// four //

Szórakozottan néztem utána és amint eltűnt a szobában, megkönnyebbülten sóhajtottam fel; végre egyedül voltam. Éreztem, hogy végig kéne mennem a beszélgetésünk minden mozzanatán ahhoz, hogy megértsem nem csak Ville, de a saját viselkedésemet is. Az elmúlt közel harminc percben majdnem olyan voltam, mint az egyetemi éveim kezdetén, kissé zárkózott, félénk lány, aki ha először csak halkan is, de azért nyitott a többiek felé. Akkoriban sem barátkoztam össze mindenkivel, de ha szembe találkoztam egy-egy érdekesebb emberrel, mint amilyennek Villét is találtam, nem az volt az első gondoltam, hogy miként tudnék minél messzebbre kerülni az illetőtől. Hirtelen nem is tudtam, örüljek-e ennek a változásnak, vagy féljek tőle, de mivel semmi kedvem nem volt ezen rágódni, ezért rutinosan kizártam minden zavaró gondolatot a fejemből, mélyre eltemettem a Ville által felkavart érzelmeimet és otthagyva a nappalit, a konyhába mentem.

Két perc múlva, már a pultnak dőlve, megbabonázva néztem, ahogy a kávéfőző kancsója lassan megtelik a feketés folyadékkal. A kávézás egy állandó rítus volt az életemben, amire mindig számíthattam, kávét ittam olvasás közben, beszélgetések alkalmával, ha ideges vagy épp nyugodt voltam, mindig találtam okot arra, hogy némi koffeint jutassak a szervezetembe. Bögrével kezemben, már épp indultam volna az erkély felé, amikor meghallottam a két férfi beszélgetésének foszlányait, hátra fordultam és rögtön meg is láttam a konyhapultnak támaszkodó barátomat és a tőle kicsit távolabb álló énekest. Vincent túl vidámnak tűnt, szemei úgy csillogtak, akár egy kisgyereké, amikor a szülei elmondják neki, hogy aznap minden játékra ingyen ülhet fel a vidámparkban.

-          Hallom, jót beszélgettetek – mosolygott rám Vincent.

Kérdőn néztem rá, majd Villére emeltem tekintetem, ő is mosolygott, ugyanazzal a kicsit pökhendinek ható, mégis kedves kifejezéssel az arcán, mint mielőtt egyedül hagyott volna a nappaliban.

-          Igen, remekül szórakoztam – mondtam gúnyosan.

-          Ez csak természetes – szólalt meg Ville is.

Lehet, hogy korábban jót tett a feszélyezett lelkemnek a férfi magabiztos modora, de akkor túl soknak találtam. Már nem tudtam kezelni, cseppet sem élveztem és az újabb váratlan változás miatt, még kényelmetlenebbül éreztem magam, mint addig.

-          Kimegyek kávézni – hagytam válasz nélkül Ville megjegyzését.

-          Persze, menjél csak, nem mintha beszélni akartunk volna veled – szólt utánam Vincent.

Próbáltam elrejteni mennyire meglepett a többes szám használata, el se tudtam képzelni miért akarnának velem mindketten beszélni, ezért csak tovább játszottam a szerepemet, mi szerint csak kávézni szeretnék.

-          Később – intettem feléjük könnyedén. 

Némán imádkoztam minden istenséghez, hogy Vinc ne vegye észre az álcámat, és ne állítson meg, az arcomba énekleve, hogy; Smile like you mean it. Lélegzetemet is visszatartva vágtam át a nappalin, majd a küszöböt átlépve, behúztam magam mögött az ajtót. Leroskadtam a fal takarásában lévő fapadra, a még gőzölgő bögrémet pedig letettem a mellettem lévő kis asztalkára. Egy röpke pillanatig a semmibe meredtem, majd a combjaimra könyökölve kezembe rejtettem az arcomat és nem bírva már a nyomást, utat engedtem az addig elfojtott gondolataimnak. Még mindig éreztem a bőrömön Ville égető tekintetét, ami már nem adott megnyugvást, nem segített ellazulnom. Ösztönös félelemmel vettem tudomásul, hogy mekkora hatást gyakorolt rám a személyisége, milyen könnyedén törte meg az ellenállásomat. Már lassan két éve éltem, falak mögé rejtőzve, a magány hamis biztonságérzetébe ringatva magam. Nehezen nyíltam meg az embereknek, és még nehezebben engedtem őket igazán közel magamhoz, a legtöbben már az elején elvéreztek, de Villének pár kíváncsi pillantásával sikerült elérnie, hogy ha csak ideiglenesen is, de feladjam a folyamatos hárítást. Elszoktam már ettől az érzéstől, idegen volt számomra ilyen hamar őszinte beszélgetést folytatni valakivel, akit egy órája sem ismertem. De nem a valamelyest kiszolgáltatott helyzetem miatt éreztem páni félelmet a szívemben, inkább az nyugtalanított, hogy Ville milyen rövid idő alatt vált a fenyegető sötétségből, békés éjszakává. Úgy alakította a szavait, mintha ismerte volna minden védekezési formámat, mintha nem ezen a napon találkoztunk volna először. Akkor merült fel bennem az a gondolat, hogy talán Vincent nem csak a régi rajongásomról mesélt neki, hanem olyan dolgokról is, amiket magamtól soha nem mondtam volna el neki.

Kezdtem pánikba esni, szívem egyre hevesebben vert a mellkasomban. Gyűlöltem, hogy ennyire nem látom át a történteket és semmi kontrollal nem rendelkezem a körülöttem zajló események fölött. Minden túl gyors volt. Az érzéseim egyik pillanatról a másikra változtak meg, az érveim értelmetlenek voltak és a kérdéseimre nem volt egy ésszerű válaszom sem. Teljesen elveszett voltam, semmi kapaszkodót nem találtam, ami a vészkijárathoz vezetett volna. A mindig kéznél lévő terveim, amik segítettek feloldani a feszültséggel teli pillanatokat, nyomtalanul felszívódtak, és ahogy a padon ücsörögtem, hosszú idő óta, újra védtelennek éreztem magam. De aztán nem várt segítségem érkezett; egy kusza dalszöveg foszlány férkőzött be gyámoltalan tudatomba. What doesn't kill you makes you stronger. Pontosan erre a mondatra volt szükségem ahhoz, hogy összeszedjem magamat. Mindig is lenéztem az ilyen és ehhez hasonló motivációs mondatokat, élet idegennek és elcsépeltnek tartottam őket, de akkor a lehető legjobb dolog volt, ami történhetett velem, mert kizökkentett az önsajnálatomból.

Tágra nyílt szemekkel néztem magam elé, kicsit olyan volt, mintha egy nagyon hosszú álomból ébredtem volna fel, és ugyan nem tudtam mennyi ideig ülhettem a saját romjaimat siratva, biztos voltam benne, hogy nem órák, inkább csak percek teltek el azóta, hogy kijöttem az erkélyre.

Jóval nyugodtabb voltam, mint korábban. Próbáltam kitalálni a következő lépést, ami úgy mozdítja majd előre ezt a kusza történetet, hogy közben nekem nem esik bántódásom. Gondolataimban az ajtó halk nyikorgása zavart bele, fejemet lassan fordítottam a hang irányába, remélvén, hogy nem Ville az, aki utánam jött. Szerencsém volt; oldalra nézve, Vincentet pillantottam meg. Ösztönösen mondani akartam neki valamit, még szólásra is nyitottam számat, de hangom a torkomban rekedt. Félúton meggondoltam magam és egy kedves vicc vagy köszönés helyett inkább a hallgatást választottam, mert úgy gondoltam, Vincnek kell kezdeményeznie. És ezzel ő is tisztába lehetett; alig észrevehető bizonytalansággal mozdulataiban ült le mellém, majd lassan felém fordulva, de kerülve a szemkontaktust, végre beszélni kezdett.

-          Van bármi esélyem, hogy nem haragszol rám? – érdeklődött egy halovány mosollyal az arcán.

-          Nem haragszom, csak nem értem ezt az egészet – hangom megtörten csengett, és alig volt hangosabb az alattunk lévő utca zajánál. 

Barátom megkönnyebbülten felsóhajtott, majd egy kicsit bátrabban folytatta.

-          Mit nem értesz pontosan?

Felnevettem.

-          Vinc, ezt komolyan kérdezed? – horkantam fel. – Idehívod Villét, elmondod neki, hogy utálom a dalszövegeit, hogy nem bírom a gitárosukat és azt se felejted el megemlíteni neki, hogy nyolc éve oda és vissza voltam érte. Ezek után még kettesben is hagysz vele, amiért egy átlagos rajongó ölni tudna, de mindketten tudjuk, hogy én nem vagyok rajongó és ráadásul borzalmasan érzem magam idegenek közelébe, szóval ne haragudj, de ebben semmi logikát nem látok.

Vinc bűnbánóan szegezte rám tekintetét, mégis volt valami megmagyarázhatatlan keménység az arcán.

-          Úgy két hónappal ezelőtt felhívott Ville, hogy lenne egy ötlete, amiben szeretné, ha én is részt vennék. Találkoztunk, megbeszéltük a részleteket és belementem. Amikor biztossá vált, hogy együtt fogunk dolgozni, és azon voltam, hogy elújságolom a dolgot, akkor vetődött fel, hogy mennyire bírtad a HIM-et és Villét anno. Eleinte csak viccnek szántam a felbukkanását, de miután beavattam a tervembe, eszembe jutott, hogy ebből egy kicsit többet is kihozhatnék – halkította el a hangját.

Aggodalommal teli szemekkel figyelt engem, mintha attól tartana, hogy félbeszakítom kérdéseimmel, esetleg leteremtem a számomra roppantul kínos tréfája miatt. De eszem ágában sem volt közbeszólni, akartam, hogy folytassa, mert az továbbra sem volt tiszta előttem, hogy miért nem elégedett meg azzal, hogy beégethet Ville előtt.

-           Tehát amikor Villének beszéltem az ötletemről, valahogy tovább terelődött a téma, és a végén csak arra lettem figyelmes, hogy már fél órája rólad beszélgetünk, elmondtam neki miért költözöl ide, hogy mennyire megviselt téged az utóbbi egy év.

-          Vinc ezt ugye nem mondod komolyan? – kérdeztem elsápadva, kihasználva a két mondata közti tünékeny szünetet.

-          Eli, tudom, hogy ez most rossznak tűnik, de be kell látnod, hogy épp csak egy leheletnyivel vagy jobban, mint otthon.

Idegesen nyaltam meg a kiszáradt ajkaimat. Nem ez volt az első alkalom, hogy erről beszélgettünk Vincenttel, és ahogy elnéztem feszült vonásait, nem is az utolsó.

-          Ebben még mindig nem értünk egyet. De ha még igazat is adnék neked sem volt jogod csak úgy kiteregetni az életemet Ville előtt – mondtam konokul.

-          Szóval jól érzed magad? – emelte fel a hangját. – Akkor meséld el hány novellát írtál az elmúlt hetekben, vagy milyen pasikkal randiztál és hogyan érezted magad, amikor elmentél a barátnőiddel vásárolni – gúnyolódott.

Nem törődve a szívembe maró halvány fájdalommal, viszonylag nyugodtan, tagoltan kezdtem el neki kifejteni a véleményemet.

-          Mint ahogy már ezerszer elmondtam, nem akarok most semmilyen pasit és… – nem tudtam befejezni a mondatomat, mert Vinc erőteljes hangja félbeszakított.

-          Tudom-tudom, egyedül akarsz lenni, időre és térre van szükséged és az összes többi kifogásod. Eli, neked kell megértened, hogy nem normális, amit csinálsz. Az, hogy már nem akarsz meghalni, nem jelenti azt, hogy rendben vagy. Senkit nem engedsz közel magadhoz, már előttem is megjátszod magad, a közelében sem vagy annak a lánynak, akit megismertem, aki szenvedélyesen szeretett írni és új dolgokat megismerni. Ugyanolyan depressziós vagy mint mielőtt idejöttél volna, csak végre szorult beléd egy kis életkedv – fejezte be csalódottan.

Majd hirtelen felállt mellőlem, az erkély széléhez sétált és szőke hajába idegesen beletúrva dőlt neki a korlátnak. Velem szemben állt, mégis átnézett fölöttem, nem bírt a szemembe nézni. Megijesztett barátom viselkedése, nem sokszor vesztünk össze az elmúlt két évben, és még soha nem hallottam tőle ezt a kiábrándult hangsúlyt, amivel belém fojtotta a szót. Határozottan megváltozott körülöttünk a levegő, mindketten feszültek voltunk. Borzalmas volt az a csönd, ami körülölelt minket, úgy éreztem magam, mintha egy idegennel lennék összezárva, egy aprócska, ablaknélküli szobában.  Tudtam, hogy nekem kell lépnem, így megszólaltam.  

-          Vinc… – kezdtem bele határozatlanul, de ő kezét felemelve csendre intett.

-          Nem bírom már a magyarázkodásaidat hallgatni Eli. – Hangja fáradtan csengett, nem is emlékeztetett arra a vidám emberre, aki alig egy órája kettesbe hagyott Villével. – Olyan sokszor próbáltam már ezt megbeszélni veled, és tudom, hogy szemét dolog volt tőlem ez a húzás, de egyszerűen muszáj volt tennem valamit és már nem volt jobb ötletem – nézett végre rám, ellenkezést nem tűrő tekintettel.

Az addig szilárdnak hitt érveim hirtelen semmiségeknek tűntek. Némán, szinte legyőzötten meredtem rá, mert hiába is éreztem úgy, hogy minden rendben van velem, és ez csak egy csendesebb időszak az életemben, képtelen voltam elsiklani Vinc határozottsága fölött. 

-          De miért kellett ehhez Ville? Mit gondoltál, hogy majd ha meglátom, egy varázsütésre megváltozok? – kérdeztem halkan.

Ha szavaim alapján számonkérésnek is hangzott, amit mondtam, egyáltalán nem volt az, csak nem értettem mit is akart elérni ezzel pontosan.

-          Nem – rázta meg a fejét.

-          Akkor?

-          Ismerlek Eli, Ville pont olyan személyiség, akihez könnyen tudnál kötődni, rengeteg közös dolog van bennetek, még ha ez elsőre nem is nyilvánvaló. Adj neki egy esélyt, mert ahhoz, hogy kikászálódj ebből a szutyokból, új barátokra van szükséged.

Elképedve néztem bele kék szemeibe, nem is az lepett meg igazán, hogy ő akar nekem új barátokat szerezni, inkább az, hogy éppen Villére esett a választása. Hiszen rengeteg más opciója volt, olyanok, akik mind korban mind lakhelyben közelebb álltak hozzám, akikbe régen nem voltam szerelmes. Értettem, hogy segíteni akart, a lelkem mélyén még hálás is voltam érte, de ezt túlzásnak tartottam. Tömérdek kérdésem lett volna felé, de mielőtt összeszedhettem volna a gondolataimat és mondatokba foglalhattam volna őket, Vincent ismét megszólalt.

-          De Ville nem is fontos annyira, csak gondolkozz el azon, amit mondtam, még akkor is ha szerinted fölösleges. Ígérd meg, hogy megteszed! – kérlelt lágyan.

Fejemmel óvatosan, beleegyezően bólintottam, még ha akartam volna, sem tudtam volna neki nemet mondani. Komolyan aggódott értem, és bár én tényleg nem láttam olyan borúsan a helyzetemet, mint ő, úgy voltam vele, hogy ártani nem fogok magamnak azzal, ha kicsit elidőzök a még mindig fájdalmas emlékeimen.

-          Megígérem.

-          Akkor jó – mosolygott rám kedvesen. – Bemegyek, maradsz még? – kérdezte.

-          Egy kicsit – válaszoltam.

Megértően biccentett felém, majd visszament a lakásba, egyedül hagyva engem az erkélyen. Azt hittem miután beszélek barátommal, tisztábban fogok látni, de Vincent csak még jobban összezavart.

A nehéz gondolatoktól, kicsit kótyagosan álltam fel a padról. Könyökömmel a korlátra támaszkodtam és igyekeztem rendet teremteni a fejemben, üveges tekintettel néztem az esőtől nedvesen csillogó környéket, az utcán sétáló emberek árnyait, amint gépiesen kerülgetik ki a pocsolyákat. Próbáltam odaképzelni magamat, és egy idegen szemén át nézni, ahogy sietve futok át a zebrán, de nem láttam semmit, ami arra utalt volna, hogy bármi gond is lenne velem. Olyan voltam, mint bárki más, csak kicsit több fekete ruhát viseltem az átlagnál. Persze hiába is kerestem volna aggasztó jeleket a testemen, hiszen a szerveim megfelelően funkcionáltak, minden végtagom egyben volt és sebek sem borították bőrömet, csupán a lelkemen volt fellehető néhány kisebb-nagyobb repedés.

Ajkaim bátortalan mosolyra húzódtak, ahogy szépen sorban végig futottam a közelmúlt eseményein. Alig tudtam elhinni, hogy találkoztam Villével, akiről annyit álmodoztam fiatalabb koromban, azt pedig végképp nehezemre esett megemésztenem, hogy a lehangoló történetemet hallván, belement Vinc tervébe és a segítségemre sietett. Nem mintha ebből bármit is észrevettem volna, hiszen szinte megállás nélkül piszkált és egyáltalán nem úgy tűnt, mintha segíteni vagy barátkozni akarna. Teljes értetlenséggel álltam a két férfi viselkedése előtt, de nem éreztem magamban elég erőt ahhoz, hogy kielemezzem a tetteiket, szavaikat. Fáradtan és megunva a saját gondolataimat léptem oda a kis asztalkához, amire röpke húsz perce tettem le az akkor még gőzölgő kávét. Kezembe vettem a bögrét és miközben a város öreg házait figyeltem, élvezettel kortyolgattam a langyos kávémat. Agyamban némaság uralkodott, ha gondoltam is valamire, az annyira jelentéktelen volt, hogy tudomást se vettem róla. Ritkaság volt, hogy a csönd ilyen megnyugvást hozott számomra, általában úgy tudtam a legjobban kiszakadni a világból, ha hangos zenével roncsoltam a hallásomat, akkor mégsem igényeltem a gitárok zaját, megelégedtem az utcáról felszűrődő morajlással is.

Meghitt pillanatomat az erkélyajtó hangos csattanása zavarta meg. A váratlan hangtól kicsit megijedve fordultam meg és szembe találtam magam Ville magas alakjával. Ő közel sem volt olyan visszafogott és óvatos, mint Vincent; fesztelenül mosolygott rám miközben az erkély széléhez lépett, de egy szót sem szólt hozzám. Gyakorlottan gyújtotta meg a kezében lévő cigarettát, majd a füstöt kifújva, komótosan nekidőlt a korlátnak. Ösztönösen féltem tőle, borzasztóan zavart, hogy olyan részletek tud az életemről, amiket magamtól soha nem osztottam volna meg vele, amiknek a létezéséről még csak tudnia se kellett volna. Szinte haragudtam rá, pedig nem az ő hibája volt, hogy Vincent elmesélte neki az okokat, amik miatt képtelen voltam Németországban maradni. Ettől függetlenül dühös voltam Villére, mert nem mondott Vincnek nemet, belement a tervbe és az eszébe sem jutott, hogy nem véletlenül rejtettem el olyan mélyre az érzéseimet.  Egyáltalán nem akartam a közelében lenni, minden porcikám azt suttogta, hogy menjek vissza a lakásba, de hiába is akartam őt otthagyni, túl kíváncsi voltam arra, amit talán mondani fog. Feszült merevséggel bámultam a tőlem alig két méterre álló férfit. Gyanakvón figyeltem, ahogy újra és újra beleszívott a cigarettájába, próbáltam mozdulataiból megfejteni, hogyan volt képes harminc perc alatt kijátszani a védelmemet, de válaszok helyett csak egy, a szája sarkában megbúvó apró mosolyt találtam.

Ville tudta, hogy őt nézem, mégis úgy tett, mintha én ott sem lennék. Talán arra várt, hogy számon kérem rajta, a nappaliban történteket vagy a hirtelen előtörő rajongói énem hatására megnyílok felé és órákig mesélek neki a szívemet szorongató érzéseimről. Mindkét lehetőség lehetetlennek látszott, nem akartam beszélni vele, nem akartam siránkozni, csak meg szerettem volna tudni miért gondolták azt, hogy ha ő megjelenik, egy csapásra minden visszatér a régi kerékvágásba. Mikor Ville elnyomta a cigarettáját, megelégeltem a várakozást. Fölöslegesnek és fájdalmasnak éreztem, hogy továbbra is kint maradjak vele, ezért elindultam az ajtó felé. Épp csak párat léptem, amikor a férfi mellett elhaladva, meghallottam mély, kissé rekedtes hangját.

-          Elise, várj egy kicsit – tette kezét óvatosan a vállamra.

Egy pillanatra ledermedtem az érintésétől, majd lassan felé fordultam. Kérdően néztem az ő, lágyságot és eltökéltséget sugárzó tekintetét. Alig fél méter távolság volt közöttünk és ez sokkal jobban zavart, mint kellett volna. Láthatta rajtam, mennyire nem élvezem közelségét, de nem mozdult sem előre, sem hátra, kezét is csak lassan emelte le vállamról. Vívódtam magamban, éreztem, hogy kénytelen leszek megváltoztatni az eredeti tervemet, miszerint nem beszélek vele. Pár hosszú másodpercig csak mereven bámultuk egymást, majd elnyomva a félelmemet, megszólaltam.

-          Igen?

Igyekeztem semleges hangszínt megütni, ami még véletlenül sem árulja el mi játszódik le bennem. Arcán átsuhant valami keménység hangom hallatán, szemei mégis kedvesen néztek rám, egy pillanatig azt hittem, hogy megint csak szótlanul fogunk állni, de akkor közelebb hajolt hozzám és a kérdésemre, kérdéssel felelt.

-          Rám miért haragszol? – kérdezte.

Tekintete kutatóan pásztázta az arcomat, amitől úgy éreztem magam, mint egy hazudozó kisgyerek, akit mozdulatai alapján próbálnak meg fülön csípni.

Azt hittem nyilvánvaló, hogy mi a bajom vele.  Nem is akartam neki sem válaszolni, sem kérdéseket feltenni, még úgy sem, hogy rendre áthágatta velem a saját szabályaimat és olyan rövidke idő alatt érte el, hogy majdnem fesztelen legyek mellette. Így csak keserűen rámosolyogtam, hitetlenkedve megráztam a fejemet és már épp indultam volna a lakás irányába, amikor hirtelen megfogta karomat és visszarántott.

-          Mi a…

A váratlan mozdulattól elveszettem egyensúlyomat, és majdnem Villének ütköztem. A köztünk lévő, félméternyi távolság tovább csökkent, az orrom hegye éppen hogy nem ért hozzá a mellkasához. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kicsit kesernyés, étcsokoládéra emlékeztető illatát és minél hamarabb elmenni a közeléből, de ahogy léptem volna hátrafelé, a karomat fogva tartó kéz szorítása megerősödött. Minden izmom megfeszült, és kicsit megilletődött, ám annál dühösebb tekintettel néztem fel a férfire, aki másodszorra is megakadályozta, hogy otthagyjam.

-          Szóval?

Hangjától alig észrevehetően megrezzentem. Fogalmam sem volt róla miért akar ilyen elszántan választ kapni a korábban feltett kérdésére. Semmi értelmét nem láttam annak ahogy viselkedett. Ha Vincent tényleg beavatta az életem sötét bugyraiba, akkor pontosan tudnia kellett volna, miért haragszom rá, miért nem szeretnék mellette lenni.

-          Mintha nem tudnád… - mondtam fanyalogva.

Szavaim után egy kicsit közelebb hajolt hozzám, szemei számomra értelmezhetetlen érzéseket tükröztek, arca komoly maradt, nem díszítette az addig megszokott játékos mosolya.

-          Nem, képzeld el, nem tudom.

Hangja őszintének hangzott, és akármennyire is nehezemre esett hinni neki, ösztönöm azt súgta, igazat mond.

-          Akkor kérdezd meg Vinct, ő biztos tud segíteni.

Ville halkan felnevetett, de egyáltalán nem volt vidám, inkább csak mulatságosnak találta goromba viselkedésemet.

-          Mi lenne, ha inkább te mondanád el? – kérdezte.

Vonásai ellágyultak, de továbbra is határozottak maradtak, fekete felhői szép komótosan ölelték át a testemet, észrevétlenül kerültem ismét a hatása alá. Tudtam, hogy csak egy vékony határvonal választ el attól, hogy elveszítsek egy újabb csatát a férfival szemben, már a nyelvemen éreztem azoknak a szavaknak az ízét, amiket olyannyira szeretett volna hallani tőlem, de egyszerűen képtelen voltam megszólalni. 

Lágyan megráztam a fejemet, hogy megértse, semmit nem fogok neki mondani, és reméltem, hogy végre átlátja milyen kellemetlen számomra ez a beszélgetés. Feszülten vártam a következő lépésére.

A világos szemei elemezve fürkésztek engem, láthatóan vívódott, mit is válaszoljon nekem, végül néhány leheletvételnyi idő után szólásra nyitotta száját, de egy halk sóhajon kívül, semmilyen hang nem jött ki belőle. Egy pillanatra behunyta szemeit, majd megadóan elengedte a karomat és csalódottan fordult vissza a korláthoz. Csodálkozva néztem végig, ahogy rágyújt egy újabb cigarettára és az alattunk elterülő utcákat kezdi el kémlelni. Szinte bűntudatom volt, amiért ilyen elutasító voltam vele szemben, találkozásunk óta először vágytam arra, hogy beszélhessek vele. Az, hogy nem erőszakolta rám teljesen az akaratát, kíváncsivá tett annyira, hogy érdekeljen a személyisége, tudni akartam mennyi közös van benne és az általam megalkotott, idealizált kép között. De mint annyiszor az éltemben, akkor is a könnyebbik utat választottam és megkönnyebbülve indultam el harmadszor is az ajtó felé, abban a biztos tudatban, hogy senki nem fog utánam szólni vagy visszatartani.

// Sziasztok!

Ez egy kicsit hosszabb fejezet lett, és előre szólok, hogy lesz még pár ilyen. Szóval tudom, hogy sokáig tart ez a délután Elise életében, de már nem sokára vége lesz, és kicsit gyorsabban fogunk előre haladni a történetben. 

Köszönöm a két darab új feliratkozómat, az olvasásokat meg minden egyéb dolgot. 

Orion //