// fifteen //

Fáradtan és nyűgösen ébredtem fel a telefonom idegtépő sípolására. Zsibbadt testemet csak hosszas szenvedés árán tudtam mozgásra bírni, halkan morogva próbáltam kiszabadítani magam, a lábam köré tekeredett takaróm fogságából. Soha nem kedveltem különösebben a reggeleket, de alig négy óra alvás után, az ablakon át beszűrődő napsugarak még lehangolóbbnak tűntek, mint egyébként. Rossz ötlet volt hajnali egykor belekezdeni egy új lemezbe. Pedig először csak egy darab klipet akartam megnézni, amit ugyan láttam már régebben és egyáltalán nem nyerte el a tetszésemet, de mivel szeretek több esélyt is adni a zenéknek, gyanútlanul rákattintottam. Eszembe se jutott, hogy egy pár perces videó, több órányi zenehallgatáshoz fog vezetni.

Miután lomhán lezuhanyoztam, és felöltöztem, a reggeli kómám társaságában elindultam a konyha irányába. Villét nem láttam sehol, de nem is nagyon gondolkoztam rajta, hogy merre lehet, egyedül az érdekelt, hogy minél előbb koffein kerüljön a szervezetembe. Miután kiöntöttem a kancsóban lévő, már kihűlt kávét, főztem egy friss adagot, majd a gőzölgő bögrémmel a kezemben visszaindultam a szobámba. A lépcsőn felérve halk gitárjáték ütötte meg a fülemet, a lágy dallamot követve, még egy emelettel feljebb mentem és egy meglepően tágas szobába találtam magam.

Ville egy szebb időket is megélt kanapéágyon ült gitárral a kezében.

-          Jó reggelt Csipkerózsika – mosolygott rám melegen, ahogy észrevett.

-          Azt, nem zavarlak? – kérdeztem a még kissé rekedtes hangomon. 

-          Dehogy.

Lábaimat törökülésbe húzva ültem le mellé és érdeklődve néztem körbe a helyiségen. A falak sötétkékre, majdnem hogy feketére voltak festve, a sarokban egy zongora volt, tetején szétszórt kottákkal és egyéb telefirkált lapokkal. A kanapéval szemben hasonlóan alacsony polcos szekrények voltak, mint a nappaliba, teli lemezekkel, jegyzetfüzetekkel és könyvekkel. Az egész szobának volt valami különleges aurája, úgy éreztem, ha elég erősen koncentrálok megláthatom azoknak a dallamoknak a visszhangját, amiket Ville a kanapén ülve írt. Kicsit olyan volt, mint Vincent stúdiója, csak festékek és vásznak helyett, hangszerekkel és dalszöveg foszlányokkal.

-          Szívem… – szakított ki Ville mély hangja a gondolataimból.

-          Hm? – fordultam felé.

-          Kérdeztem valamit.

-          Bocs, kicsit elkalandoztam, még nem vagyok teljesen ébren.

-          Vettem észre – mosolyodott el. – Azt kérdeztem, hogy tudsz-e játszani? – emelte meg kicsit az ölében pihenő akusztikus gitárt.

-          Nem igazán – húztam el a számat.

-          Ez most azt jelenti, hogy tényleg nem tudsz, vagy csak félsz, hogy ha igent mondasz, akkor játszanod kell?

Nagyokat pislogva néztem rá. Még mindig szokatlan volt számomra, hogy milyen könnyedén igazodik el rajtam, hogy pontosan tudja, magamtól eszembe se jutna előtte gitározni, még akkor se ha nagyon jó lennék benne, ami sajnálatos módon nem volt igaz.

-          A kettőt egyszerre?

Értetlenkedve nézett rám és én kicsit feszengve számoltam be neki a kárász életű zenész karrieremről. Még tizenévesen álmodoztam róla, hogy én leszek a generációm Kurt Cobain-je, de a lelkesedésem csak addig tartott, míg rá nem döbbentem, hogy szemernyi tehetségem sincs a gitározáshoz.

Ville persze felajánlotta, hogy megtanít egy-két dologra, hátha kedvet kapok megint a zenéléshez. Egyetlen porcikám sem akart előtte bénázni, de szemeibe nézve láttam mennyire örülne neki, ha igent mondanék kérésére, így kicsit vonakodva ugyan, de beleegyeztem a rögtönzött gitárórába. Hogy könnyebben tudjon segíteni, beült mögém, hosszú lábaival körülölelte az enyéimet és felsőtestével hozzám simulva, az ölembe tette a hangszert. Miután többször is megmutatta az akkordokat, kezével gyengéden mozgatta az ujjaimat a megfelelő húrokra. Arra számítottam, hogy ugyanúgy fog csipkelődni, mint általában szokott, hogy majd kinevet, ha elrontok valamit, de ennél nagyobbat nehezen tévedhettem volna. Végtelen türelmemmel magyarázta el újra és újra, hogy mit kéne csinálnom, hogy rosszul tartom a csuklómat és rossz bundon fogok le valamit. Igyekeztem minden egyes tanácsát, utasítását pontosan követni, de nehezen tudtam úgy összpontosítani, hogy folyamatosan hozzám ért valahol és miközben halkan beszélt, meleg lehelete finoman csiklandozta a nyakamat. Valami érezhetően megváltozott tegnap óta, mert amióta megérkeztünk Helsinkibe, már számtalan alkalommal voltam ilyen közel hozzá, de akkor a zeneszobában ülve valahogy minden érintése sokkal erősebben hatott rám, mint addig bármikor.

Rengeteg hamis hang és esetlen próbálkozás után végül sikerült két akkordot tisztán lefognom egymás után, aminek annyira megörültem, mintha egy egész estét koncertet játszottam volna végig hibátlanul. 

Igazából élveztem, ahogy Ville próbált átadni nekem valamit magából, de akármennyire is jólesett a figyelme és minden apró érintése, az ujjaim teljesen kikészültek a szokatlan megerőltetéstől, és túl fáradt is voltam ahhoz, hogy tovább tudjak koncentrálni. Szerencsére, amikor megkértem, hogy hagyjuk abba, Ville nem erőltette tovább a gitározást. Kihúzta az ölemből a hangszert és óvatosan maga mellé fektette az ágyra, majd hátra csúszott és hátát a falnak támasztotta. Én is hátrébb toltam magam és félig felé fordulva, vállamat a sötét falnak döntöttem

Ville elgondolkozva tanulmányozott, mintha valami titkot keresne rajtam.

-          Hogy lehet, hogy nem játszol semmilyen hangszeren? – kérdezte.

-          Soha nem volt hozzá elég türelmem – rántottam meg a vállamat.

-          Furcsa, hogy szinte megállás nélkül a zenéről beszélsz, több zenét ismersz, mint a legtöbb ismerősöm, és még sincsen türelmed megtalálni a saját hangodat.

Szavaira szomorkásan elmosolyodtam, én is sokat morfondíroztam már ezen.

-          Azt hiszem nekem nem a zene a hangszóróm a világ felé, de még ha az is lenne, akkor se tudnám azt csinálni, amit te.

-          Mire gondolsz?

-          Csinálni egy bandát, együtt dolgozni másokkal, kiállni egy színpadra, ezek mind nagyon távol állnak tőlem.   

Vártam a szokásos szöveget, hogy ez marhaság és csak gyakorlás, megszokás kérdése az egész. Hogy csak adnom kéne magamnak egy esélyt, mert nincs annál jobb érzés, mint száz meg száz ember előtt játszani a dalaidat, de Ville csak megértően mosolygott rám. És engem ismét elképesztett, hogy mennyire hamar kiismerte a személyiségemet. Elég volt számára három hét arra, hogy megértse, a nyilvános szereplés nem az én asztalom és még ha egyedülálló tehetségem is lenne a zenéléshez sem tudnám soha igazán élvezni a színpadon töltött perceket.

Úgy gondolom, vannak emberek, mint én, akiknek nem az a céljuk, nem arra születtek, hogy hangokkal és dallamokkal tegyék színesebbé a világot, mi csak élvezni szeretnénk, amit az olyan személyiségek, mint Ville csinálnak nap mint nap.

-          Kérdezhetek valamit? – néztem rá.

-          Persze Szívem.

-          Milyen érzés dalt írni? Honnan tudod, hogy mikor milyen hang vagy dallam jön, hogy áll össze egy egésszé?

Rengetegszer próbáltam már elképzelni hogyan születik meg egy dal, egyszer még rá is vettem magam, hogy írjak egyet, de a sorok, amiket papírra vetettem dallam nélkül maradtak.

-          Nehéz elmagyarázni… Piszmogok a zongorán vagy a gitáron és egyszer csak a véletlenszerű hangok egy dallammá válnak, ami elindít bennem valamit, és jobb esetben ez a valami beleragad a fejembe, hogy aztán addig dúdoljam újra és újra a dallamot, amíg valahogy köré nem építek egy egész dalt.

-          Úgy hangzik, mint az írás, csak te szavak helyett hangjegyeket használsz.

-          Szoktál írni? – kérdezte meglepve.

Lassan bólintottam.

-          És ezt eddig miért nem említetted?

-          Nem tudom, igazából azt hittem tudsz róla. – Meglepett, hogy Vinc nem mesélt neki erről, hiszen olyan sok mindenbe beavatta velem kapcsoltban.

Kérés nélkül meséltem el neki, hogy olyan kilenc évesen kezdtem el írni, először csak naplót vezettem, és borzalmasan butácska meséket találtam ki, majd tizenhárom évesen megírtam az első versemet, amit jó pár másik követett még. Később szívesebben írtam novellákat és regényeket, amiknek a nagy részét soha nem fejeztem be. Furcsa volt erről beszélni, magamtól nagyon ritkán hozom szóba, hogy mennyire szeretek kitalálni karaktereket és történeteket. Na nem mintha az elmúlt időszakban olyan sokat gondoltam volna az írásra. Néha ugyan eszembe jutott milyen jó érzés volt egy-egy elkészült művemet visszaolvasni, de még nem éreztem magam készen rá, hogy újra tollat ragadjak és valahol féltem is, hogy már nem menne olyan könnyen az írás, mint mielőtt Lukas belecsöppent volna az életembe.

-          És van olyan, amit elolvashatnék?

-          Van pár rövid novellám, amit angolul írtam, de nem sikerültek túl jól – mondtam bizonytalanul.  

Leginkább azért nem reklámoztam, hogy a fejemben lévő zavaros katyvaszt papírra vetem, mert a legtöbb túl személyes volt vagy csak nem elég jó ahhoz, hogy bárkinek is odaadjam. De Ville már rég nem volt bárki. A köztünk lévő erős, mégis végtelenül törékeny kapocs leginkább azért jöhetett létre, mert megnyíltam előtte, értelemszerű lett volna, ha bepillantást engedek neki a képzeletem végtelen világába.

-          Ha nem akarod, nem muszáj megmutatnod őket.

 Hangja jóval óvatosabb volt a szokásosnál, érezhette, hogy milyen ingoványos talajra tévedett.

-          Azt hiszem szeretném, ha elolvasnád őket – mondtam meglepve mindkettőnket. – De lehet, csak azért vagyok ilyen bátor, mert nincsenek nálam – mosolyodtam el.

Ville csendesen méregetett egy darabig, majd váratlanul témát váltott.

-          Érdekel egy dal, amin mostanában dolgoztam?

-          Még jó, majd nem figyelek a szövegre – nyújtottam ki rá a nyelvemet, mint egy öt éves.

Mire ő felhúzta a szemöldökét és alig észrevehetően megrázta a fejét, de nem mondott semmit, csak a mellette fekvő gitárért nyúl. Arcomról azonnal eltűnt a vidám kifejezés és éreztem, hogy elsápadok.

-          Mi a baj Szívem, úgy nézel ki, mint aki mindjárt elájul? – kérdezte aggódva.

-          Ugye nem úgy gondoltad, hogy most így lejátszod ugye?  - hebegtem zavartan, nem is foglalkozva a halmozott szóismétléssel.

-          De – nézett rám értetlenkedve, majd ajkán megjelent egy veszélyes félmosoly. – Csak nem félsz, hogy megint elvarázsollak, mint a megnyitón?

Tekintetét kerülve, idegesen csavargattam az ujjaim köré egy kósza hajtincsemet.

-          Nem igazán tudom kezelni az ilyen – haraptam el a mondatomat, egyszerűen nem tudtam értelmesen megfogalmazni a gondolataimat. – Szóval nehezen kezelem, ha valaki előttem, nekem zenél vagy énekel, fogalmam sincs, hogy kell reagálnom rá és ettől az egész olyan kínos lesz.

Ville megütközve nézett rám.

-          Ugye tudod, hogy hülyeségeket beszélsz?

-          Lehet – sütöttem le a szemem.

Tényleg utáltam, ha nekem énekelnek, még gimnazista koromban volt egy nagyon kedves barátom, aki úgy gondolta, hogy az lenne a legjobb születésnapi ajándék a számomra, ha eljátszaná nekem a Nothing Else Matters-t. Tévedett, borzalmas volt. Nem csak azért, mert végig az eredetihez hasonlítottam, amihez képest persze elképesztően rossz volt, hanem mert teljesen lefagytam és azt kívántam bárcsak elnyelne a föld.

-          Nézd Szívem, csak csinálj úgy mintha a gépeden hallgatnál valamit, semmivel nem másabb, és nyugodtan fintoroghatsz ha nem tetszik, de biztosíthatlak róla, hogy élvezni fogod – nyugtatott meg a saját magabiztosságával.

Annak ellenére is rettentően kíváncsi voltam mi az, amit meg szeretne nekem mutatni, hogy egy teljesen ismeretlen terepre kellett érte merészkednem.

-          De ha közben meghalok, a te lelkeden fog száradni az életem.

-          Majd írok rólad egy dalt.

Ville gyorsan elhelyezkedett a gitárral az ölében és ujjaival lágyan pengetni kezdte a húrokat, könnyed dallal töltve meg a füsttől nehéz levegőt. Amikor zenélt, arca és egész testtartása megváltozott. Ezt már a kiállításon is észrevettem, de ilyen közelről teljességgel letaglózott a látványa. Az őt körülölelő fekete felhők arrébb úsztak, utat engedve a tejútnyi csillag fényének, amik addig megbújtak a sötétségben. Nem éreztem a várt gyomorgörcsöt, és idegességet. Minden érzékszervemmel az előttem ülő férfira koncentráltam. Majd elkezdett énekelni; hangja halk, de erős volt, és már ez is elég lett volna ahhoz, hogy libabőrös legyen a kezem, de szövegtől, ami elhagyta ajkát, megfordult velem a világ. Döbbentem ismertem rá az aktuális kedvenc számomra, amiről órákat áradoztam neki telefonon, és ami közvetetten felelős volt az új, HIM-es tetoválásomért. Kitágult pupillákkal figyeltem az arcát, és az azon átsuhanó mosolyt, amikor mély hangjával a refrént énekelte.

I'm scared to get close and I hate being alone.

I long for that feeling to not feel at all.

The higher I get, the lower I'll sink.

I can't drown my demons, they know how to swim.

Fejemet a falnak döntöttem és továbbra is Villét nézve, elmerülve a különös hangulatban, amit az ő ujjai és hangja idézett elő, és csöndesen élveztem az egyik legkedvesebb dalom akusztikus változatát. Szinte csalódott lettem, amikor Ville az utolsó akkordok lejátszása után félrerakta a gitárt.

-          Látod Szívem, nem haltál meg – suttogta csendesen.

Életemben nem éreztem egyszerre annyi dolgot, mint akkor. Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek a boldogságtól, vonjam kérdőre, hogy mégis miért tanult meg a kedvemért egy olyan dalt, amit nem is szeret különösebben, vagy csak sírva boruljak a mellkasára. Legszívesebben mindet megtettem volna, de egyszerűen képtelen voltam megmozdulni. Hiába mondta el Ville, hogy fontos vagyok neki és vannak mélyebb érzései irántam, féltem, hogy ezeket a hetek csak álmodom, és egyszer csak fel fogok ébredni és ugyanaz a szomorú, összetört Eli leszek, aki nem mer bízni senkiben. De ahogy akkor énekelt nekem, ahogy rám nézett, felülírta az összes apró félelmemet is.

Addig észre se vettem, hogy sírok, míg Ville arcomhoz nyúlva, le nem törölt egy kósza könnycseppet. Fogalmam sem volt mi történik velem, csak azt tudtam, minden gondolatom Ville körül forog és, hogy valami olyasmit érzek, ami az év elején még elképzelhetetlen lett volna számomra.

-          Mi a francot csinálsz velem? – kérdeztem halkan.

Szavaimra elmosolyodott. De válasz helyett csak odahajolt hozzám, és végre valahára megcsókolt. Keserédes ajkával, gyengéden ízlelte meg az enyémet, mindketten óvatosak, tapogatódzóak voltunk. Rengetegszer elképzeltem már, milyen lehet vele csókolózni, de a valóság sokkalta jobb volt bárminél amit valaha is álmodtam. Pillangók ugyan nem repkedtek körülöttünk, de úgy éreztem a testemben lévő összes idegvégződés egyszerre aktiválódott, hatalmas endorfin mennyiséget szabadítva fel az agyamban.

-          Ugye tudod, hogy ez gusztustalanul nyálas volt? – mosolyogtam rá.

-          Szokj hozzá Szívem, én már csak ilyen reménytelenül romantikus vagyok.

És mielőtt bármit is mondhattam volna, a csípőmnél fogva közelebb húzott magához és ajkaink újra találkoztak.  Pár, pillanatnak ható perc után, boldogságtól fénylő szemekkel váltunk el egymástól.

-          Gyönyörű vagy – simította meg arcomat Ville, majd egy apró puszit lehelt számra.

Kipirulva rámosolyogtam és a vállára hajtottam a fejemet. Igyekeztem lelassítani a száguldó szívverésemet, bár a szabálytalan pulzusom ellenére is teljes nyugalmat éreztem. Amikor megcsókolt egy képzeletbeli szigetre kerültem, ahol semmi rossz nem történhet velem, mert ő mellettem van és az összes belső démonom, amik miatt kicsinek és jelentéktelennek éreztem magam, egy szemvillanás tűntek el a lelkem mélyéről. Egy nagyot sóhajtva bújtam hozzá még közelebb, hagytam, hogy elvesszek a cigarettától keserű édeskés illatában.  Legszívesebben megkéretem volna, hogy énekeljen fülembe egy csendes altatót, míg el nem merülök az álmok színes tengerében.

-          Nem aludtad ki magad Szívem? – kérdezte halkan, vállamat simogatva.

-          Nem igazán, elkezdtem hallgatni egy bandát, akiket régebben már leírtam, mert nagyon nem az én stílusom, amit csinálnak, de tegnap este valamiért nagyon rájuk függtem. Végigmentem az összes albumukon és azt hiszem egy kicsit bele zúgtam az énekesükbe – válaszoltam csukott szemmel

Hangom halk és akadozó volt, nem sok kellett hozzá, hogy elaludjak, de a csöndes álmomat megzavarta Ville hangos nevetése. Meglepve emeltem fel a fejemet, nem értettem mi olyat mondtam, amit ennyire viccesnek talált, majd a játékosan mosolygó szemébe nézve azonnal rájöttem.

-          Istenem – nyögtem fel.

Arcomat a még mindig rázkódó mellkasába temettem.

-          Úgy látszik ez nálad ilyen visszatérő probléma – súgta a fülemhez hajolva.

-          Lehet – motyogtam zavartan.

-          Mesélj még erről az együttesről és az énekesről, akibe belezúgtál – kezdte el piszkálni a hajam végét, néha-néha véletlenül hozzáérve az arcomhoz.

Félve néztem fel rá, hangja kíváncsian csengett, de hangsúlyából kihallatszott szavainak kettős értelme. Azt akarta, hogy róla beszéljek, szerencsémre az ízlésem nem változott sokat az évek alatt és a frontember, akin megakadt a szemem, éppenséggel nagyon is hasonlított Villére. Lányos zavaromat legyőzve, erőt vettem magamon, hogy megnyerjek egy aprócska csatát a hetek óta zajló háborúnkban.

-          Hm, az énekesünk nagyon magas és vékony, az egész teste tele van tetoválásokkal. A hangja elképesztően mély, amit ellensúlyoz a gyönyörű arca és a már-már lehetetlenül kék szemei.

-          Nem tévesztettél el valamit? – emelte fel szemöldökét Ville.

-          Nem – vigyorogtam rá.

Meglepetten nézett rám, arca egy pillanatra elkomolyodott, majd közelebb hajolt hozzám.

-          Te most gúnyolódsz velem? – kérdezte lenyűgözve.

-          Lehet.

Szemei elsötétültek, tekintete az ajkamra vándorolt és végül, nagyon lassan megcsókolt, majd pár másodperc után megszakította csókunkat és lomhán hátradőlt. Elmerülve meredtünk egymásra, egyikünk se szólalt meg, a körénk telepedett kellemes csöndet csak lélegzetünk monoton hangja zavarta meg. Ville gondolataiban elveszve tanulmányozott engem, majd tekintete hirtelen gondterheltté vált, álmodozó arcvonásai alig észrevehetően megkeményedtek, de mire rákérdezhettem volna, hogy mi bántja, már mosolyogva emlékeztetett rá, hogy aznap én felelek az ebédért.

Főzés közben részletesebben beszéltem neki az este meghallgatott albumokról, míg ő a konyhapulton ült és figyelte minden mozdulatomat. Ugyan előzékenyen felajánlotta segítségét, de láttam rajta, hogy gőze sincs arról, mit is kéne csinálnia, így inkább egyedül vágtam fel a zöldségeket. A békés ebédet követően, Villének eszébe jutott, hogy reggel megbeszéltek egy utolsó próbát a hétvégi show előtt, és egy óra múlva el kell mennie. Megkérdezte, hogy van-e kedvem vele tartani, amire máskor talán igent mondtam volna, de egy kicsit tartottam a többiektől, és őszintén, jól esett volna egy kis egyedüllét, még is csak rengeteg dolog történt velem, amióta megérkeztem Finnországba. Szerencsére Ville nem sértődött meg azon, hogy visszautasítottam a meghívását, talán még egy kicsit örült is neki, hogy nem megyek vele.

Szokatlan volt egyedül lenni a házában, hiába voltam már itt két napja, még bőven idegennek éreztem magam a sötét, mégis barátságos szobákban. A nappali kemény parkettáján feküdtem, és becsukott szemmel élveztem a hangszórókból áradó játékosan csábító dallamokat. A The 1975 nem olyan rég megjelent első albumát hallgattam, és a megnyugtató dalok, csodákat műveltek a feszült és csapongó gondolataimmal. Valószínűleg jót tett volna, ha felhívom Vincentet és elmondom neki milyen új irányt vett a kapcsolatunk Villével, de egyelőre szerettem volna magamnak megtartani annak a varázslatos délelőttnek minden pillanatát. Még mindig beleszédültem a gondolatba, hogy csókolóztunk, buta mosollyal az arcomon idéztem fel újra és újra puha ajkainak dohányfüstös ízét és a világosan ragyogó tekintetét. Egy újabb lépést tettünk előre, de még mindig nem láttam hova fog vezetni az a keskeny ösvény, amin elindultunk. És ez megrémisztett. Mert akármennyire is boldog voltam, a kétségeim nem hagytak nyugodni; folyamatosan azon gondolkoztam, hogy mi van ha Ville meggondolja magát, ha túl fiatalnak tart, ha belefárad a depressziómba, vagy ha csak rájön, hogy igazából nincs is rám szüksége. A saját válaszaim már kezdtek körvonalat ölteni, de Ville álláspontja nélkül nem sokra mentem velük. Tudtam, hogy előbb utóbb beszélnünk kell rólunk, de egyáltalán nem vágytam rá, még akkor sem, ha utána tisztán láthatom az előre vezető utat. Mindig is valahogy élet idegennek éreztem a kapcsolat állapotáról folytatott beszélgetéseket, az első barátomtól még jól esett amikor megkérdezte, hogy járnék-e vele, de akkor még alig múltam tizenhárom éves és halvány fogalmam sem volt a szerelemről. A későbbiekben pedig szorongva vártam, hogy úgymond hivatalossá váljanak a kapcsolataim. Persze tisztában voltam vele, hogy egy bizonyos ponton, igen is szükséges leülni és átbeszélni merre is tart a kapcsolat két ember között, de az első pár csodálatos héten, amikor még minden új és rózsaszín, egyszerűen szentségtörésnek tűnt jelzőket aggatni az érzelmekre.

Miután már másodszor hallgattam végig az albumot, és majdnem megfulladtam a saját gondolataimtól, felkászálódtam a padlóról, kinyújtóztattam elgémberedett tagjaimat és úgy döntöttem birtokba veszem a hatalmas kádat. Ville egyik tömött polcáról levadászott Asimov kötetével a kezemben élveztem ki a forró, kellemesen bódító fürdés minden előnyét. Az olvasás teljesen lekötötte a gondolataimat, amik végre nem csak a zöld szemű finn énekes körül forogtak.

Tisztán és frissen, mentem vissza a nappaliba és a kemény parketta helyett a jóval kényelmesebb kanapén feküdtem el, tovább folytatva az Alapítvány világában tett utazásomat. Ville valamikor nyolc óra után ért haza, fáradtnak tűnt, de már nem láttam rajta azt a különös, gondterhelt kifejezést, amit úgy próbált elrejteni előlem.

-          Jól elvoltál nélkülem? – huppant le mellém mosolyogva.

-          Zenét hallgattam, olvastam meg ilyenek és egyáltalán nem hiányoztál – rántottam meg a vállamat játékosan.

-          Borzalmasan hazudsz, ugye tudod? – nyúlt arcomhoz.

Egy pillanatig egyikünk se mozdult, majd szinte egyszerre hajoltunk a másikhoz. Ajkaink éhesen tapadtak össze, kedvesen követelődző nyelvén még éreztem a cigaretta kesernyés ízét, ami valahogy tökéletesen passzolt hozzánk. Kissé kifulladva váltunk el egymástól és a vágytól elsötétült tekintettel néztük a másikat.

-          Tudom, hogy lenni mit megbeszélnünk, de nem szeretném, ha bármi is elrontaná ezt a napot – mondta halkan Ville.

-          Én se – bújtam hozzá szorosan.

Szokásomtól eltérően, Villére hagytam a zeneválasztást, aki miután többször is megkérdezte, hogy nincs-e lázam, berakott egy láthatólag rongyosra hallgatott Type O Negative lemezt. Összebújva, ártatlan csókokat lopva egymástól beszélgettünk. Ville kérdésem után elmondta, hogy a két nap múlva lévő fellépés egyáltalán nem olyan lesz, mint a londoni megnyitó volt. Sokkal nagyobb hangsúly lesz a zenén, mint Vincent festményein, de ugyanazok a fény és hanghatások lesznek.

Hosszú órákig ültünk így, közben megettünk az ebéről maradt ragut, Ville kedvenc zenéit hallgattuk és egyik témáról a másikra ugrálva beszélgettünk. Egy buborékot növesztettünk magunk köré, abban a biztos tudatban, hogy nem sokára mi leszünk azok, akik egy üres pukkanással pattintjuk el az illékony védelmet.

Már későre járt, a kevés alvás és az eseménydús nap megtette hatását, és valami finn együttes lassan úszó zenéjére elbóbiskoltam.

-          Szívem, megint rajtam alszol – cirógatta meg a hajamat Ville.

-          Mert kényelmes vagy – motyogtam félálomban.

Mire ő halkan felkuncogott alattam.

-          Gyere, felviszlek – nyúlt be a combjaim alá.

-          Nmh, nem kell, tudok járni – keltem fel azonnal a kanapéról.

A puha ágyam gondolatától hajtva, kómásan másztam meg a végtelennek tűnő lépcsőfokokat, de a szobám elé érve, semmi kedvem nem volt elválni Villétől, érezni akartam a meleget árasztó testét, az étcsokoládés illatát.

-          Aludhatok veled? – kérdeztem csöndesen.

-          Persze Szívem, gyere – mosolygott le rám gyöngéden.

Félig öntudatlanul feküdtem le a hatalmas ágyába, szótlanul hagytam, hogy Ville óvatosan betakarjon.

-          Mindjárt jövök – puszilta meg a homlokomat.

-          Jó – súgtam szinte hallhatatlanul.

Még éreztem, hogy pár perc múlva besüppedt mellettem a matrac és hogy Ville magához húzott, majd mély pihentető álomba merültem.

// Sziasztok Kedveseim!

Nagyon belejöttem a javításba és bőven van kész rész ezért jóval korábban hozom a KEDVENC fejezetemet. Végre csókolóztak!!! El se hiszitek hány verziója volt, az első csókjuknak, ez kb. a hatodik változat volt és igazán meg vagyok vele elégedve, remélem nektek is tetszett :)

A következő fejezet szerdán jön, 

Köszönöm hogy olvastok, nagyon sokat jelentetek nekem, még ha nem is ismerlek titeket! 

Rion //

// fourteen //

Miután sikerült valamelyest lenyugtatnom az örvénylő gondolataimat, előmerészkedtem a szobám rejtekéből, mert akármennyire is kimerült voltam, pontosan tudtam, hogy képtelen lennék elaludni. A nappaliban csak Villét találtam, aki épp telefonált valakivel. Nem akartam megzavarni őt, így inkább Vinc szobája felé vettem az irányt, de amint észrevett, intett, hogy menjek oda hozzá, és én mosolyogva tettem eleget kérésének. A korábbi zavarodottságomnak már nyoma sem volt, ugyan izgatott voltam a másnap miatt, mégis nyugalom járta át a testemet. Ville egy perc múlva lerakta a telefont, kezét gyengéden a combomra tette és vidáman kérdezte meg, hogy végeztem-e a pakolással.

-          Azt hiszem igen – bólintottam.

-        Akkor jó. Tartottam tőle, hogy meggondolod magad, olyan sokat szöszmötöltél a szobában – nevetett fel halkan.

-          Mintha hagynád, hogy itt maradjak

Ville nem mondott semmit, csak kedvesen mosolygott rám. Mindketten tudtuk, hogy egyikünk sem akar kihátrálni ebből a dologból, egyszerűen túl kíváncsiak voltunk a másikra és arra, hogy mit rejt számunkra a jövő ahhoz, hogy visszatáncoljunk.

Mivel ő sem volt igazán álmos, megbeszéltük, hogy ő elmegy fürdeni én pedig benézek Vincenthez és utána közösen megnézünk valami filmet, ami remélhetőleg jobb lesz annál, amin két hete bealudtam.

Vinc ha nem is mutatta ki, de borzasztóan kíváncsi volt arra, hogy mi is történt közöttünk a délután folyamán, amíg ő a műtermében dolgozott. És ugyan magához képest igencsak éretten hallgatott végig és még a számára nyálas részeknél sem nevetett ki, azt azért többször is megemlítette, hogy ezt az egészet neki köszönhetem, hiszen ha ő nem uszítja rám Villét, valószínűleg egyáltalán nem beszéltem volna a férfival. Furcsa volt belegondolni, hogy Vinc milyen jól ráérzett arra, hogy ki fogunk jönni egymással. Persze azt ő sem tudhatta előre, hogy olyan mély benyomást fogunk tenni a másikra, hogy röpke három hét ismeretség után, a barátság csak egy B opció lesz a kapcsolatunkban.

Az időjárás Helsinkiben észrevehetően hűvösebb volt, mint Londonban, de ez egy csöppet sem zavart. Valahogy mindig jobban kedveltem a csípős őszi levegőt, mint a fullasztóan száraz nyári napokat, amikor a legegyszerűbb dolgok is megterhelőnek tűnnek.

A majdnem háromórás repülőút alatt alig beszélgettünk Villével. Mindketten fáradtak voltunk az éjszakába nyúló filmezéstől, ezért inkább egy elosztó segítségével, közösen régi rock dalokat hallgattunk, miközben elmerültünk a saját kis világunkban. Azt hittem sokkalta furcsább lesz vele, hogy a tegnapi beszélgetésünk után megváltozik valami a kapcsolatunkban, de legnagyobb örömömre, nem így történt. Azon kívül, hogy a szokottnál kicsit többször értünk a másikhoz, semmiféle változást nem észleltem a viselkedésünkben, talán Ville többet flörtölt velem az addiginál, de ez egyáltalán nem zavart.

A taxiban ülve, csöndesen bámultam ki az autó ablakán. A szemem elé táruló város látványa, nem sokban különbözött más nagyobb európai városok képétől. Régi épületek, új irodaházak, háborús emlékművek, szépen karbantartott és elhagyatott parkok váltották egymást, majd jó húsz perc múlva valahol a külvárosban megálltunk egy igencsak furcsa ház előtt, ami inkább egy toronyhoz hasonlított.

-          Ezt nem mondod komolyan – nevettem fel halkan mikor kiszálltunk a taxiból.

-          Talán nem tetszik? – kérdezte Ville.

-          De, csak valahogy mindig azt hittem, hogy ez csupán valami legenda és egyébként egy normális házban élsz.

Ville csak kedvesen mosolyogva megrázta a fejét, és egy szó nélkül elindult a kapu felé. A kis előkerten átvágva, a férfit követve bementem a házba, ahol meglepően nagy sötétség fogadott, az ablakokon alig szűrődött be a kinti fényesség. De még mielőtt esélyem lett volna hozzászokni a házban elterülő félhomályhoz, Ville felkapcsolta a villanyt, fénnyel árasztva el a helyiséget. A földszint egyetlen, nagyobb térből állt, magába foglalva a konyhát és a kissé zsúfoltabb nappalit. A világos falakon, pár különös festmény lógott, köztük az egyik albumuk borítójáról ismerős képpel. Nem mondanám, hogy kifejezetten rend lett volna a házban, a régies kanapén könyvek és papírok hevertek, a könyvespolcok roskadásig voltak pakolva és az egyik fotelt elfoglalta egy nagyobb ruhakupac. Mégsem éreztem azt, hogy rendetlenség lenne, talán azért mert egyébként mindenhol tisztaság volt. Amíg én lassan körbevezettem a tekintetemet a szobán, Ville lepakolta a cuccait, majd mellém lépett.

-          Hogy tetszik a magányos tornyom? – ölelte át derekamat.

-          Illik hozzád – mosolyogtam fel rá.

-          Gyere, megmutatom, hol fogsz aludni – indult el a nappaliból kanyargó lépcső felé.

Az emeleten szűkösebb volt a hely, a szoba ahova vezetett, apró volt ugyan, de kifejezetten otthonos, pont megfelelő arra, hogy pár éjszakát eltöltsek benne.  

-          Remélem megfelel – nézett rám kérdően.

-          Tökéletes lesz – bólintottam. – Gond lenne, ha ledőlnék egy kicsit?

-          Dehogy Szívem, úgy is el kell intéznem pár dolgot.

Mikor Ville kiment a szobából, elővettem a telefonomat és hanyatt dőltem el az ágyon, miközben a fejhallgatómból Lana Del Rey könnyed, mélabús zenéje szólt. Gondolataim együtt úsztak a lágy dallamokkal, félálomba merülve élveztem a selymesen hangot és igyekeztem megemészteni, hogy tényleg eljöttem ebbe az északi országba, hogy kettesben töltsek pár napot Villével, az ő magányos tornyában. Érdekes volt, hogy míg a repülőn illetve Vinc lakásán semmi változást nem észleltem sem magamban, sem a férfiban, ahogy átléptünk a kertkapun valami furcsa zavar lett úrrá mindkettőnkön. Nem voltam feszélyezett vagy nyugtalan, inkább kellemetlennek mondanám azt, amit valahol a gyomrom környékén éreztem, mint egy lelohadt szúnyogcsípés után maradt leheletnyi viszkető érzés.

A lemez vége felé járhattam, amikor éreztem, hogy besüpped mellettem az ágy, szememet kinyitva komótosan felültem és lehúztam füleimről a fejhallgatómat.

-          Minden oké? –kérdezte szemernyi aggodalommal a hangjában.

-          Persze – mosolyogtam rá őszintén.

Aprót bólintott és míg én a telefonomon leállítottam a zenét, ő felvázolta a terveit.

-          Arra gondoltam, hogy ma itthon maradhatnánk, rendelünk valami kaját, filmet nézünk meg ilyenek és holnap nyakunkba kapjuk a várost.

-          Jól hangzik, úgyis farkas éhes vagyok.

Miután lementünk az alsó szintre és bekuporodtam a kanapé egyik sarkába, Ville a kezembe nyomott egy éttermi szórólapot, hogy keressek valami kedvemre valót. Elolvasva az első pár étel nevét, értetlenül néztem fel az előttem álló férfira.

-          Ville, ez finnül van – nyújtottam neki vissza a papírt.

Szeme egy pillanatra kikerekedett, mint aki nem érti, miért is probléma ez számomra, majd halkan szitkozódva leült mellém.

-          Sajnálom Szívem, megszokás, majd fordítok neked, mit szeretnél enni? – mosolygott rám kicsit zavartan.

Különös volt őt így látni, amióta megérkeztünk egy kicsit ideges volt, kapkodva mozgott és minden szavát óvatosan válogatta meg, mintha feszélyezné, hogy én is itt vagyok. Kifejezetten aranyos volt, ahogy zavarba hoztam egy harmincnyolc éves, magabiztos rocksztárt.

Vacsorázás közben egy régi horror filmet néztünk, ami egykor bizonyára nagyon félelmetesnek számíthatott, de mai szemmel nézve inkább tűntek mulatságosnak a kezdetleges technológiával megalkotott szörnyek, mint ijesztőnek.

Addig nem igazán terveztük meg, hogy mit is fogunk csinálni Helsinkiben, az evidens volt, hogy megmutatja a várost ahol felnőtt, de mint kiderült Ville ennél jóval több dologra gondolt. Lelkesen ecsetelte, hogy majd elvisz a kedvenc éttermeibe és ha jó idő lesz akkor hajókázni is elmegyünk, hogy friss tengeri levegőt szívhassunk, sőt még egy ismerőse koncertje is szóba jött. Az emberekkel ellentétben, az ismeretlen helyekért egyszerűen rajongtam, szerettem felfedezni új városokat, megízlelni az idegen kultúrák ételeit és megismerni a helyi szokásokat, ezért kifejezetten örültem a férfi terveinek.

Az idő előre haladtával mindketten teljesen feloldódtunk és kényelmesen összebújva, halkan beszélgettünk a terveinkről, miközben további fekete-fehér filmeket néztünk.  Nem történt semmi rendkívüli, mégis úgy éreztem, hogy régóta nem voltam már olyan boldog, mint azon az estén.  

A városnézés varázslatos volt. Egy gyors kávé és pár falat szendvics után mát úton is voltunk. Arra számítottam, hogy Ville megmutat pár templomot, néhány teret és szobrot, esetleg elvisz egy múzeumba és két óra alatt letudjuk a turistáskodást. Ehelyett, az ő szavaival élve, egy különleges Ville Valo túrát kaptam, aminek keretén belül végigjárhattam minden olyan utcát, eldugott kis boltot és már omladozó épületet, amik kisebb vagy nagyobb szerepet játszottak az életében. Élvezettel hallgattam a véget nem érő, egymásba mosódó történeteit a féktelen tinédzserkoráról. Vidáman szívtam magamba Ville emlékeinek füstölgő maradványait; elképzeltem, hogy tizenhat évesen nem a müncheni panellakásunkban gubbasztok, hanem Helsinki egyik téren ücsörögve, először olvasom a Zabhegyezőt, miközben tőlem nem messze, pár fiatal srác gitárral a kezükben, béna feldolgozásokat játszik. A szemem előtt láttam a rasztás, még növésben lévő Villét, aki a szerelemről álmodozva rója a délutáni homályba borult utcákat. Minél többet mesélt ezekről az éveiről, annál jobban akartam visszamenni az időbe, hogy újra megismerkedhessek vele, hogy mozdulataiban és szavaiban felfedezhessem azt a férfit, aki kezdte rabul ejteni a szívemet. Kíváncsi lettem volna, ha akkor találkozok vele, amikor még a hírnév közelében sem járt és csak alig pár hónapja írta meg az első dalát, milyen hatással lettünk volna egymásra, hogy vajon már akkor is az a sűrű sötétség vette-e körül, ami miatt megnyíltam felé. Barátok lettünk volna, vagy többek annál, esetleg észre se vettük volna a másikat? Meg is kérdeztem erről Villét, aki láthatóan meglepődött kérdésemen, nem is válaszolt azonnal. Hosszú másodperceknek kellett eltelnie ahhoz, hogy bevallja, fogalma sincs miként vélekedtünk volna a másikról; ő akkoriban jóval szertelenebb és hangosabb volt, állítása szerint ha az elmúlt hetek, tíz évvel ezelőtt történnek meg, esélyem sem lett volna elmenekülni előle. Mosolyogva világítottam rá, hogy most sem volt túl sok lehetőségem.

-          Szívem, ha huszonévesen talállak meg, már az első héten az ágyamba kötöttél volna ki. – Magabiztossága a felhők között járt.

-          Én azért ebben nem lennék olyan biztos – mondtam csendesen.

Ville felnevetett, az egész utca az ő vidám hangjától csengett.

-          Most is csak három hetembe került, hogy ide gyere és lásd be, nem küzdöttem érte különösebben, gondolod, ha teljes erőbedobással akarlak megszerezni magamnak, kitartottál volna idáig?  - nézett rám játékos mosollyal ajkán.

Szavaira alig láthatóan elpirultam. Ez volt az első olyan alkalom, amikor ilyen nyíltan utalt rá, hogy nem csupán egy kedves ismerőst lát bennem, akivel jól esik beszélgetni és nevetgélni. És hiába tudtam, hogy nem véletlenül hívott el magához Finnországba, mégis zavarba jöttem a gondolattól, hogy szívesen látná az izzadságtól csillogó, meztelen testemet a sajátja alatt vonaglani. Addig a kapcsolatunk alig-alig lépte át a plátóiságot, néha összebújtunk, teljesen ártatlan puszikat lehetünk a másik arcára, de még mindig csak ismerkedtünk egymással. Óvatosak voltunk, mégis ebben a finom tapogatózásban ott pislákolt a lehetőség, hogy a nagyon is közeli jövőben már nem fogunk megelégedni ennyivel.  

-          Nem tudom – feleltem őszintén.

Nem voltam híve az egy éjszakás kalandoknak és ahogy Villét ismertem, ő sem rajongott az érzelmek nélküli szexért, de azt be kellett látnom, hogy ha nem ebben a depresszív időszakomban talál meg és nem kell aggódnom a korkülönbség miatt, csak nehezen tudtam volna neki nemet mondani. Nem mintha olyan nagyon aggasztott volna a köztünk lévő évek száma, inkább az otthonainkat elválasztó kilométerek miatt voltak sötét gondolataim. Arról nem is beszélve, hogy fogalmam sem volt, készen állnék-e egy kapcsolatra, mert az már nem volt kérdés, hogy ez a kis kiruccanás igazából egy hosszú első randevú, aminek a végén nem csak nekem, de Villének is döntenie kell. Féltem, hogy még túl bizonytalan vagyok ahhoz, hogy mindenestül átadjam magam neki hisz a lelkem még vedlette le az évek mocskát, ami vastagon beborította a láthatatlan felszínét. Mégsem akartam engedni a negatív énemnek mert az érzések amit a közelsége kiváltott belőlem, túl ismerős volt ahhoz, hogy figyelmen kívül hagyjam a jelentésüket. Nem voltam szerelmes belé, de elég nagy esélyt láttam arra, hogy még pár meghitt és gondtalan beszélgetés követően, Ville Valo teljesen rabul fogja ejteni a szívemet.

Több órányi sétálás után, sajgó lábakkal, kimerülten ültünk be egy otthonos kis vendéglőbe, ahol számomra vicces nevű finn ételek ettünk és semmiségeken nevettünk.

Hazafelé Ville még meghívott egy kávéra, amiért normális esetben hálás lettem volna, de amikor belekortyoltam a pohárba, a várt kellemes íz elmaradt és csak egy hajszálon múlt, hogy nem köptem ki a számban lévő kávét a földre. Ugyan halványan emlékeztem rá, hogy valahol olvastam a finnek gyenge kávéjáról, de arra egyáltalán nem számítottam, hogy ennyire vizes és íztelen lesz. Villét természetesen mulatatta az arcomon elterülő fintor, de azért megígérte, hogy otthon majd főz nekem egy számomra is élvezhető kávét.

Visszaérve a házba, cipőmet lerúgva lábaimról, fáradtan terültem el az ágyamon. Minden energiámat elszívta a több kilométernyi séta, a rengeteg új illat, látvány és információ, amit fel kellet dolgoznom. Nagyon jól éreztem magam, az egész nap olyan volt, mint egy véget nem érő randevú, még romantikus is volt a maga kitekert melankolikus módján, jó volt kicsit többet megtudni Ville múltjáról, és így közelebb kerülni a mostani felnőtt énjéhez.

A ruhám magába szívta a város minden bűzét, a puha anyag alatt éreztem, hogy viszket a bőröm.

-          Elmegyek fürödni – kiabáltam le mielőtt beléptem volna a fürdőszobába.

-          És azt akarod, hogy én is veled menjek? – hallottam Ville hangját a földszintről.

-          Csak szóltam, hogy tudd hol vagyok – forgattam meg a szemem.

Mindig is jobban szeretem elmerülni egy forró vízzel teli, habos kádban és közben olvasni, vagy zenét hallgatni, de aznap este félő volt, hogy elalszom a bódító gőztől és a csapból folyó víz monoton hangjától, így meg kellett elégednem a zuhanyrózsából permetező meleg cseppekkel, amik jólesően cirógatták fáradt testemet.

Mikor úgy éreztem a hamutál szag eltűnt bőrömről, magamra csavartam egy sötétkék puha törülközőt és arra várva, hogy kicsit megszáradjak, leültem a kád szélére. Akkor döbbentem rá, hogy a nagy sietségben, nem vittem be magammal tiszta ruhát, és ugyan a földön hevertek azok, amiket egész nap viseltem, de már a gondolatától is rosszul voltam, hogy újra magamra kéne öltenem azokat. Nem nagyon volt más választásom, mint egy szál törülközőben visszamenni a szobámba, és mivel tudtam, hogy Ville az alsó szinten van, okkal remélhettem, hogy nem fogok vele összefutni azon a pár méteren, ami elválasztotta a két helyiséget. Óvatosan kinyitottam a fürdőszoba ajtaját, körbenéztem és miután semmi jelét nem láttam a férfinak, elindultam a szobám felé. Már épp nyúltam volna a kilincshez, amikor egy ismerős mély hangot hallottam meg a lépcső felől.

-          Már csak egy.

Ijedten fordultam meg és szembetaláltam magam egy szenvtelenül vigyorgó Villével. Egy pillanatra lefagytam, és hirtelen azt se tudtam, hogy mit kéne tennem. Berontani az ajtómon, vagy úgy tenni, mintha nem zavarna, hogy lényegében félmeztelenül állok előtte.

-          Mi egy? – kérdeztem értetlenül, miután kicsit összeszedtem magam.

-          Azt mondtad, hogy három olyan tetoválásod van, amit még nem láttam, és a combjaidon lévő hollókat elnézve, már csak egy van hátra – jött fel az emeletre Ville.

Zavartan meredtem rá és igyekeztem szorosabbra húzni magam körül a puha anyagot, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy képes voltam ennyire klisés helyzetbe kerülni. Londonban megannyi lehetőség lett volna rá, hogy így fussak vele össze, de nekem persze itt kellett elfeledkeznem a tiszta ruháimról. Magamba imádkoztam, hogy menjen tovább és ne tegyen több megjegyzést a hiányos öltözékem miatt. De valószínűleg rossz istenekhez fohászkodhattam, mert Ville közelebb lépett hozzám, miközben kicsit sem leplezve többször is végigmérte a törülközővel fedett testemet.   

-          Elbűvölő vagy, amikor zavarba jössz – nézett végre az arcomra.

Ha lehetséges, még jobban elpirultam, ami Villét halk kuncogásra késztette. Egy végtelennek ható másodpercig csak álltunk a folyosón és egymást bámultuk. Szemei sötéten izzottak, ajkán veszélyes vigyor csillogott, de nem mozdult felém és nem is mondott semmit.

-          Me-megyek, felöltözni – habogtam szégyenlősén, és elszakítva a tekintetemet az övétől, gyorsan besurrantam a szobámba.

Az ajtót becsukva magam mögött, végre ismét normálisan tudtam lélegezni. Úgy látszik ezt a napot se úsztam meg kínos pillanat nélkül, motyogtam halkan miközben magamra kaptam egy fekete leggings-et és egy kopott Iron Maiden-es pólót.

Kicsit félve mentem le a földszintre, mert ismerve Villét, tudtam, hogy nem fogja szó nélkül hagyni a bénázásomat. A férfi a kanapén ült, keresztbe tett lábakkal, lépteim zajára felém fordult és ismét végig nézett rajtam.

-          Tudod, nem zavarna, ha egész nap csak egy türcsibe mászkálnál, de így is mesésen festesz – mondta pimaszul.

-          Sokáig fogom még ezt hallgatni? – kérdeztem meggyötörten.

-          Még egy ideig – kacsintott rám ahogy leültem mellé.

-          Csodálatos lesz.

Ville lágyan felnevetett.

-          Holnap te főzöl – jelentette ki könnyedén.

-          Szóval tényleg csak azért hívtál el, mert jól főzök?

-          Igen, csak a gyomromra gondoltam – ölelte át derekamat – meg reméltem, hogy láthatlak egy szál semmibe mászkálni a házamban.

Az arcán elterülő hatalmas mosoly páratlan volt,

-          Nem szeretem, amikor ilyen vagy – sütöttem le szégyenkezve a tekintetemet.

-          Ugyan már Szívem, mindketten tudjuk, hogy ez nem igaz – adott egy puszit az arcomra.

Majd, mint aki jól végezte a dolgát, teljes nyugalommal dőlt hátra a kanapé támlájára. Haragudni akartam rá, amiért folyamatosan eléri, hogy elpiruljak, de be kellett látnom, hogy igaza van; tényleg élveztem ahogy flörtöl velem, még ha rettentő kínosan is éreztem magam miatta.

-          Utállak – motyogtam halkan és ráhajtottam fejemet a vállára.

-          Én is téged – ölelt át szorosabban.

// Sziasztok Kedveseim!

Nincs csúszás, nincs semmi kifogás, mondani sem mondok semmit csak köszönöm az újabb feliratkozást és a csillagokat meg ilyeneket. Hopsz, mégis van valami; a következő rész a kedvenc fejezetem és tudom, hogy már másikra is mondtam ezt, de valamiért ez áll a legközelebb a szívemhez. 

Rion //