// zero //

Május 23. München.

Az adrenalinnal telített vérem úgy száguldozott az ereimben, mintha akkor ugrottam volna ki egy ezer méter magasban szárnyaló repülőgépből, és csak másodpercek választanának el a földet éréstől, pedig csak a lakásunk konyhájában voltam, és vívtam meg egy újabb, gyerekes harcomat az anyámmal.

Borzasztóan untam már a folyamatos veszekedéseinket, utáltam, hogy minden döntésemben a hibákat kereste, hogy még mindig úgy kezelt, mintha tizenhárom éves lennék. Tudtam, hogy csak óvni akart a csalódásoktól, megvédeni az elkerülhetetlen fájdalomtól, és talán pont emiatt voltam rá a kelleténél jóval dühösebb. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha észreveszi, milyen rettenetes állapotban vagyok, és mekkora megpróbáltatás számomra minden reggel kimászni az ágyból, de ő is elhitte, hogy az arcomra fagyott mosoly mögött valós boldogság rejtőzik. Mentségére legyen mondva, látta az életemben lezajlott változásokat: hogy már egyetlen barátom sem jött át hozzánk, hogy soha nem mentem el esténként szórakozni, és még a szokásosnál is több időt töltöttem a szobám magányában, de mint annyiszor, akkor is félreértelmezte a jeleket. Azt hitte a könyveim fölé görnyedve készülök a szakdolgozatom megírására, és csak a tanulás miatt szorult háttérbe a szociális életem. Valahol még büszke is volt rá, hogy az egy szem lánya ekkora áldozatokat hoz a diplomája érdekében és nem veszi félvállról a tanulmányait. És bármennyire is téves volt ez a következtetése, végül is ennek köszönhettem, hogy hosszas huzavona után beletörődött abba, hogy pár hónap erejéig egy másik országban fogok élni. Kevés olyan dolog volt amiben teljesen támogatott volna, de a tanulás egyike volt ezeknek, így miután sokadszorra mondtam el neki, hogy mennyivel könnyebben tudnék az írásra koncentrálni, ha abban a városban élhetnék, ahol a nagy írók és költők töltötték mindennapjaikat, nehezen ugyan, de rábólintott a nyári tervemre. Nem volt felhőtlenül boldog tőle, de nekem ez is tökéletesen megfelelt, mert az igazat megvallva, a beleegyezése nélkül is elmentem volna Münchenből, de nem akartam haragban elválni tőle, nem akartam még egy éket verni az egyébként is ingatag kapcsolatunkba.

Persze, ha észrevette volna a jeleket, ha közelebb álltunk volna egymáshoz, elmondhattam volna neki a teljes igazságot, hogy nem bírtam már tovább játszani a szerepemet, úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem, mintha nem irritálna már csak a gondolata is annak, hogy élnem kell. Nyomorúságos év állt a hátam mögött, napról napra egyre jobban szakadtam ki a világ zajos forgatagából, szinte remeteként éltem, ráncos aggastyánnak éreztem magam, holott épp csak, hogy huszonnégy éves múltam. A fájdalom, ami egész testemet fogságban tartotta, csak azért nem tudta teljesen átvenni az agyam fölötti irányítást, mert valami csoda folytán akadt egy ember, aki nem menekült el mellőlem, aki nem ette meg az arcomon játszó hamis mosolyokat, és az ajkaimról legördülő féligazságokat. Vincent a legsötétebb pillanataimban is mellettem maradt, és amikor pár hete tarthatatlanná vált a helyzetem, és csak egy hajszál választott el a fulladástól, a lehető legjobb mentőmellényt dobta le elém. Felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá pár hónapra, vagy legalább addig, amíg befejezem a szakdolgozatomat.

Vinc borzalmasan aggódott értem, és végre én is elkezdtem aggódni saját magamért. Mert hiába is voltam tudatában az egyre mélyülő depressziómnak, valahol normálisnak találtam, hogy nem beszélgetek az emberekkel, hogy bábuként mozgatom a végtagjaimat, és minden tervem, álmom, amiért valaha harcoltam, érdektelenné vált számomra. Céltalanul léteztem, és valami furcsa, nyakatekert módon még élveztem is, hogy a saját kis világomban vagyok, elzárkózva azoktól a dolgoktól, amik újra darabokra szaggathatnának. Kényelmes volt a fejemben lévő üresség mögé rejtőzni, és nem betegségként, csak szükséges rosszként kezelni az állapotomat. Hamis biztonságérzetem miatt csak hosszú, könnyekkel terhes folyamat árán jöttem rá, hogy ha valaha is szeretnék egy, a régihez hasonlatos életet kialakítani, akkor mindenképp Londonba kell mennem. Mert München egyértelműen felőrölt. Tényleges változásra vágytam, nem akartam tovább a különböző félelmeim között cikázva szenvedni, nem akartam egyedül lenni, és a halovány remény, amit Vinc adott nekem, pont elég volt ahhoz, hogy erőt merítsek az első lépés megtételéhez. Mert még a mélyen gyökeredző szorongásaim, és a velem született pesszimizmusom ellenére is bíztam abban, hogy ha fizikailag is közel leszek hozzá, sikerülni fog magam mögött hagyni a folyamatosan nyomomban loholó, sötét árnyakat.

Már csak attól, hogy elkezdtem kiválogatni a könyveimet és ruháimat, is roppant mód javult kedélyállapotom, és hónapok óta először valami boldogság félét véltem felfedezni a hangomban. A tudat, hogy heteken belül magam mögött hagyhatom a várost, aminek szinte minden pontja rossz emlékeket idézett elő bennem, kellemes izgatottsággal töltött el. És a szobám rejtekében, ahol senki sem látott, végre őszinte mosoly jelent meg az ajkaimon. 

// Hát eljött ez is, végre kiraktam az előhangot és a bloggal is nagyjából készen lettem, nem vagyok vele teljesen elégedett, de egyelőre tökéletes lesz.

Nem mondom, hogy ez egy világmegváltó történet lesz, hiszen nem is annak készült, de azért remélem a legtöbb olvasónak tetszeni fog Elise éltében való kalandozás.

Külön köszönetet szeretnék mondani Thea Quincey-nek aki volt olyan kedves és átolvasta és kijavította a hibáimat. 

Még annyit, hogy építő jellegű kritikát szívesen fogadok itt is és minden más közösségi oldalamon. 

Orion //