// twenty four //

A kávézóba belépve egy barátságos, melegséget árasztó üzlet fogadott, ahol szinte azonnal kiszúrtam Owent, aki egy régies, barna fotelben üldögélt és az asztalon lévő laptopját nyomkodta. Vettem egy nagy levegőt, elsuttogtam magamnak, hogy minden remekül fog menni és mire észbe kaptam már a göndör hajú férfi kezét szorongatva mutatkoztam be. Owen mosolya kedves, hangja fesztelen volt. Alig pár évvel lehetett idősebb nálam, amit valamiért megnyugtatónak éreztem. Rendeltem magamnak egy tejeskávét és zavartan mocorogtam, az egyébként nagyon is kényelemes fotelben.

-          Ne haragudj, ha kínos leszek, nem igazán csináltam még ilyet – mondtam Owennek.

-          Semmi gond, csak beszélgetni fogunk, és szólj bátran, ha zavar valami.

És ezzel elkezdődött első, de reményeim szerint korántsem az utolsó interjúm. Először mindenféle átlagos dologra volt kíváncsi, mint, hogy miért költöztem ide, mikor kezdtem el írni és egyébként is ki vagyok én. Igyekeztem értelmes, de nem túl terjengősen válaszolni; szakdolgozatot írtam, a legjobb barátomnál élek és a többi. Rettentően furcsa érzés volt egy vadidegennek mesélni magamról, még akkor is, ha semmi mélyebb, igazán személyes témát sem érintettünk. Tizenvalahány perce ülhettünk egymással szemben és kezdtem feloldódni, már nem piszkáltam a körömágyamat és a szavak is egyre gördülékenyebben hagyták el az ajkaimat. Kérdezett a sok levélről és gratulációról amik az első fejezet megjelenése után, szinte robbanás szerűen árasztották el az összes oldalamat.

-          Őszintén szólva, egyáltalán nem számítottam rá, hogy ez fog történni, eleinte mindenkinek válaszoltam, de már nagyon elúsztam és néha egy köszönömöt se tudok írni.

-          Térjünk rá a regényedre, elég érzékeny témát választottál és még egy férfi bőrébe is belebújtál. Mennyire terhelt meg érzelmileg az írás? – váltott irányt a beszélgetésünkön Owen.

Egy rövid szünet után, míg összeszedtem a gondolataimat, viszonylag részletesen elmeséltem, hogyan jutott eszembe ez az ötlet, és hogy milyen sok időt töltöttem el kutatással, hogy hány különböző emberrel beszéltem, akik már megpróbáltak véget vetni az életüknek.

-          Voltak nehezebb részek, amikor kicsit beszippantott a történetem, de olyankor mindig valami vidámabb zenét hallgattam, ami az írásnak ugyan nem tett jót, de a lelkemnek igen. A szemszöggel pedig tényleg megszenvedtem, féltem is hogy nem lesz elég hiteles.

Először tényleg furcsa volt egy férfi szemszögéből írni, ezen javítottam talán a legtöbbet mielőtt lefordítottam a történetet, de Vinc majd Dan hathatós segítségével, úgy éreztem sikerült elhagyni a szerintük túl lányos szófordulatokat, és visszaadni Ian gondolatait.

Kicsit több, mint egy órát beszélgettünk, és úgy éreztem, jól vettem az akadályokat és csak vállalhatóan voltam kínos, nem mondtam badarságokat és nem is dadogtam.

Owen megígérte, hogy átküldi a kész anyagot, ami csakis abban az esetben kerül ki az oldalra, ha én rábólintok, és ettől sokkal jobban éreztem magam.

Megkönnyebbülten indultam el a hazafelé. Rágyújtottam egy cigarettára és miután írtam egy rövid üzenetet Vincentnek, felhívtam Villét.

-          Na, élsz még Szívem? – kérdezte mosolygós hangon.

-          Túléltem igen.

Címszavakban, de azért kellő részletességgel beszámoltam neki mindenről, Ville figyelmesen hallgatott és kedvesen megvárta, hogy befejezzem és csak utána dörgölte az orrom alá, hogy ő megmondta, hogy nem lesz semmi extra és teljesen fölöslegesen rettegtem. Kénytelen kelletlen adtam neki igazat, tényleg jóval könnyebb volt, mint ahogy én azt a fejemben elképzeltem.  Még beszéltünk néhány percet, majd le is tettük a telefont, mert Villének, mint általában akkor sem volt túl sok szabadideje.

Már megint majdnem egy hónapja nem találkoztunk. Két hónapja alkottunk egy párt, mégis csak két hetet töltöttünk el együtt. Nehéz volt elviselni a köztünk lévő távolságot, de egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy emiatt külön utakra kéne térnünk. Már túlságosan is ragaszkodtam hozzá, jobban, mint addig bárkihez is tettem. Fogalmam sem volt róla, mit tartogat számunkra a mindig bizonytalan jövő, nem tudtam mikor láthatom őt újra, de bíztam benne, hogy idővel majd kitalálunk valami megoldást, mert hosszú távon túlságosan nagy szenvedés lett volna mindkettőnk számára egy ilyen kapcsolat.

Szombat délután, az előző este elfogyasztott boroktól kicsit nyűgösen ültem az ágyamon, és ha bár már reggel óta ébren voltam, még mindig a pizsamám volt rajtam. Úgy terveztem, hogy az egésznapot, édes semmittevéssel fogom tölteni; elolvasok minden olyan cikket, amiket elmentettem, megcsinálom azt a Candy Crash pályát, ami napok óta kifogott rajtam. Nem akartam semmire gondolni, ki akartam magam vonni a világ zajos körforgásából, és erre nehezen találhattam volna jobb megoldást, mint előtérbe engedve a rajongói énemet, zenekaros és sorozatos Tumblr posztokat nézni hosszú órákon keresztül.

A fejhallgatómból Dave Grohl érdes hangja szólt, csorgattam a nyálam Benedict Britishname-re és a gyönge másnaposságomon kívül semmi sem zavarta a nyugalmamat. Egészen addig amíg Vinc valami érthetetlen okból úgy döntött, megszakítja a későre nyúló sziesztámat és csalfán mosolyogva be nem jött a szobámba

-          Nem tudom, mit akarsz, de nem érdekel – mondtam neki lehúzva fejemről a fülesemet.

-          Dehogynem érdekel, mert itt van Ville és gondoltam nem így akarsz vele találkozni – nézett végig kócos fejemen.

Összeráncoltam a homlokomat; alig pár órája beszéltem Villével, aki a legjobb tudásom szerint épp az öccsével volt és valami akciófilmet néztek a moziban.

-          Vinc, te komolyan azt hitted, hogy ez másodszorra is működni fog?

-          Eli – nevetett fel barátom – először sem hazudtam, most mégis miért tenném?

-          Talán mert nagyon béna a humorérzéked?

-          Ez egyáltalán nem igaz, én vagyok a legviccesebb ember, akit ismersz, és életed nagy szerelme, a finn Adonisz tényleg itt van és csak rád vár.

Nem akartam, de halkan felnevettem a jelzőkön, amivel Vinc a barátomat illette. Igazából őszintének hangzott, de az a különös vigyor az ajkain túlontúl ismerős volt ahhoz, hogy elhiggyem, amit mondott.

-          Persze, persze, na hagyjál, mert épp megzavartad a randim Benivel.

-          Tényleg Eli, Beni? Itt van Ville és te Sherlockkal csalod? Nem lesz boldog – nevetett ki.

-          Menjél már ki! – üvöltöttem rá mosolyogva.       

Igazából számíthattam volna valami hülyeségre Vincenntől, mert már hetek óta csöndes volt, és magához képest nagyon ritkán piszkált. Kicsit rosszul is esett, hogy pont ezt választotta, hiszen tudta mennyire szenvedek Ville hiányától. Keserédes nosztalgiával gondoltam vissza arra a majd három hónappal azelőtti délutánra, amikor Vinc kísértetiesen hasonló módon zavart meg és jelentette be a finn énekes ittlétét. A különbség csupán annyi volt, hogy akkor egyáltalán nem akartam találkozni vele, ő mégis kint ült a nappaliban, aminek a megismétlődésére akkor nem sok esélyt láttam. Szomorkásan süppedtem vissza a saját kis világomba, és amikor már azt hittem ismét magamban lehetek, a Let it die ismétlődő refrénjében egy furcsán ismerős érintés zavart meg. Ijedten ugrottam meg és dühösen lerántottam a fejhallgatómat.

-          Vinc az istenért, ne hozd már rám a frászt állandóan.

De hátra fordulva nem barátom kusza szőke fejével találtam szembe magam, hanem egy szenvtelenül mosolygó, finn énekessel.

-          Bocsi Szívem – mondta Ville egy csöppnyi megbánás nélkül.

Egy pillanatra lemerevedtem, próbáltam feldolgozni a szemem elé táruló látványt, majd számat egy boldog mosolyra húztam és szinte Ville nyakába ugrottam.

-          Hogy a franca kerülsz ide? – kérdeztem nevetve

-          Ha zavarlak titeket Benivel, el is mehetek – incselkedett.

De mielőtt lehetőségem lett volna elmondani, hogy ha csak megpróbál elmenni mellőlem, akkor lassú és szörnyű halál lesz a sorsa, arcomat egyik kezével maga felé húzta és gyöngéden megcsókolt. Testem azonnal reagált az ajkai érintésére, a hetek óta felgyülemlett feszültség egy pillanat alatt párolgott el az izmaimból. A mögöttünk lévő gyötrelmes napok keserűsége háttérbeszorult és legyőzötten adta át helyét a csókunkból áradó örömmámornak. 

-          De komolyan hogy és miért és – támadtam le kérdéseimmel, de Ville félbeszakított egy rövid puszival.

-          Már nagyon hiányoztál, szóval csináltam pár szabadnapot magamnak, és iderepültem – mosolygott rám.

Válasz helyett csak szorosan hozzábújtam és beletemetkeztem a mellkasába, magamba szívva a jól ismert, sötéten édes illatát, és tudtam, hogy ennél nehezen lehetnék boldogabb. Már régóta tisztában voltam vele, hogy teljesen és visszavonhatatlanul beleszerettem Villébe, és abban a pillanatban, hallva ütemes szívverését, tüdőmbe szívva a viszontlátás különös hangulatát úgy éreztem képtelen vagyok ezt tovább magamban tartani.

-          Ville – szólítottam meg halkan.

-          Hm?

Kibontakoztam ölelő karjaiból, megkerestem a tekintetét és hagytam, hogy az ajkamról leperegjen az oly kedves jelentést hordozó szó.

-          Szeretlek.

Ville arcán alig észrevehető meglepettség suhant át, majd szinte ellágyulva, bársonyosan simogató hanggal válaszolt.

-          Én is szeretlek Szívem.

Hiába hallottam már számtalan alkalommal ezt a mondatot, az ő szájából valahogy sokkal valóságosabbnak tűnt. Ismét visszagondoltam az első, nagyon is hasonló találkozásunkra; akkor eszembe sem jutott volna, hogy valaha is ilyen mély érzéseket fogok táplálni iránta, arra pedig még a legvadabb, tizenéves álmodozásaim közepette sem gondoltam, hogy Ville egyszer azt fogja nekem mondani, hogy szeret. Délibábszerű látomásnak hatott, ami velem, velünk történt. Áldottam azt a napot, amikor elmeséltem Vincentnek mennyire bele voltam zúgva Villébe, mert ha akkor csöndben maradok, a hozzánk látogató énekes minden bizonnyal közel sem szentelt volna rám akkora figyelmet és én könnyedén elmenekülhettem volna a sötét személyisége elől. Eleinte nagyon kíváncsi voltam rá, miért is küzdött annyit velem, miért akart beférkőzni a bizalmamba, hisz látszólag semmi oka nem volt rá, azon kívül, hogy Vincent megkérte zökkentsen ki a bénult állapotomból. Végül az egyik meghitt beszélgetésünkkor rákérdeztem a dologra. Villét nem lehetett egykönnyen zavarba hozni, de nekem akkor sikerült, szinte láttam ahogy elpirult, miközben próbált összeszedetten válaszolni. Mint sejtettem, nem azzal a céllal érkezett meg Vinc lakásába, hogy meghódítja a szívemet és fenekestül felforgatja az életemet, tényleg csupán annyit akart elérni, hogy ha csak egy kicsit is, de kezdjek el nyitni az emberek felé. Esze ágában sem volt összejönni, nem csak velem, de senki mással sem, aztán valami megváltozott benne. Egyre jobban érdekelte a sorsom és a játék, amibe belekezdett, egyik napról a másikra vált véresen komollyá. Kiderült, hogy azon az eszement délutánon, amit együtt töltöttünk, valóban meg akart csókolni, de félt, hogy csak azért avattam bizalmamba, mert ő volt kamaszkorom idolja. És magában sem volt biztos, fogalma sem volt róla beleférnék-e az életébe, így inkább tovább folytatta a megkezdett játszmáját, ezzel mintegy időt adva mindkettőnken arra, hogy tisztázzuk a kusza gondolatainkat és érzéseinket. De amikor másodszor jött vissza Londonba, már tudta, hogy nyert ügye van, és csak pár hajszál választ el minket attól, hogy lehorgonyozzunk egymásmellé.

Pár édes csók után, elfeküdtünk az ágyamon és összebújva, a másik testének melegében fürödve beszélgettünk, leginkább magunkról. Elmeséltük azokat az apróságokat, amiket telefonálás közben lényegtelennek gondoltunk, de így személyesen, ellenállhatatlan vágyat éreztünk a megosztásukra. Persze Ville nem tudta annyiban hagyni, hogy azzal küldtem ki Vincentet, hogy épp egy brit színésszel randizok. Hosszú percekig hallgattam a csipkelődő megjegyzéseit és csak akkor nyugodott meg amikor nagy pirulások közepette beismertem, hogy őérte még Sherlockot is faképnél hagynám. Ami figyelembe véve, hogy nála csak a tízedik Doctor dobogtatja meg jobban a szívemet, elég nagy dolognak számított. Ezt el is mondtam neki, de ő nem osztotta a nézetemet. 

-          Sajnálom, de a Doctorral szemben esélyed sincs, ha megjelenne a szobámban és megkérne, hogy utazzak vele időn és téren keresztül, gondolkodás nélkül mondanék rá igent – mondtam neki teljesen komolyan.

Ő meg csak döbbenten nézett le rám, egyáltalán nem értette meg a rajongásomat, nem a sorozattal volt baja, csupán furcsa volt számára, hogy ennyire elszántan ragaszkodok egy nem létező személyhez. Lehet jobban átérezte volna, ha egy énekesről vagy színészről lett volna szó, akikkel, mint személyes tapasztalataink is mutatták, ha nem is sok, de lényegesebben több esélyem van találkozni, mint egy kilencszáz éves időutazó földönkívülivel.

-          Jól van Drágám, ha érted jön a te Doctorod, akkor egy szó nélkül elengedlek vele – hagyta rám mosolyogva a dolgot és lágy puszit lehet a homlokomra.

Elmondhatatlanul boldog voltam, amiért megint vele lehetek, hogy túl vagyok az interjúmon is és nem sokára publikált író válik belőlem. A kicsiny világom hirtelen tökéletessé vált, nem kísértettek a múlt árnyai, eszembe sem jutottak anyám bántó szavai, a mellettem lévő férfi személyisége, ami néhány hónapja úgy megrémített, most békésen telepedett rám, kizárva mindent, ami valaha is fájdalmat okozott nekem.

Ville három napot tudott szabaddá tenni számunkra, hétfő estéig volt lehetőségünk kiélvezni egymás társaságát. Ugyan reméltem, hogy kicsit több időt tudunk majd együtt tölteni, de eszembe se volt panaszkodni emiatt, még akkor sem, miután közölte, hogy ellenkezhetek akármennyire is, de ő márpedig este elvisz egy igazi, régimódi randevúra. Romantikus étteremmel, virággal, sétával és minden olyan kellékkel együtt, amiktől olyan nagyon idegenkedtem. Tiltakozni akartam, elmondani neki, hogy számomra műnek hatnak az efféle vacsorák, de mikor megláttam az elszántságot a tekintetében és a mögötte megbúvó reménykedést, hamar meggondoltam magam.

-          Jó, legyen, de előre szólok, hogy nem fogok kiöltözni, meg semmi ilyesmi – egyeztem bele kelletlenül Ville tervébe.

-          Ó, dehogynem fogsz.

Hangos, de hatástalan ellenkezésemet követően végül belementem, hogy minimális erőfeszítéseket teszek azért, hogy ne úgy nézzek ki, mint aki most jött ki egy nevesincs punk együttes koncertjéről.

Ahogy ő sem értette miért rajongok sorozat karakterekért, úgy én sem tudtam megérteni, miért ragaszkodik a romantikus, gyertyafénytől sárgás vacsorákhoz, de olyan vidáman ecsetelte, hogy milyen jól megszervezte az estét, hogy lelkesedése apránként kezdett átragadni rám is. Kíváncsi lettem hogyan tudnám jól érezni magam egy tőlem ennyire távolálló helyzetben. Nem kellett tartanom az első randik tipikus buktatóitól, hisz ha nem is ismertem úgy Villét, mint a tenyeremet, de azért könnyedén, mindenféle erőfeszítés nélkül tudtam kiigazodni rajta. És mivel tudta mennyire nem szeretem a nyálas, rózsaszín masnival átkötött, klisés szerelmes mondatokkal teletűzdelt dolgokat, bízhattam benne, hogy valami egyszerűbb estét tervezett számunkra. Egy órával az indulás előtt kizavartam Villét a szobából és magamat is meglepő izgatottsággal kezdtem el készülődni. Miután gyorsan lezuhanyoztam és megmostam a hajam, tanácstalanul álltam a szobám közepén és pont, mint egy nappal azelőtt, azon gondolkoztam, mit is kéne felvennem. Akármennyire is szerette volna Ville, nem rejtegettem estélyiket a szekrényem alján, nem mintha szívesen sétálgattam volna egy szűk, minden bizonnyal kényelmetlen ruhában London utcáin. Ugyan nem rajongtam a szoknyákért és a kifejezetten nőies, elegánsabb darabokért, néha napján azért megakadt a szemem egy csinos felsőn vagy ruhán, így ha csak szűkösen is, de volt választási lehetőségem. Rövid mérlegelés után egy fekete alapon, apró virágokkal díszített, hosszú ujjú ruha mellett döntöttem, amit nem olyan régen vettem az egyik unalmas napomon.

Lágy hullámokat varázsoltam a hajamba, feltettem a szokásosnál némileg erősebb sminkemet és a szekrény egészalakos tükrében, néztem végig magamon. Nagyjából elégedett voltam az eredménnyel, de kicsit kényelmetlenül éreztem magam, nem utáltam a testemet, nem tartottam magam túl kövérnek, vagy túl vékonynak, egyszerűen csak nem szerettem kihangsúlyozni a vonásaimat. Míg mások önbizalmat merítenek abból, ha szépen felöltöznek én inkább bizonytalan lettem tőle, talán ha tizenhárom éves koromban nem kezdek el bő együtteses pólókban mászkálni és több időt fordítok a divatra, tíz évvel később nem okozott volna problémát ruhában eltölteni egy kellemes estét a barátom társaságában.

Merengésemből két halk kopogás rántott vissza a valóságba.

-          Hamupipőke, gyere már ki, mert indulom kell, de látni akarom milyen ha előtör belőled hercegnősdi – kiáltott be Vincent.

-          Megyek már, és ne hívj Hamupipőkének, utálom azt a mesét! – szóltam vissza.

Még egy utolsó pillantást vetettem a tükörképemre, már nyúltam volna a tornacipőmért, amikor rájöttem, hogy kénytelen leszek felvenni az egyetlen magassarkúmat, az egyébként igencsak terjedelmes cipőgyűjteményemből. Fintorogva bújtattam bele a harisnyával fedett lábaimat a cipőkbe, majd megigazítottam a combomat verdeső ruhámat és félénken kinyitottam az ajtómat.

Ville és Vincent egymás mellett álltak a nappaliban, az egész olyan volt, mintha egy első bálozó lennék, ők meg a fogadóbizottságként várnák, hogy kilibbenjek habos-babos ruhában, tiarával a fejemen. Ehelyett a mesékbe illő királykisasszony helyett, csak egy bizonytalan Elise-t kaptak, de úgy látszott ez is megfelelt nekik.

Mindketten furán, szinte döbbenten meredtek rám.

-          Na, ezt is megéltem – mosolyodott el sejtelmesen Vinc.

Majd gyorsan elköszönt és minden további nélkül elment, minden bizonnyal Annie-hoz. Ville némán álldogált tőlem pár lépésnyire, ő sem olyan volt, mint általában; fekete ingére egy elegáns zakót vett föl és hiába volt farmerben, eszméletlenül jól nézett ki.

Idegesen harapdáltam a számat, nem tudván mit is kéne mondanom és mit gondol Ville. Pár, lehetetlenül hosszúnak tűnő másodperc után elmosolyodott és odalépett hozzám.

-          Ne viselkedj már ilyen elveszett kismadárként Szívem, gyönyörű vagy.

Utáltam, hogy mindig könnyedén elérte, hogy elpiruljak szavaitól. Hihetetlen volt, hogy ennyi idő után is pont olyan zavarba tudtam jönni a közelében, mint az első napokban, és mentségemre csupán azt tudtam felhozni, hogy ez egy merőben új és felfedezetlen terület volt, nem csak nekem, hanem neki is.

-          Biztos nem nézek ki hülyén, olyan furcsán érzem magam így?

-          Biztos – mosolygott le rám.

Ajkát puhán az enyémhez nyomta, lágyan ízlelgetve őket.

-          És legalább végre nem kell annyira lehajolnom hozzád – nézett játékosan a szemembe.

-          Kapd be! – nevettem fel.

-          Nyugi Szívem, akkor is szeretni foglak, ha megint másfél fejjel kisebb leszel nálam – csókolt meg újra, ezúttal több szenvedéllyel mozdulataiban.

Régebben sok bajom volt azzal, hogy rossz géneket örököltem és ilyen apróra nőttem, nem mondanám, hogy bántottak vele, de rengetegszer kerültem kényelmetlen helyzetbe miatta; például, nem értem el a müzlit a boltban, mert túl magasan volt, vagy tizenhat évesen kisiskolásnak néztek. De az évek alatt hozzászoktam, hogy alacsony vagyok és már annyira részévé vált a személyiségemnek, hogy ha valaki odaadott volna egy üvegcsét ami tíz centivel magasabbá varázsolna, nagy valószínűséggel soha nem ittam volna meg a tartalmát.

 // Sziasztok Kedveseim!

Itt az új rész, mint ahogy már minden bizonnyal észrevettétek. Most nincs mit mondanom Eli és Ville bénázásról, viszont van egy minimális önreklámom, a személyes blogom elköltözött ide, szóval akit érdekelnek az agymenéseim kövessenek be meg minden ilyesmi. (új novella is van, ha szeretnél mást is olvasni tőlem)

Szeretlek titeket nagyon!

Rion //