// one //

Június 14, London

Már három hete voltam Vincentél, és minden sokkal jobban alakult, mint ahogy arra eredetileg számítottam. Eleinte féltem tőle, hogy kínos lesz vele együtt élni, mert hiába is voltunk már két éve legjobb barátok, ez csak a második alakalom volt, hogy személyesen is találkoztunk egymással, így jogosan tartottam az esetleges súrlódásoktól, de hamar kiderült, hogy félelmeim alaptalannak bizonyultak. Vinc szinte tökéletes lakótárs volt. Ugyanazzal a lelkesedéssel beszélgettük végig az éjszakákat, mint amikor több száz kilométerre voltunk egymástól, és ha lehetséges, még közelebb kerültünk a másikhoz. Az első pár napban barátom mindent megtett azért, hogy otthonosan érezzem magam az új környezetben, megmutatta a kedvenc éttermeit és boltjait, elvitt néhány nevezetességhez, bejártuk a British Museum valamennyi termét és hosszúra nyúló filmezéseket tartottunk. Határozottan jól éreztem magam nála, vele és a kezdetben fakó optimizmusom, erősebb volt, mint valaha. Szinte kézzelfogható volt a személyiségemben végbement változás, már pár nap után eltűnt a halántékom mögött lüktető tompa halálvágy, átadva a helyét egy kellemesen bizsergető érzésnek, aminek létezésére már nem is emlékeztem. 

Miután már hozzászoktam barátom lakásához, és kiismertem magam a környéken, Vinc egyre több időre hagyott egyedül, hogy a pár utcára lévő műtermében dolgozzon. A szokásosnál is kevesebbet beszélt az aktuális munkájáról, ha rákérdeztem min ügyködik éppen, csak titokzatosan mosolygott és azt mondta, hogy majd meglátom, de ne féljek, tetszeni fog, én pedig ráhagytam a dolgot. Míg Vinc a vásznaival volt elfoglalva, én a könyveimet bújtam és azon voltam, hogy minél hamarabb végezzek a szakdolgozatommal, aminek még a felénél sem jártam.

Könnyedén szoktam bele ebbe az új, az addiginál sokkal jobb életembe, élveztem, hogy délelőttönként együtt reggelizünk, hogy Vinc csak egy karnyújtásnyira van tőlem, ha szükségem van rá. Nem kellett attól tartanom, hogy anyám valami semmiségen felkapja a vizet és rikácsolva adja tudtomra, hogy megint rosszul döntöttem. Nem is tudom, mikor voltam utoljára olyan nyugodt, mint azokban az első hetekben amit Vincentnél töltöttem, boldogságomat még az sem igazán zavarta, hogy barátom ismerősei rendszeresen felugrottak hozzá meginni egy üveg sört és dumálni a semmiről, az élet nagy dolgairól. Néhány alkalom kivételével ilyenkor inkább visszavonultam a szobámba, mert hiába is éreztem sokkal jobban magam, mint Münchenben, továbbra is nehezen kezeltem, ha új emberekkel kellett megismerkednem.  Egyedül Mason, Vinc egyik legrégebbi barátja volt az, aki mellett nem éreztem magam rosszul, a személyiségében volt valami légiesség, amitől még nekem is megeredt a nyelvem és ha nem is engedtem fel teljesen a közelében, őszintén élveztem a társaságát. A többiekkel viszont távolságtartó és félénk voltam, pár szónál többet soha nem szóltam egyszerre, csak feszülten tördeltem az ujjaimat és azt vártam, mikor lehetünk megint kettesben Vincenttel. Szerencsére Vinc nem vette rossz néven, hogy nem szívesen maradok kint a haverjaival, pontosan értette milyen nehezen tudok visszarázódni abba az életbe, amit az elmúlt egy évben elvesztettem. Ezért volt, hogy nem is szólt, ha valaki átjött hozzá, és csak akkor tudtam meg, hogy többen vagyunk a lakásban, amikor kimentem egy pohár üdítőért és a nappaliban két ismeretlen fazon beszélgetett Vincenttel.

Azon az átlagosnak induló hétfői napon is hasonló dolog történt, azzal az apró különbséggel, hogy legjobb barátom nem akarta, hogy szokásomhoz híven a szobámban gubbasszak.

Ébredés után szemernyi kedvem sem volt könyvekkel, szerelmes versekkel és elemzésekkel foglalkozni, leginkább azért, mert aznap jelent meg a Brave Ones új albuma, amire már jó fél éve vártam. Az előző két lemezüket imádtam, dalaik tele voltak friss és ötletes megoldásokkal, hamar a kedvenceimmé váltak, így izgatottan ültem le meghallgatni min dolgoztak a próbateremben és a stúdióban. Reményem, hogy jó zenét fogok hallani, hamar tovaszállt. A lemez a szó minden értelmében borzalmas volt. Nem szokott zavarni, hogy egy együttes új stílusokat próbál ki vagy eltér a már megszokott hangzásvilágtól, általában élveztem az újításokat, de ez sajnos nem vonatkozott a Brave Ones albumára. Könnyed, mainstreames hangzást akartak elérni, de a dallamok nem ragadtak meg bennem, túl zavarosak és idegesítőek voltak ahhoz, hogy fülbemászóak legyenek. Dühös voltam, amiért ennyire félvállról vették a szövegeket és a hangszerelést, utáltam őket az ócska riffekért és a szinte hallhatatlan dobokért.  Érezhető volt, hogy nem fektettek túl sok energiát a dalszerzésbe, olyan egyszerű akkordokat használtak, amiket egy, azóta már feloszlott, nevesincs fiúbanda számában hallottam utoljára. Mégis, mindezen hibák ellenére szeretni akartam a dalokat, de egyszerűen képtelen voltam rá, már az is nehezemre esett, hogy az album végéig kitartsak. Ugyan már többször is előfordult velem, hogy első hallásra utáltam egy bandát vagy egy számot, majd idővel megszerettem őket, de éreztem, hogy itt ez a veszély nem fenyeget. Olyan silány minőségű volt a zenéjük, hogy még arra is több esélyt láttam, hogy a Thousand Suns lesz a kedvenc Linkin Park albumom, mint hogy valaha is megkedveljem ezeket a dalokat.

Elmondhatatlanul csalódott voltam. Szükségem volt végre valami olyan zenére, ami után nem marad rossz íz a nyelvem alatt, így beraktam a Queens of the Stoneage - Song for the Deaf című albumát.  A második szám után egyre jobban éreztem magamat, a gondolataim már nem csak a Brave Ones körül forogtak, szárnyaikat kitárva, szabadon repültek a zene ritmusával. Elvesztem a füstös pincéket idéző riffek világában, élveztem a csapongó dallamokat, és a dobok diktálta feszes tempót. Közhelyesnek hangozhat, de számomra a zene olyan éltető erő volt, ami nélkül aligha tudtam volna létezni. Segített kiszakadni a világból, ha épp nem volt miért mosolyognom, ott volt velem, amikor pirosló arccal nevettem, és még ha néha hozott is kellemetlen perceket az életembe, Vinc barátsága mellett a zene volt az a kapaszkodó, aminek köszönhetően nem fulladtam bele az önsajnálatomba.

Mikor már elfejtettem a nem várt csalódásomat és befészkeltem magam a torzítók közé, egy integető kéz árnya suhant el az arcom előtt. Ijedten felsikkantottam és lekaptam a fejhallgatómat. 

-          Mond csak Vincent, normális vagy? Miért nem tudsz ilyenkor békén hagyni? – ripakodtam rá barátomra.

-          Nem akartalak megijesztetni, de mivel ordítva hallgatsz zenét, máshogy nem tudom felhívni magamra a figyelmedet. – Szavai ellenére, láthatóan egyáltalán nem zavarta, hogy a frászt hozta rám.

Válaszra se méltattam gúnyolódását, bár volt igazság abban, amit mondott, mert tényleg csak teljes hangerővel tudtam igazán élvezni a zenehallgatást, de ezt semmi pénzért nem ismertem volna el.

-          Amúgy csak azért jöttem, hogy szóljak, jött egy vendégünk – mosolyodott el.

Úgy mondta, mintha ez olyan nagy dolog lenne, mintha bármikor is izgatott volna, hogy valami furcsa szerzet, akit kitudja hol szedett össze felugrott hozzá.

-          Aha – feleltem neki rezignáltan. – Vincent, nálad szinte folyton vendégek vannak, mondj valami újat és hagyj békén.

-          Vele még nem találkoztál, de biztos forrásból tudom, hogy kedvelni fogod.

Mosolyában volt valami idegesítő, és ismertem már annyira, hogy tudjam ez rám nézve csak rosszat jelenthet.

-          Aha – ismételtem önmagam.

-          Eli, mutass egy kicsit több érdeklődést a kedvenc finn énekesed felé.

Nem kellett sokat agyalnom azon, hogy kire célozhatott, nem túl sok finn énekes tartozott bármikor is a kedvenceim közé. Döbbenten meredtem rá és arra gondoltam, hogy az a kevéske maradék esze is elment, ami volt neki.

-          Látom, nem hiszel nekem. 

-          Nem igazán – válaszoltam.

-          Pedig komolyan beszélek, Ville Valo épp a nappaliban ül, és alig várja, hogy találkozzon veled – hangsúlyozta ki az énekes nevét.

Igaz, hogy már sokszor sikerült csőbe húznia, de azt még ő sem gondolhatta komolyan, hogy el fogom hinni neki, hogy a HIM együttes frontembere kint ül a nappaliban és majd megeszi a fene, hogy láthasson engem. Rosszul esett, hogy ennyire alábecsült.

-          Figyelj - kezdtem bele unottan -, ha már itt van, és persze miért is ne lehetne épp itt, elmondanád neki, hogy a dalszövegei félelmetesek és most már igazán találhatna magának egy új témát, mert párkapcsolatokról énekelni már nem menő, plusz a gitárosukat is igazán kirúghatnák, köszi. 

-          Szerintem te is elmondhatod neki Elise, ugyanis imádatod tárgy… 

-          Köszi Vincent – szakítottam félbe -, de majd akkor szólj ha Beni van itt, nála lejjebb nem adok. Addig is hagyjál, mert nagyon nincs most ehhez hangulatom.

Láttam rajta, hogy szíve szerint még folytatná, de csak mosolyogva megrázta a fejét, morgott valamit, ami túl halk volt ahhoz, hogy megérthessem, majd kiment a szobából. Nem úgy tűnt, mintha komolyabban megrázta volna, hogy nem rohantam ki fejvesztve keresni Villét, aki állítólagosan a nappaliban várakozott, bár valószínűleg jobban örült volna neki, ha sikítozni kezdek és könnyektől zavaros tekintettel borulok a nyakába, amiért összehozta életem legszebb perceit, amire évek múltán is meghatódva fogok visszagondolni.  Miután újra feltettem a fejhallgatómat és elindítottam a stoner banda zenéjét, azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon honnan vette ezt az eszement ötletét. Hamar rájöttem, hogy úgy egy hónapja, amikor még Németországban voltam, meséltem neki a kínos kamaszkori rajongásaimról, hogy mennyire szerelmes voltam minden hosszú hajú énekesbe és színészbe, köztük persze Ville Valoba is, aki tizenhat éves korom környékén rendszeres szereplője volt az éber álmodozásaimnak. Igazi tini szerelem volt, kivágott cikkekkel és töménytelen poszterrel, amik a szobám falát díszítették. Kicsit megkésettnek találtam ezt a tréfaszerű valamit, amit Vincent kieszelt ellenem, pár évvel korábban biztos sokkal hevesebben reagáltam volna, ha valaki azt mondja, csak egy fal választ el Villétől, és gondolkodás nélkül mentem volna ki hozzá.

Barátom szerette ugratni az embereket, különösen engem. Eleinte még sokkal hiszékenyebb voltam vele szemben, megismerkedésünk után elhitette velem, hogy van egy dedikált Beatles albuma, amit szívesen nekem adna. Természetesen teljesen belelkesültem, és két napig fűnek-fának ezzel dicsekedtem. Persze nem volt ilyen albuma, csak épp unatkozott és úgy gondolta, milyen jó móka lenne engem megviccelni, mindenesetre én nem nevettem rajta. Az eset után jóval óvatosabb voltam, de még így is rengeteg meséjének dőltem be, ami roppant mód mulattatta Vincentet.

Miután a végére értem a Song for the Daef-nek, és visszatérem a valóságba, már nem is emlékeztem rá, hogy egy órája miért is kényszerültem terápiás zenehallgatásra. Sajnos békés állapotom nem tartott túl sokáig, amint elkezdtem azon agyalni, mihez is kezdjek az időmmel, azonnal eszembe jutottak a Braves Ones kiábrándító dalai. Agyam rögtön reagált, az addig pihenő idejüket töltő idegeim cikázni kezdtek, és hiába villogott tömérdek piros lámpa azt jelezve, hogy álljanak meg, fölösleges így sietni, már nem volt visszaút. Robbantam. Már amikor a végére értem az albumuknak is tudtam, hogy előbb vagy utóbb mindenképp ki fogok akadni. Minden porcikámmal rajongtam a zenéért, és ez a mélyen gyökeredző szenvedély néha abban nyilvánult meg, hogy hangosan, elkeseredett dühvel zúdítottam rá a világra a véleményemet. Vincenttel is így ismerkedtem meg; egy internetes fórumon szidtam valami ócska pop énekest, ami felkeltette Vinc érdeklődést, először csak különböző együttesekről beszélgettünk, és hamar rájöttünk, nem csak a zenéről gondolkozunk hasonlóan, de a humorunk is tökéletesen illeszkedik a másikéhoz. Aztán szép lassan megismertük egymást, beszélgetéseink rendszeressé váltak és szinte észrevétlenül lettünk barátok. Megtaláltam benne azt a személyt, aki mellett nem kellett semmiféle szerepet játszanom, mert minden hibámmal és tökéletlenségemmel együtt is elfogadott olyannak amilyen vagyok. Művészlelkekként támogattuk, eltérő látásmódunkkal pedig kiegészítettük egymást és mindig ott voltunk, ha a másiknak szüksége volt ránk. Veszekedéseink illékonyak voltak, komoly vita sem igazán volt közöttünk, ha barátságunk párkapcsolat lett volna, bizonyára mindenki irigykedve figyelte volna milyen könnyedén tudunk együtt élni. Sokan azt is hitték, hogy Vinc nem csak a lakását, de az ágyát is megosztja velem, ami mind Vincent, mind számomra abszurd gondolat volt. Testvérként tekintettünk egymásra és egyetlen alkalmat kivéve fel sem merült bennünk, hogy egy másik szintre kéne emelnünk a kapcsolatunkat.      

Beletúrtam hosszú, sötét hajamba, majd fennhangon szitkozódva álltam fel a székemből, azzal az eltökélt szándékkal, hogy kimegyek barátomhoz és elsírom neki, mennyire elegem van a zeneipar ocsmány világából. De arra egyáltalán nem számítottam, hogy a szobámból kilépve, nem csak Vincentet fogom a nappaliban találni.

// Itt van az első rész, nem mond ugyan sokat a történetről, de mindent a maga idejében. 
Szeretném megköszönni a két feliratkozót és az egyéb pozitív visszajelzéseket, nagyon hálás vagyok nektek :) 
És ha esetleg nem lenne világos, a Brave Ones egy nemlétező együttes, szóval senki ne keresse a bénára sikeredett albumukat. 

Köszönöm, hogy elolvastátok!
Orion //

// zero //

Május 23. München.

Az adrenalinnal telített vérem úgy száguldozott az ereimben, mintha akkor ugrottam volna ki egy ezer méter magasban szárnyaló repülőgépből, és csak másodpercek választanának el a földet éréstől, pedig csak a lakásunk konyhájában voltam, és vívtam meg egy újabb, gyerekes harcomat az anyámmal.

Borzasztóan untam már a folyamatos veszekedéseinket, utáltam, hogy minden döntésemben a hibákat kereste, hogy még mindig úgy kezelt, mintha tizenhárom éves lennék. Tudtam, hogy csak óvni akart a csalódásoktól, megvédeni az elkerülhetetlen fájdalomtól, és talán pont emiatt voltam rá a kelleténél jóval dühösebb. Minden sokkal egyszerűbb lett volna, ha észreveszi, milyen rettenetes állapotban vagyok, és mekkora megpróbáltatás számomra minden reggel kimászni az ágyból, de ő is elhitte, hogy az arcomra fagyott mosoly mögött valós boldogság rejtőzik. Mentségére legyen mondva, látta az életemben lezajlott változásokat: hogy már egyetlen barátom sem jött át hozzánk, hogy soha nem mentem el esténként szórakozni, és még a szokásosnál is több időt töltöttem a szobám magányában, de mint annyiszor, akkor is félreértelmezte a jeleket. Azt hitte a könyveim fölé görnyedve készülök a szakdolgozatom megírására, és csak a tanulás miatt szorult háttérbe a szociális életem. Valahol még büszke is volt rá, hogy az egy szem lánya ekkora áldozatokat hoz a diplomája érdekében és nem veszi félvállról a tanulmányait. És bármennyire is téves volt ez a következtetése, végül is ennek köszönhettem, hogy hosszas huzavona után beletörődött abba, hogy pár hónap erejéig egy másik országban fogok élni. Kevés olyan dolog volt amiben teljesen támogatott volna, de a tanulás egyike volt ezeknek, így miután sokadszorra mondtam el neki, hogy mennyivel könnyebben tudnék az írásra koncentrálni, ha abban a városban élhetnék, ahol a nagy írók és költők töltötték mindennapjaikat, nehezen ugyan, de rábólintott a nyári tervemre. Nem volt felhőtlenül boldog tőle, de nekem ez is tökéletesen megfelelt, mert az igazat megvallva, a beleegyezése nélkül is elmentem volna Münchenből, de nem akartam haragban elválni tőle, nem akartam még egy éket verni az egyébként is ingatag kapcsolatunkba.

Persze, ha észrevette volna a jeleket, ha közelebb álltunk volna egymáshoz, elmondhattam volna neki a teljes igazságot, hogy nem bírtam már tovább játszani a szerepemet, úgy tenni, mintha minden rendben lenne velem, mintha nem irritálna már csak a gondolata is annak, hogy élnem kell. Nyomorúságos év állt a hátam mögött, napról napra egyre jobban szakadtam ki a világ zajos forgatagából, szinte remeteként éltem, ráncos aggastyánnak éreztem magam, holott épp csak, hogy huszonnégy éves múltam. A fájdalom, ami egész testemet fogságban tartotta, csak azért nem tudta teljesen átvenni az agyam fölötti irányítást, mert valami csoda folytán akadt egy ember, aki nem menekült el mellőlem, aki nem ette meg az arcomon játszó hamis mosolyokat, és az ajkaimról legördülő féligazságokat. Vincent a legsötétebb pillanataimban is mellettem maradt, és amikor pár hete tarthatatlanná vált a helyzetem, és csak egy hajszál választott el a fulladástól, a lehető legjobb mentőmellényt dobta le elém. Felajánlotta, hogy költözzek oda hozzá pár hónapra, vagy legalább addig, amíg befejezem a szakdolgozatomat.

Vinc borzalmasan aggódott értem, és végre én is elkezdtem aggódni saját magamért. Mert hiába is voltam tudatában az egyre mélyülő depressziómnak, valahol normálisnak találtam, hogy nem beszélgetek az emberekkel, hogy bábuként mozgatom a végtagjaimat, és minden tervem, álmom, amiért valaha harcoltam, érdektelenné vált számomra. Céltalanul léteztem, és valami furcsa, nyakatekert módon még élveztem is, hogy a saját kis világomban vagyok, elzárkózva azoktól a dolgoktól, amik újra darabokra szaggathatnának. Kényelmes volt a fejemben lévő üresség mögé rejtőzni, és nem betegségként, csak szükséges rosszként kezelni az állapotomat. Hamis biztonságérzetem miatt csak hosszú, könnyekkel terhes folyamat árán jöttem rá, hogy ha valaha is szeretnék egy, a régihez hasonlatos életet kialakítani, akkor mindenképp Londonba kell mennem. Mert München egyértelműen felőrölt. Tényleges változásra vágytam, nem akartam tovább a különböző félelmeim között cikázva szenvedni, nem akartam egyedül lenni, és a halovány remény, amit Vinc adott nekem, pont elég volt ahhoz, hogy erőt merítsek az első lépés megtételéhez. Mert még a mélyen gyökeredző szorongásaim, és a velem született pesszimizmusom ellenére is bíztam abban, hogy ha fizikailag is közel leszek hozzá, sikerülni fog magam mögött hagyni a folyamatosan nyomomban loholó, sötét árnyakat.

Már csak attól, hogy elkezdtem kiválogatni a könyveimet és ruháimat, is roppant mód javult kedélyállapotom, és hónapok óta először valami boldogság félét véltem felfedezni a hangomban. A tudat, hogy heteken belül magam mögött hagyhatom a várost, aminek szinte minden pontja rossz emlékeket idézett elő bennem, kellemes izgatottsággal töltött el. És a szobám rejtekében, ahol senki sem látott, végre őszinte mosoly jelent meg az ajkaimon. 

// Hát eljött ez is, végre kiraktam az előhangot és a bloggal is nagyjából készen lettem, nem vagyok vele teljesen elégedett, de egyelőre tökéletes lesz.

Nem mondom, hogy ez egy világmegváltó történet lesz, hiszen nem is annak készült, de azért remélem a legtöbb olvasónak tetszeni fog Elise éltében való kalandozás.

Külön köszönetet szeretnék mondani Thea Quincey-nek aki volt olyan kedves és átolvasta és kijavította a hibáimat. 

Még annyit, hogy építő jellegű kritikát szívesen fogadok itt is és minden más közösségi oldalamon. 

Orion //