a magabiztos álcámat, és olyan szavakat adni Ville szájába, amikre a legkevésbé sem vágytam. Pontosan tudtam, mi a bajom vele és egy részével még ő is tisztában volt, hiszen Vincent elmondta neki, hogy haragszom rá, amiért belement barátom tervébe, de arról, hogy mennyire rettegek tőle és az általa kínált ismeretlen úttól, fogalma sem lehetett. Persze egyáltalán nem erre céloztam, egyszerűen csak meglepett a kérdése, és ezért kimondtam az első dolgot, ami az eszembe jutott. Mert ugyan zavart, hogy ő is ott lesz a koncerten, de sokkal jobban aggasztott az ismerős helyzet ismeretlensége; a tömérdek idegen ember, akikkel együtt kéne ugrálnom és Vincent részeg haverjai, akik kérdésekkel bombáznak és nem értik miért nem akarok velük lefeküdni.

Megszoktam már, hogy az emberek többnyire óvatosan közelednek felém és majdnem annyira távolságtartóak velem, mint én velük, így teljesen felkészületlenül ért Ville viselkedése. Ha kicsit késve is, de rájöttem, hogy nem bízhatok meg a kedvesnek tűnő mosolyában, mert egy teljesen ártatlan beszélgetés alatt is képes kihozni belőlem azt az énemet, amit leginkább el akartam rejteni előle. Képtelen voltam felfogni hogyan sikerült neki alig negyvennyolc óra alatt ennyi kényelmetlen és kínos szituációba vezetnie.

-          Elise, Szívem élsz még? – halottam meg mély hangját. 

Addig észre se vettem, hogy már egy jó ideje a dohányzóasztalon lévő pohárfoltokat tanulmányozom így kicsit zavaradottan néztem ismét felé. Ville már nem nevetett, arcán mégis egy hatalmas vigyor pihent, így ha akarta se tudta volna letagadni, hogy mennyire jól szórakozik rajtam és a zavaromon.

-          Persze – mondtam megsemmisülve. Talán soha nem éreztem még magam ennyire legyőzöttnek.

-          Szóval akkor számíthatok rád holnap?

Halkan felnyögtem. Továbbra sem volt kedvem elmenni a koncertre, szívesebben maradtam volna a szobámban, mint hogy idegenekkel és ismeretlen ismerősökkel közösen üldögéljek egy fullasztó levegőjű pubban.

-          Van rá bármi esély, hogy békén hagysz, ha nemet mondok?

-          Nem igazán – rázta meg a fejét.

-          Akkor igen, számíthatsz rám.

-          Na, kicsit több lelkesedést! – ütögette meg finoman a combomat Ville.

Felhúzott szemöldökkel néztem először a lábamon lévő kezére, majd vissza az arcára. Nem érettem, miért várja el, hogy lelkes legyek.

-          Mire föl? Eddig akárhányszor veled voltam, annak az lett a vége, hogy valami extra kínos helyzetben találtam magam – feleltem inkább szomorúan, mint támadóan.

Ville ismét felnevetett, majd szenvtelen mosollyal az ajkán, egy kicsit közelebb hajolt hozzám.

-          Azt nem ígérhetem meg, hogy ez nem fog többet előfordulni, de nem emiatt szeretném, ha eljönnél. Bár jobban belegondolva a koncert után rengeteg időnk lenne a dalszövegeimről beszélgetni, mert ha jól emlékszem tegnapelőtt nem volt lehetőségem megvédeni a dalaimat.

Egyértelmű volt, hogy sokkolni akar és sikerült is neki. Egy pillanatra még a szívem is megállt, ahogy meghallottam milyen tervei vannak a másnap estével kapcsolatban. 

-          Na, ne vágj ilyen ijedt fejet Eli, megvárom, amíg iszol egy kicsit, hátha úgy nem jössz rögtön zavarba – kacsintott rám játékosan.

-          Ez nagyon kedves tőled – fintorogtam.

Ha nyugtatásnak szánta szavait, azok csúfosan elbuktam a küldetésükben. Egyre jobban és jobban tartottam a koncerttől, a korábbi félelmeim parányi, szürke porszemeknek tűntek Ville kijelentése után. Nem akartam tovább kint maradni vele, kezdett elegem lenni a folyamatos nyomásból, amit a közelében éreztem, mégse álltam fel mellőle azonnal. Igyekeztem megtartani a kedves, de távolságtartó hozzáállásomat és csak reménykedni tudtam abban, hogy nem fog több szó esni a másnap estéről. 

Beszélgetésnek nem igen nevezném, ami ezután következett, én csak néha szólaltam meg, hogy megtörjem Ville mély hangjának folyamatos duruzsolását. Próbáltam figyelni rá, de gondolataim minduntalan elkalandoztak és később csak halovány emlékképben tudtam visszagondolni rá, ahogy Londonról, és egy sok évvel ezelőtti, alkoholtól mámoros estéről mesélt nekem. Szerencsére mielőtt Villének feltűnt volna, hogy lélekben teljesen máshol járok, Vincent hazajött a megbeszélésről, ezzel lehetőség adva arra, hogy ne kelljen Villével foglalkoznom. Még kint maradtam velük egy kis ideig, de nem követtem miről beszélgettek, néha ugyan felkaptam a tekintetemet a telefonomról, amikor hangosan nevetgélni kezdtek de ezen kívül, pont olyan volt, mintha ott sem lettem volna. Végül, miután Vinc csinált szendvicseket és megvacsoráztunk, visszamentem a szobámba és igyekeztem nem gondolni a másnapi koncertre.

Magam mögött hagyva a hajnali ébredéseket, csak kora délelőtt dobott ki magából az ágy. A reggeli kávém után, még kicsit kómásan üldögéltem a konyhapulton, belemerülve a telefonom képernyőjébe, amikor Vinc kijött a szobájából, és mivel csak későn hallottam meg a lépteit, esélyem sem volt elkerülni, hogy észrevegyen. Kivételesen nem tartott hegyi beszédet a kanapék és a konyhapultok közti funkcionális különbségről, helyette inkább mindenféle figyelmeztetés nélkül, egyszerűen csak lelökött a pultról.  Döbbentem néztem rá, majd vállamat megrántva, mintha mi se történt volna, kinyitottam a hűtő ajtaját és keresgélni kezdtem valami ehető dolgot. 

-          Reggeli? – kérdeztem Vincentet.

-          Sajtos toast és sült virsli? - nézett be vállam fölött a hűtőbe ő is.

-          Van hozzá minden, enyém a kenyér, tiéd a virsli! – osztottam el a feladatokat.

Mielőtt ideköltöztem nem nagyon ettem reggelente, de mivel Vincent napközben ritkán volt otthon, szépen lassan rászoktam, hogy vele együtt reggelizzek.

-          Nem raksz be valami zenét? – kérdezte Vinc miközben bekapcsolta a tűzhelyet.

Válasz helyett, csak elővettem a telefonomat, babráltam vele egy kicsit, majd a konyhai hangfalra csatlakoztatva elindítottam az Imagine Dragons új albumát. Vincenttel együtt nagy rajongói voltunk az együttesnek, pedig mikor kijött az első kislemezük, igencsak húztam a számat, nagyon nem tetszett a dalaik hangzásvilága, aztán másodjára már azt nem értettem, miért nem lettem első hallásra szerelmes a bandába.

-          Hangosítsd mar fel! – kiáltott fel nevetve Vincent, ahogy meghallotta a kedvenc számának nyitó taktusait.

-          Nem fog Ville felébredni?

-          Jajj, olyan édes vagy, hogy aggódsz a kis kedvencedért – gúnyolódott barátom.

-          Te hülye vagy – néztem rá megütközve, majd egy mozdulattal max hangerőre állítottam a hangfalat.

Ahogy a dal kezdett beindulni, sütögetés helyett, inkább táncolással foglaltuk el magunkat; kiabálva ugráltunk, nevettünk, amikor egyikünk rosszul énekelte a szöveget. Én légdoboltam és össze-vissza forogtam, míg barátom teljes beleéléssel pengette a láthatatlan gitárját. Csak akkor szakítottuk félbe a rögtönzött koncertünket, amikor a virslik elkezdtek füstölögni. De amint mindennel készen lettük, lelkesen tértünk vissza a képzelt színpadunkra és pont ott folytattuk ahol az orrfacsaró szag megzavart minket. 

-          Egy élmény nálatok ébredni – hallottam meg egy mély hangot, a két szám közötti tünékeny csöndben.

Egy pillanatra megmerevedtem, valahogy a nagy táncolás közepette, kiment a fejemből, hogy nem csak ketten vagyunk a lakásban. Bizonyosan remek látvány lehetett, ahogy hangszerek nélkül zenélve, hamisan énekelve ugrándozunk a kettőnknek kicsit szűkös konyhában.

-          Bocsi – mondtam és lehalkítottam a zenét.

-          Úgyis ideje volt már felkelned, szóval jó reggelt.

Ville fáradtan elmosolyodott, látszott, hogy nem haragszik igazán, amiért felkeltettük, csak el tudott volna képzelni későbbi és kellemesebb ébresztőt is ennél.

-          Kávét, reggelit? – kérdeztem Villét.

-          Csak kávét kérek, köszönöm – válaszolta rekedten.

Vincenttel együtt egy tálra tettük a virsliket és a sajtos pirítóst, majd öntöttem Villének egy adag kávét és letelepedtünk a konyhapult körül lévő bárszékekre.

-          Köszi Szívem – mondta ahogy elé raktam a bögréjét.

-          Szívesen – mosolyogtam rá kedvesen, holott kezdett már igazán zavarni ez a szívemes dolog.

-          Velem bezzeg nem vagy ilyen kedves, de hát nem is bálványoztál évekig – piszkálódott Vincent.

Halkan puffogtam egyet, és igyekeztem tudomást sem venni, barátom újabb, bele vagy zúgva Villébe, csak letagadod epizódjáról. Tudtam, hogy semmi értelme magamra vennem a szavait ezért inkább az előttem lévő ételre összpontosítottam.

-          Na finom volt a reggeli – állt fel a székről Vinc pár perc elteltével. – Megyek felöltözni, aztán indulhatunk Ville?

-          Persze – bólintott, majd ahogy Vincent eltűnt a szobájában, egy kicsit közelebb hajolt hozzám, mintha valami titkos dologról szeretne beszélni. – Mond Szívem, miért nem szólsz neki vissza?

Látszólag komolyan érdekelte, miért hagyom, hogy Vincent csipkelődő megjegyzésekkel bombázzon.

-          Mert pont azt akarja elérni, hogy kiakadjak - magyaráztam -, és ha elkezdenék szabadkozni, szerinte csak azt bizonyítanám, hogy neki van igaza.

-          Miért, nem így van? – döntötte oldalra fejét Ville.

-          Nyolc éve így volt – mondtam rezignáltan.

Már meg sem lepődtem azon, hogy Ville zavarba akart hozni, szinte kezdtem hozzászokni a szüntelen provokálásához. Ettől függetlenül nem élveztem a helyzetet, még akkor, sem ha a férfi egyértelműen tisztában volt vele, hogy semmiféle mélyebb érzelmeim nincsenek irányába.

Egy röpke pillanatig, fél mosollyal ajkain tanulmányozta az arcom, majd mielőtt még barátom elkészült volna, elmondta, hogy attól függően hogyan alakul a napjuk, az egyikük értem jön majd és együtt megyünk a koncert helyszínére. Természetesen nem állta meg, hogy emlékeztessen az estére tervezett beszélgetésükre, amiről olyan nagyon próbáltam megfeledkezni.

Miután Vincenték elmentek, furcsán üresnek találtam a lakást, általában szerettem egyedül lenni, de aznap valahogy jobban örültem volna, ha velük együtt én is kiléphettem volna az ajtón. Nagyon is kíváncsi voltam a kiállításra, amin a két férfi dolgozott, elképzeléseim ugyan voltak arról, hogyan fogják keresztezni a két művészeti ágat, de mivel semmi biztosan nem tudtam, csak a sötétben tapogatóztam. Egy kósza gondolat erejéig felmerült bennem, hogy megkérdezem Villét milyen koncepciót találtak ki, de úgy éreztem ezzel megsérteném a Vincenttel kötött hallgatólagos megegyezésünket, hogy egészen addig nem érdeklődök a munkája iránt, amíg az teljesen készen nem lesz. 

A nap további része hamar eltelt. Soha nem voltam az a tipikus lány, aki órákat készülődik egy-egy találkozó vagy buli előtt, mindig könnyedén ki tudtam választani a megfelelő ruhákat és kiegészítőket. Mégis, ezen a napon kifejezetten nehezen ment az öltözködés; legalább tíz felsőt vettem föl, majd dobtam is őket vissza a szekrénybe. Végül feladtam a tökéletes ruha keresését és annál a sima fekete farmernél és szakadt ujjatlan felsőnél maradtam, amit elsőként választottam ki. Miután felöltöztem, gyomrom egyre többször és hosszabb időre rándult görcsbe. Ahogy előző nap, akkor sem éreztem semmi kedvet magamban az esti koncerthez. Rég volt már, hogy utoljára szórakozni mentem volna, de így is pontosan tudtam mire számíthatok majd. A gondolattól is rosszul voltam, hogy idegenekkel kell majd egy asztalnál ülnöm, akik ostoba és semmitmondó társalgásokba akarnak majd bevonni, rosszabb esetben azt is elvárják, hogy táncoljak velük. És ha ez nem lett volna még elég, ott volt Ville is, aki ragaszkodott hozzá, hogy alaposan megbeszéljük miért is tartom félelmetesnek és túlzónak a dalait. Már halvány reményem sem volt arra, hogy barátai társaságában esetleg megfeledkezik rólam, így más választásom nem lévén, beletörődve néztem elébe a minden bizonnyal kínos beszélgetésnek.

// Sziasztok!

Tegnap szerettem volna kirakni a részt, de könyvfesztiválon voltam és bla bla bla, senkit nem érdekel, a következő pedig szerdán lesz fent az oldalon. 

Egy kicsi off; gondolkoztam már azon, hogy indítok egy személyes blogot, mert túl sok mindenen jár az agyam és úgy érezem, ha kiírhatnám őket, az jót tenne a kis lelkemnek.  Plusz, Május elején szeretnék elkezdeni egy másik történetet, ami hasonló lesz ehhez, zenés, kicsit depresszív de saját karakterekkel. Még meglátom hogy haladok vele.  Ezeket csak azért írtam most le, hogy esetlegesen felkeltem néhányotok érdeklődését. (ugh) 

Szokás szerint köszönöm a feliratkozást és wattpad-en a csillagozást, legyetek jók és minden ilyesmi.

Orion //