Arcomról
egy pillanat alatt olvadt le az összes szín. Nem törődve a két férfi kutakodó
tekintetével, gyorsan elővettem a telefonomat és szinte rögtön megtaláltam a
cikket, amiben ott volt minden. Képek Vincék megnyitójáról, az utána lévő
buliból, részletek a regényemből és a legvégén a mondat, ami miatt leginkább
rettegtem ettől az egész helyzettől; Ugyan nem ismerjük pontosan, hogyan jöttek
össze, de az biztos, hogy a fiatal Elise-nek nagyon jól fog jönni Ville Valo
hírneve, a közeljövőben megjelenő első könyvéhez.
-
Basszus
– dörzsöltem meg a homlokomat.
-
Drágám,
minden oké? – simogatta meg Ville finoman a vállamat.
Vettem egy nagy levegőt és a maradék erőmmel
igyekeztem lenyelni a felkívánkozó szarkazmusomat.
-
Persze.
Kimegyek rágyújtani.
És
minden további nélkül hagytam ott őket. Nem akartam kiakadni, nem akartam
hisztizni és azon siránkozni, hogy mit fognak rólam gondolni az emberek. Csak
egy nyugodt napot szerettem volna eltölteni a barátommal, akivel ki tudja mikor
lesz lehetőségem újra találkozni, de ez az elképzelésem, egyértelműen halott
ügy volt.
Remegő
kezekkel gyújtottam meg a cigarettámat, és nagyokat pislogva meredtem a
fényárban úszó, mégis sötét utcákra. Kívülről úgy tűnhetett, hogy a tájat
kémlelem, megfigyelem az ablakok mögött megbúvó különálló kis világokat,
hallgatom a sebesen elhajtó kocsik zaját, de talán még azt is nehezen vettem
volna észre, ha a szemben lévő ház, pirosló lángok martalékává válik. Soha nem
vágytam erre, soha nem akartam híres lenni és akkor ott az erkélyen,
füstfelhőbe burkolózva, először láttam tisztán, hogy már nem számít, én mit
akarok. Összejöttem egy rocksztárral, nem sokára megjelenik egy könyvem, és ha
nem is fogok minden újság címlapján szerepelni, lesznek emberek, akik majd
megállítanak az utcán, gratulálnak és Villéről kérdezősködnek.
-
A
picsába – mondtam ki félhangosan.
Annyira
reméltem, hogy lesz még időm jobban felkészülni, összeszedni magam és Villével
is megbeszélni minden apró dolgot, ami a szívemet nyomta, de naiv elképzeléseim
csúfos véget értek. Dühös voltam és csalódott, dühös a világra, mert nem vette
figyelembe a terveimet és csalódott, amiért arra számítottam, hogy minden az én
szám íze szerint fog történni
Talán
már a harmadik cigarettámat szívhattam, amikor Ville kijött hozzám. Hálás
voltam, amiért hagyott nekem egy kis időt megfejteni a gondolataimat, de ennél
jóval többre lett volna szükségem ahhoz, hogy az összes, páni félelemtől
visítozó hangot elhallgattassam a fejemben.
-
Eli,
beszélnünk kell. – Ville hangja komorabban csengett, mint azelőtt bármikor.
-
Tudom.
Lassan
ült le mellém, mozdulatai merevek voltak és érezhetően, legalább annyira ideges
volt, mint én.
-
Miért
nem mondat el reggel, hogy mennyire kiakadtál?
Ráemeltem
tekintetem, arca aggódó volt, vonásai mégis szokatlanul ridegek voltak.
Kérdéséből ítélve Vinc elmesélte neki a telefonbeszélgetésünket, amiért nem
tudtam rá haragudni, én is pont ezt tettem volna a helyében.
-
Mert
nem éreztem szükségét – vallottam be őszintén.
Ville
nagyot sóhajtott, motyogott valamit finnül, ami egyértelműen káromkodás volt
majd fáradtan az arcomra emelte a tekintetét.
-
Eli,
az istenért, miért ilyen nehéz veled?
Kérdésére,
ha akartam se tudtam volna választ adni, ezért úgy döntöttem megpróbálom neki
elmagyarázni miért választottam a hallgatást.
-
Nem
akartam ezzel a beszélgetéssel tölteni az egész napot, veled akartam lenni,
nevetni, összebújni, nem pedig gondokról veszekedni.
Vonásai
kicsit enyhültek, egy pillanatra mintha el is mosolyodott volna, de továbbra is
komoran összpontosított rám.
-
Ezért
inkább magadban tartottad a problémáidat?
-
Igen.
Szerettem
volna, hogy megértené miért döntöttem így. Lehet nem ésszerű halogatni az ilyen
beszélgetéseket, de számomra logikus volt a boldogságomat előrébb helyezni a
szorongásaimmal szemben.
-
És
most sem akarsz erről beszélni – jelentette ki.
Nem
válaszoltam.
-
Eli,
látom rajtad, hogy ki vagy bukva, és tudom, hogy Vincnek se mondtál el mindent.
Nem lehetne, hogy végre nem menekülsz előlem?
Hangja
kezdett dühös lenni, ha értette is miért hallgattam el a belső káoszomat, nem
érdekelte.
-
Nem
menekülök előled Ville, és igen, kivagyok akadva, de majd megnyugszom.
-
És
én soha nem fogom megtudni, hogy mi a bajod pontosan. Mert kizárt, hogy csak az
bánt, hogy kiderült, hogy együtt vagyunk. Hiszen tudtad, hogy ez lesz.
Érzékeny
pontomra tapintott rá, mert tényleg tudtam, hogy ez lesz, csak balga módon nem
törődtem vele. Hülyének éreztem magam, amiért ekkora hatással van rám az új
cikk megjelenése, de közben valahol jogosnak is tartottam a kicsit túlzó
reakciómat.
-
Igen,
tudtam, de más számítani valamire és más, amikor az meg is történik.
Túlságosan
is nyugodt voltam ahhoz képest, mekkora vihar dúlt bennem. Ville ellenben egyre
idegesebb lett, amiért nem tudott belőlem kipréselni egy egyenes választ.
-
Úgy
csinálsz, mintha minden szart összeírtak volna rólad, de a regényedet is éppen
hogy csak megemlítették. Senkinek eszébe se jutott, hogy ezért vagy velem.
Megütközve
néztem rá. Neki kéne a legjobban tudnia, milyen nehezen küzdök meg az új
helyzetekkel, és milyen sok problémám van a csekély önbizalmam miatt. Kezdtem
úgy érezni, hogy csak elbeszélünk egymás mellett.
-
Bocs,
hogy egy nap alatt nem szoktam hozzá, hogy a magánéletemről írnak az újságok –
csattantam fel.
-
Direkt
megkérdeztem, emlékszel? Mondtam neked, hogy írni fognak rólad, rólam és a
kapcsolatunkról.
-
Tudom.
Azt hittem könnyebben fogom viselni, tévedtem.
-
Csodás,
és akkor végre el is mondod miket titkoltál el, vagy veszekedjünk még ezen egy
kicsit?
Szavai
keserű dühöt árasztottak, szeme fakón meredt rám, ismeretségünk óta először
irritált a jelenléte, és ettől majdnem olyan rosszul éreztem magam, mint a sok
negatív gondolattól, amik kiabálva akartak felszínre törni.
Kényszeredetten
felnevettem, nem mintha bármi vicceset találtam volna az elmúlt percekben.
-
Már
úgyis mindegy, szóval miért ne?
És
rázúdítottam mindent; a hírnévtől való ódzkodásomat, hogy nem akarom, hogy
esetleg csak azért vegyék meg az emberek, amit írok, mert a HIM a kedvenc
együttesük, hogy nem akarok kirakatbábú lenni mellette. A bűntudatomat, amiért
nem gondoltam kellően végig mi fog történni, ha lefotóznak minket csókolózás
közben. Az összes félelmemet a rosszmájú megjegyzésektől, a pillanatnyi
elégtételt, amit a családom és ismerőseim felé éreztem, amiért vele vagyok. Nem
hagytam ki semmit.
Dühösen
töröltem ki szememből a felgyülemlett könnyeket, mielőtt azok még végig
folyhattak volna az arcomon, a sírás volt az utolsó dolog, amire akkor vágytam.
Ville
egyetlen szó nélkül hallgatott végig, kifejezéstelen arca nem változott meg,
érzéseit mélyen elrejtette előlem, miközben én ezüst tálcán kínáltam fel neki
az enyéimet. Reméltem, hogy miután megemészti a hallottakat, nyugodtabb
hangvételben folytathatjuk a beszélgetésünket.
-
Azt
hiszem tényleg nem gondoltad végig, mivel jár, ha velem vagy – mondta ridegen.
– De az is lehet, hogy én tévedtem, és mégis túl érzékeny és fiatal vagy az
egész hercehurcához ami az életemhez tartozik.
Döbbentem
néztem a zöld szemébe, azt hittem ezen már túljutottunk, hogy lezártuk ezt a
korkülönbséges vitánkat.
-
Ville,
te most tényleg azzal indokolod a kiakadásomat, hogy huszonnégy éves vagyok?
-
Többek
között igen.
Elképesztett
a viselkedése, alig pár perce avattam be mennyire félek a kritizálástól, és
utána rögtön felhoz ellenem két olyan érvet, amikkel nem tudtam ellenkezni. Túl
érzékeny, túl fiatal, visszhangoztak a szavak a fejemben.
-
Komolyan
ezt gondolod rólam?
-
Eli,
neked is be kell látnod, hogy túlreagálod ezt, egyszerűen éretlenül viselkedsz.
Valami kellemetlen történt veled és ahelyett, hogy beszéltél volna, azonnal
begubóztál, mintha a világ is összedőlt volna körülötted.
Üres
arckifejezéssel hallgattam őt, képtelen voltam felfogni miért nem ért meg.
-
Rendben,
ha így gondold, akkor azt hiszem, én most bemegyek – álltam fel a padról.
Roppant
mód fájtak szavai, úgy éreztem mintha elárult volna, ő aki pontosan tudta
mekkora erőlépés már csak az is, hogy bízni merek benne és vele vagyok, elvárta
volna, hogy zokszó nélkül vészeljem át ezt a napot.
-
Fordíts
csak hátat a problémának, hiszen ez a módszer eddig is olyan jól bevált nálad -
szólt utánam.
Hangjának
támadó éle megállásra késztetett.
-
Nem
a hülye cikkek miatt nem akarod itt lenni, hanem miattad, mert kibaszottul
nincs kedvem tovább hallgatni, hogy milyen fiatal és éretlen vagyok.
-
Tehát
most akkor az egész az én hibám? Mert javíts, ki ha tévedek, de nem emlékszem
rá, hogy belekényszerítettelek volna ebbe a kapcsolatba. Még idejekorán szóltam
róla mivel jár, ha velem vagy, amire te azt mondtad, minden oké lesz, tudod
mire vállalkozol, de ez láthatóan nem így van.
-
Egy
szóval sem mondtam, hogy ez a te hibád lenne.
-
Mégis
itt akarsz hagyni a vitánk közepén, csak mert nem értek veled egyet.
-
Nem,
nem azért hagylak itt mert mást gondolsz, mint én, hanem mert vádaskodsz és meg
sem próbálod megérteni, hogy mit érzek.
-
Basszus
Elise, nem pátyolgathatom a lelkedet örökké, az én életem és lassan a tiéd is
olyan nyomással fog rád nehezedni, ami alatt, ha nem erősödsz meg, fél percig
se fogod bírni. És semmi kedvem végignézni, ahogy egyre rosszabbul és
rosszabbul leszel, hogy aztán egy napon azt mond, bocsi ebből én nem kérek.
Mert a nagy önsajnálatodban elfelejtetted, hogy ez nem csupán téged érint,
hanem engem is. Ha te összeomlasz és újra magadba zárkózol, azzal engem is
összetörsz.
Ahogy
Ville befejezte a mondatot, azonnal rájöttem miért vált ilyen támadóvá a
viselkedése, miért lett ennyire dühös rám amiért felzaklatott a cikkek
megjelenése.
-
Tudod,
én lenyeltem a félelmeimet, csak azért, hogy legyen egy szép napunk, te viszont
már másodszorra sértesz vérig a tieddel. El kéne gondolkoznod azon, hogy tényleg
megbízol-e bennem. Hogy tényleg velem akarsz-e lenni a korom és minden hibám
ellenére is, mert az ahogy most viselkedsz, nem ezt mutatja.
Válaszát
meg se várva, könnyes arccal megfordultam és bementem a lakásba.
Összetörten
rogytam le az ágyamra, miután elindítottam egy Bring Me The Horizon albumot és
térdemet magamhoz ölelve rázkódtam a sírástól. Szinte elviselhetetlen fájdalmat
éreztem a mellkasomban; a mindig biztonságot nyújtó, mosolygós finn énekes, aki
elérte, hogy újra merjek szeretni, hatalmas lyukat vájt a szívembe.
Ennek
ellenére, hittem benne, hogy kettőnk meggyötört lelke, együttesen új erőre
kaphat és csak néhány jelentéktelen forradás fog emlékeztetni minket a régi
időkre. De kezdtem kételkedni benne, hogy Ville is így gondolja. Mert az már
egyértelmű volt, hogy ő közel sem nyílt meg annyira felém, mint ahogy azt én
tettem. Egyébként is nehezen lehetett átlátni a játékos magabiztosságán; még ha
komoly témákról beszélgettünk is, csak ritkán hozta szóba az őt kísértő
szellemeit. Amit meg is értettem, nem vártam el, hogy azonnal vagy egyáltalán
bármikor beavasson az összes apró részletbe, amik hatására a romantikával
táplálkozó férfi, kételkedni kezdett a szerelemben. De jó lett volna, ha
legalább nagyvonalakban elmondja mi történt a múltjában, amiért annyira retteg
attól, hogy elhagyják, hogy gondolkodás nélkül bántja meg az egyébként is
instabil érzéseimet.
Énem
egy kis része vágyott rá, hogy berontson a csukott ajtón és visszavonjon minden
egyes szót, ami elhagyta az ajkát, de a nagyobbik felem tisztában volt vele,
hogy mindkettőnknek szüksége van egy kis időre. Leginkább Villének, aki mint
kiderült koránt sem olyan biztos a kapcsolatunkat illetően, ahogy azt felém
mutatta. Sajnálatos módon épp időből nem állt elég a rendelkezésünkre, már
elmúlt kilenc óra is és ő másnap ilyenkor már rég a hideg finn levegőt fogja
tüdejébe szívni.
Féltem
a bizonytalanságtól ami, miután nyers haragom elpárolgott, átitta minden
sejtemet. Ez a veszekedésünk jóval komolyabb és veszélyesebb volt a két
hónappal ezelőttinél, akkor boldogan, egymást csókolva nyugtattuk le magunkat,
és tartottam tőle, hogy aznap már vajmi kevés okom lesz mosolyogni.
Amikor
meghallottam a hangos zenén átszűrődő ajtónyikorgás hangját, bizakodva, mégis
ijedten kaptam fel a fejemet; azonban Ville helyett csak Vincet láttam meg, aki
gondterhelten tekintett rám. Odament az asztalomhoz, lehalkította a zenét és
leült mellém az ágyra.
-
Jól
vagy? – kérdezte.
Megráztam
a fejemet, mire ő szomorúan elmosolyodott és szorosan magához ölelt. Nem volt
szükség szavakra, mivel veszekedésünk nagy részét biztosan hallotta.
-
Össze
fogja törni a szívemet, ugye? – súgtam.
-
Nem
tudom Eli. Próbáltam vele beszélni, de telefonált és egy majd jövökkel elment
valahova.
-
Jobb
is, legalább kiszellőzteti a fejét.
Csak
bízni tudtam benne, hogy a friss levegő és az, hogy valakivel megoszthatja a
gondolatait rólam és a kapcsolatunkról, pozitívan fog hatni a közös jövőnkre
nézve.
-
Vinc,
nem értem miért csinálja ezt. Tényleg az én hibám lenne? Túl érzékeny vagyok? –
kérdeztem barátomtól.
-
Eli
– sóhajtott fel – nem mondom, hogy nincs valahol igaza Villének, de ezt nem
kellett volna így az arcodba vágnia és belekevernie mindenféle szarságot. Bármi
is lesz majd, ő a hülye ha nem bízik meg benned.
Azt
hittem a könnyeim már rég elapadtak, de legjobb barátom vigasztaló szavaitól
újra sírni kezdtem. Nem tudom mennyi ideig ülhettünk így, én halkan zokogtam és
közben Vinc segítségével próbáltam kisilabizálni a történteket. Tudtam, hogy
nagyot hibáztam amikor nem mondtam el neki milyen rosszul is érintettek
valójában a megjelent fotók, tudtam az is, hogy Villének olyan démonjai vannak
amik valamiért felerősödtek ennek hatására és kételkedni kezdett bennem és az
érzéseiben. Csak azt nem tudtam, mindez milyen változásokat fog hozni az
életemben.
Vinc
csak nehezen akart egyedül hagyni, hiába mondtam el neki többször is, hogy
magányra van szükségem; aggódott értem, de végül engedett kérésemnek és kiment
a szobámból.
Piros
és feldagadt szemmel feküdtem el az ágyamon, és noha egyáltalán nem voltam
álmos, ruháimat le se véve bújtam be a takaró alá és hogy ne bolonduljak bele
az csönd nyomasztó morajába, elindítottam egy régebbi Linkin Park albumot a
telefonomon. Az ismerős dallamok, amik számtalan alkalommal segítettek át a
kamaszkori szorongásaimon, aznap este is ellazítottak, a dühös basszus és
Chester kiabálása olyan volt nekem, mint a nyugtató neve legális és sokkal
egészségesebb helyettesítője. De hiába is lettek kiegyensúlyozottabbak a
gondolataim, egyszerűen nem tudtam kiverni a fejemből azt a páni félelmemet, hogy
Ville már csak a táskájáért fog visszajönni, mert túl éretlennek és sérültnek
tart magához. Újra és újra végigjátszottam magamban a vitánkat, és sehogy sem
tudtam megfejteni kinek és mennyire volt igaza, mert hiába éreztem sértettséget
Ville szavai miatt, be kellett látnom, hogy az ő nézőpontjából valahol önzően
viselkedtem. De mivel olyan keveset tudtam a múltjának erről a részéről, így
azzal sem lehettem tisztában, hogyan fogja érinteni, ha eltitkolom előle az
érzéseimet. A csapongó gondolataimmal való küzdelem borzasztóan kifárasztott,
és mire az utolsó szám is elhalkult, már szinte aludtam, és csak félig fogtam
föl, hogy egy új album intróját hallgatom.
A
fülemben még mindig szóló zenétől, nem hallottam meg amikor Ville bejött a
szobába és csak akkor eszméltem rá jelenlétére, mikor lágyan végigsimított a
csupasz karomon. Kissé riadtan ébredtem fel, hirtelen nem is hol vagyok
pontosan, majd ahogy kinyitottam a fájó szemem, és megpillantottam Villét,
minden kitisztult előttem. A veszekedésünk, a cikkek és az önmarcangolásom
emlékei egyszerre tódultak az álomittas agyamba. Lassan felültem, hátamat a
falnak támasztottam, kihúztam a fülhallgatómat és félve néztem fel az előttem
álló férfira.
Soha
nem láttam még ilyennek őt, arca elgyötört és fáradt volt, érzelmek tömkelege
táncolt a szemében, mégse tudtam volna megmondani, hogy mi jár a fejében. És
ak
kor csapott meg az alkohol semmivel össze nem téveszthető édeskés illata, ami
keveredve a dohány szúrós szagával, csak még émelyítőbb volt számomra. Újabb
dolog miatt aggódhattam; vajon mennyit ivott Ville? Miattam feladta a nem lesz
többet részeg elvét? Tudtam milyen fontos neki, hogy amennyire csak tud tiszta
maradhasson és utáltam volna, ha a vitánk miatt megszegi a magának tett
ígéretét. Az ablakokon beáradó fény hajnalt sejtetett, tehát az egész éjszakát
máshol töltötte, bőven adva neki időt arra, hogy túl sok sört fogyasszon el. Ha
nem rettegtem volna a válaszától és attól, hogy ez lesz utolsó beszélgetésünk,
illetve nem éreztem volna magam vérig sértve, bizonyosan rákérdeztem volna a
dologra, de ezekkel a különböző érzésekkel a mellkasomban, inkább a némaságot
választottam.
-
Szívem
beszélhetünk? – kérdezte rekedten, félénkséggel a hangjában.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése